Az előválasztás a stabil kétpártrendszerek sajátja. Most, hogy lezajlott Magyarország első, történelmi előválasztása, itt az ideje annak is, hogy végigvegyük az amerikai előválasztási rendszer kialakulásának történetét!

(Szerkesztői megjegyzések: ennek a cikknek a rövidített változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg először. Az elmúlt hónapokban tanítási elfoglaltságok miatt nem tudtam foglalkozni a bloggal, a nyári szünetben megint lesz elég időm arra, hogy tanuljak, olvassak, írjak.)

Gilbert Stuart Williamstown festménye az első elnökről, George Washingtonról

Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy mitől, miért alakult ki az előválasztás, meg kell értenünk az amerikai demokrácia választási rendszerét is, tehát kialakulásának történetével is foglalkoznunk kell. A Függetlenségi háború, a Függetlenségi Nyilatkozat most nem témánk, csak az 1788-ban több kompromisszum után elfogadott amerikai alkotmány, amelyik a választás módját leírja.

Az első elnökválasztást 1789-ben a kontinentális sereg fővezére, George Washington nyerte; a 69 elektor mindegyike egyik szavazatát rá adta, azaz egyhangúan őt választották meg elnöknek. (Eleve az Alkotmány megszövegezésekor már úgy vélte mindenki, hogy egészen biztosan ő lesz majd az első elnök.) Alelnökének John Adamset választották, 35 szavazattal, a további 34 elektori szavazaton megosztoztak többen. Ebben az időben ugyanis, egészen a tizenkettedik alkotmánykiegészítésig, 1804-ig, az elnök személyére csak az elektorok szavaztak (azaz a köznép nem), akiket a saját államuk a saját maguk módján választott meg, az elektorok pedig két szavazatot adtak le. Az így legtöbb szavazatot kapó lett az elnök, a második legtöbbet kapó pedig az alelnök. (A tizenkettedik kiegészítés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az 1800-as szavazáson Thomas Jefferson és Aaron Burr egyforma szavazatot kaptak, mindketten a republikánus párt jelöltjeiként, azaz a republikánus elektorok mindegyike úgy adta le szavazatát, hogy egyiket Jeffersonra, másikat Burr-re, mivel a szabályok szerint akkor még nem volt külön szavazás elnökre és alelnökre. Végül az alsóházi képviselők döntötték el a választást.) Az elektorokat az államok népességük alapján delegálhatták; elhíresült kitétele volt az alkotmánynak az, hogy bár csak a szabad emberek kaptak szavazó jogot, ám az elektorok számát az alapján állapították meg, hogy hány szabad ember lakta, és hány rabszolga; a rabszolgák, bár nem szavazhattak, de háromötödnyit értek az állam népességének megállapításakor. (Egyes történészek szerint az ilyen módon megállapított elektori rendszer is csak a rabszolgatartó államok hegemóniáját hivatott kiemelni, de akár ez volt a fő indok, akár az, hogy tanult, művelt emberek döntésében jobban megbíztak, mint az ingatag köznép ítéletében, attól még mindenképpen az elektori rendszer a rabszolgatartó államoknak kedvezett.) Ekkoriban még nem rendeződtek pártokba a különböző klikkek; az alapító atyák ódzkodtak a pártstruktúrától, mivel úgy vélték, hogy meritokratikus elvek alapján, azaz, rátermettségi alapon kell a pozíciókra választani embereket, és nem a párthovatartozásuk miatt; sőt, ezek az alapító atyák egyenesen irtóztak a gondolattól, hogy kiépüljön bármilyen pártrendszer. Igaz, attól is irtóztak, nehogy demokrácia legyen a szó régi értelmében; a köznép, a plebs uralma számukra elrettentő gondolat volt. Köztársaságot akartak alkotni, ahogy Róma is köztársaság volt a császárság előtt; jól megválogatták, kik kaphatnak szavazójogot, és hogy kikre lehessen szavazni. Pont ez a hozzáállás volt az, ami miatt Hamilton klikkjét, a federalistákat Jefferson klikkje, a republikánusok túlságosan elitistának bélyegeztek, sőt, royalistának (ne feledjük, Washingtonnak nem volt elvi kifogása a korlátlan számú elnöki ciklus ellen, ám már második elnökségét sem vállalta el jó szívvel, hajlott kora és rossz egészségi állapota miatt). Madison ellenezte még az elektori kollégium felállítását is, és úgy érvelt, hogy az elnököt népszavazáson kell megválasztani -- emiatt pedig a republikánusok megkapták a federalistáktól, hogy ők valójában jakobinus demokraták, ami akkoriban szitokszónak számított (emiatt szokás az első, jeffersoni republikánus pártot inkább demokrata-republikánus pártnak hívni, megkülönböztetendő a későbbi, Lincoln nevéhez köthető republikánus párttól).

Thomas Jefferson, a harmadik. Rembrandt Peale portréja.

Mindezek ellenére ebben az időben Washinton tekintélye megingathatatlan volt. A második választást ellenjelölt nélkül nyerte, a harmadik pedig kijelölt utódjáé, John Adamsé lett. Ekkorra már voltak pártok: a klikkek megszerveződtek, Adams a federalista párt színeiben nyert, épp csak megelőzte Jeffersont, aki az általa gründölt demokrata-republikánus párt színeiben volt jelölt. A következő választás már Jeffersoné lett, aki maga mögé utasította Adamset, majd jött a Virginiai Dinasztia másik két elnöke: James Madison és James Monroe. Az angol-amerikai háború alatt a New Englandben székelő federalista párt titkos tanácskozáson azt mérlegelte, hogy nem kellene-e inkább az angolokhoz csatlakozniuk, minek kiderülte után a párt teljesen szétesett, és így történt, hogy Monroe második megválasztásakor mindössze egyetlen ellenszavazattal lett elnök; az az egy is csak azért esett John Quincy Adams-re, hogy ne mondhassa senki, hogy Amerikában nincs demokrácia.

Az előválasztás intézményének kialakulásának első lépése az 1824-es választás, ami az eredeti republikánus párt végét is hozta. Andrew Jackson volt a "ludas", akiről korábban már több helyen írtam.

Andrew Jackson, a hetedik

Andrew Jackson népszerű tábornok volt Tennessee-ből. Ekkoriban zártkörű és sokszor titkos tanácskozásokon, kaukuszokon jelölték ki a pártok kongresszusi képviselői a jelöltjeiket, illetve, tette ezt meg a republikánus párt, mivel a federalista addigra már nagyjából megszüntette saját magát. 1824-re a legtöbb állam már nem a törvényhozásban, képviselők útján választotta meg elnökválasztó elektorait, hanem a győztes-mindent-visz elve alapján közvetlenül a nép (popular vote) delegálta az elektorokat. Mivel a republikánusokon nem volt gyakorlatilag ellenpárt, így nem érezte szükségét egyik jelölt sem, hogy párttársa javára visszalépjen; négyen is elindultak az elnökségért. William Crawford, aki az elnökjelölt-választó kaukuszon megkapta a tagok többségének támogatását; a második elnök fia, John Quincy Adams (aki elképesztő munkabírással dolgozott, és emiatt szüntelenül emlékeztetnie kellet magát arra, hogy munkatársai nem lusták, hanem szimplán csak emberek), Henry Clay és Andrew Jackson. Mivel négyen voltak elnökjelöltek, és a szavazatok megoszlottak közöttük, egyikük sem ért el többséget az elektori kabinetben. Jacksonnak 99 elektori szavazata volt, melyet 152 901 "sima" szavazattal szerzett meg (42%); Adamsnek 84 elektori szavazat jutott, melyet 114 023 szavazattal szerzett meg (32%) Crawford 41 szavaztott szerzett 47 217 szavazópolgár szavazatával (13%); és Clay, aki utolsóként végzett 46 979 szavazattal, de ezzel is szerzett 37 elektori szavazatot (ami szintén 13%). Így aztán, az alkotmány értelmében, a kongresszusba megválasztott képviselőkre szállt át a jog, hogy megválasszák az elnököt. (Ilyenkor akárkit megválaszthatnak, lényeg a többségi döntés. Az elektoroknak csak azért egy szavazat jut, mert az alkotmány értelmében mindegyikük saját államának fővárosában jön össze, ott adják le a szavazatokat, és futár viszi onnét az összesített szavazatokat a fővárosba.)

Henry Clay, a képviselőház elnöke (Speaker-e) ekkor Adams támogatására szólította fel híveit, akit meg is választottak ezek után; cserébe Clayt Adams kinevezte külügyminiszternek (Secretary of State-nek). Jackson hívei korrupt egyezséget kiáltottak, mondván, a legtöbb szavazatot megszerző Andrew Jacksonnak járt volna az elnöki cím, noha a politika része volt már akkor is a kompromisszum-készség és -képesség. Ekkor kiváltak az eredeti demokrata-republikánus pártból, saját magukat innentől kezdve demokratáknak mondták; majd pártjuk, Jacksonnal az élen, megnyerte az 1828-as és 1832-es elnökválasztást is. 1828-ban a demokrata-republikánus párt nem tartott kaukuszt, mivel azt mind Adams, mind Jackson hívei illegitimnek tartották, azaz ekkora a szakítás a párt két szárnya között még nem történt meg ténylegesen, de már egyértelmű volt, hogy a két szárny két külön pártba fog a továbbiakban szerveződni.

Tulajdonképpen az 1824-es választás kikényszerítette azt, hogy egy-egy pártból csak egy elnökjelölt legyen, különben a megosztott szavazatok miatt könnyen lehetségessé válhatott, hogy egy párt tagjai egymás elől hoppolják el az elnöki címet. A kétpártrendszer felé vezető úton ez az 1824-es választás fontos mérföldkő volt.

Az 1832-es választáson (Jackson 54,5%-ot szerzett, Henry Clay pedig 37,5%-ot) két olyan dolog is történt, ami addig még nem. Egyfelől részt vett egy harmadik párt: a Szabadkőműves-ellenesek pártja (Anti-Masonic Party), akik jelöltje 8%-ot szerzett. Másfelől, ez a harmadik párt, megtartotta az első hivatalos jelölő-konvenciót, 1831. szeptember 26-án Baltimore-ban (kaukuszt már csak amiatt sem tarthattak, mert nem volt egyetlen képviselőjük sem az Alsóházban, akik összeülhettek volna tanácskozni). Ezek után a többi párt is így tett: a korábbi, titokban megtartott kaukusz-rendszert ez a sokkal átláthatóbb módszer váltotta fel. Ezt a jelölőgyűlési rendszert (national party convention) a többi párt is átvette a továbbiakban. Ha ez a módszer emlékeztet valakit a magyar politikában szokásos "dohányfüstös szobákban megszületett háttéralkukra", akkor igaza van; Amerika pont amiatt is erős demokrácia, mert bárki lehet jelölt, aki saját magát bejelenti jelöltnek, és a nyílt színen küzd meg társaival a végleges jelöltségért és aztán az elnöki címért, így ezen jelöltek sokkal nagyobb legitimást kapnak háttéralkuk során "megválasztott", valójában csak a politikustársak által előtérbe tolt politikustársaiknál.

A jacksoni demokrata párt innentől kezdve jóideig a jeffersoni republikánus párt és a szabadkőműves-ellenes pártból megalakult Whig (patrióta) párttal váltakozva adott elnököt az USA-nak. Témánk szempontjából az amerikai pártrendszer XIX. századi további története irreveláns, ahogy a polgárháború is. Talán annyi fontos csak, hogy a választás előtti vita ebből az időszakból hagyományozódik, 1858-ban a közismert Stephen Douglas szenátor és az ismeretlen Abraham Lincoln szenátor-jelölt vitatkoztak nagyközönség előtt, több különböző városban. Ebben az időben a szenátorokat az államok saját törvényhozói jelölték, azaz, technikailag a közönséget arról akarták meggyőzni, hogy olyan, velük szövetséges képviselő-jelöltekre szavazzanak, akik majd rájuk adják voksaikat. A vitát a demokrata Douglas nyerte, ám nagy ismertséget hozott Lincolnnak, aki aztán a (második) republikánus párt első elnöke lett.

Az előválasztás hagyományának kialakulásának másik mérföldköve 1912-ben jött el. Az erőtől duzzadó egykori lovastiszt, Theodore Roosevelt, vissza akart kerülni a hatalomba. Ő 1901 és 1908 között már volt az USA elnöke; William McKinley alelnöke volt 1901-ben, ám az elnök merénylet áldozatául esett, és Roosevelt lett az utódja. 1904-ben már saját jogon volt az akkor még progresszív republikánus párt jelöltje, és nyerte meg fölényesen, közel 20%-kal az elnökválasztást; ám 1908-ban a párt vezetői úgy döntöttek, hogy nem jelölik őt többet, hiszen kitelt a két ciklusa, és a Washingtontól (valójában Jeffersontól) származó hagyomány szerint nem lehet többé elnökjelölt. (Ezt a két ciklusos hagyományt betartatták a visszavonulástól szintén ódzkodó Jacksonnal és Granttal is.) Roosevelt azzal érvelt, hogy nem volt teljes két ciklus az övé; ám lenyelte a keserű pirulát. Utódjául hadügyminiszterét (ekkoriban még nem volt védelmi miniszter, külön volt hadügyminiszter és tengerészeti miniszter), William H. Taftot nevezte meg, akit elfogadott a jelölőgyűlés is, és az amerikai nép is. Ekkoriban Roosevelt még úgy gondolta, hogy általa kijelölt utódja majd folytatja a progresszív hagyományokat, és elutazott Afrikába, egy kis kikapcsolódásra, állatokat ölni. Több hónapnyi vadászat után, több, mint 3000 állat trófeáját begyűjtve (9 oroszlánt, 5 elefántot, 13 orrszarvút is lelőve) visszatért, és meglepve tapasztalta, hogy protezsáltja nem az ő szája ízlése szerint folytatta a kormányzást; végül politikai nézeteik egyre inkább elkülönböztek egymástól, és teljesen szembe is kerültek egymással.

Teddy Roosevelt és William Howard Taft, az USA 26. és 27. elnökei. Barátokból lett ellenfelek

Roosevelt ezért egy olyan dologhoz nyúlt, amihez korábban még senki sem: bejelentkezett egy harmadik ciklusra is.

Az 1912-es republikánus jelölőgyűlést a konzervatív Taft támogatói szorosan a kezükben tartották, nem mindenki volt ugyanis megelégedve a republikánus párt Lincoln-i hagyományaihoz hű, progresszív Roosevelttel. Bár az energiával teli Roosevelt járta azokat az államokat, ahol tartottak előválasztást (1912-ben kevesebb, mint a fele államban, 12-ban tartottak -- a többiben a korábban megszokott módon delegálták a pártok a konvención részt vevő embereiket.) Az előválasztáson a 12 államból 9-et nyert Roosevelt (Milwaukee-ben még meg is lőtték, és egy golyóval a testében tartott egy másfél órás beszédet; a golyó keresztül ment fém szemüvegtartóján és egy 50-oldalas beszédvázlaton, de mivel Roosevelt nem köhögött fel vért, tudta, hogy nagy baj nem lehet [később az orvosok úgy ítélték meg, hogy nagyobb kockázat lenne  megpróbálni eltávolítani a lövedéket, mint benn hagyni, így aztán Roosevelt élete hátralévő részét egy golyóval a testében élte le]), így a 362 közül 278 Roosevelt-párti delegált volt, viszont azok a küldöttek, akik olyan államokból érkeztek, ahol a republikánus párt helyi szervezetei maguknál tartották a delegálás jogát, többségében Taftot támogatták, így ő lett a republikánus párt elnökjelöltje egy második ciklusra.

A konvenció kiabálásokkal, sértegetésekkel volt teli, a két jelölt érdekében felszólalók olyan mennyiségű sértéseket vágtak egymás fejéhez, hogy az egyik részt vevő később azt mondta, hogy inkább soha többet ne legyen jelölőgyűlés, ha csak ilyen tud lenni. Ismerős? Az előválasztásokon azóta is a különböző pártok jelöltjei egymással vannak elfoglalva, egymás ellen küzdenek, viszont a győztes mögé majdnem mindenki be szokott állni, és a választók is hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a politikai cirkusz része az, hogy egyazon párton belüli politikusok válogatott sértésekkel támadják a másikat, ám az előválasztás lezárultával fegyelmezetten beállnak a győztes mögé, még ha nem is mindenki. Ilyenkor a fő választáson a jelöltek már középre húznak, igyekeznek a függetleneket megszólítani, ugyanis Amerikában nem csak demokraták és republikánusok élnek, hanem többségben vannak a függetlenek, párthovatartozás nélküliek, és miután a saját oldalon bebiztosították a jelöltek a támogatást, igyekeznek a közös tortából minél nagyobb szeletet kiharapni, akár annak a kárára is, hogy a saját oldaluk kevésbé mérsékelt, kevésbé középre húzó támogatóiból veszítenek.

Ekkoriban viszont még nem volt hagyománya az azonos oldalon belüli visszalépéseknek és támogatásnak. A jelöltállító gyűlésen az inkumbens elnök kezében volt minden bizottság; és bár pár delegáltat gyanús körülmények között választottak meg (összesen 254 személlyel szemben nyújtott be panaszt a Roosevelt-tábor), Taft már az első körben bebiztosította a jelöltségét. Roosevelt felháborodottan azt mondta, hogy jó, akkor ő létrehozza a Progresszív Pártot, ha már a Republikánus Pártnak csak egy jelöltje lehet, és majd legyőzi a republikánusokat és a demokratákat is; Chicagoban meg is választották őt az új párt elnökjelöltjének. Ezzel ő és támogatói tuképp nyíltan kimondták: ha nem lehet Roosevelt a republikánusok jelöltje, mert szerintük a párt vezetői különböző machinációkkal (valójában csak a nekik kedvező, érvényben lévő szabályok kihasználásával) Taftot indítják jelöltnek Roosevelt helyett, akkor inkább ráindulnak Taftra, és nem baj, ha a demokrata jelölt nyer. (Taft csapata védelmében: Roosevelt már két cikluson át volt elnök, és ahogy egyre idősödött, lett egyre vehemensebb; megfontoltabb, nyugodtabb elnökjelöltet szerettek volna adni.)

A demokraták ebben az évben Baltimore-ban gyűltek össze, és 46-ik próbálkozásra megválasztották jelöltjüket, Woodrow Wilsont. Wilson pedig, kihasználva, hogy a korábban republikánus szavazatok kettéoszlottak a republikánus és a progresszív jelölt között, kisebbségi szavazati aránnyal (41,8%) fölényesen nyerte az elektori szavazást (435 neki, 88 elektori szavazat a 27,4%-ot elért Rooseveltnek és mindössze 8 a 23,2%-ot megszerző Taft javára; Eugene Debs szocialista színekben 6%-ot ért el). Ekkor Roosevelt, aki a kampányban még egy merényletkísérletet is túlélt ("Elnézést, hogy olyan halkan szólok Önökhöz. Van bennem egy golyó."), már lehiggadva azt mondta, hogy nincs mese, vissza kell menni a republikánus pártba, ezzel gyakorlatilag elárulta azokat a híveit, akik miatta szakítottak a republikánus fősodorral; ők aztán még egy ideig a színen maradtak, és nyertek meg kisebb jelentőségű választásokat.

Azaz a demokrata, békepárti Woodrow Wilson nem lehetett volna elnök akkor, ha nincs szakadás a republikánus pártban. Más szavakkal, egy effektív kétpártrendszerben (a győztes mindent visz) az az oldal, amelyik két jelöltet állít ki egy ellenében, szinte biztos vereségre van ítélve. (Hasonló módon győzött Bill Clinton is; 43%-ot szerzett csak, ám a milliárdos Ross Perot 18,9%-nyi szavazatot elérve megosztotta a konzervatív szavazatokat, gyakorlatilag elhoppolta idősebb Bush elől az újrázás lehetőségét.)

Woodrow Wilson, a 28-ik. Fénykép 1919-ből

Az előválasztások komolyabbá válásának következő állomása 1949 volt. New Hampshire állam szerette volna minél több ember számára lehetővé tenni, hogy részt vehessenek az előválasztáson, és egyszerűsítette az részvételi szabályokat. Ez volt az első állam, amelyik államilag szervezett előválasztást (primary-t) szervezett kaukusz helyett. A primary-ket az különbözteti meg a kaukusztól, hogy utóbbiakat továbbra is a helyi pártok szervezik, egy közös helyiségben vita után többségi döntést hoznak a résztvevők, míg a primary típusú előválasztáson az állam által szervezett szavazási ponton csak leadják a titkos szavazatukat a résztvevők, melyeket utólag számolnak meg. A kaukuszok tehát arccal-névvel vállalt politikai pártok által szervezett, vitát igénylő és többségi döntéssel meghozott eredményű gyűlések, míg a primaryk titkosak, és lehetnek akár nyíltak is abban az értelemben, hogy nem csak regisztrált párttagok vehetnek benne részt (ám az szigorú szabály, hogy mindenki vagy csak a demokrata, vagy csak a republikánus előválasztáson szavazhat)..A hagyományosan először előválasztó Iowa mai napig kaukuszt tart. Ez az előválasztás még nem volt kötelező jellegű, inkább volt "szépségkirálynő-választás" (beauty contest), előzetes erőfelmérés a politikusok között. A republikánus előválasztáson Eisenhower simán legyőzte Robert A. Taftot (Taft elnök fiát), míg Truman demokrata elnök vereséget szenvedett Estes Kefauvertől, és emiatt úgy döntött, hogy harmadik ciklusban nem méretteti meg magát (ekkor még lehetséges volt többször is elindulni az elnöki címért, mint kétszer, az elnöki terminusokat limitáló huszonkettedik alkotmánykiegészítést ugyanis csak 1951-ben fogadták el). A New Hampshire-ihez hasonló, államilag szervezett előválasztások elterjedtek az egész szövetségi államban.

Dwight D. Eisenhower tábornok, a 34-ik elnök, és mindezidáig az utolsó tábornok-elnök

A következő nagyobb lépés a kétpárti összecsapást megelőző kétpárti előválasztás irányába egy 1968-as  botrány volt, az országos demokrata jelölőgyűlésen történt az eset. Lyndon B. Johnson alelnöke, Hubert Humprey ugyanis úgy lett a demokrata párt jelöltje, hogy egyetlen egy előválasztást sem tudott megnyerni, mert egyetlen egyen sem indult el; előzetes háttéralkukkal biztosította be jelöltségét. Ekkor vezették be azt, hogy az előválasztáson győztes jelöltre kötelező leadni a szavazatát az abból az államból érkező delegáltnak, legalább az első körben (bár állama váltogatja, hogy hány körig kötelező azaz binding a szavazat, és hány szavazási forduló után szabadul fel a delegált szavazata). A reform lényege volt továbbá, hogy megerősítették az előválasztás intézményét, hogy az összes demokrata párttag részt vehessen a későbbi jelölt kiválasztásában, ne a magas pozíciókat betöltők háttérben megkötött megegyezései alapján legyen kiválasztva az elnökjelölt (vagy a szenátorjelölt, képviselőjelölt, kormányzójelölt). Igaz, ezt később módosították azzal, hogy jelentős szerepet szántak a szuperdelegáltaknak, mivel hiába lett demokratikusabb a jelölési folyamat, a demokrata párt több nagyarányú vereségbe is belefutott grassroot támogatású, ám kapcsolati hálóval nem bíró, így politikailag gyenge jelöltjeik miatt; az új, szuperdelegáltakkal feltöltött jelölőgyűlés hivatott biztosítani a demokráciát is a párton belül, és azt is, hogy a megválasztott jelöltnek tényleg jó kapcsolatai legyenek a párt vezetőivel, donoraival, ne egy-egy megválaszthatatlan populista legyen a párt jelöltje.

A demokrata párt mellett a republikánus párt is hasonlóan módosította a saját előválasztási szabályait. 1992-re a demokraták 40 államban tartottak primary típusú előválasztást, a republikánusok 39-ben. Az előválasztáson elnyerhető delegáltak számát mindkét pártszövetség néha egyszerű (a győztes mindent visz az egész államban vagy a megyében), néha bonyolult (ha legalább 15%-ot kap a jelölt, akkor arányosított módon kap delegáltakat, annak függvényében, hogy az az adott állam hogyan szokott szerepelni az adott párt esetében a választáson, hogy hány elektora van, és hogy mikor rendezik meg az előválasztást), de transzparens módon előzetesen leszabályozza, így aki ezeken részt vesz, elfogadja a szabályokat. Emiatt aztán egész szakértői csapatra van szüksége egy-egy jelöltnek, akik képesek kiigazodni mind az ötven állam ötven különböző előválasztási rendszerében.

A legutóbbi változtatás a rendszeren éppen mostanság volt. Bernie Sanders elégedetlenségének adott hangot, hogy a szuperdelegáltak riválisát, Hillary Clintont támogatták. (Bár elégedetlenségének élét kicsorbította az, hogy a jelölőgyűlés előtt már ő maga kérlelte ezeket a szuperdelegáltakat, hogy Clinton helyett rá szavazzanak, mert neki van esélye megverni Trumpot, Clintonnak nincs. Hát, abban igaza volt, hogy Clinton elbukta a választást, ám azt nem lehet tudni, hogy ő megnyerte volna-e.) Ezen az elnökjelölt-választó jelölőgyűlésen ugyanis a delegáltak 85%-a volt előválasztási delegált, és 15%-uk szuperdelegált, azaz, önálló jogon a gyűlésen szavazattal bíró résztvevő. Volt elnökök, volt alelnökök, inkumbens kormányzók, szenátorok és képviselők adják a szuperdelegáltak körét. A változtatás értelmében a szuperdelegáltak megmaradnak ugyan, ám a 2020-as jelöltállító gyűlésen a kötelező lesz arra a jelöltre szavazniuk, aki azt az államot az előválasztáson megnyeri, ezáltal politikai erejüket elveszítik, és csak az adott állam fontosságát növelik.

Bernie Sanders, az USA valaha volt legsikeresebb független (szocialista) jelöltje, aki, miután függetlenként lett polgármesterré, képviselővé, később szenátorrá választva, demokrata színekben szállt be az elnökségért folytatott küzdelmekbe

Összességében, az a fajta előválasztási rendszer, amelyet ma látunk az USA négyévente esedékes elnökválasztásaikor, egyáltalán nem egy régi hagyomány, legjobb esetben is csak a második világháború utánra tehető a rendszer létrejötte, és folyamatosan változnak a szabályok, hogy biztosítsák, tényleg a legjobb (vagyis inkább, legjobb nyerési eséllyel bíró) jelöltek kerüljenek kiválasztásra; másfelől, a pártok vagy pártszövetségek ténylegesen az amerikai demokrácia kezdeteihez visszanyúló hagyományt követnek, melyből az előválasztási rendszer szervesen nőtt ki. Na de mennyi idő alatt!

• 1824-ben derült csak ki, hogy az elnökválasztáson, ha valaki sikeres akar lenni, akkor érdemes pártonként-pártszövetségenként egyetlen jelöltet indítani, különben nem az elektorok, hanem a kongresszus fog az elnök személyéről dönteni.
• Az első jelölőgyűlést 1831-ben tartotta a Szabadkőműves-ellenes párt, addig titokban választották ki a pártok a jelöltjeiket, csak előálltak egy jelölttel, a választóik megkérdezése nélkül.
• Az első komoly pártszakadás 1912-ben volt, ami bebizonyította, hogy az előválasztáson vagy jelölőgyűlésen vesztes félnek fegyelmezetten be kell állnia a győztes mögé, különben a nevető harmadik fél fog nyerni.
• Az első állami rendezésű előválasztás mindössze 1949-ben, az előválasztásokon való elindulás kötelezővé tétele csak 1969-ben történt meg, és a rendszer finomhangolása azóta is tart, egész addig az előválasztás inkább volt politikus-szépségverseny, nem kötelező jelleggel.

Ezek tükrében nagy siker már önmagában az, hogy végül az előválasztás három résztvevővel létrejött, és a két vesztes fél, Kálmán Olga és Kerpel-Fronius Gábor is nyilatkozataik alapján aktivistáikkal együtt be fog állni a győztes Karácsony Gergely mögé, még akkor is, ha a liberális Sermer Ádám és a párttámogatásait elveszített Puzsér Róbert azon nem vett részt. Ők nem állták ki a demokratikus próbát, nekik ezek után talán jobb lenne nem megszólalni.