A Black Lives Matter-tüntetéssorozat kapcsán nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a fekete bőrű amerikaiak rabszolgaként, borzalmas körülmények között kerültek Észak-Amerikába, embertelen körülmények között tartották őket, így aztán a szállított rabszolgák egy része nem is élte túl a hajóutat. A felvilágosodás kora utáni társadalmak közül az Egyesült Államokban egyedüliként, szokatlan és megdöbbentő módon volt a rabszolgaság intézményes rendszer, megnyomorítva lelkileg-fizikailag rabszolgát, és eltorzítva lelkileg rabszolgatartót. Később több, a rabszolgatartók által be nem tartott kompromisszum után a rabszolgatartás kérdése volt a kirobbant polgárháború casus belli-je is.

Előző cikkeimben írtam, hogy az európaiak megjelenése után a bennszülött lakosság létszáma jelentősen megcsappant; vagy kiirtották őket, vagy az európaiak által behurcolt betegségek végeztek velük. Ekkor, amikor Bartolomé de Las Casas látta, hogy milyen gyors ütemben halnak ki az őslakók, vetette fel, hogy afrikai rabszolgákkal kéne pótolni a kieső munkaerőt. Ebben a cikkben az amerikai rabszolgatartás meghonosodásának körülményeiről fogok írni.

A tengeri kereskedelem időszaka (1600-1800-as évek)

(Valószínűleg) 1619-ben érkezett meg az első, rabszolgákat szállító hajó Jamestown kolóniába, Virginiába. Holland zászlók alatt jövő hajó volt; a rakománya többek mellett 20 fekete bőrű afrikai volt. Bár csak simán szolgákként voltak számon tartva, minden valószínűség szerint ténylegesen ők voltak az első rabszolgák Észak-Amerikában. Ez az 1619-es évszám ismerős lehet: Plankó Gergő is lehivatkozta a 444 című online újságban kiváló cikkében a New York Times tavalyi projectjét. Azt mindenesetre a félreértések elkerülése végett hozzá kell tenni, hogy nem 1619-ben kezdődött a rabszolgakereskedelem. Ekkorra már milliónyi afrikai lett áttelepítve a Karib-tenger szigeteire, miután ott az őslakók száma megfogyatkozott, és mégis csak kellett munkás kéz a cukorültetvényekre, és azt is el kell mondani, hogy nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a hajó utasai valóban rabszolgák voltak. Nagy valószínűséggel igen. Ami biztos, hogy 1640-re már bizonyosan voltak fekete rabszolgák Észak-Amerikában, ugyanis 1638-ban Maryland törvényei között már említik a rabszolgaságot -- és az is biztos, hogy voltak ekkor fekete bőrű szabadok is. A Királyi Afrikai Vállalatot 1672-ben már egyértelműen a rabszolga-kereskedelemre alapították meg.

Az Észak-Afrikából behozott, az Aranyparton (mai Ghána területén) vásárolt rabszolgák egyáltalán nem tudták, mi vár rájuk. Noha a rabszolgaság intézménye ekkor, az ókori örökséget továbbvívő észak-afrikai muzulmán minták alapján létezett Nyugat-Afrikában, de teljesen másképp, mint amit mi mai fejjel annak hiszünk, pont az észak-amerikai történelem alapján. Az akkori idők afrikai rabszolgái többnyire más törzsek leigázott népéből álltak, akik tudták ugyan, hogy rabszolgák, de az ő rab-fogalmuk nagyjából az európai jobbágy-fogalommal volt megegyező. Tudták, hogy dolgozni kell majd az uraiknak, és a szabad mozgásukban korlátozva voltak, de nem hitték azt még akkor, hogy az életük is más tulajdonába kerül. A legnagyobb rabszolga-kereskedő államban, az Ashanti királyságban a rabszolgák házasodhattak, lehetett tulajdonuk (akár saját rabszolgájuk), tanúskodhattak bíróságon, és örökölhették mesterük vagyonát is akár, beházasodhattak a mesterük családjába. Muzulmán országokban a rabszolgák felszabadulhattak, ha betértek az iszlámba. Ha egy rabnőtő gyereke lett a gazdájának, akkor sem a nőt, sem a gyerekét nem adhatta már el. Ez nem az a fajta rabszolgaság, mint ami Észak-Amerikában elterjedt -- sokkal jobban hasonlított az ókori rómaiak rabszolga-tartásához.

Az, ahogy az afrikai rabszolgák európai tulajdonba kerültek, Howard Zinn szerint már önmagában az borzalmas volt. Akár 1000 mérföldes távot megtéve, vezetőszíjon, nyakukon láncokkal, már önmagában 5-ből 2 rabszolga életébe került. A parton ketrecekbe voltak beterelve, ott várták megvételüket. Később, ahogy egyre profitábilisabbá vált a rabszolga-kereskedelem, az afrikai vezetők a saját népüket kezdték eladni az európaiaknak. (A bármilyen fajta kihágáson értek büntetése lett a rabszolgaként való eladás.) Ahogy egyre fogytak az eladható rabszolgák, estek egyre jobban egymásnak az afrikai királyságok: tulajdonképpen az, hogy megpróbálták eladni egymás foglyul ejtett népét, majd a saját népüket az európaiaknak, segítette elő a társadalmuk összeomlását. A rabszolga-kereskedelemnek köszönhetően Nyugat-Afrika törzsi népei között állandósultak az európaiak fegyvereivel vívott háborúk -- többek között fegyvereket kaptak a rabszolgákért --, majd ennek egyenes következményeiként az éhínség és az elnéptelenedés is. Becslések szerint ezen időszak alatt 50 millió afrikai veszítette életét vagy került rabszolgaként az Amerikák valamelyikére. 

A rabszolgakereskedelem elsősorban Dél- és Közép-Amerikába irányult. Az ábrán a számok a ma ismert számok, nagyjából 400 ezer afrikai férfit és nőt (a wikipedia szerint közel 500 ezret) szállítottak árucikként a kolóniákra

Ha ez nem lett volna elég trauma, következett a széljárástól függően 2-3 hónapig tartó hajóút, úgy, hogy a legtöbb afrikai akkor még soha nem utazott az óceánon. Számukra ez valóságos rémálom volt, több okból is. 20-30 százaléka halt meg a rabszolgáknak az úton. Mivel a rabszolgák hajlamosak voltak akár a lázadásra, akár az öngyilkosságra, ha a felső fedélzeten voltak, ezért láncra verve az alsó fedélzeten tartották őket. Mintha áruk lettek volna, "rakolták" őket egymásra; a jobb helykihasználás érdekében minimális mozgásterük se volt, nagyjából annyi, mintha koporsóban feküdtek volna. Sokan a saját hányásukba vagy mások ürülékébe fulladtak bele. A fedélközben felállni sem tudtak; csak ülni, mivel olyan kicsi volt a belmagasság két fedél közt. Aki az úton szülte meg gyerekét, arra a babával együtt szinte biztos halál várt. A fedélközben a levegő elviselhetetlenül fülledt és sokszor forró volt. A hajó "ürítő"-ibe a gyerekek sokszor egyszerűen csak belecsúsztak, beleestek. A hajóutat túlélők nagyjából negyede halt meg már az első évben betegségekben, főleg himlőben vagy mellhártya-gyulladásban.

Az "áruk" elhelyezkedése egy kortárs rajzon

Az "áruk" elhelyezkedése egy másik kortárs rajzon

A rabszolga-kereskedelem a XVIII. században, azaz az 1700-as években volt a legnagyobb jelentőségű, majd az amerikai függetlenségi háború után jelentősége egyre csökkent, végül a XIX. század közepén teljesen megszűnt. Ettől még az afrikai származású fekete bőrű amerikaiak száma nem csökkent, hanem egyre csak nőtt. "Nincs olyan vétel, amin ne lenne két uncia arany haszon... és úgy tűnik, hogy még ilyen alacsony áron is örömmel adják el neked a rabszolgákat" -- írta egy kereskedő 1772-ben. Persze ekkorra, a XVIII. század második felére, már jóval több volt az amerikai földön, rabszolga szülőktől született második, harmadik vagy többedik generációs rabszolga, mint akiket Afrikából hoztak be.

Nagyon fontos kérdés, hogy a rasszizmus és rabszolgaság kapcsolata esetén melyik volt előbb. Hogy a rasszizmus eleve fennállt-e a feketékkel szemben, vagy csak az után erősödött meg, hogy azok rabszolgákká lettek. Elég valószínű, hogy, mivel a korabeli európaiak keresztények voltak, és jóval magasabb technikai civilizációs szinttel rendelkeztek, lenézték a feketéket, ahogy az őslakókat is. A fekete színt a középkorban a piszokkal, a halállal, magával az ördöggel és a szerencsétlenséggel azonosították: lásd a fekete macskákat, a fekete ruhás boszorkányokat, vagy azt, hogy Európában a fekete lett a gyász színe. Minden valószínűség szerint, mivel a fekete bőrűek Afrikából származtak, pont, mint a szintén fekete bőrszínű gorillák, az európai emberek számára ez az emberszabásúval való rokonságot mutatta igazolni.

A picivel fentebbi ábrából is látszik, hogy a Karib-tenger szigeteire hamarabb és több rabszolga érkezett, akiket a spanyolok hoztak. A negro szó spanyolul jelenti azt, hogy fekete; mivel az angol nyelvű kolóniák ezt a szót átvették a spanyoloktól, valószínűleg az egész intézményt is tőlük vették át, és a rabszolgákkal való (kegyetlen) bánásmódot is.

Amerikai rabszolgavásárok hirdetése az 1700-as évek második feléből. Garantáltan himlőmentesek!

És hogy hogyan bántak a rabszolgákkal? Erre az 1740-es Dél-Karolinai Nigger Törvény szövegéből kaphatunk választ. A következőket tagadta meg a törvény a rabszolgáktól: a mozgás, a gyülekezés, a saját élelem termesztésének lehetősége, különböző módokon való pénzszerzés, illetve, angolul írni és olvasni tanulás lehetősége. Apróbb kihágásokért ostorozás járt, nagyobbakért élve megégetés vagy felakasztás. Ha szexuális jellegű megjegyzéseket tettek fehér nőkre, kasztrálták őket. Megerőszakolni rabszolganőt lehetett; házasságban egybe kelni vele nem, még akkor sem, ha felszabadított rabszolgáról volt szó. (Bár mondjuk Virginia már a rabszolgák felszabadítását is csak akkor engedte 1691-től, ha a felszabadító büntető adót fizet. Mondjuk felszabadított rabszolgának se volt könnyű lenni: rabszolgavadászok ugyanúgy elkapták őket, és visszahurcolták Délre, újra csak a rabszolgaságba, a bőrszínük alapján megítélve őket.) A rabszolgák dohányt, rizst, indigót termesztettek, ezen kívül fát vágtak, ezen kívül gyantát és szurkot vettek le a fákról, így a déliek ezek kereskedelmével jómódban éltek, és nem volt szükségük iparosításra, az északiakkal szemben. A déliek kényelmesek, jómódúak, más fehérekkel szemben vendégszeretőek, ám a fekete bőrű rabokkal szemben kegyetlenek, erőszakosak és elnyomóak voltak. A különböző törvényekből és a büntetési tételekből viszont kiderül: elképesztően féltek, szinte rettegtek attól, hogy a feketék felkelnek. Nagyon szigorú megtorlás járt mindezekért. Féltek, nehogy megismétlődjön az, ami Haiti szigetén megtörtént: a rabszolgák felkeltek 1791-ben, és 1804-re győzedelmeskedtek francia gyarmattartóik felett. A felkelés végén lemészárolták a szigeten lévő franciákat is, utolsó szálig. Innentől kezdve nem mondhatták az európaiak azt, hogy a feketék alacsonyabb rendű, szolgaságra született nép. Később erre a mészárlásra hivatkoztak a déli államok, amikor kikiáltották az elszakadást az Uniótól; féltek, hogy a felszabadított rabszolgák bosszút állnának rajtuk. Paradox módon, ahogy növekedett a rabszolgák számaránya, úgy kezdtek el tőlük egyre jobban félni a rabszolgatartók, és kezdtek velük egyre szigorúbban bánni, egyre jobban kihasználva munkaerejüket, azaz, lett egyre nagyobb az esélye a rabszolga-felkeléseknek, és lett így egyre nagyobb az elnyomás is.

Ned Turner 1831-es Virginiai lázadásáról készült fametszet

A szerződött szolgaság

Amikor a rabszolgaságról beszélünk, mindenképpen fontos megemlékezni az ahhoz sokban hasonlító, ám a legfontosabb vonásában eltérő indentúráról, a szerződött szolgaságról (indentured servant). Ez az intézmény Észak-Amerika északi részén, Új-Angliában egyidőben alakult ki a rabszolgasággal, és még jó ideig, az 1800-as évek elejéig meg is maradt. Ez azt jelentette, hogy olyan szegényeket, akik önként megkötött szerződéssel vállalták, hogy megfizetetlen szolgává válnak, szerződött partnereiktől enni kaptak, szállást, ruházatot, és főleg: az utat Európából Amerikába. Általában öt-hét évre szerződtek, ez idő alatt kötelesek voltak ellátni a szolgálatot, ám a szerződés lejártakor szabadon távozhattak, egy kevéske pénzt is kaptak, sokszor viszont földet, akár még fegyvert is (hogy megvédhessék magukat a támadó őslakosokkal szemben, ha azok el akarnák üldözni a földjeikről a betelepülőket). Az 1600-as évektől az 1800-as évekig az Amerikába bevándorlók fele lehetett ilyen szerződött szolga. Nagyjából 220 ezer ilyen ember kerülhetett főleg Virginia és New Jersey kolóniákra, közülük minden tizedik lehetett elítélt rab, akinek a törvények lehetőséget adtak ilyen módon új életet kezdeni. Nagyjából az 1800-as évekre ez az intézmény kimerítette kereteit, különböző törvények meghozatala és főleg az angoloktól való függetlenség kivívása után egyre kevésbé érte meg szolgákat szerződtetni Európából, a 13-ik alkotmánykiegészítés pedig 1865-ben az indentúrát a rabszolgasággal együtt végleg megtiltotta.

A szerződött szolgákat a rabszolgáktól elsősorban bőrszín alapján különböztették meg (azaz, a rabszolgaság jellegéből következően rasszista), másfelől a rabszolgák ténylegesen áruk voltak, valaki tulajdonát képezték, esélyük sem volt arra, hogy egy bizonyos idő lejárta után szabad emberként távozhassanak. Míg a fehér bőrű, többnyire Angliából érkező szerződött szolgák hasonló kulturális közegbe érkeztek, ugyanazon a nyelven képesek voltak kommunikálni gazdáikkal, addig a rabszolgák teljesen új kulturális és nyelvi közegbe érkeztek, teljesen gyökértelenek voltak. A rabszolgák előfordult, hogy egymással sem tudtak szót érteni -- csak a gazdáik nyelvén. Gyökértelenek voltak és semmik. A bőrszínük pedig árulkodott arról, hogy kik ők valójában. Egy fehér szolga, ha elszökött, ügyesen álcázhatta magát. Egy fekete bőrű elszökött rabszolga nem. A rabszolgaságból nem volt menekvés: Virginia már 1662-ben törvényt hozott arról, hogy aki a kolónián rabszolga anyától születik, ő maga is rabszolgává lesz. A rabszolgaság belső forrásait ez adta, amikor már a tengeri kereskedelem nem volt profitábilis, sőt, egyenesen tilos volt, a déli államokból bármikor kerülhettek északi államokba is akár rabszolgák egészen a rabszolgaság intézményének eltörléséig.

A rabszolgakereskedelem vége

Az 1776-os, Thomas Jefferson nevéhez köthető Függetlenségi Nyilatkozatban az első változatban még szó volt a rabszolgaságról, arról, hogy ez a kegyetlen gyakorlat az angol király támogatásával valósult meg, végül ez kikerült a rabszolgatartó alapító atyák tiltakozása maitt. Ellenben a nyilatkozatban ettől még van utalás a rabszolgaságra: az aláírók felhánytorgatják György királynak mindazt a sok igazságtalanságot, amellyel ártott a kolóniáknak, és ezek egyike az, hogy "Támogatta az ellenünk való felkeléseket, és még arra is vetemedett, hogy a határainkon élőkre a kegyetlen indián vadakat rászabadítsa, hogy azok életkor, nem és állapot szerint mindenkit elpusztítsanak."

Tehát a Függetlenségi Nyilatkozat felvilágosult aláírói megvádolják György angol királyt, hogy ő volt az, aki rabszolga-felkeléseket szított a kolóniákon, ám nem ítélik el magát a rabszolga-kereskedelmet.

(Herbert Aptheker egész történészi karrierjét a rabszolga-felkelések kutatásának szentelte, és állítása szerint 1526-1860 között bizonyíthatóan 250, legalább tízfős rabszolga-felkelés volt Észak-Amerikában. Kutatásai előtt az volt az elfogadott történészi álláspont, hogy a rabszolgaság intézménye alapvetően emberbarát volt, és a munkafeltételek nem voltak rosszabbak a XX. század eleji gyárakban dolgozók munkafeltételeinél. A Mccarthyzmus idején ennek -- és kommunista párttagságának -- megfelelően tiltólistára is tették, és nem kapott oktatói állást tíz évig.)

Talán érthető így már, hogy miért mondják azt rabszolga-felmenőkkel rendelkező fekete bőrű amerikaiak, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat nem volt más, mint az, hogy az amerikai elit szembehelyezte a saját érdekeit az angol elit érdekeivel szemben Hiába hivatkozik Jefferson arra, hogy magunktól értetődőnek vesszük, hogy minden ember egyenlőnek született, és Istentől kapott joga van az életre, szabadságra és a boldogság keresésére: ez nem volt más, mint az előkelők joga. Ebből a magától értetődő jogokból ki voltak rekesztve a nők, a szegények, a rabszolgák. Az más dolog, hogy a megfogalmazás a felvilágosodás szellemében olyan fenséges és előkelő volt, hogy amennyiben szó szerint értelmezzük, és miért ne tennénk úgy, akkor egyértelművé válik, hogy ebből a preambulumból ténylegesen következik a szegények, a nők, a színes bőrűek, sőt, a homoszexuálisok, a zsidók, a muzulmánok, ázsiaiak, mindenki egyenlősége. Ahogy ezeket a jogokat szépen lassan valóban ki is terjesztették folyamatos polgárjogi harcok után mindenkire.

Mellékszál, de Jefferson viszonya a rabszolgasággal amúgy is problémás volt: élete végéig rabszolgatartó volt, egyiküktől több gyereke is született. Ezen kívül nagy felvilágosultságában azon morfondírozott, hogy miért rabszolgák a rabszolgák, és arra jutott, hogy nyilván sokkal gyengébb értelmi képességekkel bírnak, mint a fehér bőrűek, így jobb lenne talán őket visszaengedni az afrikai dzsungelbe a többi majom közé, vélte. Ezzel együtt úgy gondolta, hogy az, hogy az államok rabszolgatartók, átmeneti állapot, és saját magától fog elmúlni a rabszolgaság intézménye, azzal, hogy egyre többeket fognak felszabadítani, és azzal, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem megszűntével nem lesz utánpótlása az új rabszolgáknak, lásd később. Tévedett.

Az már csak ráadás, hogy a később megfogalmazott alkotmány jutalmazta a rabszolgatartó államokat: a háromötödös klauza az alkotmányban törvényesítette azt, hogy a déli államok politikai ereje nagyobb lesz, mint az északiaké. Képviselőket ugyanis a lélekszám arányában delegálhattak az államok, a rabszolgák pedig bár csak fejenként háromötöd mértékben, de beleszámítottak az össznépességbe, bár szavazni természetesen nem szavazhattak. Így egy rabszolgatartó állam, amelyik mondjuk fele-fele arányban állt szabadokból és rabszolgákból, saját fehér bőrű népességszámához képest 30%-kal több képviselőt delegálhatott a kongresszusba.

1807-ban hozott a Kongresszus először rabszolgaság-ellenes törvényt: megtiltotta az új rabok behozatalát 1808. január elsejétől. Ekkor még Jefferson, aki 1801-1809 között volt elnök, úgy gondolta, hogy ez a törvény elég lesz arra, hogy szép lassan megszűnjön a rabszolgaság, mint intézmény, új rabok nem érkezvén az Államokba. Ez a vélekedése, bár téves volt, nem volt megalapozatlan; kezdetben a rabszolgák egymás közötti szaporodása nem volt megfelelő a létszámuk fenntartására. Inkább férfiakat hoztak be, mint nőket, és a nők közül is sokan terméketlenek voltak több okból (életkor, elégtelen táplálkozás, betegségek stb.) kifolyólag. Ám ez csak a rabszolgaság első száz évére volt igaz, nagyából 1750-1770-től kezdve már annyi fekete bőrű rabszolga élt az Államokban, hogy külső utánpótlás nélkül is fenn tudták tartani lakosságarányukat (nagyjából minden ötödik-hatodik ember ekkor az Államok területén rabszolga volt).

Egy 1857-es üdvözlőlap a Virginiabeli Richmondból. Richmond lett képőbb a Konföderáció fővárosba

Ettől a törvénytől még persze a belföldi rabszolga-tartás, belföldi rabszolga-kereskedelem továbbra is törvényes maradt, és természetesen illegális módon is érkeztek újabb rabszolga-szállítmányok az államokba. A csempészeknek mindegy volt, hogy mit szállítanak: a rabszolga nem ember, hanem áru.

Mindenesetre most csak a rabszolga-kereskedelemről akartam írni; így a cikket befejezem. A rabszolgák élete az ültetvényeken, az abolicionista mozgalom, a polgárháborúhoz vezető északi és déli államok közötti megegyezés-kísérletek, maga a polgárháború és a rabszolgafelszabadítás, aztán a rekonstrukció stb. stb... ezekről majd fogok írni, talán. A földalatti vasútról már írtam, ami arról szól, hogyan tudtak délről északra, gyakran Kanadába, menekülni szökött rabszolgák. 

Egyre-másra döntik le a szobrokat Amerikában. Elsősorban a Konföderációs árulók a Jim Crow-érában felhúzott szobrai esnek áldozatul ennek, de rabszolga-kereskedők vagy konkvisztádorok is (újabban pedig válogatás nélkül bárkinek a szobra, akit nem ismernek, az is áldozatul esik, mert feltételezik, hogy neki is dőlnie kell). Kolumbusz szobrai közül volt, amelyiket lefejeztek, volt, amelyiket vízbe löktek, de az biztos, hogy sorra dőlnek az ő szobrai is az Államokban. Miért kerültek ki az ő szobrai olyan nagy számban Amerika-szerte, mitől olyan nagy az "Amerika felfedezőjével" szembeni nagy ellenérzés? Európából nézve azt hihetnénk, hogy ez egyértelmű túlkapás, a szobordöntögetés barbár cselekedet, holott Amerikában, legalábbis Kolumbusszal szemben, jó ideje a levegőben volt már ez.

Lefejezett Kolumbusz-szobor Bostonban (A Washington Post képe)

Nézzük, hogy mit tudunk Kolumbuszról! 1492-ben, Granada elestének, a reconquista befejezésének évében egy olasz tengerész, Kolumbusz Kristóf, odaállt a spanyol királyi pár, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd elé, hogy szerinte a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, ezért ő menne, és felfedezne egy sokkal rövidebb és biztonságosabb utat India felé. A királyi pár bölcsen úgy döntöttek, hogy egy kisebb haderőt rendelkezésére bocsájtanak, Isten nagyobb dicsőségére. Kolumbusz pedig nem tévedett, a hajói valóban nem estek le a Föld széléről, hanem eljutottak Amerikába, ezzel ő lett annak felfedezője! Igaz, hogy azt hitte, Indiában van, de bátorságáért (és Isten nagyobb dicsőségére) mai napig őt tartjuk Amerika felfedezőjének, annak bebizonyítójának, hogy a föld nem lapos vagy nem banán alakú (bámulatos, hogy hol tart már a tudomány), így aztán teljesen megérdemelt, hogy Amerika-szerte legyenek köztéri szobrai.

Ez a kép teljes egészében téves, de nem csak kicsit, hanem minden egyes részletében.

Kezdjük az elején!

Kolumbusz korában teljesen elterjedt vélekedés volt, hogy a Föld gömb (geoid) alakú, és nagyjából tudták a pontos méreteit is az ókor óta. Azért nem indultak el Nyugat felé, mert nem tudták, hogy létezik még egy kontinens Európa és Ázsia között, és úgy hitték, öngyilkossági kísérlettel ér fel útnak indulni abba az irányba. Kolumbusz nem volt nagy tengerész, nem tudott térképet olvasni (viszont rajzolt egy párat, és azokra támaszkodva tervezte meg utazását), nem ismerte az asztroláb használatának módját, az utazása során meghamisította a hajónaplót, hogy a tengerészei ne tudják, hogy mennyire messze vannak még a céltól. Az általános vélekedéstől eltérően pont ő nem hitt a gömb alakú Földben, ugyanis azt hitte, körte alakú. Mielőtt a királyi pár engedélyt adott volna az útra, Kolumbusz bepróbálkozott Franciaország királyánál, majd Portugália királyánál, utána Medina-Sidonia hercegénél, majd Medinaceli őrgrófjától próbált támogatást kérni felfedezőútjához. Mindössze ezek után ment Spanyolország uralkodói párosához, ám elsőre ők is kikosarazták őt, mint ahogy azt Amerika nyavalyái I. - a Kolumbuszék által behozott járványok című cikkemben már megírtam.

Minden bizonyíték ellenére partra szállásakor azt hitte, India közelében van, így elnevezte a taínó őslakókat indiánoknak. Az őslakókkal kegyetlenül bánt, vérengzést rendezett közöttük, így aztán képes volt kiirtani egy sziget teljes lakosságát. Észak-Amerikában sosem járt. Meggyőződése volt, hogy az őslakók aranyat rejtegetnek, ezért aki nem teljesítette az aranybeszolgáltatási-kvótát, azt kivégeztette. Annyira elborult vérengzései voltak, hogy harmadik útjáról bilincsbe verve szállították haza, mert az ellenőrzésére küldött nemes letartóztatta.

Amerikát nem ő fedezte fel, mert nem lehet valami olyat felfedezni, ahol már laknak emberek. Az amerikai őslakók még a legutóbbi jégkorszak idején, kb. 14 000 évvel ezelőtt, amikor sarki jégsapkák megnövekedése miatt alacsonyabb volt a tengerek vízszintje, keltek át a mai Bering-szoroson, ami akkor szárazföld volt, és amit ma Beringiának mondanak. Nem is Kolumbusz volt az első európai, aki partot ért Amerikában, mert az Vörös Erik fia, Leifr Eiríksson volt, aki a középkori meleg periódus időszakban a viking felfedezők egyike volt -- ekkor alapítottak kolóniákat a vikingek a Feröer-szigeteken, Izlandon és Grönlandon is. Kolumbusz késői éveire teljesen megbuggyant, halála előtti évében megírta a Jövendölések Könyvét, amelyikben megpróbálta bizonyítani, hogy felfedezései egyértelműen következnek a Bibliából, ő csak beteljesítette Isten akaratát. 

Kolumbusz útjai

És akkor most egy kicsit bővebben kifejtve!

Az első emberek Amerikában

Ahogy azt Jared Diamond A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyvében írja: a mai amerikai őslakók Kanadától le egészen a Tűzföldig sokkal egyformábbak fizikai tekintetben, mint a többi kontinens lakói, s ebből arra lehet következtetni, hogy nem alakulhatott ki genetikai sokféleség, mert nem volt elég idő arra, hogy kialakuljon. Ázsiai eredetük már azelőtt nyilvánvaló volt, hogy a régészek feltárták volna az első rájuk vonatkozó bizonyítékokat, hiszen a mai őslakók hasonlítanak az ázsiai mongoloidokra. Számos későbbi genetikai és antropológiai bizonyíték szól emellett a következtetés mellett. A térképre ránézve rögtön szembeötlik, hogy a mai Bering-szoroson keresztül át lehet a legkönnyebben Ázsiából Észak-Amerikába átjutni, ráadásul a két kontinenset összekötötte egy földhíd, Beringia, amely kb. 25 ezer évvel ezelőttől fogva létezett kb. 10 000 évvel ezelőttig.

A homo sapiens elterjedése a különböző földrészeken

Önmagában persze a földhíd megléte még nem elég ahhoz, hogy az Amerikák benépesüljenek, kellett hozzá, hogy éljenek emberek a szibériai parton is. Ott viszont a rossz éghajlat miatt csak nagyon későn települhettek meg. A szabályosan egymásra rakott mamutcsontokból házat építő kőkorszaki vadászoknak Ázsia vagy Kelet-Európa mérsékelt égövéről kellett származniuk. 20 000 évvel ezelőtt viszont már biztosan éltek ott emberek, mamutvadászok, a régészeti leletek szerint, s kb. 12 000 évvel ezelőtt felbukkannak Alaszka területén a szibériai vadászok kőszerszámaihoz hasonló eszközök is. Amikor sikerült átkelni az embereknek végül Észak-Amerikába, akkor ott megalapították a clovisi kultúrát. (Azért clovisi, mert az új-mexikói Clovis városa melletti ásatásokban bukkannak fel kőszerszámaik először.) A clovisi kultúra népei ezek után nagyon gyorsan elfoglalták a teljes Amerikát, nagyjából 10 500 éve már leértek Dél-Amerika aljáig, és újabb és újabb kultúrákat alakítottak ki, melyek a clovisitől már eltértek. Kiirtották a mamutokat, a masztodonokat, amerikai elefántokat, a tevéket és lóféléket, az óriás földi lajhárt, több tucat egyéb nagyemlőst, szinte mindent a bölény kivételével. Észak-Amerikában a nagyemlősök nemzetségeinek 73%-a veszett oda, Dél-Amerikában 80%-uk. Egyszerűen ezek a nagytestű emlősök nem voltak felkészülve az ember által jelentette veszélyre. Egy-egy elefánt kb. 22 hónapig vemhes, feltehetően a mamutok is legalább ennyi ideig voltak azok. Ilyen lassú szaporodás mellett bőven elég, ha egy nagyjából 100 példányos csordából évente egy azaz 1 állatot sikerül elejteni (pláne, ha az egy vehmes nőstény állat), a csorda gyorsan ki fog pusztulni. Így is történt. Amerikában számos kultúra alakult ki (hogy aztán néhányuk villámgyorsan el is tűnjön, mint pl. az anasázi kultúra). Így aztán egyáltalán nem lehet mondani, hogy Kolumbusz "fedezte fel" Amerikát. Pont annyira fedezte fel, mint amikor egy amerikai elutazik Spanyolországba, és "felfedezi" azt.

Leifr Eiríksson és a viking telepesek

A középkori meleg időszak Skandináviának hosszabb gabonatermesztési időszakot, nagyobb népsűrűséget hozott (kevesebben haltak éhen télen), írja Brian Fagan A nagy felmelegedés című könyvében. A nagyobb népsűrűség földhiányt okozott, így számtalan fiatal férfi számára ez rosszabb életlehetőségeket eredményezett. Minden nyáron fiatal férfiak ültek hajókba és indultak útnak; felfedezni, ha úgy alakul, kereskedni, ha úgy alakul, akkor pedig fosztogatni. Ahogyan az északi vizeken enyhült az éghajlat, és a bejegesedés mértéke csökkent, a part menti hajózás mesterei kimerészkedtek egyre messzebb a norvég területekről. Sok hajó sose tért vissza: hajótörést szenvedtek, befagytak, ám egyre északabbra tudtak végül kikötni, sorban telepedtek le az északi szigeteken.

Leifr Eiriksson annak a Vörös Eriknek a fia volt (innét az, hogy Eriksson), akit emberölés miatt száműztek Grönlandra. A hagyomány szerint ő, Leifr, volt az első európai, aki partot ért Észak-Amerikában, valahol Újfunland térségében. Korábban 999 körül visszautazott a mai Norvégiába, ahol megkeresztelték, és megkapta feladatul, hogy terjessze el a kereszténységet Grönlandon. A viking felfedezők útjairól sagák szólnak; ezekből tudjuk, hogy hova és meddig jutottak el. Az akkori idők jóval enyhébbek voltak, mint akár még a mostani klíma is; ez volt a középkori meleg időszak (800-1200). (Ez után jött egy jelentős lehűlés, benne a kis jégkorszakkal.) Leifr a leírások szerint vadon növő szőlőt talált Újfunlandon; ezért azt a területet elnevezte Vinlandnak. Szinte biztosan egy másik növény termését nézte szőlőnek, de ettől még ő annak hitte, innét a név. A visszaúton megmentett egy hajótörött izlandi legénységet, ezzel kiérdemelte a "Szerencsés" nevet is. A vikingek megpróbáltak berendezkedni Grönlandon és Vinlandon is. Izland ekkoriban fákkal benőtt, jó termőtalajú sziget volt, Grönland hidegtől védett részein pedig bőséges fű nőtt.

Grönlandi viking keresztény templom maradványai

Grönland 99%-a lakhatatlan, ám az az 1% sem kicsi. A teljes területe 2 166 ezer négyzetkilométer, annak századrésze is 21 600 négyzetkilométer, egy negyed Magyarországnyi. Ma 55 ezer ember él meg ezen a területen. A vikingek két, mélyen bekanyargó fjord mentén településeket hoztak létre. Nagyjából 1000 és 1400 között ez a két település számított a vikingek legnyugatibb állomásainak, itt vasszerszámokat kovácsoltak meteorvasból, marhákat legeltettek, latinul és óskandinávul írtak, templomokat építettek, és európai módra öltöztek nagyjából 5000-en, legalábbis így ír erről az időszakról Jared Diamond egy másik, az Összeomlás című könyvében. Nagyjából 250 farmon éltek, azaz, farmonként nagyjából 20-an, 14 templom körüli 14 településbe rendeződve. Ekkor Grönlandon a talaj dúsabb és táplálóbb volt a mostaninál, aminek nem csak az volt az oka, hogy kedvezőbb volt az éghajlat, hanem az is, hogy a jégkorszak óta évezredek alatt csak gyarapodott, emberi művelés nem merítette ki. A vikingek a dús legelőknek megörültek, nem tudták, hogy az itteni talaj sokkal gyorsabban merül ki, sokkal lassabban regenerálódik, mint az otthoni. A vikingek juhot, marhát, sőt, még disznót is hoztak magukkal; ez utóbbi katasztrofális hatásokkal járt, ugyanis, noha otthon a dús erdőkben lehetett őket makkoltatni, Grönlandon kénytelenek voltak a földből gumókat kitúrni, ezáltal meggyorsítva a föld kimerülését. Summa summarum, amikor a klíma rosszabbodott, egyszerűen nem tudták folytatni korábbi életvitelüket, sem földművelésből, sem állattartásból nem tudtak megélni; nem voltak képesek eltanulni a sarki vadászat fogásait, nem tudták (vagy akarták) átvenni az inuitok életmódját. Ragaszkodtak európai, viking hagyományaikhoz, és ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy kifejezetten káros változtatni a régi szokásokon, ha azok már ennyi időn keresztül biztosították a megélhetést. A klíma változásával viszont ezek a rész szokások már semmit sem értek. (Ha a történet ismerős, akkor az azért van, mert "mindez már megtörtént korábban, és meg fog megint történni", ahogy azt a Battlestar Galactica című sorozatban is mondják, meg talán még a buddhisták is.) Izland irányából sem jöttek újabb hajók, újabb szállítmányokat illetve menekülő útvonalat biztosítva. Számuk egyre fogyatkozott, amíg mind vagy éhen haltak, vagy az inuitok meg nem ölték őket.

Vinlandon a vikingek még kevésbé voltak szerencsések, a helyi őslakók nagyjából egy évtized alatt kiszorították őket. A vikingek számára túl veszélyes volt az ismeretlen terepen megmaradniuk. Ettől még ők voltak az első európaiak, akik lábukat tették Észak-Amerika területére.

Kerek-e a föld vagy palacsinta alakú?

A középkorban minden értelmes gondolkodó számára evidencia volt, hogy a Föld gömb alakú. Sőt, már az ókorban is. Ahogy azt Birkás György is leírta, több, mint 2200 éve Eratoszthenész meg tudta mérni a Föld nagyságát. Azt, hogy a Föld gömb alakú, már az ő korában is sokan feltételezték, például abból, a Föld Holdra vetett árnyéka íves, a közeledő hajóknak először az árbóca látszik, stb.

Eratosztenész megtudta, hogy Szüénében (a mai Asszuán) június 23-án délben a Nap nem vet árnyékot. Ezért aznap Alexandriában megmérte a delelő nap merőlegestől való eltérését. A kapott szögre, ami egyenlő a két város szögtávolságával, 7°12'-et mért. A két város távolságát 5 000 sztadionra becsülte, ebből a Föld kerületére 39 700 km adódott, amely nagyon közel van a valóságos értékhez (40 075 km). Később csak rontottak az eredményen.

Kolumbusz saját maga rajzolt olyan térképeket, amelyekkel házalt a különböző uralkodó udvaroknál. Az akkori közvélekedéssel ellentétben sokkal kisebbnek gondolta, vélte a Földet, így pedig már lett volna értelme elindulni Nyugat felé, Indiába. Saját számításai szerint mindössze 5 600 kilométerre volt Portugália Japántól (a valóságban nagyjából háromszoros távolságra van, mármint, ha keresztül tudna hajózni az amerikai szárazföldön). Végül (mint írtam) meggyőzte a spanyol uralkodópárost, akik a lehető legkevesebb felszereléssel indították útnak. Földrajzi tudását a Bibliából merítette, mai ésszel nézve megrögzött, bigott keresztény volt, ráadásul imádta Marco Polo történetét, az utazásairól szóló könyvet többször kiolvasta és kijegyzetelte. Célja volt az ázsiaiak kereszténységre való megtérítése is.

Miután az általa rajzolt térképek és a valóság nem egyezett, megtalálta a megfejtést: a Föld körte alakú! Csak így tudta összeegyeztetni tapasztalatait és előfeltevéseit.

A körte-alakú Föld rajza még csak nem is teljes, hiszen azt hitte, hogy rajta az Édenkert egy mellbimbó, valahol a mai Venezuela térségében

Mennyire volt rossz tengerész Kolumbusz? Nem annyira, csak csalt a cél érdekében

Kolumbusz tehát pocsék volt felfedezőnek, mert egy olyan kontinenst fedezett fel, ahol már laktak emberek, ráadásul összekeverte Ázsiával. Csapnivaló volt térképésznek, hiszen saját maga által rajzolt térképek mentén haladt. Mennyire volt rossz tengerésznek?

A válasz az, hogy nem annyira. Utazása előtt bejárta Európa partvidékét, feltehetően még Izlandra is eljutott, Írországba biztos. Ha eljutott Izlandra, akkor hallhatott történeteket a nyugati településekről, melyeket Ázsia szigeteinek gondolt. Viszont az biztos, hogy meghamisította a hajónaplót, hogy a legénysége ne higgye azt, hogy mennyire messzire jutottak már (szárazföld meglátása nélkül), de mivel, mint tudjuk, rosszul becsülte fel a Föld nagyságát, a hamisított adatai véletlenül még közelebb is voltak a valósághoz, mint amit ő valóságosnak vélt.

A harmincharmadik napon, hogy elhagyták a Kanári-szigeteket, végre láttak faágakat úszni a vízfelszínen. Ez azt jelenhette csak, hogy közel van a szárazföld. Szükségük is volt erre, mivel készleteik kiapadóban voltak. Ázsia felé a nyugati útnak csak egynegyedét tette meg eddig, ha nem jött volna szembe egy kontinens, minden bizonnyal éhen- és szomjan haltak volna matrózai, köztük, a 90 fős legénységből, 20 tinédzser korú fiú, ahogy az akkoriban szokás volt (köztük a legfiatalabb 12 éves).

Kolumbusz, a hódító

Kolumbusz saját maga írta: "Amint megérkeztünk Indiába, az első szigetekre, fogtam pár bennszülöttet és rabságba vetettem, hátha megtanulnak egy kicsit a nyelvünkön és felvilágosítást adnak az országaikról." Mi mást tehetett volna?

"Nincsenek fegyvereik, és majdnem meztelenek. A fegyvereinktől félnek, így aztán még ha ezren is támadnának ránk, sem bírnának három felfegyverzett spanyol ellen. Így aztán tökéletesen megfelelőek arra, hogy munkába fogjuk őket, hogy megcsináljanak mindent nekünk, hogy városokat építsenek számunkra, és hogy felruházzuk őket." (A fordítások sajátok Howard Zinn könyve alapján.)

A taínók kezdetben nagyon közvetlenek voltak, ajándékokkal kedveskedtek az utazóknak, sőt, aranyékszereket is hoztak. Nem sokat, csak annyit, amennyi volt, fülbevalókat, díszeket. Ez hiba volt. Kolumbusz később sokszor vádolta őket azzal, hogy csak rejtegetik előle az aranyat.

Kolumbusz, hogy lenyűgözze a tainó őslakókat, még el is süttette a puskákat párszor (azok a kardot sem ismerték, élén fogták meg, hogy jól megvágják magukat). Aztán pedig az egész szigetet a spanyol korona alá rendelte. Úgy gondolta, hogy az őslakóknak abból csak hasznuk lesz, ha a spanyol korona részei. Egy hosszas kiáltványt olvasott fel (spanyolul) fennhangon (később is minden új szigeten, ahol partra lépett), amiből az őslakók persze egy szót sem értettek (mert nem tudtak spanyolul). Ebben ismertette a világ keletkezésétől fogva a keresztény civilizáció érdemeit (spanyolul), majd felszólította a bennszülötteket (spanyolul), hogy ismerjék el szabad elhatározásukból uralkodójuknak a spanyol királyt. Ha megteszik, akkor örömmel látják őket a birodalmon belül, ha nem, akkor készüljenek fel a háborúra a spanyolokkal. A taínók nem válaszoltak (spanyolul), mert sokszor ott sem voltak a partra szállás helyén. Így aztán kijelentette, hogy ez a föld mostantól jogosan a spanyol korona birtoka, és el is nevezte spanyolul a szigeteket, amelyeken kitűzte a spanyol zászlót is.

Kolumbusz és a taínók találkozása egy ideális világban

Miután a legnagyobb hajó, a Santa Maria homokra futott Hispaniola szigetén (mai Haiti és Dominika), a faanyagából erődöt építtetett, harminckilenc emberét hátrahagyva helyőrségként, majd visszautazott, magával víve aranyat és pár bennszülött foglyot, akik talán azt sem tudták, hogy rabszolgákká lettek. Ferdinánd és Izabella hősnek kijáró pompával ünnepeltették, kinevezték a Messzi Vizek Admirálisának (vagy valami hasonló idióta címet adtak neki), az utazásáról szóló könyve pedig  kilenc kiadást is megért 1493 és 1500 között. Az uralkodóknak rabszolgákat és főleg: aranyat ígért. Beszámolója szerint Hispaniola lakossága csak úgy fürdik az aranyban, amely könnyűszerrel kinyerhető a folyóvizekből.

Második útján már 17 hajóval és 1200 emberrel érkezett. Kormányzóságot ígértek neki, és a hazajuttatott arany tizedrészét. Az uralkodói páros sürgette, hogy térítse meg szegény taínókat, hogy halhatatlan lelkük testi haláluk után nehogy a pokolban, bocs, nagybetűvel, a Pokolban senyvedjen haláluk után.

Hispaniola szigetén (melyet Japánnak hitt, Kubát meg Kínának) Kolumbusz harminckilenc emberének nyoma sem volt. A taínók leölték őket, miután azok túlságosan is sokat akartak tőlük kicsikarni, nem csak élelmet, de az asszonyaikat, gyerekeiket, mindenüket. Ez elég volt Kolumbusznak arra, hogy büntető hadjáratot indítson a spanyol korona nevében. Lovasokkal, harci képzést kapott kutyákkal, fémkardjaival és puskáival szabályos mészárlást rendezett a taínók körében. A foglyokat visszaküldte volna rabszolgaként Spanyolországba, de az úton többségük meghalt, így a későbbiekben erről letett. A túlélő őslakóknak meghagyta, hogy mind, 14 éves kortól felfelé, hozzanak neki aranyat egy bizonyos mennyiségben, mivel meg volt győződve arról, hogy tele vannak a földek és a vizek arannyal, csak őelőle rejtegetik. Aki nem tudta ezt a kvótát teljesíteni, annak csuklóból levágatta mindkét kezét (Kirkpatrick Sale szerint), és hagyta elvérezni. Sok taínó ezek után elbujdosott vagy öngyilkos lett. Minden férfit és nőt munkára fogtak, akik így nem csak, hogy nem tudtak gyermekeket nevelni, de világra sem tudtak hozni. Az állapotos, meggyötört és kiéheztetett nők gyakran elvetéltek, vagy belehaltak a szülésbe, ha született is gyerek, nem tudták táplálni, ráadásul még az európai bevándorlók betegségei is megtizedelték őket. Így aztán San Salvador lakossága, amely nagyjából 250 000 fő, illetve Hispaniola sziget bennszülött lakossága, amely nagyjából 750 000-es lehetett Kolumbusz érkezésekor, 1535-re kereken 0 illetve nagyjából 500 főre csökkent (1650-re már nekik sincs nyomuk). Bartolomé de Las Casas, egy fiatal pap, meg is írta egy 1518-as pestisjárvány kitörésekor, hogy "az Úr így szabadította meg őket a szenvedéstől, melyet főképp a bányában dolgozók szenvedtek el." Las Casas írta meg Az indiánok történetét több kötetben, ez egy nagyon fontos forrásunk erről az időről. Ennek az ismertetésétől eltekintenék most, ám megjegyzem, miután látta, hogy milyen ütemben halnak meg az őslakók, ő volt az első, aki felvetette, hogy afrikai rabszolgákkal kéne őket pótolni, hogy legyen ki, aki megműveli a földeket (nyilván az európaiak számára ez teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ők dolgozzanak). Las Casas jegyezte fel azt is, hogy pár spanyol, csak, hogy a kardjuk élességét próbálják, megpróbáltak kettéhasítani taínókat. Amikor egy nő kétségbe vonta Kolumbusz testvére, Bartolomeo nemességét, az kivágatta a nyelvét, de csak miután meztelenül egy szamár hátán végigkergette az utcán. Kolumbusz gratulált neki a családi becsület megvédéséért.

Las Casas elmondása alapján készült nyomat. Joos van Winghe és Theodor dr Bry műve

Kolumbusz kimondottan cudarul bánt az őslakókkal, és ezt megtudta a királyi pár is. Úgy rendelkeztek, hogy tilos a taínókat rabszolgaságba vetni, kivéve egy megindokolt háború folyamán fogolyként. Így aztán a kolonizálók minden egyes esetben azt mondták, hogy ez így történt, és tovább folyt az őslakók irtása illetve rabszolgaságba vetése.

Az olasz egyébként a spanyol telepesek között sem volt népszerű. Hirtelen haragú és zsarnokoskodó személy volt, gyakran lázadoztak ellene, amelyekre még kíméletlenebb megtorlásokkal válaszolt. Harmadik útja alatt, 1500-ban az uralkodói pár visszavonta megbízatását, és egy nemest küldtek ki, hogy felügyelje őt. Ez a nemes, Francisco de Bobadilla, azonnal láncokba verette, amint 1500-ban utolérte őt Hispaniola szigetén, Santo Domingo városában, és visszaküldte Európába, mint foglyot. Ez után még egy útja volt, ám tekintélye megroggyant, ahogy a kormányzói címét is elveszítette. Ahogy írtam, utolsó éveiben keresztény misztikával foglalkozott, megpróbálta bebizonyítani, hogy utazásait Isten vezette, és ő végig Isten nevében járt el, János Jelenések könyvére alapozta ezt.

Kolumbusz mítosza -- itt jön a képbe Washington Irving

Bár az Államok lakói tisztában voltak azzal, hogy Kolumbusz útjai nyitották meg a lehetőséget a kolonizációra is, mégis, évszázadokon keresztül Kolumbusz csak egy lábjegyzet volt. Annyira számított, hogy nem volt brit -- tőlük vívták ki az amerikaiak a függetlenségüket. Aztán 1829-ben Washington Irving megírta a történetét, nagyon erősen eltúlozva (Kolumbusz Kristóf életének és utazásainak története). A könyvet Amerikában négy, Angliában három kötetben adták ki. (Emlékeztetnék, hogy ez az az időszak, amikor még bőven virágzott a rabszolga-kereskedelem Amerika határain belül.) Egészen Samuel Eliot Morrison 1942-ben megjelent könyvéig ez számított a legnépszerűbb Kolumbusz-életrajznak. Gyakorlatilag ő találta ki azt, hogy Kolumbusz idején mindenki laposföld-hívő volt, hogy Kolumbusz egy fantasztikus felfedező volt, aki halált megvető bátorsággal indult Nyugat felé, noha senki sem hitt abban, hogy sikeres lehet a küldetése (ez valóban igaz, csak ugye, más okból kifolyólag), és elhallgatta a kellemetlen részeket, pl., hogy pocsék tengerész volt, viszont gyakorlatilag népirtást rendezett (Isten nevében). Egy mítoszt teremtett, mert egy mítoszt akart teremteni, mert akkor fogynak jól a könyvek. Még a spanyol nyelvű források felhasználásától is eltekintett, ugyanis Washington Irving nem történetíró volt, hanem író, ő írta például Az Álmos-völgy legendáját is. Tehát amit írt, az egy fikció. Az egy fikció volt, hogy Kolumbusz idején az emberek azt hitték, a Föld lapos. Az egy fikció, hogy Kolumbusz egy rettenthetetlen, bátor felfedező. Ezt a fikciót Washington Irving írta meg. Arra szegény nem számított, hogy történetét később az olasz amerikaiak (vagy amerikai olaszok) majd szó szerint veszik, majdnem 100 évvel később.

Egyébként Irving volt az, aki New York városát Gothamnak nevezte el. Ő találta azt is ki, hogy Szent Miklós (=Mikulás) egy rénszarvas vontatta repülő kocsiból szórja ki az ajándékokat.

Az olasz amerikaiak kilobbizzák maguknak a Kolumbusz-napot (meg a szobrokat)

Amikor pedig az olaszországi bevándorlók beérkeztek az államokba, 1880-tól kb. 1924-ig több, mint négymilliónyian, közutálatnak örvendtek (mint minden bevándorló-réteg, az írek is, a zsidók is, a szlávok, a kínaiak, újabban meg a Mexikó irányából származó latinók illetve az arabok). Hát még csak fehérnek sem néztek ki! (Az angol-német bevándorlókhoz képest.) Az olasz kisebbség ekkor fedezte fel magának Kolumbuszt, az Irving által ábrázolt Kolumbuszt, és ekkor kezdtek rá hivatkozni, hogy dehát Amerikát is egy olasz fedezte fel, jogunk van jönni! A szobrait jellemzően az 1920-1950-es években állították. A valaha volt legnagyobb olasz amerikaiként (vagy amerikai olaszként) hivatkoztak rá, ezzel védték magukat az etnikai alapú előítéletek ellen. A Kolumbusz lovagjai nevű szervezet, illetve más amerikai olasz szervezetek intenzív lobbizásba kezdtek, hogy megtartsák a Kolumbusz-napot szerte Amerikában, és végül sikeresen elérték, hogy Franklin Delano Roosevelt 1934-ben október 12-ét Kolumbusz-nappá, hivatalos ünnepnappá nyilvánítsa! Később egyre több helyen kezdték ezt ünnepelni. Egészen nagyjából 30 évvel ezelőttig.

Bevándorló-ellenes rajz a XX. század elejéről

Olaszoknak vagy színesbőrűeknek nem kell jelentkezniük. Az írek, szlávok, zsidók sokkal rosszabbul jártak ebben az időben, azt is meg kell hagyni

Az első kritikák majd Kolumbusz szerepének átértékelése; eljön a szobrok ledöntésének ideje

Samuel Eliot Morison, egy harvardi történész volt, aki először megpróbálta módosítani a Washington Irving által kialakított képet Kolumbuszról. Az óceán admirálisa: Kolumbusz Kristóf élete című könyvét 1942-ben adta ki, és abban egészen pontosan leírja: "Az a kegyetlen gyakorlat, amelyet Kolumbusz kezdett el, és utódai folytattak, teljes népirtásnak számít." Majd folytatta azzal, hogy mennyire bátor volt az olasz, hogy kihajózott Nyugat felé. Tehát nem tagadta el a valóságot, még le is írta, csak nem erre helyezte a könyv hangsúlyát. A mondatok között elveszett ez az információ. Számára Kolumbusz hős, a bennszülöttek meg járulékos áldozatok, sajnos, ez van. A következő komolyabb elmozdulás Kolumbusz értékelésében Howard Zinn nevéhez kötődik. Az emberek Egyesült Államainak története című könyve 1980-ban jelent meg (először). Utána meg nagyon sokszor. Ez az a könyv, amelyet évről-évre egyre nagyobb példányszámban adtak ki, ahogy egyre jobban elterjedt. Zinn deklaráltan nem a győztesek, hanem a vesztesek, a kisemmizettek, a szegények, azaz a társadalom kevésbé szerencsés felének nézőpontjából írta meg a könyvét. Vállalta, hogy ő lesz az utólagos védője mindazoknak, akiket igazságtalanság ért. Ő tanította meg az amerikaiakat arra, hogy újra kell időről-időre értékelni a történelmet. Ő írt Kolumbuszról először úgy, mint aki valójában volt, talán el is túlozva negatív tulajdonságait: nem hogy hős volt, hanem egyenesen tömeggyilkos.

Kolumbusznak az Államokban több, mint 150 szobra áll(t nem sokkal ezelőttig). Andrew Coumo, New York kormányzója pont amiatt nem ért egyet az ő szobrainak elvitelével, mert hogy az amerikai olaszok számára kulturális jelentőséggel bír. (Pontosan ebből a célból voltak ezek a szobrok felállítva, hogy kiemeljék az olasz örökséget.)

A 90-es években még nem a kritika hangján szóltak Kolumbuszról, erre jó példa a Gerard Depardieu és Sigourney Weaver főszereplésével készült 1492 című Ridley Scott-film is. A 2000-es évektől kezdve viszont egyre kritikusabbak vele szemben, egyre inkább látszik, hogy megkezdődött a köztudatban is az újraértékelése. Nem 2020-ban kezdték el szobrait ledönteni. New York-i szobra is viták tárgyát képezi, ahogy egyre több iskolában, államban kezdték el az Őslakók napját tartani október 12-én Kolumbusz napja helyett, már akár 1991-től kezdve.

A tüntetések csak befejeznek egy újraértékelési folyamatot. Kolumbusz a helyére kerül: le a talpazatról. Néhol egyenesen bele a vízbe.

A minnesota-i Kolumbusz-szobrot a tüntetők a dísztóba lökték. A Google már ki is jelzi, hogy a szobor a vízben van

Az Egyesült Államok a világ koronavírussal legfertőzöttebb országa jelenleg a statisztikák szerint. Jelenleg hivatalosan minden harmadik fertőzött és elhunyt amerikai. (Persze, tudjuk, a statisztikák félrevezetnek, más lehet a hivatalosan fertőzöttek és a valósan fertőzöttek száma, és megint más lehet a valódi száma az elhalálozásoknak, az országok nem egységes elvek szerint tesztelnek vagy vezetik a statisztikáikat.) Nem ez lenne az első járvány, amelyik végigmegy Amerikán: az első nagy járványt az európai konkvisztádorok és telepesek hozták be, és becslések szerint minden tizenötödik-huszadik őslakó élte azt túl; nem feledkeztünk meg az 1918-19-es spanyolnátháról sem, amelyik szintén jelentősen érintette az Államokat. A sorozat harmadik részében pedig a 80-as évek HIV/AIDS-járványát vesszük végig, és még így is kihagyjuk a XVI. századtól egészen a XX. századig rendszeresen jelentkező kolerát, sárgalázat, kanyarót, illetve a XX. században világjárványként kirobbanó poliomielitiszt, azaz a járványos gyermekbénulást.

Amerika nyavalyái III. - az 1980-as évek HIV/AIDS járványa

Az 1980-as években az amerikai nemzet a spanyolnátha óta nem látott egészségügyi krízishelyzetnek nézett elébe. Nem csak az 1950-es években a gyermekbénulást okozó poliovírus, de a 60-as évek végén a hongkongi vírus is okozott komoly fejtörést a járványügyi szakembereknek, de egyik sem volt olyan megdöbbentő, mint az 1970-es évek végén Afrikában kiszúrt (később Amerikában az 50-es évek végéig visszavezetett, tehát nyilvánvalóan jóval korábban jelen lévő), AIDS-t okozó HIV-vírus. A vírus a 80-as évek elején egy gyilkosabb változatú mutációval jelent meg Észak-Európában és Észak-Amerikában is, és 1981. június 5-én a CDC (Amerikai Járványügyi Hatóság) értesítette az egészségügyi hálózatot arról, hogy Los Angelesben egy ritka (ekkor még) baktériumnak vélt kórokozó megbetegedéseket és halált okoz. A járványügyi szakembereket az döbbentette meg, hogy alapvetően fiatal és egészséges szervezeteket támadott meg a betegség, és terített le hónapokon át tartó szenvedés után -- míg a betegségekben általában a gyenge immunrendszerűek, gyerekek és idősek szoktak elhunyni. Mind az öt fiatalember homoszexuális volt, így felmerült az esélye annak, hogy a kórokozó szexuális úton terjed.

1982-re a Járványügyi Hatóság nevet adott a betegségnek: szerzett immunhiányos tünetegyüttes (angolul acquired immunodeficiency syndrome, AIDS). Ezt a megbetegedést az emberi immunhiány vírus, human immunodeficiency virus okozta, egy retrovírus, amely a szervezet immunrendszerét támadja meg, így kitéve azt bármilyen könnyű megbetegedésnek. Ahogy egyre jobban megismerték a betegséget, a szakemberek megdöbbentek: az első tünetek ugyanis a fertőzést követően átlagosan öt évvel jelentkeztek, és ez idő alatt is tovább lehetett adni a vírust, a másik pedig a közel 100%-os halálozási arány. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bárki megfertőzhetett bárkit, és ezzel 5-6 évvel később halálra ítélte, anélkül, hogy tudott volna róla!

1982 végére 900 nyilvántartott eset volt, majd ekkor berobbant a járvány. Rövid időn belül az USA vérbankjai is fertőzöttek lettek, pár transzfúzión átesett beteg egyúttal AIDS-es is lett (így Isaac Asimov író is szívműtétje után, vagy 1985-ben a mindössze 14 éves Ryan White, aki 19 évesen bele is halt a betegségbe, és akiről aztán idősebb Bush elnök egy törvényt is elnevezett). 1983 júniusában a kongresszus végre megszavazott 12 millió dollárt vírus-kutatásra és a betegek kezelésére.

Ryan White. Az ő esetekor jöttek rá, hogy a vírus bárkire veszélyes lehet, és nem kell a terjedéséhez szexuális kontaktus. Ez után kezdték el szűrni a vérbankokat is. Sok helyen homoszexuálisok vagy biszexuálisok továbbra sem adhatnak vért a régi stigma miatt

Dr. Anthony Fauci, akit ma Amerika legmegbízhatóbb emberének tartanak, is ekkoriban, 1984-ben került a Nemzeti Allergia- és Fertőzéstudományi Intézet élére, és ő volt az egyik első orvos, aki felhívta a figyelmet a HIV-vírus jelentette járványveszélyre. Nem csak, hogy segítette a melegeket mindenben, amiben tudta, de még munkatársai között sem tűrte meg a homofóbiát -- pedig akkoriban a társadalom minden szeglete, így az orvostársadalom is át volt a homoszexuálisokkal szembeni előítéletekkel itatva. Szóval a személyes hősök közé nyugodtan be lehet őt is tenni, ahogy azt idősebb Bush már 1987-ben, egy elnökjelölti vitában megtette.

A politika (és részben a közvélemény is) közbeszólt. Mivel elsősorban homoszexuálisok között terjedt a vírus, akiknek a jogai messze nem voltak annyira elismerve, mint most (és még most is sok helyen, így Magyarországon is másodrendű állampolgárok), sőt, egészen 1987-ig, ha nem is betegségnek, de "szexuális eltévelyedésnek" gondolták a homoszexualitást még a vezető pszichológusok is, így a közvélemény homofób része, köztük számos politikus, azonnal Isten büntetéseként értelmezte ezt a betegséget. (Egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy a betegség bárkit megfertőzhet, és nem kell hozzá szexuális aktus. A 90-es évek elejétől kezdve egyre kevesebben hitték, hogy a betegséget Isten küldte büntetésből, bár még mindig nagyjából minden kilencedik-tizedik amerikai ezt az idiótaságot hiszi.) A Reagan-adminisztráció (1981-1989) első körben, a fertőzés első pár évében ténylegesen semmit nem tett a járvány terjedésének megakadályozására, a társadalom marginális csoportjainak problémájaként tekintettek erre, sőt, talán titokban örültek is, hogy így talán kevesebben lesznek homoszexuálisok, és többen fognak heteroszexuális monogám párkapcsolatban élni (ekkoriban ténylegesen több, önmagát tévesen kereszténynek nevező ember, köztük lelkipásztorok, gondolták azt, hogy végre Isten lecsap a buzikra). Harvey V. Fineberg, a Harvard orvosképzésének rektora, egyenesen kijelentette, hogy homokosok, kurvák, és drogosok terjesztik a vírust az egészségesek között.

Az adminisztráció tagjai szó szerint elviccelték az esetet: buzipestis-nek emlegetve egymás között. Larry Speakes, az elnök sajtófőnöke pedig egyszerűen kinevette az ez iránt érdeklődő riportert! Ronald Reagan, az elnök, illetve Nancy Reagan, az elnök felesége, akinek az elnökre közismerten nagy hatása volt, aktívan félrenéztek, amikor meleg fiatalok kértek segítséget.

A hallgatás halál! Áll a transzparensen. Ronald Reagan nem csinált semmit a HIV-AIDS-járvány megfékezésére. Közel 90 000 amerikai halt meg elnökségének 8 éve alatt. Sokáig még csak el sem ismerte, hogy létezik ez a betegség!

1985-ben, több évvel a vírus megjelenése és a figyelmeztetések, segítségkérések elhangzása után Rock Hudson színész bejelentette, hogy haldoklik AIDS-ben. Hollywood aranykorának egyik legkedveltebb, legtöbb női szívet megdobogtató színésze volt. Ekkor derült ki a nagyközönség előtt az is, hogy meleg volt (Hollywoodban meg gyorsan átírtak egy rakás forgatókönyvet, és kivették belőlük a csókjeleneteket). Még abban az évben meghalt, 60-ik életévét sem töltötte be. Reagan elnök, Hudson régi barátja, ekkor ismerte csak be, hogy a betegség egészségügyi vészhelyzetet állított elő. A kongresszus az elnök kérésének megfelelően megemelte a betegség gyógymódjának kutatására rendelkezésre bocsátott összeget 221 millióra, ám ekkorra már 21 000 amerikai halt meg a kórban.

Rock Hudson Nancy és Ronald Reagan társaságában

Rock Hudson korának sztárja volt, közkedvelt színész, egy kicsit talán olyan, mint most Tom Hanks. Az ő halála újabb fordulópontot jelentett: kezdtek megijedni a nem-homoszexuálisok -- a melegek már évek óta be voltak pánikolva. (Mellékszál, de a színész 32 éves barátja, Mark Christian millió dollláros pert nyert Hudson hagyatékából, merthogy a színész őt is kitette a megfertőződés veszélyének, elhallgatva saját betegségét. Christian 2009-ben hunyt el 56 évesen.)

Ahogy egyre jobban megértették a vírus működését, a járványügyi szakemberek újabb figyelmeztetést adtak ki 1986-ban. Felhívták a figyelmet arra, hogy nem csak szexuális aktussal terjedhet a vírus, hanem akár kábítószerhasználat során közösen használt injekciós tűvel is, ugyanis rájöttek, hogy a vírus az emberi nedvekkel terjed -- így spermával, előváladékkal, hüvelyváladékkal, vérrel, sőt, anyatejjel is. Nem ismeri a szervezet bőrszínét sem és nemi irányultságát sem. (Itt jegyezném meg, hogy a jelenlegi amerikai alelnök, az extra hülye és extra bigott Mike Pence még indianai kormányzóként leállított egy tűcsereprogramot, aminek következtében AIDS-járványt idézett elő államában, noha a szakemberek szerint a támogatás, és a leszoktató programok, tűcsereprogrammal együtt, nem csak emberbarátibb, de még olcsóbb megoldások is, mint fizetni a későbbi kezelését sok-sok betegnek.)

A kezdeti semmit nem tevés végső mérlege Reagan elnökségének lejártakor 90 000 halott volt (nagyjából ennyi három hónap alatt Trump koronavírusos mérlege is). Az érintettek számára ez az öröksége a Reagan-korszaknak. (Meg a dugába dőlt "Csak ne csináld"-kampány, amikor Nancy Reagan ezzel a szuperegyszerű és szuperidióta, szuperhatástalan mondattal kampányolt a droghasználat ellen, mert nem volt képes felfogni az eszével, hogy az addikció nem választás kérdése, hanem betegség, amit kezelni kell.)

A járvány Reagan utódai, George H. W. Bush és Bill Clinton elnökök ideje alatt, a 90-es években futott fel, robbant be igazán (azaz, a hosszú lappangási idő miatt az áldozatok még a 80-as évek közepén-végén fertőződhettek meg, Reagan elnöki ideje alatt). Egyre többen veszítették életüket évente, a 90-es évek közepén már évi 40-45 ezren. Ekkorra sikerült David Ho professzornak olyan anti-retrovírus-terápiát kifejlesztenie, amellyel az évi halálozási számokat jelentősen sikerült csökkenteni. Bár Amerikában még most is évi kb. 27 ezren kapják el ezt a fertőzést, és halnak meg még mindig évi kb. 13 ezren (az összes fertőzött száma kb. 1 millió, és még kb. 150 000 lappangó eset lehet), ám jó hír, hogy már vannak olyan kezelések, amelyek segítségével a gyógyíthatatlan betegséggel együtt lehet élni, és a fertőzésveszélyt gyakorlatilag a nullára redukálni. (A politika persze most is hátráltatta a betegség elleni küzdelmet: idősebb Bush, bár szavakban harcolt az AIDS ellen, de valójában vallásos bigottakra bízta a járvány felügyeletét, és még csökkentette is a Reagan elnöksége alatt megítélt kutatási összeget, mondván, "az embereknek meg kell változtatniuk a viselkedésüket"; Bill Clinton pedig a beígért országos tűcsereprogramot nem hajtotta végre.)

Dr. David Ho, emberéletek megmentője 1996-ban az Év Embere lett a Time magazin szerint. Kb. 700 ezer emberéletet követelt Amerikában a betegség napjainkig

Az AIDS-járvány hatására egyre többen kezdték el a biztonságos szexet hirdetni, az óvszereladások megnőttek. Nem csak reklámokban, de filmekben is népszerűsítették az óvszerhasználatot, a Csupasz pisztoly című filmben talán kicsit túlzó módon is:

Frank Drebin hadnagy a biztonságos szex híve (a film 1988-as)

Még az általános iskolák felsőbb tagozataiban is ingyenes óvszerosztásokat hirdettek meg a 90-es évek elején, azaz az óvszerhasználat, amelyhez korábban stigma járult, sok helyen elfogadottá lett (miközben a HIV-fertőzöttség egy másik stigmát jelentett) -- legalábbis az ország liberálisabb részein. A vallásos délen azóta sem; az ország ezen a részein a lakosság harmada él, a HIV-fertőzöttek és AIDS-ben elhunytak azonban nagyjából fele kerül ki ebből a régióból. Az ország ezen a részén, amelyet "bibliaövezetnek" is szokás mondani, a felvilágosítás helyett önmegtartóztatást hirdettek és hirdetnek az egyházi vezetők és a politikusok; így aztán a tinédzserkori terhesség, a (sokszor az illegalitásba száműzött) abortuszok számaránya is jóval magasabb, mint az ország keleti vagy nyugati partjain, vagy a középnyugaton. (A bibliaövezetben az evolúció tanítását is be akarták tiltani, illetve sokszor akarják még ma is.)

Az újonnan diagnosztizált HIV-fertőzöttek arányszáma. A vallásos délen, ahol az óvszerhasználat, a szexuális felvilágosítás és a tűcsereprogramok kevéssé elterjedtek, magasabb a fertőzöttek száma is

A társadalom homoszexuális kisebbségéhez való viszonya is megváltozott: egy ideig megerősödött a homofóbia, ám, mivel a melegek élete reflektorfénybe került, és egyre több híres, ismert meleg halt meg a betegség következtében, illetve a melegek jogvédő harca is reflektorfényt kapott, egyre nőtt a társadalmi elfogadottság is. A mentális betegségek listájáról is lekerült a homoszexualitás, mint írtam; sőt, ekkor terjedt el a korábban széleskörűen használt homoszexuális kifejezés helyett a meleg és leszbikus. Ahogy az emberek egyre több hírességről tudták meg, hogy saját nemükhöz vonzódnak, és a környezetükben is egyre több ilyen eset történt, rájöttek, hogy a melegek is emberek, és az előítéletek kezdtek eltűnni. Nagyon komoly filozófiai illetve vallási viták lángoltak fel a szexualitás moralitásáról, a monogámiáról illetve promiszkuitásról, a házasság intézményéről, ahogy erről Anthony Petro beszámol 2015-ös könyvében, mely az Isten haragja után: AIDS, szexualitás és az amerikai vallás címet viseli.

A járványban számos ismert amerikai veszítette életét (a számtalan ismeretlen mellett). Arthur Ashe teniszező; Keith Haring festő; Liberace, a mindig extravagáns ruhákban fellépő zongosita-zenész-színész; Steve Moore komikus; Rudolf Nureyev balettművész, Anthony Perkins színész. (A talán leghíresebb AIDS-áldozat Freddie Mercury brit volt, azért nem került be ebbe a listába.) A nagyon híresek közül megbetegedett Greg Louganis kétszeres olimpiai bajnok műugró vagy Magic Johnson kosárlabdázó is.

Anthony Perkins színész

Liberace zongorista

Keith Haring a kedvenc festőim egyike, így tőle több képet is belopok ide ebbe a blogbejegyzésbe, ezzel zárom.

Az Egyesült Államok a világ koronavírussal legfertőzöttebb országa jelenleg a statisztikák szerint. Jelenleg hivatalosan minden harmadik fertőzött amerikai, minden negyedik elhunyt amerikai. (Persze, tudjuk, a statisztikák félrevezetnek, más lehet a hivatalosan fertőzöttek és a valósan fertőzöttek száma, és megint más lehet a valódi száma az elhalálozásoknak, az országok nem egységes elvek szerint tesztelnek vagy vezetik a statisztikáikat.) Nem ez lenne az első járvány, amelyik végigmegy Amerikán: az első nagy járványt az európai konkvisztádorok és telepesek hozták be, és becslések szerint minden tizenötödik-huszadik őslakó élte azt túl; nem feledkezünk meg az 1918-19-es spanyolnátháról sem, amelyik szintén jelentősen érintette az Államokat. A sorozat harmadik részében pedig majd a 80-as évek HIV/AIDS-járványát fogjuk végigvenni, és még így is kihagyjuk a XVI. századtól egészen a XX. századig rendszeresen jelentkező kolerát, sárgalázat, kanyarót, illetve a XX. században világjárványként kirobbanó világjárványként kirobbanó poliomielitiszt, azaz a járványos gyermekbénulást.

Amerika nyavalyái II. -- a spanyolnátha Amerikában

Mint korábbi  cikkemben írtam: "Egészen a II. világháborúig minden egyes háborúban több áldozatot szedtek a háborúkban megjelenő kórokozók, mint maguk a harci cselekmények." Ez így volt még az első világháborúban is tehát, amelynek végén kitört a spanyolnátha.

Honnét indult ki a spanyolnátha?

A megnevezés félrevezető, ugyanis nem a spanyoloktól indult ki. Éppenséggel csak Spanyolország nem vett részt a háborúban, ezért a spanyol sajtó beszámolt a járványról tisztességesen, míg a német, francia, angol stb. sajtók ezt nem tették, mert nem tehették meg. Akkor még volt háborús cenzúra, egyszerűen nem engedték meg a cenzorok, hogy ilyen hírek megjelenhessenek, hogy a nép haldoklik nagy tömegben, a hátországban, meg a fronton is. Semmi olyan hír nem jelenhetett meg, ami aláásta volna a katonák harci szellemét. (Így fogalmaztak: ami a háborús erőfeszítést akadályozta volna.) Így Spanyolországban a járványról pontos adatok jelentek meg, és ezek alapján még csak nem is ott volt a legrosszabb a helyzet! Csak a legtisztábban átlátható. (Érdekesség, hogy a meglehetősen lenéző angolok akkoriban úgy vélekedtek a spanyol influenzáról, hogy a borzalmas spanyol időjárás az, ami ezt a megbetegedést okozza, de a mindig esős Angliában nem fog tudni elterjedni.)

Azt is érdemes tudni, hogy a feltételezések szerint az, amit mi spanyolnáthaként ismerünk, az 1918 őszén berobbant járvány, az az új kutatások szerint csak a második hulláma volt a vírusnak, amelyik a fronton, a  koszos, piszkos, zsúfolt körülmények között élő, alultáplált, legyengült, megtört szervezetekben kapott új, halálosabb erőre, bennük mutálódott ki az agresszívebb, halálosabb változat. A vírus első hulláma 1918 márciusában mutatkozott meg először, és akkor még a szezonális influenzának hitték. Az egyik első regisztrált beteg egy kansasi katonai orvos, Albert Gitchell volt, akit negyvenfokos lázzal kezeltek. A barakkban gyorsan elterjedt a vírus, 1100 katonát betegített meg, akik közül 38-an haltak meg, miután a vírus tüdőgyulladást okozott náluk. (3%-os mortalitás.) Az amerikai katonák vitték magukkal a vírust Európába, és a fronton alakult ki annak erősebb mutációja, ami a második hullámot okozta. Az első hullám a feltételezések szerint az angol harcoló katonák felét, a francia hadsereg háromnegyedét fertőzte meg, ám ekkor még csak gyengébb tünetekkel, és az influenzához hasonló halálozási arányszámmal.

Colorado államban, Fort Collins város katonai kórházában spanyolinfluenzás betegeket kezelnek

A hadigépezet pedig elterjesztette a mutációt. Rengeteg embert, felszerelést mozgattak meg, zsúfolt, teljesen kihasznált hajókban, a kimenőt kapott, vagy a hátországba bármilyen okból visszaküldött katonák pedig gyorsan elterjesztették a saját országukban a vírust. A korabeli viszonyok között emiatt is lehetett olyan halálos ez a kórokozó.

Ez a második hullámot okozó mutáció egy teljesen egészséges fiatal férfit vagy nőt 24 órával a megbetegedés első jeleinek megjelenése után le tudott dönteni a lábáról. Naná, hogy cenzúrázták a háborús felek a hírt. A vírus olyan pusztítást végzett, hogy egyes feltételezések szerint ez okozta a német hátország és front megroppanását, és így a német kapituláció egyik közvetlen kiváltó oka volt (a hadvezetés legalábbis erre fogta). Az amerikai katonai veszteségeknek több, mint a felét okozta a spanyolnátha, nem a fronton estek el, csatában.

Járványkórház Kansasban, 1918 körülről. Az amerikai Nemzeti Egészségügyi Múzeum fényképe

Ezek után a megbetegedések nagyjából egyszerre jelentkeztek az Államokban, Kelet-Ázsiában és Nyugat-Európában.

Hogy pontosan honnét indult ki, nem tudjuk, csak azt, hogy a spanyolnátha egy madárinfluenza volt, egy H1N1-vírus, és azt is, hogy első mutációja állatról terjedt emberre. Korábbi cikkemben (Volt egyszer egy Amerika XIV - A dzsungel és a mocsár) bemutattam azt, hogy az akkori idők Amerikájában a higiéniás viszonyok az állatfeldolgozó üzemekben nem voltak éppen a mai sztenderdeknek megfelelőek. Bármelyik nagyváros lehetett kiinduló pont, ahol az állatok feldolgozása hagyott kivetnivalót maga után.

Egy viszonylag friss elmélet szerint kínaiak terjesztették el a vírust, akik Kanadában dolgoztak 1918 elején. 25 000 kínai dolgozó közül nagyjából 3000-en betegedtek meg. A kanadai orvosok meglehetősen rasszistán és előítéletesen, kínai lustaságnak gondolták a megbetegedéseket (ekkoriban az a sztereotípia élt Észak-Amerikában a "sárgákról", hogy azok lusták, állandóan ópiumot szívnak, mindenfajta módon a kibúvót keresik), és nem törődtek velük. E szerint az elmélet szerint ők voltak a kiinduló pontjai a járványnak, majd ők fertőztek Észak-Amerikában, onnét került át a vírus Európába, és onnét indult ki a második hullám.

A spanyolnátha Amerikában

Az Államokban volt már korábban is influenza-járvány, így például 1889-90-ben, de ez az 1918-19-es változat olyan teljesen új kórokozó volt, melyre senkinek a szervezete nem volt felkészülve. A halálozási ráta magas volt, az influenza esetében ugye egy ezrelékről szokás beszélni, a koronavírust fél százalék és 2 százalék közé teszik, világszinten a spanyolnátha pedig, a világ akkori másfél milliárdos lakosságából fél milliárd fertőzöttel és 20-50-100 millió közötti halottal számolva 2-5-10%-os (az adatok eltérnek) mortalitású. (Ennek a nagy számnak oka nem csak az, hogy nem voltak a kórházak úgy felszerelve, mint manapság, hanem, hogy a koronavírushoz hasonlóan a spanyolnáthára sem volt védőoltás, illetve, a legyengült szervezet könnyebben kapott el bakteriális fertőzéseket is, amelyekre viszont nem voltak még antibakteriális szerek.) Az Államokban, ha feltételezzük, hogy itt is minden harmadik ember betegedett meg a nagyjából 103-104 millió lakosból, tudván, hogy nagyjából 675 000 halálos áldozattal járt a járvány, akkor az 2 százalékos halálozást jelent, ami a mostani koronavírushoz teszi hasonlóvá, és a normál influenzához képest húszszoros halálozási arányt jelent. Ha ez a 675 000 halott nem is tűnik soknak, akkor is hatalmas szám. Több, mint amennyi katona életét veszítette az összes, Amerika által vívott háborúban, közel 250 év alatt.

Rendőrök maszkban

1918 októberében egyetlen hónapban 195 000-en veszítették életüket! És valóban, annyian haltak meg Chicagóban és Philadelphiában, hogy egyszerűen nem csak betiltották a temetéseken való részvételt, de elegendő koporsót sem tudtak készíteni a temetkezési vállalkozók. A sírásók pedig vagy nem vállalták a gödör kiásását, attól való félelmükben, hogy elkapják a vírust -- vagy már eleve elkapták, azért nem ástak. A gyászoló rokonságra várt a gödör kiásása is. (Ekkoriban a krematóriumi hamvasztás még nem volt szokásban, szinte mindenkit eltemettek.) Még arra is volt példa, hogy az egyik washingtoni városi felügyelő egy vonatszerelvénnyi koporsót, melyek Pittsburgh-be mentek volna, lefoglalt, és fegyveres őrök kíséretében a városi kórházba irányította azokat.

Még a baseball-meccseket is maszkban játszották

1918-ban az amerikaiak egyszerűen nem hitték el, hogy létezhet ilyen. Hatalmas felfedezések követték egymást: a röntgensugár, a rádióhullámok, az elektromosság, a telefon, de nem csak fizikai-kémiai-vegyészeti, hanem biológiai, gyógyszerészeti és élelmiszer-biztonsági előrelépések is történtek. (Épp 10 éve osztottak ki Paul Erlichnek az immunrendszer működésével kapcsolatos kutatásaiért orvosi Nobel-díjat.) Olyan gyors volt a betegség lefolyása, hogy amikor Baltimore-ban vöröskeresztes nővérek lázas betegeket mentek meglátogatni, több helyen találtak haldokló betegeket már halottak mellett. Nem volt senki egészséges ember a házban, aki tudott volna valamit tenni a halottak elszállítása érdekében. Máshol legalább a kádba tették őket, és jeget öntöttek a hullákra, és ez még a jobb eset volt: előfordult, hogy a hullák temetetlenül rohadtak lakásokban, sikátorokban.

Fiúgyermekek kámforos tasakkal a nyakukban. Régen ezzel védekeztek az influenza ellen. A kép a Life magazin 1946 decemberi számában jelent meg

Philadelphia

Az egyik legrosszabbul Philadelphia járt, ahol a járvány csúcspontján naponta ezren haltak meg (ide a járvány Bostonból terjedt át, matrózok hozták hajón). A kétmilliós városból félmillióan betegedtek meg, 16 ezer lett a halottak száma (3%-os mortalitás, ez azt jelenti, hogy a városban 5 percenként meghalt valaki). Ez a szám olyan nagy volt, hogy a városban kifogytak a koporsókból: az embereket papírdobozokban vagy egyszerű lepelben temették el. Mielőtt hat újabb, ideiglenes halottasházat nyitottak volna, már ötszáz halott volt az egyébként harminchat test kapacitású hullaházban. Gőzgépekkel ástak sírokat, az azonosítatlan halottakat oda temették. Egész nap lovaskocsik járták a várost, és vitték a hullákat, mint a Gyalog-galopp egyik ikonikus jelenetében. A halottak nagy száma több okra vezethető vissza: rengeteg doktor és nővér szolgált a fronton, akik voltak, jelentősen alábecsülték a járványveszélyt (csak egy influenza). Már az első civil megbetegedések napján (miután matrózok továbbfertőzték a lakosságot) egy helyi orvos kimondta, hogy tudja, melyik baktérium okozza a megbetegedést, így aztán a városi újság megnyugtató hangnemben közölte, hogy így aztán biztos gyorsan vége lesz ennek a megbetegedésnek is. (Hozzá kell tenni, hogy egészen a 30-as évekig a mikroszkópok nem tudták kimutatni a vírusokat, a felbontásuk nem volt hozzá elég nagy.) Ezek után pedig, miután a városban 1918 szeptember elején megjelent a vírus, szeptember végén egy 200 000 fős tömeggyűlést tartottak. Végül is, sikeres volt, 600 millió dollár értékben jegyeztek hadikölcsönt a városlakók, majd erre rá három nappal 635 új esetet voltak kénytelenek a városban maradt orvosok regisztrálni. A következő hat hétben a teljes 16 ezres halálozási szám háromnegyede, 12 ezer ember veszítette életét. Természetesen a bevándorlók, azaz, a legszegényebbek, legrosszabb higiéniás viszonyok között élők sínylették meg a járványt a legjobban. Olasz, orosz és magyarlakta negyedekben jobban pusztított a vírus, mint az előkelőbb részeken, ebből két nemzettel az amerikaiak háborúban álltak, így aztán az idegenellenesség is pusztított. "Nem képesek kulturált emberek módjára élni", hangoztatták, főleg az előkelőbb szalonok hölgyei. Arról nem beszéltek, hogy nehéz úgy mosakodni, ha nincs fürdőszoba, vagy egyáltalán víz a lakásban.

Október végére betiltották a köpködést a városban. Másnap egyetlen nap alatt 114 embert tartóztattak le -- köpködésért.

A philadelphiai dokkokból terjedt el a betegség a városban. A tábla szerint 1500 megbetegedés, 30 elhalálozás történt eddig. Ne köpködj!

Aki köpködik, a halált köpi, figyelmeztet a felirat. Ekkoriban kezdték hirdetni, hogy ha lehet, az utcán ne köpködjenek az emberek, mert esetleg fertőző lehet. Nem csak a köpködést, a nyilvános csókolózást is tiltották ekkoriban!

Végül novemberre a járvány lecsengett, bár még így is hetente vagy százan haltak bele a szövődményekbe. Philadelphia járt a legrosszabbul az összes amerikai város közül, közel 3%-os halálozási rátájával. Az a hat hét, október elejétől november közepéig, az, túlélők szerint, olyan volt, mint egy pestis által sújtott középkori település: minden megállt, csak a halottakat vitték az utcákon.

Korabeli grafika a leginkább érintett városok halálozási adatairól

W-alakú halálozási adatok

Noha a hagyományos influenza általában a nagyon fiatalokat és nagyon időseket fenyegeti legjobban, a spanyolnátha meglepő módon nem csak az 5 évnél fiatalabbak és a 65 év felettiek között terjedt a legjobban, hanem a 20-40 évesek között is szedte áldozatait. A 20 és 40 év közötti, alapvetően egészséges fiatal felnőttek körében a magas halálozási arány azóta sem értett vonása a pandémiának. Talán ez volt az, ami miatt sokan kétségbeestek a vírust illetően, nem lehetett azt mondani, hogy ez is csak egy influenza; hiszen pont azokat támadta, akik aztán az új generációt meg tudták volna szülni. Így aztán a szokásos, bevett módszert követte az amerikai szövetségi kormány is: elhallgatták a valós veszélyeket, annyira féltek az emberek bepánikolásától.

A vírus annyi áldozattal járt, hogy rövid időre lecsökkentette 12 évvel (!) a várható élettartamot Amerikában.

Nővérek maszkokat készítenek Bostonban, hogy ezzel is lassítsák a vírus terjedését

Nem volt a megbetegedés ellen ellenszer (egyes orvosok megpróbálkoztak 30 grammnyi aszpirin felírásával, amivel megmérgezték pácienseiket), sem a nyomában fellépő betegségekre, sem oltóanyag megelőzésre. Gyakorlatilag csak a manapság is gyakorolt szociális távolságtartást tudták bevetni ellene: izoláció, karantén, a publikus események (így a templomok látogatása is) korlátozása, az akkori idők járványügyi intézkedései kényszerűen ebben merültek ki. Illetve tudták, hogy ennél többet is tehetnének: a kijárási korlátozások, gyárak termelésének visszafogása, még hatékonyabb lehetne, ám ezt nem tették meg. Óvták a háborús erőfeszítést. Nem akarták leállítani a hadfelszerelést előállító gyárakat, sem nem akarták, hogy a civilek követeljék a katonák frontról való visszahívását.

Az egyik leginkább érintett városban, Chicagóban betiltottak minden közösségi eseményt, így még a temetéseken való részvételt is! (Chicago ekkoriban Amerikában a 2. legnagyobb város volt New York mögött, a világon csak London, Párizs és Tokió lehettek ekkor nagyobbak.)

Egy nővér spanyolnáthás betegek állapotát ellenőrzi a Walter Reed washingtoni katonai kórház influenza osztályán

Amerikában tovább nehezítette a védekezést, hogy a frontra kirendelt orvosok és nővérek miatt nővér-hiány volt. Az egyébként képzett, afroamerikai nővérek alkalmazását pedig a Vöröskereszt egyszerűen megtagadta, ahogy sok ápolt is visszautasította, hogy a nővér, aki vigyáz rá, feketebőrű legyen. A fekete bőrű nővérek csak a hadifoglyokat ápolhatták, egészen addig, amíg annyi nővérre lett szükség, hogy mégis behívták őket szolgálni.

És a tünetek? Nos, a szokásos, mondhatni. Fejfájás, fáradtság, száraz köhögés, étvágyvesztés; ezután a betegség második napján hasmenés, izzadás, amelyet sokszor tüdőgyulladás vagy más légzőszervi megbetegedés követett. Volt, hogy vérrögöket találtak a tüdőben, vagy a fekvő betegek a saját vérükbe fulladtak bele el nem állítható orrvérzést követően. Ez mind az, amit évtizedekkel később a tudósok a mostani koronavírus-járvány kapcsán is emlegetett citokinviharnak mondanak. Az ebben elhunyt katonákat boncoló tábori orvosok azt jegyezték fel a halottakról, hogy olyan volt a tüdejük, mintha vegyi támadásban haltak volna meg.

És a vírus aztán egyszer csak elmúlt. Nem tudni, hogyan, leginkább úgy, hogy mindenkit, akit meg tudott ölni, megölt, akiket meg nem, azok meg megszerezték az immunitást, és így kialakult a nyájimmunitás is. A vírus elhalt. Ez azt jelenti, hogy alig van olyan ember, akinek a felmenői között lett volna spanyolnátha-áldozat: egyszerűen azért nincs, mert aki belehalt, annak leszármazottjai sincsenek, vagy maradtak életben (mivel pont a nemzőképes korúak között pusztított leginkább, és nekik az 5 évnél fiatalabb leszármazottaik is jó eséllyel belehaltak.)

A betegség feltérképezéséhez az 1950-es években az segített, hogy egy alaszkai faluban a permafrosztba temettek 72 halottat (a falu 80 felnőttje közül ennyien haltak meg), és a tudósok akkor tudták jobban megérteni a vírust, a több, mint 30 éve elhunyt tetemek boncolásával.

Még az elnök is elkapta a betegséget -- azt a betegséget, amelyikről addig tudomást sem vett

Később, a harcok lezárása után, még volt a vírusnak egy harmadik, erőtlenebb hulláma, amelyik minden bizonnyal megbetegítette Woodrow Wilson elnököt is. (Az elnök személyi titkára és legidősebb lánya már elkapta eddigre a kórt.) 1919. április 3-án az elnök elkezdett köhögni Párizsban, ágyba került, mozgásképtelen lett. Olyan gyorsan romlott állapota, hogy kezelőorvosa egyenesen arra gyanakodott, hogy megmérgezték. Pont a legrosszabb pillanatban: azért utazott Európába, hogy a béketárgyalásokon 14 pontjának érvényt szerezzen. Georges Clemenceau francia miniszterelnök számára ez a megbetegedés a lehető legjobb pillanatban jött, így a francia érdekeknek (ellensúly híján) nagyobb eréllyel tudott érvényt szerezni. A pletykák szerint Clemenceau még le is akarta fizetni Wilson orvosát, hogy az NE gyógyítsa az elnököt meg... Ami viszont biztos, hogy Wilson a betegsége idején mentálisan zavarttá lett (ami szintén lehetett tünet), és a betegsége után már nem volt az igazi. Wilson megbetegedése hozzájárult később a huszonötödik alkotmánykiegészítés elfogadásához. A megbetegedést követő héten az elnök visszautazott Amerikába, így Clemencaeu akarata érvényesült a tárgyalásokon, amiről viszont az a konszenzusos vélemény, hogy hozzájárult a németekben a revans vágyára, és így, az első világháború félresikerült lezárása magában hordozta a második világháború csíráit is.

Az elnökkel kapcsolatban a titkosszolgálat annyira igyekezett titokban tartani a megbetegedés tényét, hogy sok történelemkönyvben (talán a gimnáziumi tankönyvben is?) mai napig az van benne, hogy Wilson nagyon csalódottá lett a tárgyalások alakulását illetően, ezért utazott haza. A megbetegedést náthának tudták be, amit az esős Párizsban kapott el az elnök, és csak egy pihenésre van szüksége -- ez volt a hivatalos álláspont.

Vittorio Orlando, David Lloyd George, Georges Clemenceau és Woodrow Wilson 1918-ban

Wilsonnal kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy soha, egyetlen egyszer sem tért ki arra, hogy az országban járvány van. Nem szólalt fel semmilyen publikus fórumon, sem a kongresszusban. Hagyta, hogy a háborús termelés folytatódjék, és a spanyolnátha amerikaiakat öljön. Az elnök a spanyolnáthából felépült, majd hat hónappal később stroke-ot kapott. Elnöki hivatalának utolsó pár hónapjában gyakorlatilag a felesége intézkedett helyette, majd mindenre rászignálta férje aláírását.

Nikola Tesla minden bizonnyal a XX. század legjelentősebb feltalálója volt. A tudománynak és találmányainak élt, többször is kihasználták más feltalálók, élete végére pedig bátran kijelenthetjük, hogy teljesen meghibbant. Marconi tőle lopta a rádiót, Edison pedig Tesla számos ötletét vette át (tegyük hozzá, hogy valamilyen szinten jogosan, hiszen Tesla neki dolgozott). A horvát területen, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, önmagát valószínűleg egységesen szerbnek és horvátnak is tartó Nikola Tesla Amerikában teljesedett ki feltalálóként, ezért teljesen indokolt, hogy egy amerikai történetben szerepeltessük őt.

Nikola Tesla éppen A természetfilozófia elmélete című könyvet olvassa egy Tesla-tekercs előtt, melyet Roger Joseph Boscovich 1758-ban írt. 

Ki volt Nikola Tesla? Túlzás nélkül állítható, hogy a XIX. és XX. század legnagyobb feltalálója, zseniális, a saját korát gyakran több, mint egy évszázaddal megelőző ötletek atyja. Megvalósult találmányait szinte felsorolni se lehet, csak a fontosabbakat: váltóáram, távirányító, radar, robotok, rádió, több ezer ötlete volt. Tulajdonképpen neki köszönhetjük a XX. század majdnem minden technikai vívmányát. A másik oldalon viszont ott van az őrült Tesla: a galambba szerelmes, csak hárommal osztható szobaszámú hotelszobában lakó, inszomniás, őrült ötletek Teslája: a földrengés-gépé és a halálsugáré, az űrből származó ingyenes elektromágneses sugárzás (más szóval: a napenergia) megzabolázását célul kitűző Tesláé, aki váltig állította, hogy az űrből saját gépével felfogott rádiójeleket; aki állította, hogy képeket, hangokat tudunk majd egymásnak küldeni az elektromágneses sugárzás segítségével (ami nem más, mint a vezeték nélküli okostelefon), sőt, aki hitt az antigravitációban, az időutazásban és az emlékezet-olvasásban is. Noha lehet, hogy ezek is előbb-utóbb megvalósulnak, könnyű belátni, hogy messze, messze megelőzte saját korát, és akkoriban fura ötletei miatt szimplán őrültnek tartották.

Amerika előtt

Nikola Tesla világpolgár volt már születésekor. Az osztrákok és magyarok által dominált Monarchiában született 1856-ban, egy villámokkal bőségesen megszórt éjszakán, szerb ortodox pap gyermekeként horvát területen, származására és születési helyére egyformán büszke volt később. (Mindkét nemzet magáénak vallja hát: a szerbek talán kicsit jobban is, egyik nemzetközi repterüket nevezték el róla többek között, illetve szerepeltetik a szerb dínáron is, míg a horvátok mindössze egy kiállítással emlékeznek meg róla szülővárosában.) Már fiatal korában kitűnt egyfelől kitűnő emlékezőtehetségével, másfelől pedig azzal, hogy házi szerszámokat készített. Nyolc nyelven tanult meg: szerbhorvátul (akkor még nyugodtan számíthattuk azt egy nyelvnek), magyarul, csehül, angolul, franciául, németül, olaszul és latinul. Általános iskolába szülővárosába, Smiljanba járt, aztán Gospićba felsőbb évfolyamokra, végül Karlovacba gimnáziumba, ahol már kizárólag német nyelvű tanítás folyt. A négyéves középiskolát három év alatt végezte el, fejben képes volt integrálni, melynek köszönhetően a tanárai meg voltak győződve arról, hogy puskázik. Ekkor besorozták, ami elől meglógott, majd 1875-ben Grazban iratkozott be az ottani politechnikumba (egy ilyet végzett el Einstein is, csak ő Svájcban), minden órára lelkesen eljárva kétszer annyi vizsgát tett le, mint amennyit kötelező volt, és kiváló jegyeket szerzett.

Már ekkor kiderült, hogy a fiatalember elképesztő lehetőségek előtt áll. Saját állítása szerint mindössze 2-3 órákat aludt éjszakánként, a többi időben dolgozott (ám napközben is többször elszenderült, hogy picit feltöltődjön). Hatalmas munkabírása és koncentrálóképessége segítette abban, hogy már-már emberfeletti eredményeket érjen el fizikában. Ekkor ütközött össze egyik tanárával is: állította, hogy a Gramme-típusú dinamóba pár kapcsoló felesleges. Mint apja halála után kiderült, ekkoriban apja levélben arra kérte a tanárokat, hogy tanácsolják el fiát, különben még képes halálra hajszolnia magát. Tesla harmadévesen előbb eljátszotta ösztöndíját és a szüleitől havonta kapott összeget, majd az egészet visszaszerezte azzal, hogy "megfejtette" a játékszenvedélyét és kigyógyult belőle. Ekkor vizsgaidőszakban azt kérte, hogy a vizsgáit később tehesse le, amelyet megtagadott tőle az iskola: ekkor Tesla, oklevél nélkül, elhagyta a politechnikumot. Ekkor előbb Mariborba ment, majd családi segítséggel Prágába, ahol filozófiát hallgatott, de itt sem szerzett meg semmilyen fokozatot. Ez után került Budapestre, hogy Puskás Tivadar alatt dolgozzon a telefongyárban, ám, mivel rájött, hogy a gyár még épülőben van, és rá értelmes munka rá így nem várna, inkább pár hónapig más munkalehetőség után nézett. A felépült gyárban aztán tökéletesítette az erősítő és ismétlő berendezéseket, ám anélkül, hogy leírást készített erről, vagy szabadalmaztatta volna módszerét. Ezután Puskás Párizsban szerzett állást Teslának, ekkor figyelt fel rá az Edison vállalat egyik menedzsere, Charles Batchelor, aki magával vitte az USA-ba 1884-ben.

Edison műhelyében

Tesla egy izgalmas hajóút után (melynek során a legénység fellázadt a kapitány ellen, és a fiatal szerbet kevés híján a tengerbe lökték, és már felszálláskor ellopták a pénzét és poggyásza egy részét) végül 1884. június 6-án érkezett meg New Yorkba. Négy centje maradt csak a zsebében, az ajánlólevélen kívül. Edison eddigre már, 1882-ben, a Pearl utcában felszerelte az első egyenárammal működő áramtermelő gépét, és folyamatosan egyre bővítette elektromos hálózatát az iparmágnás John Pierpont Morgan finanszírozásával. (J. P. Morgan háza volt az első, amelyet elektromos árammal működő égők világítottak meg, Edison volt az, aki a házát felszerelte ezekkel, szintén 1882-ben.)

Edison meg volt győződve az egyenáram váltóárammal szembeni magasabbrendűségéről. Csak volt vele egy probléma: kevéssé volt hatékony az áram nagyobb távolságokra való eljuttatásában. Gyakorlatilag egy mérföldenként szükséges volt egy generátor beállítása, hogy tudjon áramot fejleszteni. Lámpák megvilágítására egy nagyon sűrűn lakott városban, mint New York, ez még talán elég is volt, ám nagyobb távolságokra való eljuttatásban alkalmatlan volt az egyenáram. Tesla pedig pont emiatt kereste meg Edisont: váltóáramú motort akart építeni, miután Európában nem talált senkit, akinek a segítségével ezt megtehette volna.

Thomas Edison dolgozószobája. Egyik kedvenc grafikusom, Tom Gauld rajza, megjelent a The New Yorker  magazinban, 2019-ben

Edison hatalmas feltaláló volt, összesen 1093 szabadalommal. (Egyszer egy természeti törvényt is felfedezett, és noha nem tudta, mire jó, azt is le akarta védetni.) Átlagosan 11 naponta talált ki valamit: a villanyégőt mondjuk nem ő, ő azt csak továbbfejlesztette, de például az alkáli-elemet, a diktafon elődjét, a kinetoszkópot, a fonográfot, a fénymásoló elődjét azaz a mimeográfot, a diktafon elődjét, a mozifilm elődjét stb. (Mivel a keleti parton filmstudiója monopolhelyzetben volt, már csak emiatt is költöztek a nyugati partra, Hollywoodba a többi studiók, na meg az adóelkerülés miatt is.) Később még Henry Ford T-modelljébe is készített elektromos önindítót. Viszont a váltóáramtól távolságot tartott, az egyenáramban hitt. Ráadásul elég ambivalens személyiségű volt, dühkitörései ugyanolyan gyakoriak voltak, mint kedves periódusai is. Edison saját állítása szerint semmit sem talált ki, minden megvolt már, csak körül kellett néznie és alkalmaznia azt, ami már van (amit mások szerettek úgy értelmezni, hogy lopott az alkalmazottaitól, no dehát ők voltak az alkalmazottak, ezért kaptak fizetést), viszont saját hírneve volt legnagyobb találmánya (nevét rátetette minden gyártmányára). Akár alkalmazottai, akár üzletfelei, akár riválisai kerültek vele szembe, elsősorban a hírnevével próbált hatást gyakorolni rájuk. Mint egy mai Elon Musk, vagy Mark Zuckenberg, vagy Steve Jobs; olyan volt a kortársaknak Edison.

Edison rengeteg céget alapított, több, mint százat, ezek közül több monopolhelyzetbe is került. Ezrével alkalmazta az embereket, nem tulajdonított nekik éppenséggel túl nagy jelentőséget. Bár Batchelor ajánlása szerint csak két zsenit ismert, Edisont és Teslát, Edison számára Tesla is csak egyike volt az alkalmazásában álló mérnököknek. Azzal a megjegyzéssel vette utóbbit fel, hogy ha ilyen zseni, mint Batchelor írja, akkor javítsa fel az egyenáramú áramfejlesztőinek a teljesítményét. Ha sikerül neki, kap 50 000 dollárt. (Ez mai pénzben olyan 1,4 millió dollár, olyan 450 millió forint.) Tesla ezt az ajánlatot komolyan vette, sikeresen feljavította a a generátorok teljesítményét. Edison meg közölte vele, hogy ugyan már, csak vicceltem, nem érted az amerikai humort. Ezek után Tesla kilépett. Hogy mennyi mérnök dolgozott be Edison alá, azt jól mutatja, hogy nagyjából ez a két alkalom volt csak, amikor személyesen is szót váltottak egymással az alatt a kb. fél év alatt, amíg Tesla Edison keze alá dolgozott.

Önállóan New Yorkban, majd George Westinghouse alkalmazásában

Tesla ekkor pár saroknyival arrébb önálló laboratóriumot rendezett be, mivel talált pár embert, aki finanszírozta vállalkozását. Ekkor már megpróbálta a saját váltóáramú berendezését megépíteni, és sikerrel járt. Tesla a következő öt évben 22 szabadalmat jegyeztetett be, amelyek mind a váltóárammal voltak összefüggésben. 1889. májusában bemutatta a nagyközönségnek is a váltóáramú motorját. Ez felkeltette az Edisonnal áramháborúban lévő George Westinghouse érdeklődését is, aki felvette őt 1890-ben a saját, 1886-ban alapított cégébe. Tesla szabadalmaiért 1 millió dollárt fizetett, és további 2,5 dollárt kínált fel royaltyként minden egyes lóerőnyi teljesítményért, melyet Tesla szabadalmainak segítségével állított elő.

Az áramháború

Ez az áramháború elsősorban Edison cége és Westinghouse cége között zajlott, de pár másik vállalat is részese volt. Edison az egyenáram oldalán állt, mivel a váltóárammal szemben jóval biztonságosabbnak gondolta, meg mert amúgy is ezt fejlesztette sokáig. "Véleményem szerint teljesen be kéne tiltani a váltóáramot. Pontosan annyira felesleges, mint amennyire veszélyes. Holtbiztos, hogy Westinghouse fél éven belül megöli az egyik vásárlóját."

Westinghouse és a Thomson-Houston cégek a váltóáram pártján álltak. Felváltva sikerült szerződéseket nyerniük városok kivilágítására, Edison főleg a biztonságot hangsúlyozta, Westinghouse pedig az olcsóbb árat. Egészen addig mentek a céges háborúban, hogy 1888-ban (az Edison cég által biztosított felszereléssel) egy Harold P. Brown nevű mérnök állatokat kábított egyenárammal és ölt váltóárammal, hogy bebizonyítsa, a váltóáram jóval veszélyesebb. Az Edison és a Thomas cégek összejátszottak még abban is, hogy az elektromos kivégzéseket egy Westinghouse márkájú váltóáramú generátorral hajtsák végre, ezzel besározva a Westinghouse cég nevét. Emiatt egy ideig valóban az áramütéssel kivégzettekre az a szleng járta, hogy "megwestinghouse-olták" az illetőt. Westinghouse megvádolta Brown-t azzal, hogy meghamisította az eredményeit, sőt, hogy az Edison cég alkalmazásában állt.

Az áramháború csúcspontján egy 1889-es gyilkossági ügyben Westinghouse felbérelt egy ügyvédet, hogy bizonyítsa be,  az elektromos kivégzés kegyetlen, ezzel megakadályozza, hogy az ő gépével hajtsák azt végre, ezzel a nagyközönség előtt örökre összemossák a cége nevét a halálos áramütéssel. Az ügyvéd minden tehetségét  bevetette, hogy bizonyítsa, Brown hazudott, amikor állatokkal végzett kísérleteket, azaz azt, hogy alacsonyabb erősségű egyenárammal és magasabb erősségű váltóárammal tette azt meg. Sőt, 45 levél is nyilvánosságra került, melyeket Brown váltott a Thomson és az Edison vállalatokkal, melyek feketén-fehéren bizonyították, hogy tényleg az Edison cég alkalmazásában állt, és hogy a Thomson cég szolgáltatta azokat a váltóáramú generátorokat, amelyeket a Westinghouse-tól vett saját használatra, és adott tovább a kivégzésekre. Ezek ellenére a bíróság elítélte a vádlottat, a Legfelső Bíróság jóváhagyta az ítéletet. 1890-ben kivégezték az illetőt. Harmadik próbálkozásra. Nem találták el jól a megfelelő áramerősséget. Megégett haj és bőr pernyéje, égett hús szaga volt a levegőben, az elítélt testén több helyen is a bőr alól vér fakadt. Még a hóhér is azt mondta, hogy a felakasztás humánusabb megoldás lett volna. Ez, és a levelek nyilvánosságra kerülése, komoly presztízsvesztességgel járt Edison számára.

Az első villamosszékkel történt kivégzés. Az elítélt nyolc percig szenvedett

Aztán az 1890-es évektől kezdve, ahogy Teslát felvette Westinghouse, és a problémákat sikerült kijavítani, nem csak olcsóbb, hanem még biztonságosabb is lett a váltóáram, mint az egyenáram. A földfelszíni kábeleket egy szerencsétlen baleset után, hatósági nyomásra, a föld alá telepítették. Több cégegyesítés után Edison kiszorult a saját cégének vezetéséből, ami aztán egyesült a Thomson céggel is. Az új cég a piac háromnegyedét kontrollálta. Westinghouse megnyerte az áramháborút, a váltóáram lett az uralkodó, de az Edison cég utódja, a General Electric vitte el a piacot. Szép lassan eltűntek az egyenáramú berendezések. Az utolsó 2007-ben, New Yorkban lett leállítva 128 évnyi működés után.

Félelem az elektromosságtól

Az áramháború tetőfokán Edison azzal érvelt egy szerencsétlen haláleset után, hogy a váltóáram kontrollálhatatlan ereje miatt tömegesen fognak szenvedni áramütést emberek, sorozatban fognak meghalni, így komoly ellenállás épült ki az elektromosság (és a városképet elcsúnyító kábeldzsungel) ellen. A láthatatlan gyilkos, ezt mondták az elektromosságra. Valójában mindegy, hogy egyenáram vagy váltóáram, az áramerősségtől és az érintkezés időtartamától függően bármelyikfajta áram halálos lehet az emberre (és az állatokra egyaránt).

Persze nem önmagában Edison figyelmeztetése volt az, ami miatt az emberek féltek az elektromosságtól. Mivel akkoriban még jóval a mai technikai szint alatt voltak fejlettségben, így a kábelek, dinamók, elosztók stb. is mind a mai színvonal alatt voltak. Többször ütött ki rövidzárlat miatt tűz, illetve az utcán a lovak szenvedtek áramütést, amely akár csak megijesztette őket, de akár le is terítette azokat. Az emberekben nagyfokú bizalmatlanság volt az árammal szemben, már csak amiatt is, mert nem értették az egészet. Új volt nekik. Edison szavai erre a félelemre, idegenkedésre csak ráerősítettek. 

Elektromosság ellenes karikatúra 1889-ből

Azt ugyan nem tudni, hogy a jelen helyzethez hasonlóan az egykoriak is úgy gondolják, hogy a sok kábel az, amelyik beindítja a vírusokat az emberek testében, mint jelenleg hiszik azt sokan az 5G hálózattal kapcsolatban, ám a fenti karikatúra nem volt torzító abban az értelemben, hogy amíg meg nem tudták oldani azt, hogy biztonságosan, a földfelszín alatt vezessék a kábeleket, addig a nagyvárosok látképe gyakran ilyen volt:

A kép 1887-ből származik, Manhattanből

Képeslap az 1880-as évekből. Broadway, New York

Az 1888. március 12-i nagy hóvihar másnapján bankárok a Wall streeten, New Yorkban

Annyi az igazsághoz tartozik azért, hogy ezek szinte mind telefonkábelek, amelyekben mikrofeszültség van csak, komoly elektromos áramot ezek nem vezettek.

A világkiállítás

1893-ban, Kolumbusz első expedíciójának 400-ik (ez nagyjából olyan, mint amikor a 895-ik évi honfoglalás ezredik évfordulója 1896-ban volt) évfordulóján Chicago egy világkiállításnak adott otthont. Ez volt az első, amelyet teljes egészében elektromos árammal akartak kivilágítani. Pályázatot adott be a General Electric, 1 millió dollárért vállalták volna, a Westinghouse fél millió dollárért. Természetesen ők kapták meg a lehetőséget. Válaszként viszont a General Electric megtagadta, hogy akár csak egyetlen egy Edison-féle égőt is eladjanak a Westinghouse-nak. Tesla dolga volt bebizonyítani, hogy a váltóáramú berendezései egy teljes várost is képesek kivilágítani. 1893. május 1-én éjszaka maga Grover Cleveland nyomta meg a bekapcsoló gombot, és különböző színekben felizzottak a lámpák 100 000 néző előtt. Ezzel a váltóáram végleg győzedelmeskedett az egyenáram felett.

És mindezt a Westinghouse-Tesla rendszer biztosította!

A világkiállításon Tesla számos módon bizonyította, hogy a váltóáram nem veszélyes az emberekre. Tulajdonképpen show-műsorokat adott. Megmutatta, hogy a jelen lévő elektromos töltés miatt még vezetékek nélküli áramátvitel is lehetséges: az elsötétített szobában felizzott az égő a kezében!

Niagara-vízesés

Tesla ekkorra már világszerte ismert feltaláló és milliomos volt. Nekikezdhetett gyermekkori álmai megvalósításának. Nem hitt abban, hogy a fosszilis tüzelőanyagokra kelljen a civilizációnak épülnie, Tesla meg akarta zabolázni a víz, a szél, a nap energiáját. A Niagara vízesés energiáját akarta felhasználni egy város kivilágítására. A Westinghouse mérnökei az ő útmutatásai alapján készítették el a világ első vízerőművét, de a megnyitó napján egyetlen egy ember volt csak biztos abban, hogy ez működni fog: maga Tesla.

A Niagara Vízerőműben Tesla generátorai, 1895 körüli fénykép

1896. november 16-ra készültek el a vízerőművel, 50 000 lóerő teljesítményre volt képes, és ezzel a közeli Buffalo városát árammal ellátni. Később összesen 10 blokkot építettek ide, az árammal még New Yorkot is ellátták. 25 éven belül vízerőművek Amerika áramellátásának negyedét adták.

Csakhogy George Westinghouse túlköltekezte magát. Hiába voltak sikeresek a projectjei, egyszerűen nem maradt elég pénze. Így Tesla nagyvonalúan lemondott a lóerőóránkénti 2,5 dollár royaltyjáról. Ez ma dollár trilliókat érne. Tesla viszont már a következő nagy ötletének megvalósítását tervezte: az elektromosság vezeték nélküli továbbításának ötletét. Trükkjeinek köszönhetően (lámpát megvilágított a kezében, vagy akár többet is, fényt bocsájtott ki magából, hiszen az is elektromosság) így is a New York-i elit tagjává lett: barátságába fogadta Samuel Clemens, azaz, Mark Twain is, férjezetlen és férjes nők próbálták Tesla figyelmét magukra irányítani. Tesla viszont nem csak germofób volt, de számára taszító volt a nők ékszerei, parfümjeik, érintésük is. Még kezet fogni se szeretett másokkal.

Colorado Springsben

1895-ben leégett Tesla New York-i laboratóriuma, és mivel azt hitte, hogy állandóan kémkednek utána, így úgy döntött, hogy inkább kiköltözik egy nyugodtabb vidékre, Colorado államba, a kevéssel Denvertől délre található Colorado Springsbe. Választása már csak azért is erre a településre esett, mert az egyik legtöbb feljegyzett villámlás, villámcsapás is a környékhez kötődik. Ekkor már kezdődtek rigolyái: elkezdett érdeklődni a keleti vallások iránt, és úgy gondolta, hogy az elektromosság nem más, mint maga az életerő (valamilyen szinten ebben is igaza volt, az ember termel elektromos áramot, lásd: Mátrix). Annak mondjuk volt valami alapja, hogy azt hitte, kémkednek utána, és ki akarják lesni titkait: Guglielmo Marconi ekkoriban találta fel a rádiót (amiért 1909-ben Nobelt is kapott), Tesla pedig beperelte őt, mondván, az ő ötletét lopta el. (A Legfelső Bíróság végül 1943-ban, Tesla halála után 6 hónappal érvénytelenítette Marconi szabadalmait, mondván, azok Tesla 1897-es szabadalmain alapulnak, így végül Teslának ítélték meg a rádió feltalálását is.)

Korabeli újsághír a tűzesetről

Colorado Springsben épített laborjában Tesla az elektromosság alkalmazásaival kísérletezett. Állítása szerint képes volt elektromos áramot vezeték nélkül eljuttatni nagyobb távolságokra is; ám, mivel nagyon félt a kémektől,  és nem engedett be senkit a laborjába, így aztán nem volt senki, aki tanúsíthatta volna állításait. Az biztos, hogy erre ma már képesek vagyunk, ha nem is nagy távolságokra. Elvileg Tesla is képes lehetett, több, mint 100 évvel ezelőtt. Az biztos, hogy ekkorra már tökéletesítette az először 1891-ben megépített Tesla-tekercseit, amelyekkel magasfeszültségű áramot lehetett előállítani. A magasfeszültség segítségével fluoreszkáló neoncsöveket készített, képes volt az első röntgen-fényképet elkészíteni, és így tovább.

A fő célja nem is az volt, hogy nagyobb távolságokra juttasson el rádióüzenetet, vagy áramot, hanem, hogy a légkört áramosítsa, és így, bárki bárhol, megcsapolhassa az atmoszférában lévő elektromosságot, gyakorlatilag az tehát, hogy ellássa ingyenes árammal a világot. A levegő végül is villámlásokkor ugyanezt csinálja. Ezt akarta Tesla megszelídíteni, az emberiség szolgálatába állítani. Megépítette a valaha volt legnagyobb Tesla-tekercsét, és bekapcsoltatta azt.

Nikola Tesla 1899-ben, Colorado Springs-ben épült laboratóriumában. A kép fénykép, nem fantáziarajz

Elektromos kisülésektől vibrált a levegő. Hangos pukkanásokkal sült ki az elektromosság, Tesla pedig egy természetfilozófiáról írt könyvet olvasott közben, nagyon látványosan. Az épületen kívül a tekercs mesterséges villámokat szórt, még mennydörgött is közben. Azután hirtelen elhallgatott minden, és a közeli város elsötétült. Tesla kísérlete rövidzárlatot és tüzet okozott a kisváros generátoránál. Tesla ez után tovább folytatta kísérleteit Colorado Springsben, további fél éven keresztül. És, állítása szerint, 1900-ban képes volt fogni egy üzenetet is egy másik bolygóról -- meghallotta a kozmikus rádióhullámokat, nagyjából 80 évvel a SETI-program előtt. Ezután visszaköltözött New Yorkba.

Fel, a csillagokig -- és a bukás

New Yorkba visszaérkezve egyre merészebb ötletekkel állt elő. Úgy gondolta, hogy a Nap energiáját is meg lehet és meg is kell fogni; úgy gondolta, hogy az elektromosság segítségével befolyásolni tudjuk majd az időjárást; és, hogy a jövőben a háborúkat gépek fogják megvívni az emberek helyett. Egy, az egész világra kiterjedő, elektromosság működtette hálózat kiépítését javasolta, ami nem más, mint a world wide web, a világháló elődje, legalábbis gondolatban. (Kár, hogy Tesla eredeti gondolatával ellentétben önmagában a gyors kommunikáció nem hozta el a világbékét.) Hosszan tartó, energiagazdag tartós békéről és annak technológiai alapjairól értekezett. Ekkorra amit fel lehetett találni, és a kor technikai viszonyai között meg lehetett valósítani, már megvalósította, megépítette; túl volt a váltóárammal működtetett motorokon, a vízerőművön, a rádióhullámokon, a távirányító feltalálásán; az új ötletei (napenergia, időjárás-gép, vezeték nélküli áramkapcsolat, rádióteleszkópok, képek és hangok az elektromosság segítségével a levegőben való továbbítása) pedig már a tudományos fantasztikum birodalmába tartoztak bele. Ezek nagy részét persze, mint közismert, sikerült megépíteni, a felsoroltak közül csak az időjárást nem tudja az ember befolyásolni; ám volt pár olyan elgondolása is, amelyekről mai napig nem tudni biztosan, hogy valódi ötletek voltak-e, vagy csak megbomló elméjének fantazmagóriái.

1901-ben J. P. Morgan támogatásával (aki Edison befektetője volt korábban), 150 000 dollárral a zsebében, nekilátott megépíteni Long Islandon Wardenclyffe tornyát. A tervek szerint ez egy hatalmas rádiótorony lett volna, amely az egész világon tudott volna rádióadást sugározni. Tesla rejtett terve az volt, hogy ingyen árammal lásson el mindenkit, aki kéri, a torony segítségével. 1902-re lettek készen a torony megépítésével, de Tesla adós maradt az ígéretei beváltásával. Noha a torony éjszakánként elektromos kisülésektől az északi fényhez hasonló fényárban úszott, de a rádióadás elmaradt. 1905-re hoax-nak minősítették a befektetők Tesla tornyát (Marconi rendszere már működött eddigre), 1906-ra azt el kellett adnia. Valószínűleg ekkor idegösszeroppanást is kapott, a pénze elúszott. Az új tulajdonos a tornyot 1917-ben leromboltatta. J. P. Morgan 1913-ban meghalt. Haláláig neki, halála után fiának hiába írt újabb leveleket, támogatást kérve. Morgan ugyanis a már meglévő, a már működő mellett tette le a voksot: Marconit kezdte támogatni (természetesen részesedésért cserébe). Tesla haláláig hitt abban, hogy ingyenes elektromos árammal el lehet látni a világot. A Wardenclyffe-project bukása után Tesla csillaga lehanyatlott. Ráadásul még a váltóárammal kapcsolatos szabadalmai is lejártak: mostantól kezdve azokat bárki felhasználhatta. A megtépázott tekintélyű Tesla bevétel nélkül maradt, így nem volt arra sem pénze, hogy további gépeket építsen, fejlesszen. Mint egy görög hős, aki hübriszt követ el: bőven lehetőségei és képességei fölé hágott, kinyújtotta kezét a csillagokig, szinte meg is érintette őket, majd lehanyatlott, visszazuhant a földre. Mint egy óriás, akit ledöntöttek, apró darabokra tört. Ettől kezdve bő 30 évig nem mutatkozott emberek között túl gyakran, néha látták, ahogy a madarakat eteti a parkban, de elkönyvelték valahol a rigolyás öregúr és az őrölt tudós között.

Különösen fájó volt számára, hogy felfedezéseiért nem ő, hanem az azokat felhasználó illetve továbbfejlesztő Marconi kapott Nobel-díjat 1909-ben. 1915-ben felreppent a hír, hogy Tesla és Edison megosztott Nobel-díjat kapnak, ám egy héttel később mégis másvalakié lett a dicsőség. A svéd királyi akadémia nem cáfolta, hogy Teslát és Edisont akarták díjazni, azaz, vagy Tesla, vagy Edison, vagy mindketten visszautasították, hogy a másikkal megosztott díjat kapjanak. (Edison 1931-ben halt meg, tehát lett volna még lehetőség az osztott Nobel megkapására.) Ekkorra Tesla már hitelből élt a Waldorf szállóban, nem volt pénze semennyi sem, továbbra is megszállottan kutatta viszont az elektromosság vezeték nélküli továbbításának lehetőségét, illetve, etette a galambokat a parkokban. A fizikusok és feltalálók új nemzedékével is összekülönbözött: Úgy gondolta (ezt helyesen), hogy ha az atomenergiával fog az emberiség foglalkozni, akkor áldás helyett átkot hoz magára -- de ekkorra már senki se vette őt komolyan.

A halálsugár- és a földrengés-gép

1934-ben Edison meghalt, Tesla pedig mintha kapott volna az élettől egy utolsó esélyt a tündöklésre. Tisztelői 75-ik születésnapja alkalmából fogadást rendeztek számára. A Time magazin is címlapon szerepeltette, sok gratuláló levelet kapott szerte a világból -- még Einstein is felköszöntötte őt. Tesla feltűnően jól érezte magát, majd bejelentette, hogy egy új energiaforrást fedezett fel, amelyik az egész világot el tudja látni majd elektromossággal, és amelyiknek semmi köze az atomenergiához. De ez még semmi! Azt is bejelentette hamarosan, hogy a van der graaff-generátor alapos tanulmányozásával megalkotott egy olyan fegyvert, amelyiket mind légvédelmi célra, mint szárazföldi haderő ellen kiválóan lehet használni. Véget értek a háborúk örökre, állította, mivel minden nemzet ezzel a fegyverrel képes lesz megvédeni magát, és bőven el lesz látva mindegyik energiával.

A részecskesugár le tudja szedni a repülőket az égből. Ugyanitt Halálsugár szintén kapható

Az új energiát teleerőnek nevezte el. Hogy valóban meg tudta építeni a gépét, azt semmilyen módon nem tudta később sem bizonyítani. Az is lehet, hogy korábbi szokásának megfelelően az egészet fejben tette össze. Ám, mivel már életének leépülő szakaszában tartott, lehet, hogy túlságosan is elragadta őt a képzelete. A gépe töltött részecskéket gyorsított volna fel egy vákuum-csőben, adott irányban, az elektrosztatikus taszítás segítségével, így tudta volna azt célra irányítani. Tesla azt írta, akkora erővel bír ez a gép, hogy akár egy 10 000 repülőből álló légiflottát is le tud szedni a levegőből, akár 250 mérföldes távolságból is. Mint az ókori Zeusz, aki a villámokat irányította, villámokat szórt volna ez a gép, és azzal szedte volna le a repülőket is a levegőből.

1937-ben, 81-ik születésnapján megkérdezték tőle, hogy ez a kísérlete hogy áll, amire azt a meglepő választ adta, hogy ez nem kísérlet, a gépet megépítette, és működik (de, mint említettem, simán elképzelhető, hogy csak a fejében építette fel, és csak a fejében működött). Három évvel később, 84-ik születésnapi sajtótájékoztatóján felajánlotta az egészet az USA hadserege számára, de nem érdeklődtek utána. Igaz, addigra már eladta 25 ezer dollárért a terveket a szovjeteknek (miután megpróbálta eladni az angoloknak és a jugoszlávoknak is) -- vagy lehet, hogy nem, elvileg igen, gyakorlatilag azonban továbbra is relatív szegénységben élt. Az is lehet, hogy a szovjetek nem rendelkeztek olyan technikai tudással, hogy megépíthették volna a gépet, és az is, hogy eleve megépíthetetlen volt. A Tesla múzeumban őrzik az adásvételi szerződést, melyet Tesla aláírt, tehát valamilyen transzfernek kellett (volna) lennie.

Halála után John G. Trump, a jelenlegi amerikai elnök nagybátyja, talált egy dekád ellenállási dobozt, egy átalakítót abban a ládában, ahol a halálsugár-gép alkatrészeinek kellett volna lennie. Persze lehetséges, hogy ez is csak egy összeesküvés-elmélet része, és valóban megépítette a gépet, amelyet az amerikai hadsereg lefoglalt, és csak megtévesztésül tették bele a ládába a dekád ellenállás dobozt, ám ennek a feltevésnek ellent mond az, hogy ilyen típusú fegyverei végül sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem voltak a XX. században.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem Tesla volt az első és utolsó, aki ilyen halálsugár-gép megépítésével kérkedett. Már 1923-ban, tehát Teslát 14 évvel megelőzve Edwin R. Scott  is bejelentette San Franciscoban, hogy ezt a gépet megépítette, annak ellenére, hogy aztán a hadsereg számára sosem tudott működőképes modellt bemutatni. 1934-ben Antonio Longoria állította ugyanezt. Végül csak a XXI. század elején az amerikai haditengerészet tudott ilyen DEW-t, direct energy weapont előállítani (legalábbis bizonyítottan), lézeres fegyverrendszer hadrendbe állításával.

Hasonló mítosz lehet a híres földrengés-gépe; elmondása szerint épített egy oszcillátort, amivel laboratóriumában kísérletezett, ám semmi jelét nem látta vibrálásnak. Ez azért lehetett, mert ő maga volt az epicentrumban: a környék ablakai betörtek, a falak megroggyantak, pár épület még össze is dőlt. Legalábbis így mesélte ezt el 1935-ben, saját magáénak betudva az 1898-as földrengést. Később megpróbálták reprodukálni az oszcillátort, de a kísérlet eredménye csak annyi volt, hogy vibráláson kívül mást nem lehetett érezni; az idős Tesla valószínűleg eltúlozta az eseményeket. Mindkét esetre azt kell gondoljuk, hogy élete alkonyán túlzásokba esett.

Utolsó évei a New Yorker szálloda hárommal osztható szobaszámú szobájában

Nikola Tesla életének utolsó éveire megháborodott, ha addig még nem is. Valamikor a harmincas években vegetáriánus lett, majd valamikor a harmincas évek végén teljes mértékben felhagyott szilárd táplálék fogyasztásával. Langyos tejet, és különböző, általa kiválasztott növényekből készült turmixokat ivott csak. Gyakran váltott szállodai szobájának ablakából etette a galambokat (egyikük éveken át látogatta, és úgy szerette azt a galambot, mint ahogy egy férfi szerethet egy nőt, saját állítása szerint), örökösen kialvatlanul (inszomniával élte le életét), és germofóbiája is tetőzött. Elmélyedt a keleti tanokban; egy jobban hitt a számmisztikában is. Csak olyan szobákban volt hajlandó például megszállni, amelyek szobaszáma osztható volt hárommal, így utolsó éveiben a 3327-es számú szobában lakott a New Yorker Hotelben, azaz, a 33-ik emeleten. Az már csak ráadás, hogy állítása szerint kétszer is valamilyen éles fény meglátogatta: elsőnek még fiatal korában, amikor elmondta neki a váltóárammal működő motorjának tervrajzát, második alkalommal meg azt mondta neki, hogy már elég sokat alkotott, ideje meghalnia. Őrültek családjába született bele: családjában többeket is kezeltek. Ő maga sokszor vitatkozott fennhangon (látszólag) saját magával. Mindenesetre úgy hitte, 150 évig fog élni, amennyiben elkerüli a házasságot és megiszik napi egy pohár whiskey-t. 86 évig működött a terve, aztán nem. 1943. január 7-én holtan találták szállodai szobájában. (Lehet, hogy akkor már 2 napja halott volt, az akkori szállodai szabályzat szerint csak akkor nyitnak be egy vendéghez, ha az három napon át nem jelentkezik saját magától.) Másnapra elő volt jegyezve a Fehér Házba, hogy újra meghallgassák a fegyvere ügyében.

Halálhíre korabeli újságban. Utolsó éveiben a Westinghouse cég fizette a szállodai számláit, a cégnek tett szolgálatainak elismeréseképpen

Halálakor elvileg 80 tömött utazóláda maradt utána a feljegyzéseivel, egész élete munkájával, amelyre az amerikai titkosszolgálatok rátették kezüket. Ez lehet, hogy legenda, lehet, hogy valóság, ha én az FBI igazgatója helyében lettem volna, én is lefoglaltattam volna ezeket a ládákat, feltéve, ha vannak, tehát "portyázókat és fürkészeket" biztosan küldtem volna ki a hotelszobájába. Persze kérdés, hogy ez mennyire igaz, az viszont biztos, hogy még Einstein szerint is Tesla volt korának legnagyobb elméje. (Amikor megkérdezték, hogy milyen érzés a korszak legokosabb emberének lenni, azzal hárított szerényen, hogy nem tudom, Nikola Teslát kérdezzék.) Az amerikai Idegenek Tulajdoni Hivatala (Office of Alien Property Custodian, kb. annyi, hogy a háború idején a nem-amerikaiak tulajdonát kezelő hivatal), illetve a már említett John G. Trump, akit a hagyaték leltározására küldtek ki, mindössze 30 utazóládányi iratról tesz jelentést, külön kiemelve, hogy semmi olyat nem találni, ami tudományos értéket képviselne. Így könnyen felmerülhet a gyanú, hogy mivel több napig nem keresték a valószínűleg már halott Teslát, mire kiért Trump, a titkosszolgálatok valamelyike kifosztotta az általa bérelt szobát, az FBI által jelzett 80 utazóládából csak 30-at hagyva meg, és a halálsugár-gép alkatrészét kicserélhették egy jelentéktelen ellenállási átalakító dobozra. Ez persze mind csak felvetés. A magam részéről hajlamosabb vagyok azt gondolni, hogy a személyét övező legendák nagyítják ezt a történetet is fel, a halálsugár-gépe vagy nem létezett, vagy nem működött, és az oroszok hiába fizettek neki. 1952-ben adta vissza Amerika Jugoszláviának Tesla hagyatékát. (Vagy legalábbis azt, amit visszaadtak belőle.)

Utóélet

Mivel utolsó évei, akár évtizede is, eléggé homályosak abban az értelemben, hogy nem tudni, mennyire bomlott meg az elméje, és mennyire tudta alkotóképességét megőrizni, így felmerülhet a kérdés, hogy mennyire lehetnek megvalósíthatóak meg nem épített találmányai?

Jó eséllyel semennyire. De hogy Tesla mennyi sok rejtélyt hagyott maga után, azt jól mutatja, hogy a neve felmerült még a Tunguszkai esemény és a Philadelphia-kísérlet kapcsán is. Ez két olyan rejtély volt a XX. század első feléből, amelyekre, mivel nem tudtak megoldást találni, automatikusan kapcsolták hozzá Tesla nevét. (Ma úgy hiszik, hogy a Tunguszkai esemény egy üstökös vagy meteor felrobbanása volt Szibériában, míg a Philadelphia-esemény hivatalosan egy soha meg nem történt kísérlet, az amerikai haditengerészet szerint: hoax azaz álhír.

Viszont az tagadhatatlan, hogy rengeteg mindent feltalált, megépített, sok technikai újítást megjósolt, így a XX. század technológiája elképzelhetetlen Tesla találmányai nélkül. Ikonikussá lett a személye, számos film készült róla, vagy számos filmben vagy sorozatban szerepeltették mellékszereplőként, így szerepelt a Doctor Who című angol sorozatban, a Super Science Friends rajzfilmben, a The Prestige című filmben, sőt, egy 2017-es blockbuster, a The Current War, konkrétan róla és Edisonról, illetve a kettejük közötti háborúskodásról szól, Benedict Cumberbatch-csel a főszerepben, míg Teslát pedig Nicholas Hoult játssza. 2020-ban újabb film várható, szimplán Tesla néven, Ethan Hawke a címszereplője, Kyle MacLachan benne Edison.

Elon Musk Tesla-cégéről nem is szólva, az külön történet lehetne.

A The Prestige című filmben David Bowie játszotta el Tesla karakterét. A történet szerint a feltaláló találmánya képes egy embert megkettőzni

Elon Musk kilőtt egy Teslát az űrbe. Szerintem a csomagtartóban van egy hulla, és így akart tőle megszabadulni

Egy Teslás videóval búcsúzom, háromdimenziós anamorfózisos videójával.

Az Egyesült Államok a világ koronavírussal legfertőzöttebb országa jelenleg a statisztikák szerint. Jelenleg hivatalosan minden harmadik fertőzött amerikai, minden negyedik elhunyt amerikai. (Persze, tudjuk, a statisztikák félrevezetnek, más lehet a hivatalosan fertőzöttek és a valósan fertőzöttek száma, és megint más lehet a valódi száma az elhalálozásoknak, az országok nem egységes elvek szerint tesztelnek vagy vezetik a statisztikáikat.) Nem ez lenne az első járvány, amelyik végigmegy Amerikán: az első nagy járványt az európai konkvisztádorok és telepesek hozták be, és becslések szerint minden tizenötödik-huszadik őslakó élte azt túl; nem feledkezhetünk meg az 1918-19-es spanyolnátháról sem, amelyik szintén jelentősen érintette az Államokat. A sorozat harmadik részében pedig majd a 80-as évek HIV/AIDS-járványát fogjuk végigvenni, és még így is kihagyjuk a XVI. századtól egészen a XX. századig rendszeresen jelentkező kolerát, sárgalázat, kanyarót, illetve a XX. században világjárványként kirobbanó poliomielitiszt, azaz a járványos gyermekbénulást.

Amerika nyavalyái I. -- a Kolumbuszék által behozott járványok

Kolombusz, a bátor, ám matekból és csillagászatból gyenge kapitány

A történet szerint 1492. október 12-én, nagyjából reggel kettő órakor (akkoriban a napok óráit napfelkeltétől számították, így nyáron egy nap több óra volt, mint télen, azaz nem 24 órából álltak a napok) Roderigo de Triana matróz azt kiáltotta: "Tierra! Tierra!", azaz, "Föld! Föld!" Kolumbusz Kristóf ennek ellenére saját magáénak tudta be a szárazföld első meglátásának jogát, mint utólag mondta, neki már előző este 10-kor derengett valami, de nem volt benne biztos, ezért nem szólt, de a matróza megerősítette őt az észlelésében. Így Roderigo számára nem maradt semmilyen dicsőség, sem pénz, ami az első földet látónak kijárt, pedig minden valószínűség szerint tényleg ő volt az első európai Leif Ericson óta, aki meglátta Amerika partjait.

Partra szállás után Kolumbusz az ismeretlen földet a spanyol korona javára lefoglalta a spanyol zászlót kitűzésével, és elnevezte azt San Salvadorra, a Szent Megmentőre. 33 nappal korábban indult útnak Nyugat felé, készletei kiapadóban voltak, így pont időben találtak rá a szárazföldre. Mint tudjuk, az 1492-esen kívül még három expedíciója volt később.

Kolumbusz Kristóf

Tudjuk, hogy Kolumbusz Indiát kereste, és meg volt győződve arról, hogy meg is találta, aminek két oka volt. Egyfelől nem tudták, hogy Európa és Ázsia között van még egy kontinens, másfelől, mert óriási idióta volt.

Tévedés ugyanis azt hinni, hogy az akkori európaiak azt hitték volna, hogy a Föld lapos, vagy, hogy korong alakú, és négy elefánt tartja a hátán, akik egy teknőcön utaznak az űrben (ez egy buddhista legenda, ám aki ismeri Terry Prachettet, annak ismerős lehetett a leírás). Nem, már az akkori európaiak is tudták, hogy a Föld gömb (geoid) alakú, és mivel ki tudták számolni, hogy milyen messzi van Európától nyugati irányba Ázsia, biztosak voltak abban, hogy Nyugat felé elindulni felér egy öngyilkossági kísérlettel. Kolumbusz egyszerűen csak rossz volt matekból (és hajózásból, valószínűleg még az asztrolábot sem tudta rendesen használni), gyakorlatilag tehát feltette a saját és matrózai életét arra, hogy neki van igaza, és mindenki más téved. Annyira beleélte magát ebbe a meggyőződésébe, hogy a Karib-tengeri szigetekre való megérkezésekor szó szerint a szeme előtt volt minden arra utaló jel, hogy a megtalált földrész NEM India, mégis, kitartóan saját egójába kapaszkodott, hogy már pedig az általa rajzolt térképek csak azért is jók. Hiába, hogy más volt a bőrszíne az ott lakó embereknek; más volt a növény- és állatvilág, Kolumbusz makacsul indiánoknak hívta az az őslakókat, merthogy ő Indiában van és kész. Így maradt rajtuk ez az elnevezés nagyon sokáig. (Ma már jobban szeretik, ha őslakóknak, első lakóknak vagy amerikai bennszülötteknek hívják őket – Kolumbusz napját pedig egyre kevesebben ünneplik, helyette az őslakók napját tartják.) Harmadik útján Venezuelát egy távol-keleti szigetnek gondolta, Kubát a maláj félszigettel keverte össze, ezen kívül feltételezte, hogy a Föld banán (na jó, nem banán, hanem körte) alakú, mert sehogy máshogy nem tudta összeegyeztetni előfeltevéseit a megfigyelt tényekkel. Hozzá kell tenni, hogy ha Kolumbusz nem számolta illetve becsülte volna fel optimistán és tévesen a távolságot, akkor sohasem jutott volna el a Karib-tenger partjaira. (Később harmadik útjáról bilincsbe verte szállították haza, ekkorra már a saját emberei is fellázadtak ellene, valószínűleg már ekkor megbomlóban volt elméje. Halála előtti évében megírta a Jövendölések Könyvét, amelyikben megpróbálta bizonyítani, hogy felfedezései egyértelműen következnek a Bibliából, ő csak beteljesítette Isten akaratát. Nem volt még 55 éves, amikor meghalt.)

Kolumbusz és a taínó őslakók. A népcsoport teljes mértékben ki lett irtva, ám genetikai elemzések szerint Puerto Rico szigetén élnek olyanok, akik taínó ősökkel bírnak

Na persze, most nem Amerika európaiak általi felfedezése a témám (és nem Amerika felfedezése, azt ugyanis kb. 14 000 évvel ezelőtt megtették az Ázsiából oda Beringián [a jégkorszakban az akkor még szárazföldi összeköttetésben lévő Bering-szoroson át, aminek a neve Beringia] keresztül), hanem Amerika nyavalyái. Kolumbusz, és az utána érkező konkvisztádorok, majd a telepesek ugyanis amit, igaz, öntudatlanul, magukkal hoztak Európából, nem volt más: mint az összes létező európai baktérium és vírus, amikre az amerikai őslakosok szervezete nem volt felkészülve. Gyakorlatilag fegyverek nélkül foglalták el teljes Észak-Amerikát, illetve Közép- és Dél-Amerika jelentős részét.

Mennyien lehettek az őslakók?

A történészek között vitatéma, hogy a pre-kolumbián időkben mekkora volt a teljes kontinensnyi Amerika lakossága, és azon is, hogy mekkora százalékban haltak meg az európai fertőzésektől. Abban nincs vita, hogy az európaiak megérkezése után a számuk rohamvást csökkenésnek indult. David Stannard történész egyenesen úgy fogalmazott: az európaiak amerikai holokausztot okoztak, szerinte Kolumbusz tettei népirtással érnek fel. A legtöbb történész egyetértett abban, hogy az európaiak (főleg a mindig a kereszt nevében cselekvő spanyolok) nem csak kegyetlenek, hanem nagyon kegyetlenek voltak; válogatott kínzásokkal el akarták rettenteni a bennszülötteket, nehogy azok fellázadjanak. Bartalomé de Las Casas spanyol misszionárius még le is írta, hogy a spanyol hódítók a kardjuk élességét akképpen tesztelték, hogy egyetlen csapással le tudnak-e fejezni egy bennszülöttet, vagy félbe tudják-e vágni azok testét; vagy azt, hogy a bennszülött csecsemőkből 7000-en haltak meg Kubában három hónap alatt, mert akkora éhség volt, hogy édesanyjaik nem tudták őket táplálni. Noha feltehetően nem ez volt a jellemző, ám ez a szintű kegyetlenség sem volt elképzelhetetlen. Mégis, nem a népesség fegyveres irtásával okoztak nagyobb emberélet-veszteséget a hódítók, hanem a szervezetükben behozott, láthatatlan gyilkosokkal, a baktériumokkal és vírusokkal.

Kezdetben úgy hitték, gyéren lakott föld volt Amerika, hiszen gyéren lakottnak találták, így egy millió főre saccolták az őslakosok lélekszámát. 1983-ban Henry Dobyns antropológus viszont úgy gondolta, hogy az európaiak által behozott himlő, kanyaró, illetve tuberkulózis minden 20 őslakosból 19-et megölt, mivel az amerikaiaknak nem volt meg az a genetikai védettsége, amely az ezeket a kórokat már generációkkal korábban átélt európaiaknak igen. (Hogy mennyiféle baktériumot és vírust szabadítottak rá az európaiak az amerikaiakra, nem lehet pontosan tudni, a Business Insider 5 évvel ezelőtti cikke szerint ez a szám kereken 30.) Így aztán Dobyns felszorozta a korábban tippelt egy milliót 20 millióra, amely csak Észak-Amerikát jelentette, Közép- és Dél-Amerikával közösen pedig már 100 millióra tette az őslakók számát. (Ehhez kapcsolódóan érdemes tudni, hogy nagyjából 90 millióra fősre becsülik az ekkoriban élt európaiakat.) Howard Zinn 75 millió lakóról ír, akik több száz különböző kultúrában éltek és több ezer nyelvet beszéltek, míg 50 és 100 millióra teszi William M. Denevan az őslakók számát, akik az európaiak érkezése előtt több száz törzsben éltek, több, mint ezer nyelvet beszéltek, és fejlett kultúrájuk volt (lehet Zinn 75 milliós száma is innen van, a számtani közepe a Denevan által megadott számoknak).

Egy valami biztos azonban: mindenképpen több tízmillió őslakos élhetett Amerikában az európaiak érkezése előtt. Az is biztos, hogy fejlett városaik voltak, legalább egynek, Cahokiának a lakosságszáma akár a 30 ezret is elérhette (ami az akkor idők Londonjával vetekedett). Akármennyien voltak, 1650-re már legfeljebb csak 6 milliónyian lakták Észak-Amerikát. A XV. század végén, XVI. század elején a partok tele voltak még őslakókkal. Amikor a telepesek megérkeztek a XVII. század elején, már rég nem volt ott senki – Hernando de Soto 1540-ben végigutazott Észak-Amerika délkeleti részén, és csak elhagyatott, üresen álló településeket talált. A lakókat a spanyolok által behozott mikroorganizmusok pusztították el. Jóval a spanyol konkvisztárodok előtt jártak a nyavalyáik.

Cohokia városának fantáziarajza

Annyira megelőzték az európai kórokozók az európai telepeseket, hogy nem csak de Soto nem találkozott már lakott településekkel, de az első telepes várost, Plymouthot is egy kihalt bennszülött falura húzták fel: az őslakosok már megtisztították a terepet, sőt, kukoricát földeltek el télire. A telepesek csak elfoglalták ezt a települést, felásták a kukoricát, sőt, még a sírokat is, hátha találnak a halottakkal eltemetve valamilyen ékszert, drágakövet. Később Jamestown kolónia esetében konkrétan kiásták az indián hullákat a Nagy Éhezés (Starving Time) évében, 1609 telén, hogy megegyék őket, miután már a kannibalizmus felütötte fejét az éhező városban. (Az akkori 500 telepesből mindössze 60-an élték túl a telet. Ebbe belejátszott az is, hogy önállóan élelmet nem termeltek, brakkvíz volt csak a közelben, és aszályos év miatt a közeli őslakók sem tudtak nekik segíteni. De a lényeg az volt, hogy egy létező, ám kihalt településre építették a sajátjukat.)

Az európaiak és a bennük élő mikroorganizmusok

És hogy hogy történt mindez? Hogy vihettek ennyi mindenféle kórt magukkal az európaiak az Újvilágba, és hogyhogy nem az amerikaiak fertőzték meg az európaiakat? Ennek a kérdésnek a megválaszolója Jared Diamond professzor, aki ugyan keveset írt életében, de az mind kiemelkedő. A Háborúk, járványok, technikák című könyve túlzás nélkül korszakalkotó, ugyanis elég meggyőzően bizonyítja, hogy... földrajzi okai voltak annak, hogy az európaiak lettek jó ideig a világ urai, és ebben nagy szerepe volt a velük együtt élő mikroorganizmusoknak.

Diamond szerint noha az ember elődje Afrikában fejlődött ki, és onnét áradt ki a világ többi részére (először Ázsiába, utána Európába és Észak-Amerikába, utána következett Ausztrália és Dél-Amerika meghódítása), mégis az európaiak voltak azok, akik olyan helyzeti előnnyel bírtak, amellyel az afrikai és ázsiai civilizációk nem. Ne feledkezzünk el arról, hogy már az ókorban jelentős civilizációk alakultak ki a két kontinensen: Afrikában nem csak Egyiptom vagy Núbia, vagy az Akszúmi királyság, hanem a Ghánai királyság is nagy kiterjedésű, és komoly kulturális központ volt, az ázsiai civilizációkat pedig felsorolni is sok lenne. Diamond érvelése szerint csak bizonyos olyan központokban alakulhatott ki civilizáció, ahol megvoltak az ehhez szükséges feltételek: fontos volt nagytestű és nem csak idomítható, hanem háziasítható állatok jelenléte (nem csak húsuk, hanem élőerejük miatt is), ahogy a nemesíthető, nagymagvas növények jelenléte is.

Az idomítható nagytestű állatok, ehető, nagymagvas növények, illetve az ezeket biztosító megfelelő éghajlat és egész évben állandó friss víz megléte behatárolta a civilizációk területi kiterjedését, így összefüggő birodalmak kialakulása váratott magára. Igen ám, de míg Afrika és Amerika Észak-Dél tengelyű, Európa és Ázsia (vagy egységesen: Eurázsia) Kelet-Nyugat tengelyű. Ez azt jelenti, hogy mindazok a növényfajták és állatfajok, amelyek megéltek egy bizonyos szélességi fokon Európában, minden bizonnyal megéltek ugyanazon a szélességi fokon Ázsiában is és vice versa. Az északi mérsékelt égövből a trópusi égövön keresztül nem lehetett átvinni növényeket a déli mérsékelt égövbe, és ugyanez igaz fordítva is, így Amerika és Afrika civilizációs központjai nem tudták kicserélni növényeiket és állataikat. Így végül, a selyemútnak köszönhetően, mindazok a növények és állatok, melyeket sikerült nemesíteni illetve háziasítani Ázsiában, meg tudtak honosodni Európában illetve a Földközi-tenger miatt vele gyakorlatilag együtt kezelendő Kisázsiában és Észak-Afrikában is (hogy csak egy példát említsünk: a nagy titokban Kínából kicsempészett, kizárólag a fehér eperfa levelén élő selyemhernyót, de ennél azért jóval fontosabb a bárány, szamár, macska, borsó, olajbogyó, búza, árpa, alma, dinnye, barack Európából, a disznó, kecske, tehén, tyúk, ló, teve, kutya, rizs, köles, körte Ázsiából, melyeket a selyemúton kicseréltek egymással az európaiak és ázsiaiak). Így egyre inkább fel tudták az európaiak és ázsiaiak halmozni mindazt a növény- és állatfaj-változatosságot, amelyik táplálta őket egész évben, adott élőerőt (lovak, szamarak, ökrök), sőt, ezen kívül szőrük, bőrük, csontjuk, inaik mind-mind segítették az embert, eszközök, ruhák, takarók, hálók, fegyverek készítéséhez. Maga a pergamen, amelyre a középkorban írtak, is állat bőréből, irhájából készült.

Az emberek ekkoriban gyakran érintkeztek az állataikkal -- tudjuk, a történet szerint Jézus is egy istállóban született, ami nem biztos, hogy pontosan igaz, de a lényegen nem változtat: az emberek a háziállataik közvetlen közelében aludtak. Mivel a vírusok, baktériumok már akkor is tudtak állatról emberre, emberről állatra, állatról állatra ugrálni, ráadásul a higiéniai viszonyok jóval a mostaniak alatt voltak (sőt, még a XX. században is rendszeres volt a kolerajárvány Odesszában, ahogy arról Hetényi Zsuzsanna beszámolt), nem meglepő, hogy rendszeresen alakultak ki új és új betegségek. A járvány az ókor és a középkor szerves része volt! A tíz csapásból kettő is ilyen: dögvész az állatok között és a fekélyek az emberek testén. Sőt, a magyar tisztiorvosi hálózatot is  (mely 2017-ben megszűnt) Mária Terézia elsősorban a járványveszély kivédésére alapította.

Diamond azt írja ezekről, hogy ezek a járványok több dologban mutattak közös vonásokat. Egyfelől, nagyon gyorsan terjedtek: betegről a közelben tartózkodó egészséges emberre nagyon könnyen átugrottak, így rövid idő alatt az egész populációt megbetegítették. Másodszor, mind akut volt: vagy belehalt az illető, vagy túlélte, így az összes túlélő szervezete képes volt antitestek termelésére, amit aztán továbbadtak utódaiknak: így genetikus védelemben részesítették őket. A harmadik közös vonás az volt, hogy az emberben már megállapodtak, állatokat nem fertőztek tovább. Így aztán az Európában és Ázsiában kialakult betegségek végigfertőzték mindkét kontinenset, és sokszor jelentős mértékben vissza is vetették az emberiség lélekszámát. A túlélők viszont genetikusan védettek voltak ezek ellen a betegségek ellen.

A halál diadala. Id. Pieter Bruegel festménye 1562 körülről

Ilyen betegségek voltak a himlő, az influenza, a tüdőbaj, a malária, a pestis (amelyre korábban már kitértünk), a kanyaró, a kolera... mind állati eredetűek, noha ezek vírusai ma már szinte csak az embert támadják meg. Diamond egyenesen úgy fogalmaz, ezek a vírusok az emberiség legnagyobb hóhérai! Egészen a II. világháborúig minden egyes háborúban több áldozatot szedtek a háborúkban megjelenő kórokozók, mint maguk a harci cselekmények. És hogy miért nem az amerikai kórokozók tizedelték meg az európai lakosságot? Pontosan emiatt, mert az Amerikákban nem voltak olyan nagytestű, háziasított állatok, mint Európában, így nem tudtak kialakulni efféle betegségek, járványok sem. A bölényt sosem háziasították, és noha a ló Észak-Amerikában fejlődött ki (a tevével együtt), mégis, azok a filmek, amelyek azt mutatják, hogy az indián (bennszülött) és a lova egymástól elválaszthatatlanok, a XIX. századi állapotokat mutatják. A lovat, a középkor Sherman-tankját, az európaiak hozták vissza Amerikába, miután a kontinensen kihalt. Az őslakóknak nem voltak lovaik. Azaz, az amerikai őslakók átadták az európaiaknak a szifiliszt, annak is egy különlegesen borzalmas fajtáját, és megkaptak helyette mindent, amibe csak bele tudtak halni. (Sőt, az európaiak, ha különösen biztosak akartak lenni abban, hogy teljesen kiirtsák az őslakókat, akkor himlővel fertőzött takarót is küldtek nekik ajándékba, bár ez lehet, hogy inkább csak legenda.) Így pusztult el sokmillió ember, így pusztult el rengeteg amerikai kultúra. Így néptelenedtek el a városok, vagy gyengültek meg a civilizációk: Pizarro vagy Cortes érkezésekor már bajban volt az azték és az inka birodalom is. (Igaz, az aztékok valószínűleg egy középkori éghajlat-változástól is szenvedtek.)

Na de miért nem ázsiából indultak ki a felfedezők? Miért Európából?

Már csak egyetlen megválaszolandó kérdés van, arra, hogy miért az európaiak vírusai és baktériumai tizedelték meg az amerikaiakat, és miért nem az ázsiaiak tették ugyanezt. Hiszen az a fajta állat- és növényváltozatosság, amely kialakult az európai udvarokban, az észak-afrikai, kisázsiai, mediterrán és ázsiai cserekereskedelemnek köszönhetően, ugyanúgy kialakult Ázsiában is. Mindennek – szintén Diamond szerint – ugyanúgy történelmi földrajzi okai voltak.

Az, hogy Kolumbusz útnak indulhatott, amiatt volt lehetséges egyáltalán, mert Európa szétszabdalt (tagolt) kontinens volt, rengeteg királysággal, hercegséggel, fejedelemséggel, őrgrófsággal, városállammal, azaz a földrajzi adottságok eleve annak kedveztek, hogy több uralkodó legyen, sőt: a rengeteg beltenger, csatorna, az mind azt eredményezte, hogy elsősorban Európában jöttek létre tengerész-nemzetek, így a főníciai, a görög, később az olasz, spanyol, portugál, holland, angol. Kínában a középkorban a civilizáció technikai foka jóval magasabb volt, mint az akkori európaié, és ennek megfelelően jóval nagyobb hajókat is építettek. Kolumbusz útjaival egyidejűleg a valaha volt legnagyobb kínai tengerész, Cseng Ho, hét felfedezőutat vezetett hatalmas hajóival az ázsiai szigetekre, sőt, még Afrikába is eljutott. Cseng Ho első útja 1405-ben volt, a hetedik útja 1431-től 1433-ig tartott.

Csakhogy Ázsia hatalmas kontinens, hatalmas birodalmakkal. A belső problémák megoldása mindig is nagyobb prioritással bírt (egészen talán a XXI. századi Kínáig), mint új földrészek felfedezése. A Kincses Flottát leszerelték, újabb felfedezőutakat nem indítottak. Kína bezárkózott.

Cseng Ho hajója és Kolumbusz hajója egymás mellett

Cseng Ho kincses hajójának replikája

Így Kolumbusz, aki hiába házalt a nyugati út ötletével éveken át több udvarnál, végül talált egyet, amelyik finanszírozta őt, mert tudott találni, mert több is volt. Kolumbusz először Franciaország, majd Portugália királyánál próbálkozott, utána Medina-Sidonia hercegénél, majd Medinaceli őrgrófjától próbált támogatást kérni felfedezőútjához. Mindössze ezek után ment Spanyolország uralkodói párosához (akkor egyesült Kasztília és Aragónia), ám elsőre ők is kikosarazták őt. Amennyiben Európa jóval egységesebb lett volna, egyetlen uralkodója lett volna, sohasem indult volna útnak az olasz; Kínában ellenben egyetlen döntéssel véget értek a felfedezőutak. Ha lett is volna olyan merész tengerész, aki vízre szállt volna, nem tudott volna kitől támogatást szerezni erre. Azaz Diamond érvelése szerint nem elég, hogy Európa képes volt összegyűjteni a kereskedelem segítségével különböző tápláló élelmiszereket, haszonállatokat, így megfelelő mennyiségű kalóriabevitelre volt lehetőség, ami kedvezett a városok és uralkodó udvarok kialakulásához, ami pedig a tudományt és kultúrát lendítette fel, de ráadásul a szétszabdaltság hozzájárult ahhoz is, hogy egymással versenyző (és sokszor háborúzó) államok jöjjenek létre, illetve Európa földrajza kedvezett a hajózás fejlődésének, tengerésznemzetek kialakulásának. Európa győzelemre volt ítélve Diamond szerint; az amerikai bennszülöttek 95%-a pedig arra, hogy belehaljon az európai-ázsiai betegségekbe.

Mi köze a Nemzetközi Nőnapnak az abolicionisták küzdelmeihez?

A cikk rövidített, szerkesztett változata eredetileg a Magyar Hang online-on, a www.magyarhang.org oldalon jelent meg, 2020. március 8-án.

Ma van a Nemzetközi Nőnap, mint minden évben március 8-án. Magyarországon 1948 óta tartják ezt a nem hivatalos ünnepet, melynek munkásmozgalmi gyökereiről a műveltebb olvasó tud ugyan, ám azt már kevesebben tudják, hogy a nőnap a női emancipációhoz, női jogokhoz, így a választójoghoz is kapcsolódik, és egyik kiindulópontja az amerikai abolicionista mozgalom volt még a XIX. század elején. A Nőnap története egy hamisíthatatlan amerikai történet, amelyik aztán más kontinensekre átszármazott.

Noha a Nemzetközi Nőnap dátumát egy 1917-es moszkvai megmozduláshoz szokás kötni, amelyik a gregorián naptár szerint március 8-án volt, a kiindulópont Amerika. Annak ellenére Amerika, hogy erős szovjet hatásra kezdetben csak a szocialista országok ünnepelték ezt a napot meg, és annak ellenére, hogy az első hivatalos Nőnapot Európában, 1911. március 19-én tartották, különböző helyszíneken összesen több, mint 1 millió résztvevővel. Az öreg kontinensre Clara Zetkin és Käte Duncker 1910-ben hozta; ők a második szocialista internacionálén adták elő javaslatukat, ám az ötletet New Yorkból merítették: tudták, hogy az amerikai szocialisták által támogatva a nőjogi mozgalmak 1909-től felvonultak ott, a nők szavazati jogát követelve. Nagyjából 400-an vonulhattak első alkalommal fel, február 28-án (egy vasárnapi napon, hogy minél több dolgozó nő is részt vehessen), kísérő nélkül, sokan a helyi elit tagjai közül, kiöltözve, „Szavazatot a nőknek!” feliratú vállszalagot viselve, autókról integetve; ez még New Yorkban is látványosságnak számított. A következő évi felvonulásokon több ezren voltak már.

A kép 1911. május 6-án készült New Yorkban. A felirat: New York megtagadja a szavazati jogot a bűnözőktől, holdkórosoktól, elmebajosoktól és a nőktől.

A nőnap ugyanis egyáltalán nem arról szólt, amiről ma szól: nőismerőseink virággal, esetleg más ajándékkal való meglepése, és pont, hogy nem a nőiségüket, a „gyengébb nem”-et csodálták ilyenkor a férfiak: a nők egyenjogúságot követeltek maguknak, és pont azt, hogy a férfiak ne alárendeltként nézzék őket, hanem partnerként tekintsenek rájuk. Pont ezzel az ajándékozással tökéletesen ellentétes eredményt érünk el manapság, mint ami a megfogalmazott cél volt -- ami nem annyira meglepő, hiszen a karácsony sem a szeretet és a család ünnepe ma már. Kezdetben a választójog, a férj beleegyezéséhez nem kötött végrendelkezés és munkavégzés joga voltak azok, amelyekért a nők utcára vonultak. A nőnap erről szólt, a nők jogairól, és azok elismertetéséről.

Nőjogi aktivisták 1908-ban, az Egyesült Államokban

Az első nőjogi mozgalmak tehát az Egyesült Államokból indultak útnak. De már a megszületésük is milyen kalandos történet! A XIX. század elejéig kell visszamenni az időben, ha a női jogok első harcosainak inspirációját keressük, egészen a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelmekig. Elsősorban a pennsylvaniai kvékerek, másodsorban a nők küzdöttek a feketék jogaiért. Az északi nők ugyanúgy emberellenesnek, megalázónak és viszolyogtatónak találták a déliek rabszolgatartó társadalmát, mint az északi férfiak: ők is ugyanúgy szervezkedtek hát. Ám ekkor rá kellett döbbenniük arra, hogy ők maguk is szolgák: ha nem is rabszolgák, de másodrendű állampolgárai az államnak, annak az államnak, amelyik a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozata így kezd: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden ember egyformának lett teremtve a Teremtő által, bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal, melyek között az Élethez való jog, a Szabadsághoz való jog és a Boldogságra való törekvés joga egyformán megillet mindenkit.” Nem csak nem szavazhattak; de még nyilvános eseményeken sem vehettek részt, úgy érezhették, hogy ők nem részesültek ezekből az alapvető jogokból. Amikor pedig két amerikai nőjogi aktivista 1840-ben elutazott Londonba, hogy felszólaljanak a Rabszolgaságellenes Világgyűlésen, egyszerűen megtagadták a szervezők a részvételüket; ez az esemény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a női abolicionisták később aktívan részt vettek a női egyenjogúsági mozgalomban. Kifogásuk volt, hogy nem vállalhattak munkát férjük engedélye nélkül; nem hagyhattak végrendeletet férjük ellenjegyzése nélkül, mindezek mellett pedig teljes egészében rájuk hárult a gyerekek felnevelésének, iskoláztatásának feladata, ahogy a főzés és a háztartás is. Nem csoda, hogy ennyi teendő mellett fel sem merülhetett az, hogy a közélet szereplői legyenek. Elisabeth Cady Stanton arról írt önéletrajzi könyvében (Nyolcvan év, és még azon is túl), hogy még arra sem volt ideje ezek mellett, hogy akár csak olvasson a rabszolgaellenes mozgalmakról, nem hogy részt vegyen benne. Ő később Susan B. Anthonyval közösen lett a NASWA, az Amerikai Nemzeti Női Egyenjogúság Szövetség (National American Woman’s Suffrage Association) vezetője.

Elisabeth Cady Stanton portréja

Stanton volt az, aki 1848-ban megírta a nőjogi nyilatkozatot, a Vélemények Nyilatkozatát (Declaration of Sentiments), mely megfogalmazásában a Függetlenségi Nyilatkozatot utánozta: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden férfi és nő egyformának lett teremtve.” Eredeti angol nyelven még erősebb a kontraszt: Jefferson ugyanis az akkoriban szokásos „men” formát használta az emberek jelentésben, míg Stanton „men and womem”-ről ír, azaz, férfiakról és nőkről, ezzel jelezve, hogy szerinte illetve a nőjogi mozgalom szerint nem csak a férfiak lettek egyenlőnek teremtve, hanem a nők is a férfiakkal. Ebből nőtt ki az a nőjogi mozgalom, amelyik az amerikai polgárháború, a rekonstrukció, a Nyugat meghódítása, majd később a határtalannak tűnő technológiai fejlődés idején háttérbe szorult; ám amelyik végül 1920-ra célt ért.

A Vélemények Nyilatkozata, Declaration of Sentiments

Ez volt tehát az a példa, amelyik megihlette Clara Zetkint és társait, akik behozták a nőnapot Európába. A Szovjetunió emelte fel ezt a napot az ünnepnapok közé, és ennek hatására terjedt el az egész világon (az ENSZ 1975 óta tartja számon a jeles napok között), ezért is egy moszkvai eseményhez kötődik dátum szerint. (Volt ugyan egy olyan feltételezés, hogy köze van egy 1857-es New York-i sztrájkhoz, de az csak véletlen egybeesés, hogy az is pont március 8-án történt, másfelől tudatos hidegháborús fabrikáció volt, hogy eltereljék a figyelmet a Nőnap szocialista gyökereiről.) Az ünnepnap azóta is elsősorban Európában és a volt szocialista országokban terjedt el, amerikai eredete ellenére az USA-ban nem nagyon ünneplik. Aztán ez a nap valamikor… kiürült. Ahogy a keresztény ünnepek is elveszítették eredeti tartalmukat, jelentésüket, úgy a munkásmozgalom ünnepei is először csak külsőségben őrizték a hagyományokat, aztán már úgy sem. Ma már csak a virágokkal való felköszöntés dívik.

1896-ra Colorado, Idaho, Utah és Wyoming államokban is törvénybe iktatták a nők jogegyenlőségét. Kalifornia 1911-ben hozz ilyen jellegű törvényt. 1918-ban a Kongresszus is elfogadta azt az alkotmánykiegészítést, miszerint nemi alapon tilos megtagadni a szavazati jogot. Ezt végül az államok háromnegyede 1920-ra ratifikálta, azaz, ekkortól lett hivatalosan is az alkotmány része (XIX. alkotmánykiegészítés). Az első női szenátor Amerikában Rebecca Latimer Fenton írónő és nőjogi aktivista volt, 1922-ben, egyetlen napra kapta meg ezt a hivatalt, november 21-én iktatták be, és 22-én már le is mondott. 87 éves korában lett szenátor, ő volt a valaha legidősebb korában a felsőházba került szenátor. (Másfelől, Fenton rabszolgatartó volt még a polgárháború előtt, ő volt az utolsó tagja a Kongresszusnak, akinek még voltak rabszolgái. Nem csak nőjogi aktivista volt, hanem fehér felsőbbrendűségi aktivista is. A történelemben kevés a tisztán fekete és tisztán fehér szereplő; ha eléggé tiszta valaki, akkor modern kori protagonista, ha több benne a sötétség, akkor modern kori antagonista, de a legtöbb embernek vannak árnyoldalai is. A blogomban elsősorban a modern kori hősökről írok szívesen.)

Rebecca Latimer Fenton

A nők még ma sem egyenlőek a férfiakkal! Szerencsére mindazok, amelyekért a nők a XIX. és a XX. században küzdöttek, mára már valósággá váltak, de még most is, a XXI. században is vannak olyan különbségek, amelyek miatt nem lehet teljes egyenjogúságról beszélni. Az azonos munkáért nem mindenhol jár azonos bér; Magyarországon a különbség „csak” 14%. Az európai átlag 16%, ehhez képest magasabb pl. Németországban (21%), alacsonyabb Olaszországban (5%) az Európai Parlament adatai szerint. Másik, hogy nőjogi szervezetek véleménye szerint az erőszakok áldozatait illetve elkövetőit másképp kezelik a hatóságok, ha azok férfiak, illetve, ha nők. A nőket ért erőszakos támadások után gyakori az áldozathibáztatás: „Miért ment oda? Mit keresett ott? Miért öltözött úgy?”, és ezek rokonai. Szintén és sajnálatos módon gyakori, hogy párkapcsolatokban a nők erőszakkal vannak alárendelt szerepbe kényszerítve – miközben Magyarországon minden héten meghal egy nő vagy egy gyermek a családon belüli erőszak áldozataként. A háztartásbeli munkák sem egyenlően vannak megosztva; bár vannak politikusok, akik szerint a nőnek a konyhában a helye, vagy ha nem ott, akkor a szülészeten, illetve vannak, akik szerint a „női princípium” kiteljesedése a szülés és az anyaság – azért a nők annál többet érdemelnek, hogy lélegző inkubátornak nézzék őket. Ez nem azt jelenti, hogy ezek ne lennének nem csak fontos, hanem csodálatos részei az életnek, csak azt, hogy nem ebben merül ki a női élet.

Úgyhogy amikor felköszöntjük ma hölgyismerőseinket, ne arra gondoljunk, hogy ez a nap az, amikor kötelező udvariasnak lenni, virágot venni, gondoljunk arra: minden nap kötelező udvariasnak lenni! Nem csak ma, hanem minden nap tehetünk azért, hogy a jog asztalánál egyformán helyet kapjon férfi, nő, mindenki, hiszen mindenki erre a Földre született, mindenkinek, aki itt él, annak joga, elidegeníthetetlen joga van az Élethez, a Szabadsághoz és a Boldogságra való törekvéshez – nemétől függetlenül.

Howard Miller híres plakátja, „Mi is képesek vagyunk megcsinálni!”, 1943-ból.

A Klán. Amikor arról beszélünk, hogy "a klán", sőt, "a Klán", akkor az nem valami MMORPG-klán, hanem, bizony, a fehér felsőbbrendűségi tudatot nyíltan hirdető, nyíltan rasszista Ku-Klux Klán. Az a Klán, amelyik az egyik legrégebbi "hate group", amelyet minden bizonnyal 1866-ban tavasszal, Tennessee-ben alapított hat háborús esküszegő lázadó, és amelyiknek az USA 50 államából jelenleg is nagyjából a felében, főleg délen vannak szervezetei. A cikksorozat első részében a Klán megalakulásának körülményiről volt szó, míg a második részben pedig arról, hogyan próbálták a Klánt, mint hagyományőrző társaságot feléleszteni az amerikai Észak-Középen.

Egy KKK-tag bemutatja a Klán rituáléit. A kép Georgiában, 1946-ban készült, Ed Clark készítette a LIFE magazin számára.

Még a cikk elején egy gyors egyértelműsítő megjegyzés (disclaimer): nem szeretném a Ku Klux Klánt és az általa képviselt, változó, ám mindig alapvetően szélsőjobboldali, gyűlölködő, kirekesztő, és sokszor gyilkos eszméket népszerűsíteni. Mindössze az általam tudottak alapján szeretném a Klánt bemutatni. Hozzám jóval közelebb áll a Marvel képregénykiadó Fekete Párduc képregény-sorozatának azon része, amikor T'Challa agyonveri a klántagokat (a legendás történet szerint a képregény írója meg lett finoman kérve a Marvel kiadójától, hogy szíveskedjék több fehér férfit rakni a képregénybe, hiszen alapvetően ők a vásárlói célcsoport, aminek ő így tett eleget). A magam részéről azt gondolom, hogy egy egészséges embert el kéne fogja a hányinger, ha a Klánról hall. Igen, a Klán nem annak indult, amivé lett, de sosem annak indulnak a rossz dolgok; viszont ha engedjük elszabadulni az indulatokat, akkor bőrszíntől, vallástól, mindentől függetlenül szörnyűségek jönnek ki belőle. Mindegy, hogy fehér bőrszínű ember kegyetlenkedik feketével, fekete bőrszínű fehér bőrszínűvel, fehér ember fehér emberrel, ázsiai ember ázsiai emberrel, vagy fehér bőrű ázsiaival. Mindegy. Ahol szóban embereket ölnek, ahol emberek ölésével fenyegetőznek, ott gyilkosságok lesznek. Az erőszak mindenhol erőszakot szül. Alapvetően toleránsnak kell lenni véleményem szerint, de az intolerenciára intolerenciával kell válaszolni. De ezt már Karl Popper megmondta (A nyílt társadalom és az ellenségei című művében.) Igaz, az USA-ban úgy gondolkodnak, ahogy a Voltaire-nek tulajdonított idézet mondja: nem értek Önnel egyet, Uram, de mindent megteszek annak érdekében, hogy elmondhassa, amit akar -- az első alkotmánykiegészítés garantálja a szólásszabadság jogát. (Ami persze nem azt jelenti, amit általában értenek alatta, hogy mindenki azt mond, amit akar, hanem csak annyit, hogy szabad kritizálni az államot, és nem fognak hivatalból eljárni ellene. A szólásszabadság joga nem jelenti azt, hogy következmények nélkül lehet mondani-írni bármit, sem azt, hogy mindenkinek joga van megjelenni pl. a The Washington Post oldalán, vagy hogy pontosan ugyanakkora jelentősége van minden egyes véleménynek, és az átlagember is követelheti a saját meghívását Bill Maher műsorába, mint szakértő, vagy hogy nem lehet valakit kitiltani a Twitterről vagy a Facebookról, vagy letiltani valakinek a kommentjét, és kitiltani az oldalról. Nem, ezeket nem jelenti.)

A harmadik, megkésett befejező cikk címlapképe 1946-ból származik, Georgiából, ami egy déli állam. A LIFE magazin szerkesztője és fotósa klántag-avatáson járt. A cikket úgy írták meg, hogy kifigurázták a klánt: egy idejét múltja, misztikumokba kapaszkodni próbáló, nem is naftalin-, inkább pókhálószagú, az elmúlt időkből véletlenül itt maradt szervezetként tekintettek rá, a klántagokra meg minimum gyakorló őrültekre, de inkább szánnivaló bolondokra, akik felett eljárt az idő. Tévedésük jóhiszemű volt, de sajnos, tévedés volt!

Tévedtek, mert a klán mégis új életre kelt a sikeresen megvívott világháború után. Ennek oka az volt, hogy a fekete bőrszínűek, afroamerikaiak rájöttek, hogy helyzetük nem sokat változott az elmúlt 80 évben, és ezen változtatni akartak. A polgárjogi mozgalmuk (ez egy újabb többrészes cikksorozat témája lehetne) amiatt indult meg, mert a megharcolt világháború után, ami arról is szólt, hogy Amerika nemet mond a rasszista nácikra, a rasszista japánokra, a feketebőrűek úgy találták, hogy egy elnyomó, fasisztoid országban élnek. Nem ezért harcoltak, nem ezért ontották vérüket!

Már pedig helyzetük nem volt éppen jónak nevezhető. Az elsősorban a rabszolgaság eltörléséért indított polgárháború után úgy érezhették, hogy helyzetük végre jóra fordul. Ám a Rekonstrukció után az északiak gyakorlatilag magukra hagyták a felszabadított rabszolgákat az 1870-es évektől kezdve. A rasszista déliek egészen odáig mentek, hogy a XIX. század végén és XX. század elején életbe léptették a Jim Crow-törvényeket (ez egy külön cikket érne, vagy fog érni később), és ekkor kezdődött el az a szobor-állítási gyakorlat, amivel teletömték konföderációs hősökkel a Dél városait: Jefferson Davis, Robert E. Lee, Stonewall Jackson csak a három legismertebb név ezek közül. A szavazóképes feketebőrűek szavazati jogát addig korlátozták, amíg sikerült pár déli államban 1% alá szorítani a regisztrált fekete bőrű szavazók számát. Az első világháború után Victor Hugo Green azért állítja össze a The Negro Motorist Green Book-ot, hogy az erősödő fekete középosztály, amelyik már nem akart szegregáltan tömegközlekedni, amelyik már meg tudta magának engedni az automobilt, a könyv tanulmányozásával elkerülhesse a bajt; mert a fehérek ekkor még azt se nézték jó szemmel, ha tulajdonnal bírt egy feketebőrű. Egy ilyen elnyomó korszak végén van az, amikor az 1963-tól 1969-ig elnök Lyndon Johnson úgy dönt, hogy ideje a közel 100 éves szerzett jogoknak érvényt szerezni, és ez az, ami kiváltotta az ellenállást, és felerősítette újra azt a Ku-Klux-Klánt, amelyik az 50-es évektől kezdve bombatámadásokkal, megfélemlítéssel, tűzgyújtásokkal és néha gyilkosságokkal terrorizálta a fekete bőrű lakosságot.

Az 1960-as években tehát elkezdték érvényesíteni azokat a jogokat, amelyeket a polgárháború után a fekete bőrűek megkaptak. Ez volt Lyndon Johnson demokrata elnök programja: a Great Society, a Nagy Közösség. Ez a program volt az, amelyik a szegénység és a rasszizmus felszámolására fogant meg; ez a program volt az, amelyik miatt a demokraták több nemzedékre elveszítették a rasszista gyökerű, korábban stabil Délt; ez volt a század amerikai társadalmában a fordulópont. A későbbi legendás legfelső bíró, Thurgood Marshall ekkor érvel így az iskolai szegregációt felszámoló legfelső bírósági ítélet előtt, miszerint: "vajon a gyerekek elkülönítése a közösségi általános iskolákban, kizárólag a bőrszín [faj] alapján, megfosztja a gyerekeket az egyenlő oktatási lehetőségektől? Véleményünk szerint: igen." (Az ítélet után a szegregált iskolákat fel kellett volna számolni, de ez nem mindenhol sikerült: a Little Rock-i iskolakrízis is megér egy önálló bejegyzést. Miután a kormányzó megszegte Eisenhower elnöknek tett ígéretét, és a fekete bőrű gyerekeket [a KKK segítségével] mégsem engedték be az iskolába, az elnök kirendelt egy komplett zászlóaljnyi ejtőernyőst, hogy biztosítsák a bejárást, amire a kormányzó inkább bezáratta az iskolát. Eisenhower alapvetően nem volt a polgárjogi mozgalom pártján, de a parancsmegtagadást egy alárendelttől katonaként nem tűrte -- azaz, egy kormányzó az elnöknek adott szavát ne merje megszegni.)

Történelem képekben. Az 1957-es Little Rock-beli iskolakrízis. "Niggerek, menjetek vissza a dzsungelbe!"

Mint korábban megírtam több helyen, bár voltak északi demokraták és déli republikánusok, alapvetően az Észak a polgárháborúban győztes, először Lincoln által vezetett republikánus párté volt, míg a dél a demokratáké. Egészen Franklin Delano Roosevelt feltűnéséig a választások majdnem-lefutottak voltak; Gregor Cleveland és Woodrow Wilson kivételével, akik mindketten kétszer nyertek el elnökséget, csak republikánus elnöke volt az USA-nak 1868-tól 1932-ig, azaz, 16 évnyi demokrata elnökségre 48 évnyi republikánus jutott. Ez a rendszer Lyndon Johnson idején, annak feketéket támogató programja miatt kezdett megfordulni, és mostanra a republikánus párt konzervatív-idegenellenes déli párttá, a demokrata párt pedig liberális-befogadó északi párttá lett, pont a polgárjogi mozgalmak miatt. (Hogy Woodrow Wilson hogyan tudott nyerni, részben arról is szól 25-ik cikk, az előválasztási rendszerről szóló.)

De térjünk vissza a harmadik klánra! A harmadik klán megerősödésének egyetlen oka a polgárjogi mozgalmakkal szembeni ellenérzés és ellenállás volt. A harmadik klán a kommunista-üldözések idején kommunista-ellenes volt; a polgárjogi mozgalom idején rasszista; a vietnami háború idején megint kommunista-ellenes; később, a melegek saját polgárjogi mozgalma idején pedig homofób színezetet kapott, újabban pedig muzulmán- és hispán-ellenesekké lettek. Mindig azt utálták, akiket utálni kellett. A második világháború után az afroamerikaiak megdöbbenésére az állami szervek nem segítettek nekik: az FBI és maga Eisenhower elnök is eltűrte a szélsőjobbot, mert jobban aggasztotta őket a szélsőbal. A KKK nevéhez ekkor már terrorcselekmények sora köthető. Eistenhower után 1961-ben a feketék mozgalma mellett látványosan kiálló és az ő szavazataikkal is éppen-hogy-csak megválasztott fiatal elnök, John F. Kennedy tettekben is kiállt a feketék mellett; tragikus halála után az ő utódja lett Johnson; aki úgy érezte, hogy erkölcsileg és politikailag is helyes továbbvinnie fiatal elődje politikáját. A hívő Johnsont morális kételyek gyötörték: nem lehet Istennek tetsző a rasszista szegregáció, rendőri brutalitás. Johnson egyszerre volt hívő és liberális és demokrata: liberális nézetei mély vallásos hitét tükrözték vissza. Szerinte ha Isten előtt mindenki egyenlő, akkor törvény előtt is mindenkinek egyenlőnek kell lennie. Így született hát meg a Nagy Közösség; így veszítette hát el a demokrata párt a Délt, és így kapott átmeneti erőre a Klán újfent. 

Színeseknek kijelölt várakozóhely, illetve, feketebőrűek saját kocsival. 1960 körüli fényképek

Johnson elnök személyesen jelentette be Viola Luizzo (fehér bőrű) ötgyermekes civil polgárjogi aktivista meggyilkolása után, hogy négy klántagot letartóztattak a gyilkosság vádjával. Televíziós nyilatkozatában mérgesen ítélte el a klántagokat: csuklyás fanatikusoknak nevezte őket, és megfenyegette őket, hogy térjenek vissza a társadalomba, amíg nem késő. Ulysess Grant óta Johnson volt az első elnök, akinek az elnöksége alatt perbe fogtak klántagokat. Johnson jelölte legfelső bíróvá a már említett Thurgood Marshallt, aki így az első afroamerikai legfelső bíró lett az USA történetében. A KKK-t Johnson ugyan nem verette szét, mint tette azt Grant, de fellépett ellenük; a 60-as évek fellángolását elfojtatta, így a 70-es évektől kezdve a KKK létszáma, szervezettsége, amely a 60-as években sem volt túl jelentős, egyre esett. Míg az 1965-ös csúcsponton 40 000 körül lehetett a klán össz-taglétszáma, már 1970-re alig pár ezren maradtak csak. Jelentéktelenül, elkülönülve. Nixon ideje alatt ismét növekedésnek indult ugyan a létszámuk (10 000 fő), ám utána folyamatos és lassú esésnek indult. Talán nem meglepetés, de Trump elnöksége idején ismét növekedésnek indult maga a klán is és a taglétszám is: már-már haldokoltak a közösségeik Obama elnök idején (amiatt, mert a szélsőjobb érzelműek számára a klán már idejétmúltnak számított, és más, határozottabban szélsőséges újnáci csoportokhoz csatlakoztak), ám Donald Trump nem csak, hogy bírta a Klán támogatását (David Duke, a klán egyik vezetője nyilvánosan támogatásáról biztosította Trump elnökjelölti kampányát, mondván, végre egy nekik megfelelő elnök), de 2017-ben, a Charlottesville-i "Egyesítsük a jobboldalt" (Unite the Right) felvonuláson elkövetett gyilkosság esetén képes volt azt nyilatkozni, hogy "gyűlölet van mindkét oldalon", miközben saját maguk által neonáciknak, neofasisztáknak, fehér felsőbbrendűség-tudatúaknak nevezettek, bevallottan szélsőjobboldali ideológiát követő klántagok  és szélsőjobb milíciák vonultak fel az utcákon.

"Jews will not replece us!" Felvonulás 2017-ben Charlottesville-ben. "Nem fognak minket zsidók kicserélni", egy összeesküvés-elméletre utalva ezzel, miszerint a dél-amerikaiak és közel-keletiek bevándorlását zsidó bankárok finanszírozzák, hogy lecseréljék a fehér bőrszínű lakosságot. A képen a white trash, azaz a fehér szemét felvonulása látható. A fáklyák gyártója, a Tiki nevű cég elhatárolódott a felvonulástól, mondván, a fáklyáikat nem erre tervezték, hanem arra, hogy otthon, a kerti udvarban családi és baráti összejöveteleket világítsanak meg a fényükkel.

A legutóbbi felmérések szerint tehát Trump elnöksége idején megnégyszereződött a klántagok száma. A jelenleg működő klánok több, mint fele az elmúlt három évben alakult, az Anti-Defamation League (Rágalmazás-ellenes Liga, szélsőjobb szervezeteket figyelő civil szervezet) szerint 22, főleg déli államban aktív a klán még ma is. Úgy tűnik, hogy amíg van szélsőjobboldal, addig lesz klán is.

A KKK 2017-ben, Charlottesville-ben

Két érdekesség a végére.

Nem sokkal ezelőtt film is készült arról a fekete bőrű rendőrről, aki az 1970-es évek végén beépült a KKK-ba. Igen, megtörtént az eset: mivel a klántagok arctalanok, csuklyásak, ez elképzelhető, ám veszélyes. Ron Stallworth volt az, aki ezt a bátor tettet végrehajtotta. "Utálom a niggereket, zsidókat, japánokat, és mindenkit, akinek nem olyan árja vér folyik az ereiben, mint az enyémben", mondta telefonba belépése előtt. Stallworth nem csak az első fekete klántag volt, hanem az első fekete bőrű rendőr is Colorado Springsben. 25 évesen, amikor detektívként érdeklődési körébe került a KKK, gondolkodás nélkül megadta a telefonszámát a helyi KKK-vezérnek, hogy belépne. Egy héttel később felhívta őt a helyi csoportvezető, a munkahelyi azaz rendőrségi telefonszámán: Stallworth végig komoly hanggal mondta, hogy ő mennyire árja, és mennyire szeretne klántag lenni, miközben rendőr kollégái alig bírták visszafojtani a röhögésüket a beszélgetést hallgatva. Az élő személyes találkozóra egy kollégája ment el: a helyi "Nagy Varázsló"-nak, azaz, helyi KKK-vezetőnek, egy bizonyos David Duke-nak nem tűnt fel, hogy más a hangja Stallworthnek élőben és telefonban... miközben Duke meg volt győződve arról, hogy hangjáról felismeri a "niggereket."

Ez a bizonyos David Duke személyesen töltötte ki a felvételi lapját Stallworthnek. Kapcsolatuk még személyesebbre fordult, amikor Duke ellátogatott 1970 elején Colorado Springsbe. Mivel halálos fenyegetéseket kapott, rendőrségi védelmet kért, és furcsa humorral az egyetlen fekete bőrű rendőrt, Stallworth-öt jelölte ki erre a feladatra a rendőrfőnök. Neki, fekete bőrű rendőrnek kellett megvédenie a fehér felsőbbrendűség-hitű Duke-ot, mert az halálos fenyegetéseket kapott, pont, mert a feketéket alacsonyabb rendűeknek tartotta.

David Duke ezek után még kezet is fogott Stallworth-szel, mégpedig a titkos klán-kézfogással, mert arra állt a keze, Stallworth pedig ... viszonozta azt. Duke-nak még ekkor sem esett le, hogy kivel van dolga. A városban aztán Duke egy szobában találkozott a helyi klántagokkal, köztük ... a Ron Stallworth-öt alakító fehér bőrű rendőrrel. Miközben Stallworth a szobában vigyázott Duke testi épségére. Ekkor Stallworth egy közös fotót kért Duke-kal, amin átkarolta őt. Duke megpróbálta őt ellökni, amire Stallworth azzal válaszolt, hogy ez rendőrrel szembeni erőszaknak számít, meg ne próbálja még egyszer. Ezek után a kép elkészült. Amin a fekete bőrű Stallworth épp átkarolja a fehér felsőbbrendűség-hitű David Duke-ot.

Később Stallworthöt annyira megbízhatónak ítélte Duke, hogy rábízta a Colorado Springs-i klán vezetését.

Nem véletlen, hogy a történetből film is készült 2018-ban, Spike Lee rendezésében.

Stallworth nyomozásának köszönhetően rengeteg klántagról sikerült terhelő információt szerezni. Közülük többen magas rangú katonák voltak. Stallworth több merényletet és keresztégetést is meghiúsított ez idő alatt.

Ron Stallworth tagsági kártyája

David Duke aláírásával Ron Stallworth tagfelvételi papírja

A másik történet korábbi. William Stetson Kennedy folklorista mindenképp szeretett volna a nácik ellen harcba menni, de nem fogadták el a jelentkezését egészségügyi problémái miatt. Úgy döntött hát, hogy inkább ... a belföldi nácik ellen harcol. Álnéven beépült a KKK helyi szervezetébe (és más szélsőjobboldali szervezetekbe is). A megszerzett jelszavakat, kódszavakat, rituálékat, továbbadta a népszerű Superman című rádióprogramnak, amelyik a Superman nevű képregényhős kalandjairól szólt. 16 részen keresztül harcolt Superman a klántagok ellen, minden egyes alkalommal az adott heti titkos kódokat a rádióban elmondták, mintegy véletlenszerűen. Superman természetesen agyonverte a klántagokat a rádiójátékban, ami a valós klántagokra demoralizáló hatással volt..

A Drunk History a történetet egy epizódban fel is dolgozta:

Ron Stallworth 66 éves, jó egészségnek örvend. Nyugdíjba vonulása után írta meg történetét, addig szóba se hozta senkinek sem. William Stetson Kennedy 2011-ben hunyt el, 94 évesen. Végakaratának megfelelően nem eltemették, hanem hamvait elszórták egy közeli tóba.

A Klán. Amikor arról beszélünk, hogy "a klán", sőt, "a Klán", akkor az nem valami MMORPG-klán, hanem, bizony, a fehér felsőbbrendűségi tudatot nyíltan hirdető, nyíltan rasszista Ku-Klux Klán. Az a Klán, amelyik az egyik legrégebbi "hate group", amelyet minden bizonnyal 1866-ban tavasszal, Tennessee-ben alapított hat háborús esküszegő lázadó, és amelyiknek az USA 50 államából jelenleg is nagyjából a felében, főleg délen vannak szervezetei. A cikksorozat első részében a Klán megalakulásának körülményiről volt szó.

A Ku Klux Klán nyílt felvonulása Binghamton városában, New York államban, a '20-as években. America First: nem Trump volt az első ezzel a jelszóval

A Klán újjáéledése egészen pontosan megmondható. 1915-ben készült egy film Birth of a Nation címmel (eredeti címe: The Klansmen), ami az első klánról szóló könyv alapján készült, melyet még élő egykori tagok elbeszélései és történelmi dokumentumok alapján írt meg Thomas Dixon, aki természetesen szintén bevallottam rasszista és fehér felsőbbrendűség-hívő volt. A film mérföldkőnek számított filmtörténeti szempontból: három órás volt, ami az addig készült leghosszabb film, az első 12 tekercses film volt (a filmszalagok hossza úgy 275 méter lehetett), először voltak benne közeli felvételek (close-ups), először kísérte zenekari felvétel az amúgy némafilmet, sok csatajelenet volt benne, a három órás filmet közepén szünetet tartottak, sok-sok extra járt a filmhez (pl. egy 13 oldalas tájékoztató füzet), és ez volt az első film, amit levetítettek a Fehér Házban (Woodrow Wilsonnak). A film Abraham Lincoln meggyilkolásával veszi kezdetét, majd két család egybefonódó történetét mondja el: egy északi és egy déli család történetét. Az biztos, hogy már a forgalomba hozatalt megelőzően indulatokat szított a film, és azóta is az egyik legellentmondásosabb, legtöbb indulatot kiváltó film az amerikai mozi történetében. D. W. Griffith, a United Artist egyik későbbi megalapítója volt a film rendezője, hatalmas üzleti sikert hozott neki az, hogy a fekete bőrű amerikaiakat negatív színben mutatta be, míg a Klánt dicsőítette.

Egy nemzet születése. Félreértés ne legyen: nem egy mai értelemben vett államról vagy nemzetről van szó. Itt a jelentés szűkebb: csak a fehérek tartoznak bele a nemzetbe

A film hatására William Joseph Simmons, aki addigra már 12 hagyományápoló szervezetbe belépett, elkezdett élénken érdeklődni a Klán iránt. Míg D. W. Griffith tényleg egy nagy rendező volt, aki a film nélkül is beírta volna magát az amerikai mozi történetébe, Simmons élete egész addig egy felesleges élet volt: bár orvos szeretett volna lenni, nem volt pénze a tandíjra, és bár a spanyol-amerikai háború után érdemei elismerése mellett szerelték le, egyházi iskolai tanárként megbukott: elküldték, mert nem bírt tanítani. Az akkoriban biztosítási ügynökként dolgozó Simmonst 1915-ben pedig még egy autó is elütötte.

Amíg lábadozott, nézte meg a filmet, és döntötte el, hogy felkeresi a megmaradt klántagokat, csatlakozik a szervezethez, vagy, ha nincs kihez csatlakozni, újjáépíti azt. Hozzájutott egy fennmaradt klán-rendszabályhoz, és az alapján elkészítette a sajátját. Felkutatott két régi klántagot, és saját ismerősei köre mellett őket hívta meg az újjáalapításra. Szimbolikus helyszínt és időpontot választott: Hálaadás napját, 1915-ben, a Kőhegy mellett, Georgia államban. (A Kőhegyre lett később bevésve a világ legnagyobb domborműve, amely három konföderációs parancsnokot ábrázol: Jefferson Davis elnököt, Robert E. Lee tábornokot, és Thomas J. "Stonewall" Jackson tábornokot. Félreértés ne legyen, mindhárman esküszegő árulók voltak, akik lázadását nem tudja megszépíteni az emlékezet, mert nem egy elnyomó, brutális, kegyetlenkedő állam ellen lázadtak  fel [mint az ír vagy skót lázadók az angol elnyomás ellen, vagy akár az 1848-as, 1956-os magyar hősöket is felhozhatnám példának], hanem amiatt, hogy továbbra is tarthassanak rabszolgákat, hogy továbbra is ők lehessenek az elnyomók. Mindamellett Lee és Jackson kiváló tábornokok voltak, ahogy Rommel is kiváló tábornok volt, de attól még a rossz oldalon harcoltak.)

A Kőhegy (Stone Mountain) manapság és a dombormű közelről

1915. november 25-én tehát William Joseph Simmons tizennégy társával együtt újraalapította a Klánt. Minden bizonnyal a keresztégetés és a fehér csuklya is a filmből került át a valóságba, ugyanis az első klántagok nem égettek kereszteket valójában (ám a skót felvidéki klántagok igen, egyfajta jelzőtűzként). Simmons jobb szervező volt, mint Forrest, és jobb marketingje is volt: amikor 1915 végén Atlantában mutatták be a filmet, ő és emberei ellovagoltak fehér csuklyában (páran a lovakra is csuklyát téve, mint a moziban) a filmszínház elé. A különböző felvonulások a második klán jellegzetességeivé lettek, Simmons ráadásul fizetett alkalmazottakkal dolgozott, egyfajta franchise-rendszert épített ki: a szervezetet és saját magát tagsági díjakból, az általa eladott fehér csuklyákból, újságokból és egyéb, a gyűléseken használatos kellékekből tartotta fenn.

A második klán, bár kezdetben békés és "hagyományőrző" jellegű volt, a kor szélsőjobboldali szemléletét tükrözte: a gyáraktól füstölgő középnyugati államokban inkább volt jelen, mint délen, bevándorlás-ellenes volt, zsidó- és katolikus-ellenes (a katolikus írek voltak az akkori idők muszlimjai, zsidók pedig később menekültek tömegesen Európából), másodsorban fekete amerikai-, ázsiai amerikai-, hispán amerikai-ellenesek, abortusz-ellenesek voltak. A katolikusokat amiatt nem állhatták, mert azt gondolták róluk, hogy mind a Pápát ismeri el vezetőnek, és előkészítik a Pápa az USA-ba való átköltözését, a zsidók jelenlétét pedig (természetesen) egy nemzetközi összeesküvés részének tekintették.  A Klán, mint korábban is, elsősorban fehér felsőbbrendűségi szervezet volt, ám semmi jele annak, hogy a szervezett módon erőszakos szervezet akart volna lenni (ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna klántagok által elkövetett erőszakos cselekedetek).  Később az alkohol-ellenességet is felvették nézeteik közé, elvégre, a '20-as évek volt az alkohol-tilalom évtizede, illetve az alkoholtilalmat kijátszó bűnözői csoportok, maffiák ellen is határozottabb fellépést követeltek; továbbá ez egy újabb terepe volt annak a kulturális küzdelemnek, amelyben a Klán a morális tisztaságot tartotta elsődlegesnek. A viszonylagos visszafogottság miatt lehetett tán a második klán taglétszáma a három időszak közül a legnagyobb: több milliós nagyságrendű, és, mivel illegális tevékenységet nem végeztek, bátran, csuklya nélküli felvonulásokat tartottak számtalan helyen, sőt, piknikeket tartottak, a klántagok hétvégente templomba jártak, adakoztak, volt saját baseball-csapatuk, volt saját ifjúsági társ-szervezetük, még bébi-szépségversenyt is rendeztek! Érdekes jelszót választott Simmons a szervezetnek: félig latin, félig nordikus "non silba sed anthar", azaz, "Nem magunknak, de másokért". Az, hogy a szervezet a történelmi Délen kevésbé volt népszerű, mint az első klán, talán amiatt is van, mert az első klán túlélői, azok leszármazottai, szimplán csak fehér ruhába öltözött, a Klánt majmoló, az eredeti, erőszakos, rasszista nézeteket "felhígító", "kiherélő" vásári bohócoknak tekinthették Simmonst és követőit. Kezdetben is ezrek csatlakoztak a szervezethez, később százezrek, a '20-as évek közepére érte el a Klán taglétszámában csúcspontját, amikor 4-5 millió tagot számlálhatott a szervezet, és amikor a klántagságra különböző protestáns felekezetek biztatták is híveiket. Bár voltak klántagok által jól beazonosítható, erőszakos cselekedetek, ám azokra a Klán nem vállalt felelősséget, mondván, elkülönült esetek voltak, melyeket nem a Klán nevében követtek el.

Az Atlanta Constitutin újság 1915. november 28-i lapszámából. Érdekes, hogy ha a Klán annyira nagy titokban akart volna lenni, hogyhogy újságcikk tudott megjelenni arról, hogy mennyire titkos a szervezet?

A megerősödött második klán az akkori idők falusi-városi ellentétében a falusiak oldalán állt. Követelte, hogy a politikát tisztítsák meg a megélhetési, bűnöző, korrupt tisztviselőktől és politikusoktól; az alkoholtilalom betartatását követelte (sőt, volt, hogy klántagok felgyújtottak alkoholos italokat kiszolgáló, titokban működő szalonokat), és 100% Amerikainizmust hirdetett; nem kötelezte el magát egyik párt mellett sem (mint az első klán a demokraták, a harmadik klán pedig a republikánusok illetve Trump mellett), és a pártok jelöltjei versenyeztek azért, hogy megszerezzék a Klán ajánlását; pár, tagságát nyíltan vállaló politikust még meg is választottak. Nők részvételét is lehetővé tette: a harcias nők sokszor gyújtó hangú beszédeket tartottak, katolikus vagy zsidó kereskedők áruinak, katolikus vagy zsidó tulajdonban lévő áruházak bojkottjára felhívva.

Felvonulás 1926-ban Washingtonban. Bár a tagság titkos volt, a felvonuláson nyíltan vállalták az arcukat, hiszen ekkoriban a klán egy saját magát patrióta hagyományőrző szervezetként határozta meg, nem pedig egy önbíráskodó, erőszakszervezetként

A második klán erősen katolikus- és zsidó-ellenes volt ugyanis, mivelhogy erősen bevándorlás-ellenes volt: ellenezték a katolikus olaszok, írek, litvánok vagy a (többnyire zsidó származású, vallású) oroszok bevándorlását., így függött össze az amerikanizmus, a bevándorlás-ellenesség és a vallás-ellenesség (... mint akár ma is).

Ekkoriban a Klán vezetőinek, előadóinak nagyobbik része protestáns lelkész volt -- bár a Klán saját magát mai napig keresztény gyökerű szervezetnek tartja, gyakorlatilag az összes valóban keresztény egyház elhatárolja magát tőle. Talán pont amiatt is indult hanyatlásnak a második klán, mert ekkorra, amikor már a szervezet irányítása kicsúszott Simmons kezéből -- 1922-re Hiram Wesley Evans követte őt a Birodalmi Varázsló székében, 1923-ban pedig D. C. Stephenson vezetésével formálisan is különváltak az indianai klántagok --, egyre több lett az önbíráskodó, erőszakos cselekedet.

(Donald Trump jelenlegi amerikai elnök apját, az akkor 21 éves Fred Trumpot is egy napra bevitte a rendőrség 1927-ben, május 30-án, amikor az részt vett egy nem engedélyezett, és később erőszakba torkolló felvonuláson, New Yorkban. Ekkor 1000 klántag vett részt, 100 rendőr oszlatta szét a tömeget, ám nem egyértelmű, hogy Fred Trump épp csak arra sétált, nézője volt-e a felvonulásnak vagy tényleges résztvevője, csak az, hogy a rendőrök bevitték, és másnap vádemelés nélkül elengedték.)

Madge Oberholtzer és D. C. Stephenson. Az áldozat és a gyilkos

Klán befolyása, tagsága akkor kezdett csökkenni igazán, amikor egyik vezetőjüket, D. C. Stephensont, Indiana és 22 másik északi állam "Nagy Sárkányát" elítélték Madge Oberholtzer, egy tanítónő elrablása, sorozatos megerőszakolása és az ebből fakadó halála miatt. Oberholtzer fogságában öngyilkosságot kísérelt meg; elrablói azt hitték, a sebekbe bele fog halni, és kitették otthonához közel; a sebekbe bele is halt, ám előtte visszanyerte öntudatát annyira, hogy részletesen beszámoljon mindenről. Stephensont életfogytiglani börtönre ítélték. A Klán ellenzői kikeltek az eset ellen, mondták, hogy ezt maga a szervezet egyik fővezére követte el, semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy csak egy megtévedett egyszeri klántag lett volna az elkövető. A "morális tisztaság" jelszava, amelynek a nevében a Klán fellépett, súlyos hitelvesztést szenvedett.

Az indianai klántagokban volt annyi emberség, hogy tömegesen léptek ki a szervezetből, körülbelül 250 000 tagból mindössze 4000-en maradtak meg, országosan is csak nagyjából 30 000-en. A maradék klántagok a legelszántabban szélsőjobbosok közül kerültek ki, és önbíráskodó éjszakai járőrözésre indultak, mint a régi klántagok. Amint valódi fizikai erőszakot követtek el, a sajtóban azonnal megjelentek tetteikről a hírek, ami további, békésebb klántagokat sarkallt a kilépésre. A Nagy Depresszió is betett a klánnak: sokan egyszerűen nem tudták megfizetni a tagsági díjukat, és amiatt léptek ki a szervezetből.

Az egyre erősödő nácizmus elszívta a szélsőjobboldali tagokat a Klántól, és az igazán patrióta amerikaiak pedig nem maradtak, nem maradhattak egy nyíltan szélsőjobboldali hagyományokat ápoló szervezetben. Az 1930-as években patrióta amerikainak lenni annyit jelentett, hogy demokratának, liberálisnak, toleránsnak lenni, és küzdeni a szélsőjobboldali eszmék ellen. Elvégre, a Legnagyobb Generáció (Greatest Generation, akik 1910-1924 között születtek) tagjai túlélték a Nagy Depressziót, küzdöttek a nácik és a japánok ellen, és győztek; megőrizték a világot szabadnak. Amerikainak lenni ekkoriban annyit jelentett, hogy küzdeni a szélsőjobb ellen. Egy saját magát patrióta hagyományőrzőnek mondott, ám nyíltan szélsőjobboldali szervezetben tagnak lenni ekkoriban nem számított sem hazafiasnak, sem nem számított amerikainak.

Az 1940-es évekre a Második Klán elveszítette tagságát és szép csendben kimúlt... mivel nem tudták megfizetni az adóhatóság által rájuk kiszabott adóterheket.

Később a klán újra életre kelt, de ez már egy másik történet.

A Klán. Amikor arról beszélünk, hogy "a klán", sőt, "a Klán", akkor az nem valami MMORPG-klán, hanem, bizony, a fehér felsőbbrendűségi tudatot nyíltan hirdető, nyíltan rasszista Ku-Klux Klán. Az a Klán, amelyik az egyik legrégebbi "hate group", amelyet minden bizonnyal 1866-ban tavasszal, Tennessee-ben alapított hat háborús esküszegő lázadó, és amelyiknek az USA 50 államából jelenleg is nagyjából a felében, főleg délen vannak szervezetei.

Figyelmeztetés az újjáépítésben dolgozó északiaknak, hogy hagyják békén a Délt. A KKK a demokrata szamárra van felvésve. Ekkor még a demokrata párt a vesztes Dél pártja volt, a republikánusok pedig többnyire a győztes északiak közül kerültek ki.

Az Amerikai Polgárháború 1861-től 1865-ig tartott, erről majd (erről is) egyszer írok jóval többet. Utólag könnyű persze okosnak lenni, de igazából minden az északi államok győzelme mellett szólt: emberanyag, gyárak, a tengerek és a Mississippi ellenőrzése, sőt, még az is, hogy a fekete bőrű rabszolgák is csatlakoztak hozzájuk, csatlakozhattak hozzájuk. (Erről, hogy az USA két része között feszültség dúl, és az északi államok az erősebbek, Tocqueville is írt, az utazásáról írt cikksorozat harmadik részében lehet erről olvasni: "A Délt végül le fogja igázni az Észak. Minden egyes nap az utóbbi egyre népesebb, gazdagabb, míg a Dél minden egyes nappal egyre szegényebb lesz, egyre jobban lemarad.")

A polgárháború után az északiak titokban működő Union League of America (Egyesült Amerikai Liga)-klubokat szerveztek Délen. Ezekben a klubokban, melyek titkos gyűléseit többnyire feketék számára megnyitott iskolákban vagy templomokban tartották, exotikus szimbólumrendszerre épülő titkos rituálékat szerveztek, melyeknek a lényege az volt, hogy a misztikumban hívő, tanulatlan feketéket rábírják az Unióhoz való hűségre, illetve, hogy amikor szavazás van, menjenek szavazni republikánus jelöltekre. A titkos társaságokat nyíltan nem lehetett támadni, hiszen titkosak voltak, és részben erre is válaszul jöttek létre a fehér felsőbbrendűségi titkos szervezetek, így a Ku Klux Klán (vagy a Fehér Kamélia Lovagjai), melyek mind alapvetően rasszisták voltak, tiltakoztak a fajkeveredés ellen, és azért küzdöttek, hogy a kormányzat visszakerüljön a fehér bőrűek irányítása alá.

Nathan Bedford Forrest, az első vezetője a Klánnak. Konföderációs altábornagy (Lietenant General), a Fort Pillow-i mészárlás elkövetője, háborús bűnös

Maga Klán azért ezt a nevet kapta, mert alapítói mind egyetemet végzett emberek voltak, ismerősek az egyetemi titkos társaságok életében, ismerték az 1812-ben a North Carolina University-n alapított Kuklos Adelphon társaságot, és tudták, hogy a Kuklos görögöl kört jelent. Az, hogy a Clan-t K-val írták, csak az alliteráció miatt volt. A Kuklos Adelphon társaságra a szabadkőműves rituálék erősen hatottak, és Pulaski városa, Tennessee-ben, ahol a KKK alapult, már eleve 8 szabadkőműves-társaságnak adott otthont (az egyik alapító, James Crowe, később Tennessee állam szabadkőműves nagymestere is lett). A KKK-ra mint szervezetre nem csak a szabadkőművesek és az egyetemi társaságok hatottak, hanem pont a szabadkőművesség térnyerése ellen létrejött párt, a Szabadkőműves-ellenes Párt (az Anti-Masonic Party), amelyet Nem-Tudok-Semmit pártnak (Know-Nothing Party-nak) is szoktak volt nevezni, mivel a tagjaik minden, a tagságot firtató kérésre kötelesek voltak így válaszolni. Hogy a fehér csuklya választása mennyire tudatos, kérdéses, ám ez a fajta csúcsos csuklya mai napig használatban van Spanyolország bizonyos részein, vallásos ünnepeken, capirote a neve. A kicsúcsosodó sapkát a spanyol inkvizíció használta, főleg ember- illetve könyvégetéskor (hogy ezzel védje az embert a tűztől és a pernyétől), és az USA déli államaiban is elterjedt volt még akkor, amikor azok spanyol megszállás alatt voltak, így New Orleans-ban, Louisianában biztosan. (Senki sem számít a spanyol inkvizícióra!, és lám, mégis még a KKK történetében is jelen van.)

A Szabadkőműves-ellenes párt a helyi "alapszervezeteit" klánnak hívta, így, ezt a nevet is felhasználva jött létre a Ku Klux Klan, formailag sokat merítve tehát a szabadkőművességből, a szabadkőműves-ellenességből, sőt, talán még az inkvizíció hagyományaiból is külsőleg, belülről viszont felsőbbrendűségi tudattal, bosszúszomjjal, gyűlölettel megtöltve.

Niggers and Leaguers, get out of the way,
We're born of the night and we vanish by day.
No rations have we, but the flesh of man --
And love niggers best -- the Ku Klux Klan;
We catch 'em alive and roast 'em whole,
Then hand'em around with a sharpened pole.
Whole Leagues have been eaten, not leaving a man,
And went away hungry -- the Ku Klux Klan.

Niggerek és ligások, tűnés az útból,
Éjjel születtünk és eltűnünk a naptól,
Nem eszünk mást, csak emberhúst leginkább
És a niggereket esszük legjobban, mi, a Ku Klux Klán.
Élve fogjuk el, és egészben sütjük őket meg,
Hegyes nyárson adjuk tovább, hogy te is edd.
Teljes ligákat ettünk meg, senkit se hagyva tovább,
És éhesen mentünk útra: mi, a Ku Klux Klán.

Harci énekük meglehetősen bugyuta (elnézést a fordításért, de szerintem elég gyenge volt az eredeti verselés, így nem baj, ha az enyém is elég gyenge), és nyilván szó sem volt kannibalizmusról, viszont arról igen, hogy meg megfélemlíteni, terrorizálni akarták a fekete bőrűeket. Különösen érdekes, hogy kétszer is megnevezik ebben az indulóban a ligákat, amelyek ellen eredetileg létre jöttek. A klántagok magukat az elhunyt konföderációs katonák szellemeinek állították be, ezért is a fehér csuklya, és kezdetben szó sem volt gyilkosságokról: "csak" megrémisztő tetteket hajtottak végre. Sötét estén öltöztek be fehér csuklyába, és a rémült egykori rabszolgákra rányitva az ajtót útbaigazítást kértek, majd "kézfogáskor" egy csontváz kezét nyújtották ki, hogy a volt rabszolga azzal fogjon kezet, és váljon halálra, amikor a csontdarab a kezében maradt; a csuklyára fejeket festettek fel, majd azokat jelképesen felhúzták magasra, mintha a fejüket le tudták volna venni a testükről; puskákat sütöttek el feketék által lakott házak mellett, és így tovább. Elrettenteni, megfélemlíteni akartak tehát. Az egyik alapító, James Crowe, valamikor 1866 őszén adta át Nathan Bedford Forrest-nek a klán vezetését, amikor már annyi tag volt, hogy mindenképpen egy jó szervező, irányító emberre volt szükség a működéshez. Forrest lett a Klán első nagymestere (a fokozatokat is a szabadkőművesektől vették, igen). 1867-ben és 1868-ban egyre újabb klánok nyíltak a délen, sőt, még New Yorkban is, gyakorlatilag a teljes délen és jó pár északi államban is lett a KKK-nak tagszervezete. 

Klántagok csuklya nélkül, New Yorkban. A kalapjukon tisztán látszik a KKK felirat. Nem túl bizalomgerjesztő a koponya és a lábszárcsontok elhelyezése sem a kép alján. Gonosz szándékaikat még véletlenül sem akarták leplezni

1868-ban tartották az USA soron következő elnökválasztását. A demokraták New York egykori kormányzóját, Horatio Seymourt jelölték, aki sokáig vonakodott elfogadni a jelölést, ám végül mégis kötélnek állt. Frank Blair volt az alelnök-jelöltje. A demokraták azt a fantasztikus mottót találták ki maguknak, hogy "Ez a fehér emberek földje, a fehér emberek uralkodjanak!" A republikánusoknak több se kellett, rá tudták sütni a demokratákra azt, hogy alapvetően rasszisták, a legyőzött Dél utódszervezete (bár mint látszik, voltak republikánusok a déli, és demokraták az északi államokban is). Míg Seymour kimért, kompromisszumos politikus volt, Blair a kampány során végig gyűlölködő és rasszista beszédeket tartott. A Klán aktívan részt vett a választásban: természetesen a demokrata pártot támogatta, sőt, tovább folytatta a feketék elleni elrettentő hadjáratot, amely számos helyen, a mély délen, gyilkosságokba torkollott. Csak Louisianában 1868-ban 1081 gyilkosságot követtek el a klántagok, hogy elrettentsék a fekete bőrű egykori rabszolgákat a szavazástól. (Mint írtam az elején, az Unió Ligák pedig pont amiatt jöttek létre, hogy bátorítsák a fekete bőrűeket arra, hogy szavazzanak a republikánusokra.)

A választást az elektori kollégiumban Ulysess S. Grant, a republikánus jelölt, a legendás tábornok, aki Lee megadását fogadta, fölényesen nyerte, 214 elektori szavazattal 80 ellenében; ám New Yorkot 10 000 szavazattal Seymour nyerte, és összességében Grant 3 millió szavazatával szemben Symournak 2,7 millió szavazata volt. Mindezt úgy, hogy feltehetően fél millió fekete bőrű szavazott a választásokon, többségében (olyan 90-95%-ban) Grantra. Azaz a republikánusok előnye nem volt olyan nagy, mint az elektori szavazásból látszódna, sőt, a fekete bőrűek szavazata nélkül a demokrata elnökjelölt nyert volna! (Louisianát és Georgiát a demokraták nyerték, ahol a legnagyobb volt a fekete bőrűek ellen elkövetett erőszak.)

1868-ban a demokraták Horatio Seymourt és Francis Blairt jelölték elnöknek-alelnöknek, azzal a kampányszlogennel, hogy "Ez a fehér emberek földje, a fehér emberek uralkodjanak!" Nos, ez, mivel egyértelműen rasszista volt, a republikánusok malmára hajtotta a vizet, akik jelöltje, Ulysess S. Grant győzött

A déliek úgy értelmezték, hogy a választást elcsalták az északiak, hiszen azok a feketék szavazata nélkül nem tudtak volna nyerni. A katonai hierachiához, világos alá-fölé rendeltségi viszonyokhoz, átlátható szabályzatokhoz szokott Forrest nem tudta az eleve a titoktartásra alapult, több sejtből álló szervezetet kordában tartani, kontrollálni, hiába akarta, és az 1868-as demokrata választási vereség után elkezdődtek a bosszúból, megtorlásból elkövetett kínzások, különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok, a házak felgyújtása, nem csak feketék, de fehér bőrű republikánusok, liga-tagok ellen is. Az Union League-vezetőkre a Klán különösen nagy előszeretettel utazott. A fehér civilizáció, a lovagiasság, könyörületesség és patriotizmus nevében. Ekkoriban nem jelent meg úgy újság, hogy az ne adott volna hírt gyilkosságokról, erőszakról, kivégzésekről. Ekkoriban a klántagok száma egészen biztosan több tízezer volt, akár a százezer főt is elérhette, bár pontos adatok nincsenek, csak Forrest saját közlése, melyet egy interjúban tett meg, miszerint a létszám 550 000 körül mozgott, és a klántagok magukat "a Dél láthatatlan birodalmának" hívták. (Ekkoriban 36 milliónyian lakhattak az USA-ban.)

Forrest, aki bármennyire is volt rasszista, katonaemberként a rend híve volt. Mivel nem tudta kontrollálni a klánt, és látta, hogy a szaporodó gyilkosságok anarchiához, káoszhoz vezetnek, továbbá a lakosság neheztelése, és a Kongresszus várható elítélő határozatai miatt, 1869. január 25-én kelt levelében saját maga oszlatta fel a szervezetet. ("Mivel a K. K. K. rendje és számos helyi szervezete az eredeti nemes, patrióta céljaitól eltévelyedett, és károssá vált ahelyett, hogy a közbiztonságot szolgálná, amely szolgálatra eredetileg létrejött, ezennel elrendeltetik, hogy a kosztümöket és maszkokat örökre vegyék le és pusztítsák el. Minden Nagy Küklopsz [rang a klánban] köteles a saját barlangjába összehívni embereit és az ő jelenlétében meg kell a maszkokat és kosztümöket semmisíteni, ahogy ezzel egyidőben az ő saját maszkját és kosztümjét is.") Pontosabban, nem oszlatta fel, hanem csak megtiltotta a csuklya és maszk viselését, a nyilvános jelenlétet, és hozzátette, hogy a továbbiakban is számít a klán tagságára, amikor majd szólít az idő, és hogy addig is titokban, de csuklyák és maszkok nélkül, a tagságot fenn kell tartani. Utasításában tehát egyszerre mondta ki azt, hogy a gyilkosságoknak, lincseléseknek meg kell szűnniük, és azt, hogy még nagyobb titokban tovább kell a tagságot fenntartani, egészen addig, amíg nem szól valaki. Gyakorlatilag kivonta magát a felelősség alól a továbbiakban, és úgy akarta becsukni a Klánt, hogy közben őrlángon tartja. Heil Hydra! 1871-ben Forrestet beidézték kongresszusi meghallgatásra, ekkorra már tagadta, hogy bármi köze lenne a gyilkosságokhoz, sőt, a Klánhoz. Utólag elismerte, hogy "úriemberi hazugságokat" tett, ám, bár már nem érezte úgy, hogy köze lenne egykori társaihoz, beárulni, megtagadni sem akarta őket. Forrest 1877-ben, cukorbetegség szövődményében halt meg. 1904-ben szobrot állítottak neki Memphisben. A szobrot csak 2017-ben szállították el.

A Klán természetesen a  várható módon nem oszlott fel, hiszen a klánok egymástól függetlenek voltak, külön tevékenykedtek, csak az összeköttetéseik szűntek meg egymással.

Egy klántag rajtaüt egy fekete bőrű családon

Forrest kilépése jól időzített volt, a számos gyilkosság miatt ugyanis a Kongresszus egymás után fogadott el 1870-71-ben olyan törvényeket, melyek a választókat védték (konkrétan illegálisnak minősítettek minden olyan fegyveres szervezetet, amely a választók megfélemlítését tűzte ki célul). Katonákat küldtek rá a klántagokra, és 1872-re több száz klántagot letartóztattak, a tagságot 5 éves börtönnel is büntethették, és 500 dolláros büntetéssel sújthatták (ami mai pénzre átszámolva közel 10 000 dollár, ami közel 3 millió forint). A tömeges letartóztatások után a Klán gyakorlati tevékenysége megszűnt, a történetének első fejezete véget ért.

(Ettől még a fekete bőrűek ellen elkövetett gyilkosságok nem értek véget, 1875-ben például a Vörös Ingesek nyíltan parádéztak az utcán, vertek meg vagy vesszőztek meg fekete bőrűeket, és a demokrata párttal nyílt affiliációban voltak.)

A Klán 1915-ben új életre kelt, de ez már egy másik történet.

Thomas Nast rajza, amiben elítéli a White League és a KKK gyilkosságait