"Ezt a mocskos rendeletet a tizenkilencedik században hozták, olyan emberek, akik tudnak írni és olvasni. Nem fogom betartani, Istenemre!" -- fakadt ki Ralph Waldo Emberson, korának egyik legmegbecsültebb filozófus-írója. A Fugitive Slace Act-ot jellemezte így, a szökött rabszolgákról rendelkező törvényt, mely az 1850-es kaliforniai megegyezés egyik önálló törvénye volt. Az északi whigek, azaz szabadelvű patrióták, minden áron megpróbálták egyben tartani az Uniót, és már a második engedményt tették a déli rabszolgatartóknak az 1820-as Missouri Megegyezés után, ám a közhangulat egy írónő könyvének megjelenése után rohamosan megváltozott, a rabszolgaság ellenzői egyre hangosabbak lettek, és végül az első republikánus elnök, Abraham Lincoln megválasztása után a polgárháború ki is tört.
Korabeli illusztráció a Tamás bátya kunyhója című könyvhöz
1851 júniusában a National Era című washingtoni újság elkezdte részletekben leközölni Mrs. Harriet Beecher Stowe regényét, a Tamás bátya kunyhójá-t. Egészen addig egyetlen egy amerikai regény sem volt olyan földrengés-szerű erővel bíró, mint ez. A könyv olyan hatással bírt, hogy abba beleremegtek a Capitolium lépcsői. Az északi szenátorok a délieknek kötelező olvasmányként küldték meg a könyvet; míg a déli szenátorok azzal ütötték el a regényt, hogy politikailag motivált, magas fokú képzelet-szülte ponyva, és a szerzőjét börtönbe kéne zárni rémhír-terjesztés miatt. Bármit is mondtak a déliek, az olvasókban kitörölhetetlen nyomot hagyott Simon Legree karaktere; az északi születésű, kegyetlen rabszolga-birtokos, aki halálra korbácsoltatja Tamás bátyát, vérebeivel üldözi a jégen a szökött rabszolgákat. Milliónyi északi ember számára Legree innentől kezdve nem volt más, mint a déli rabszolgatartó valódi arca.
Harriet Beecher Stowe. Az első író, aki befolyásolta az USA történelmét pusztán egyik regényével
A rabszolgatartás kérdése, bár az alapító atyákat nem foglalkoztatta különösebben, szétfeszítette a tizenkilencedik század közepi Amerikát. Részben ebbe bukott bele az eredeti republikánus párt ugyanúgy, amelyik nem akarta a rabszolgaságot morális alapon elfogadni, ahogy a whig párt is, amelyik a déli államokkal való megegyezést a morális szempontok elé helyezte.
A szabadelvű-patrióta whig párt a köznépre és a többségre hivatkozó jakson-i demokraták ellenpólusaként jött létre, a régi, jeffersoni párt maradékából, a pártszervezettel bíró, de már megszűnőben lévő szabadkőműves-ellenes pártból (ők voltak az elsők, akik elnökjelölt-állító konvenciót rendeztek, 1831-ben), de szintén a már megszűnt federalista hagyományokat is részben továbbvíve. Nem a többség akaratára, hanem az alkotmányra hivatkoztak; a Kongresszust az elnök személyénél fontosabbnak tartották; a többségi túlerővel szemben a kisebbségi jogok védői voltak ugyanúgy, mint a kapitalista piacgazdaság és a liberális egyéni szabadságjogok szószólói. Tagjaik között sokan voltak az abolicionisták; azok, akik a rabszolgaság teljes eltörléséért küzdöttek, de mindenképpen "free-soil" párt voltak, azaz, olyanok, akik a rabszolga-kereskedelem ellen voltak, és akik saját államukban nem engedélyezték a rabszolga-tartást.
Maga a Missouri Megegyezés is amiatt jött létre, még az eredeti republikánus párt ideje alatt, mert a jeffersoni republikánusok egyben akarták tartani az Uniót: a déliek az új államokat mint rabszolgatartó-államot akarták volna csak bevenni, de így túlerőbe kerültek volna a szenátusban. Így aztán Missouri bevételekor Henry Clay javaslatára, aki akkoriban jeffersoni republikánus volt és később a whigek meghatározó politikusa és elnökjelöltje lett, bevették Maine-t is önálló államként, és meghúzták a határt a 36° 30' északi szélességi foknál, hogy ezen felül az új államok nem lehetnek rabszolgatartó államok (kivéve a névadó államot; ennek köszönhető, hogy Texas állam északi csücskéből még egy kevés le lett vágva a későbbi Oklahoma javára).
A Missouri megegyezés hatására Texas állam elveszített területéből egy keveset Oklahoma állam javára
A whigek az unió egységét mindennél fontosabbnak tartották: az akkor még közéjük tartozó Abraham Lincoln is úgy nyilatkozott, hogy ha lehetősége lenne egyben tartani az Uniót, a rabszolgaság engedélyezésével, megtenné; ha lehetősége lenne egyben tartania az Uniót a rabszolgaság teljes eltörlésével, akkor azt tenné; legfontosabb az Unió egysége, a rabszolgaság engedélyezésével vagy eltörlésével, az neki már mindegy. Végül a megválasztásakor már egyértelmű volt, hogy eredeti szándéka nem érvényesülhet, és a rabszolgák felszabadítása mellett kötelezte el magát. A kaliforniai megegyezésről már volt szó korábban, ezért azt most nem részletezem.
Az abolicionista mozgalom az 1830-as években kapott erőre. Kvéker keresztények voltak elsősorban a mozgalom tagjai, de a mozgalom első mártírja egy presbiteriánus tiszteletes, Elijah Parish Lovejoy volt. A tiszteletes 1837. július 20-án saját újságjában, Alton városban, Ilinoisban a következőt írta: "Az abolicionista nézet szerint minden ember egyenlőnek született, Teremtője által egyformán felruházva olyan elidegeníthetetlen tulajdonságokkal, melyek az élet, a SZABADSÁG, és a boldogság keresése. [Ezt a Jefferson által jegyzett Függetlenségi Nyilatkozatból vette át.] Az abolicionisták nem hiszik, hogy ezeket a jogokat el lehet törölni, vagy bármilyen módon csorbítani pusztán a bőrszín alapján, de úgy hiszik, hogy az emberi faj minden tagját megilletik. Mivel ezek a jogok elidegeníthetetlenek, ezért nem lehetséges az, hogy egyik ember egy másik embert tulajdonként kezeljen, megfosztva ezáltal személyes jogaitól. [...] Ezért az abolicionisták úgy vallják, hogy az Amerikai Rabszolgaság egy rossz dolog, elmondhatatlan igazságtalanság rendszere, és bűn Isten ellen." Pár nappal rá Lovejoy tiszteletest a saját irodájában megölték, újságjának irodaépületét pedig felgyújtották. Az abolicionista mozgalom még Északon is szélsőségnek számított akkoriban; a legtöbben annak voltak hívei, hogy szép lassan kell kivezetni a fekete bőrű embereket a rabszolgaságból, megtiltani a rabszolga-kereskedelmet, és egyesével felszabadítani a rabszolgákat; így a politikai felfordulás megelőzhető, a déli ültetvényesek pedig megfelelő anyagi kompenzációban részesülhetnek. A probléma az volt ezzel, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem eddigre már amúgy is megszűnt: viszont sokkal nagyobb mértékű volt a természetes szaporodás, mint amennyit felszabadítottak, így ezzel a módszerrel sosem lehetett volna kivezetni a rabszolgaságot Amerikából.
A kaliforniai megegyezés részeként törvénybe iktatott Fugitivi Slave Act (Szökött Rabszolga Törvény) a déli államok szökött rabszolgákkal szemben tanúsított kegyetlenségét behozta Északra is. Egy feltételezett szökevényt, bárhol is talált rája gazdája, vasra verve lehetett visszacipelni Délre. A feltételezett szökevénynek arra sem volt lehetősége, hogy tanúkat hívjon saját maga számára. Pedig 1850-re, a törvény hatályba lépésének napjára már legalább 20 000, de akár 100 000 szökött rabszolga is lehetett Északon, akik többsége az északi abolicionisták által létrehozott "földalatti vasút"-on érkeztek meg. A törvény kegyetlenségét az északiak saját szemükkel látták: így még hihetőbb lett számukra a Tamás bátya kunyhójában felrajzolt karakter, és az abolicionista hang felerősödött.
Feltételezett szökött rabszolga. A déliek kegyetlensége elborzasztotta az északiakat
A "földalatti vasút"-at az abolicionisták hozták létre, hogy megmenekülhessenek a rabszolgák, bár történészek szerint nagyobb volt a füstje, mint a lángja: Északon szinte biztos, hogy bármelyik házba egy-egy éjszakára befogadtak fekete bőrű, Kanadába tartó szökött rabszolgákat enélkül is. Az útvonal valójában nem volt sem földalatti, sem vasút; a földalatti a politikai jelleg miatt kapta a nevét, és a vasutakat meg messzi elkerülték. Este volt szabad csak az útvonalakon járni (vagy csónakázni), napközben különböző rejtekhelyeken kellett magukat meghúzniuk; kicsi helyen, csendben -- volt, hogy egy földbe rejtett csőben kellett kihúzniuk a nappali órákat! Nem csak északi államokba vezettek ilyen utak, de Mexikóba, a korábban még spanyol Floridába (amíg az nem lett teljes jogú állam) vagy Kanadába is. Az útvonalak az 1700-as évektől megvoltak már, ám ténylegesen 1850-1860 között volt a szökött rabszolgák legnagyobb forgalma. Harriet Tubman volt az egyik leghíresebb ilyen menekült rabszolga; Araminta Ross néven született (szabad nevét maga választotta: Harriet az anyja neve volt, Tubman a férje neve). Szökése után 13 alkalommal tért vissza Délre, hogy nagyjából 70 rabszolgát segítsen át az északi szabadságba. Mindig csak kis csoportokban közlekedhettek rajta a szabadság irányába tartó fekete bőrűek; és az őket segítők is mindig csak kis csoportokban dolgoztak, egymással laza kapcsolatban voltak csak, vagy nem is tudtak egymásról, ezzel a sejtszerű működéssel is a "földalatti vasút" titkait akarták őrizni.
Különböző menekülési útvonalak szökésben lévő rabszolgák számára
A whigek, akik 1830-1850 között a politikai terep meghatározó szereplői voltak, a kaliforniai megegyezés utáni időkben már szétesőben voltak. 1852-ben még egyszer utoljára elnököt jelöltek, ám június 29-én, 75 évesen elhunyt mindkét korábbi megegyezés szellemi atyja, Henry Clay, október 24-én, 70 évesen pedig Daniel Webster is, a párt másik nagy tekintélyű szenátora is, aki három elnök alatt is külügyminiszter volt whig színekben. Hiába jelöltek egy újabb tábornokot elnöknek (feltűnően sok, összesen 12 tábornok-elnöke volt az USA-nak az eddig 45-ből), a választást elbukták, és semmi sem tartotta már őket egyben. Miután az anti-abolicionista, északi születésű demokrata jelöltet, Franklin Pierce-t megválasztották az Unió 14-ik elnökének, aki mindent megtett az unió egységének megőrzése érdekében azzal, hogy a déliek összes kívánságát teljesítette, a whig párt, mint párt, megszűnt létezni. Pierce még a Missouri Megegyezést is gyakorlatilag felmondta az 1854-es Kansas-Nebraska-törvénnyel, a megegyezést egy 1857-es legfelső bírósági ítélet pedig még jogilag is érvénytelenítette, így a belső feszültségek tovább fokozódtak az Unión belül. Ez az ítélet olyan felháborító volt, hogy az abolicionista mozgalom meghatározó lett az Unió északi felén; Lincoln is belátta, hogy az Unió menthetetlen a jelenlegi formájában, és csak a teljes felszabadítás lehet a kiút.
A Missouri megegyezést egy saját szabadságáért perelő rabszolga, Dred Scott ügyében hozott ítélettel érvénytelenítette a Legfelső Bíróság. Bár elsőre csak egy pár soros ítélettel utasították el Scott panaszát, ám a Bíróság déli tagjai sürgették saját elnöküket, hogy fejtse ki bővebben az ítéletben álláspontját. Így aztán az elnök, Roger B. Taney, egy régi vágású, akkor már 79 éves demokrata, írásba adta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat sosem tartalmazta a feketék jogait, az "all men are created equal"-ba ők nem tartoznak bele "common consent" azaz közös megegyezés alapján; és hogy a színes bőrűek "had no rights which the white man was bound to respect", azaz, nem voltak figyelembe veendő jogaik. Szerinte ezt a nézetet átvitték az Alkotmányba is az által, hogy a színes bőrűek csak háromötödnyi szavazati joggal rendelkeznek, és mivel a kongresszus azóta sem hozott törvényt a rabszolgaság ellen, azt továbbra is az Unió teljes területén érvényesnek kell tekinteni, minden ezzel ellentétes megállapodás semmis. Egyetlen rabszolga sem lehet az Unió teljes jogú állampolgára, érvelt, ők mindössze "articles of merchandise", kereskedelmi termékek. Az ítéletnek meg is lett a következménye: az északiak fel voltak háborodva, mert szerintük a Legfelső Bíróság ezzel az ítélettel rájuk akarja erőszakolni a rabszolgaság intézményét. Ez az ítélet feltüzelte az északiakat, azokat is, akiket eddig nem nagyon érintett meg a déliek rabszolga-tartása; és a republikánus párt javára billentette a mérleget a következő választáson. Az ítélet példaértékű abban az értelemben, hogy hogyan lehet a joggal visszaélni, és általánosságban a Legfelső Bíróság valaha volt legrosszabb ítéleteként emlékeznek meg róla.
Egy amerikai rabszolga piac. "Taylor" 1852-es olajfestménye (név nélkül, ezzel a szignóval)
A rabszolgaság intézményének lezárásához és a morális iránytű ismét jó irányba állításához az újjászületett republikánus párt és Abraham Lincoln kellett, aki, bár korábban minden áron el akarta kerülni a polgárháborút, de nem engedett a délieknek tovább. A polgárháború kitörésének története persze már egy másik történet; a rabszolgaságot végül csak a tizenharmadik alkotmánykiegészítés törölte el az északiak győzelme után, 1865-ben.
