A Klán. Amikor arról beszélünk, hogy "a klán", sőt, "a Klán", akkor az nem valami MMORPG-klán, hanem, bizony, a fehér felsőbbrendűségi tudatot nyíltan hirdető, nyíltan rasszista Ku-Klux Klán. Az a Klán, amelyik az egyik legrégebbi "hate group", amelyet minden bizonnyal 1866-ban tavasszal, Tennessee-ben alapított hat háborús esküszegő lázadó, és amelyiknek az USA 50 államából jelenleg is nagyjából a felében, főleg délen vannak szervezetei. A cikksorozat első részében a Klán megalakulásának körülményiről volt szó, míg a második részben pedig arról, hogyan próbálták a Klánt, mint hagyományőrző társaságot feléleszteni az amerikai Észak-Középen.

Egy KKK-tag bemutatja a Klán rituáléit. A kép Georgiában, 1946-ban készült, Ed Clark készítette a LIFE magazin számára.

Még a cikk elején egy gyors egyértelműsítő megjegyzés (disclaimer): nem szeretném a Ku Klux Klánt és az általa képviselt, változó, ám mindig alapvetően szélsőjobboldali, gyűlölködő, kirekesztő, és sokszor gyilkos eszméket népszerűsíteni. Mindössze az általam tudottak alapján szeretném a Klánt bemutatni. Hozzám jóval közelebb áll a Marvel képregénykiadó Fekete Párduc képregény-sorozatának azon része, amikor T'Challa agyonveri a klántagokat (a legendás történet szerint a képregény írója meg lett finoman kérve a Marvel kiadójától, hogy szíveskedjék több fehér férfit rakni a képregénybe, hiszen alapvetően ők a vásárlói célcsoport, aminek ő így tett eleget). A magam részéről azt gondolom, hogy egy egészséges embert el kéne fogja a hányinger, ha a Klánról hall. Igen, a Klán nem annak indult, amivé lett, de sosem annak indulnak a rossz dolgok; viszont ha engedjük elszabadulni az indulatokat, akkor bőrszíntől, vallástól, mindentől függetlenül szörnyűségek jönnek ki belőle. Mindegy, hogy fehér bőrszínű ember kegyetlenkedik feketével, fekete bőrszínű fehér bőrszínűvel, fehér ember fehér emberrel, ázsiai ember ázsiai emberrel, vagy fehér bőrű ázsiaival. Mindegy. Ahol szóban embereket ölnek, ahol emberek ölésével fenyegetőznek, ott gyilkosságok lesznek. Az erőszak mindenhol erőszakot szül. Alapvetően toleránsnak kell lenni véleményem szerint, de az intolerenciára intolerenciával kell válaszolni. De ezt már Karl Popper megmondta (A nyílt társadalom és az ellenségei című művében.) Igaz, az USA-ban úgy gondolkodnak, ahogy a Voltaire-nek tulajdonított idézet mondja: nem értek Önnel egyet, Uram, de mindent megteszek annak érdekében, hogy elmondhassa, amit akar -- az első alkotmánykiegészítés garantálja a szólásszabadság jogát. (Ami persze nem azt jelenti, amit általában értenek alatta, hogy mindenki azt mond, amit akar, hanem csak annyit, hogy szabad kritizálni az államot, és nem fognak hivatalból eljárni ellene. A szólásszabadság joga nem jelenti azt, hogy következmények nélkül lehet mondani-írni bármit, sem azt, hogy mindenkinek joga van megjelenni pl. a The Washington Post oldalán, vagy hogy pontosan ugyanakkora jelentősége van minden egyes véleménynek, és az átlagember is követelheti a saját meghívását Bill Maher műsorába, mint szakértő, vagy hogy nem lehet valakit kitiltani a Twitterről vagy a Facebookról, vagy letiltani valakinek a kommentjét, és kitiltani az oldalról. Nem, ezeket nem jelenti.)

A harmadik, megkésett befejező cikk címlapképe 1946-ból származik, Georgiából, ami egy déli állam. A LIFE magazin szerkesztője és fotósa klántag-avatáson járt. A cikket úgy írták meg, hogy kifigurázták a klánt: egy idejét múltja, misztikumokba kapaszkodni próbáló, nem is naftalin-, inkább pókhálószagú, az elmúlt időkből véletlenül itt maradt szervezetként tekintettek rá, a klántagokra meg minimum gyakorló őrültekre, de inkább szánnivaló bolondokra, akik felett eljárt az idő. Tévedésük jóhiszemű volt, de sajnos, tévedés volt!

Tévedtek, mert a klán mégis új életre kelt a sikeresen megvívott világháború után. Ennek oka az volt, hogy a fekete bőrszínűek, afroamerikaiak rájöttek, hogy helyzetük nem sokat változott az elmúlt 80 évben, és ezen változtatni akartak. A polgárjogi mozgalmuk (ez egy újabb többrészes cikksorozat témája lehetne) amiatt indult meg, mert a megharcolt világháború után, ami arról is szólt, hogy Amerika nemet mond a rasszista nácikra, a rasszista japánokra, a feketebőrűek úgy találták, hogy egy elnyomó, fasisztoid országban élnek. Nem ezért harcoltak, nem ezért ontották vérüket!

Már pedig helyzetük nem volt éppen jónak nevezhető. Az elsősorban a rabszolgaság eltörléséért indított polgárháború után úgy érezhették, hogy helyzetük végre jóra fordul. Ám a Rekonstrukció után az északiak gyakorlatilag magukra hagyták a felszabadított rabszolgákat az 1870-es évektől kezdve. A rasszista déliek egészen odáig mentek, hogy a XIX. század végén és XX. század elején életbe léptették a Jim Crow-törvényeket (ez egy külön cikket érne, vagy fog érni később), és ekkor kezdődött el az a szobor-állítási gyakorlat, amivel teletömték konföderációs hősökkel a Dél városait: Jefferson Davis, Robert E. Lee, Stonewall Jackson csak a három legismertebb név ezek közül. A szavazóképes feketebőrűek szavazati jogát addig korlátozták, amíg sikerült pár déli államban 1% alá szorítani a regisztrált fekete bőrű szavazók számát. Az első világháború után Victor Hugo Green azért állítja össze a The Negro Motorist Green Book-ot, hogy az erősödő fekete középosztály, amelyik már nem akart szegregáltan tömegközlekedni, amelyik már meg tudta magának engedni az automobilt, a könyv tanulmányozásával elkerülhesse a bajt; mert a fehérek ekkor még azt se nézték jó szemmel, ha tulajdonnal bírt egy feketebőrű. Egy ilyen elnyomó korszak végén van az, amikor az 1963-tól 1969-ig elnök Lyndon Johnson úgy dönt, hogy ideje a közel 100 éves szerzett jogoknak érvényt szerezni, és ez az, ami kiváltotta az ellenállást, és felerősítette újra azt a Ku-Klux-Klánt, amelyik az 50-es évektől kezdve bombatámadásokkal, megfélemlítéssel, tűzgyújtásokkal és néha gyilkosságokkal terrorizálta a fekete bőrű lakosságot.

Az 1960-as években tehát elkezdték érvényesíteni azokat a jogokat, amelyeket a polgárháború után a fekete bőrűek megkaptak. Ez volt Lyndon Johnson demokrata elnök programja: a Great Society, a Nagy Közösség. Ez a program volt az, amelyik a szegénység és a rasszizmus felszámolására fogant meg; ez a program volt az, amelyik miatt a demokraták több nemzedékre elveszítették a rasszista gyökerű, korábban stabil Délt; ez volt a század amerikai társadalmában a fordulópont. A későbbi legendás legfelső bíró, Thurgood Marshall ekkor érvel így az iskolai szegregációt felszámoló legfelső bírósági ítélet előtt, miszerint: "vajon a gyerekek elkülönítése a közösségi általános iskolákban, kizárólag a bőrszín [faj] alapján, megfosztja a gyerekeket az egyenlő oktatási lehetőségektől? Véleményünk szerint: igen." (Az ítélet után a szegregált iskolákat fel kellett volna számolni, de ez nem mindenhol sikerült: a Little Rock-i iskolakrízis is megér egy önálló bejegyzést. Miután a kormányzó megszegte Eisenhower elnöknek tett ígéretét, és a fekete bőrű gyerekeket [a KKK segítségével] mégsem engedték be az iskolába, az elnök kirendelt egy komplett zászlóaljnyi ejtőernyőst, hogy biztosítsák a bejárást, amire a kormányzó inkább bezáratta az iskolát. Eisenhower alapvetően nem volt a polgárjogi mozgalom pártján, de a parancsmegtagadást egy alárendelttől katonaként nem tűrte -- azaz, egy kormányzó az elnöknek adott szavát ne merje megszegni.)

Történelem képekben. Az 1957-es Little Rock-beli iskolakrízis. "Niggerek, menjetek vissza a dzsungelbe!"

Mint korábban megírtam több helyen, bár voltak északi demokraták és déli republikánusok, alapvetően az Észak a polgárháborúban győztes, először Lincoln által vezetett republikánus párté volt, míg a dél a demokratáké. Egészen Franklin Delano Roosevelt feltűnéséig a választások majdnem-lefutottak voltak; Gregor Cleveland és Woodrow Wilson kivételével, akik mindketten kétszer nyertek el elnökséget, csak republikánus elnöke volt az USA-nak 1868-tól 1932-ig, azaz, 16 évnyi demokrata elnökségre 48 évnyi republikánus jutott. Ez a rendszer Lyndon Johnson idején, annak feketéket támogató programja miatt kezdett megfordulni, és mostanra a republikánus párt konzervatív-idegenellenes déli párttá, a demokrata párt pedig liberális-befogadó északi párttá lett, pont a polgárjogi mozgalmak miatt. (Hogy Woodrow Wilson hogyan tudott nyerni, részben arról is szól 25-ik cikk, az előválasztási rendszerről szóló.)

De térjünk vissza a harmadik klánra! A harmadik klán megerősödésének egyetlen oka a polgárjogi mozgalmakkal szembeni ellenérzés és ellenállás volt. A harmadik klán a kommunista-üldözések idején kommunista-ellenes volt; a polgárjogi mozgalom idején rasszista; a vietnami háború idején megint kommunista-ellenes; később, a melegek saját polgárjogi mozgalma idején pedig homofób színezetet kapott, újabban pedig muzulmán- és hispán-ellenesekké lettek. Mindig azt utálták, akiket utálni kellett. A második világháború után az afroamerikaiak megdöbbenésére az állami szervek nem segítettek nekik: az FBI és maga Eisenhower elnök is eltűrte a szélsőjobbot, mert jobban aggasztotta őket a szélsőbal. A KKK nevéhez ekkor már terrorcselekmények sora köthető. Eistenhower után 1961-ben a feketék mozgalma mellett látványosan kiálló és az ő szavazataikkal is éppen-hogy-csak megválasztott fiatal elnök, John F. Kennedy tettekben is kiállt a feketék mellett; tragikus halála után az ő utódja lett Johnson; aki úgy érezte, hogy erkölcsileg és politikailag is helyes továbbvinnie fiatal elődje politikáját. A hívő Johnsont morális kételyek gyötörték: nem lehet Istennek tetsző a rasszista szegregáció, rendőri brutalitás. Johnson egyszerre volt hívő és liberális és demokrata: liberális nézetei mély vallásos hitét tükrözték vissza. Szerinte ha Isten előtt mindenki egyenlő, akkor törvény előtt is mindenkinek egyenlőnek kell lennie. Így született hát meg a Nagy Közösség; így veszítette hát el a demokrata párt a Délt, és így kapott átmeneti erőre a Klán újfent. 

Színeseknek kijelölt várakozóhely, illetve, feketebőrűek saját kocsival. 1960 körüli fényképek

Johnson elnök személyesen jelentette be Viola Luizzo (fehér bőrű) ötgyermekes civil polgárjogi aktivista meggyilkolása után, hogy négy klántagot letartóztattak a gyilkosság vádjával. Televíziós nyilatkozatában mérgesen ítélte el a klántagokat: csuklyás fanatikusoknak nevezte őket, és megfenyegette őket, hogy térjenek vissza a társadalomba, amíg nem késő. Ulysess Grant óta Johnson volt az első elnök, akinek az elnöksége alatt perbe fogtak klántagokat. Johnson jelölte legfelső bíróvá a már említett Thurgood Marshallt, aki így az első afroamerikai legfelső bíró lett az USA történetében. A KKK-t Johnson ugyan nem verette szét, mint tette azt Grant, de fellépett ellenük; a 60-as évek fellángolását elfojtatta, így a 70-es évektől kezdve a KKK létszáma, szervezettsége, amely a 60-as években sem volt túl jelentős, egyre esett. Míg az 1965-ös csúcsponton 40 000 körül lehetett a klán össz-taglétszáma, már 1970-re alig pár ezren maradtak csak. Jelentéktelenül, elkülönülve. Nixon ideje alatt ismét növekedésnek indult ugyan a létszámuk (10 000 fő), ám utána folyamatos és lassú esésnek indult. Talán nem meglepetés, de Trump elnöksége idején ismét növekedésnek indult maga a klán is és a taglétszám is: már-már haldokoltak a közösségeik Obama elnök idején (amiatt, mert a szélsőjobb érzelműek számára a klán már idejétmúltnak számított, és más, határozottabban szélsőséges újnáci csoportokhoz csatlakoztak), ám Donald Trump nem csak, hogy bírta a Klán támogatását (David Duke, a klán egyik vezetője nyilvánosan támogatásáról biztosította Trump elnökjelölti kampányát, mondván, végre egy nekik megfelelő elnök), de 2017-ben, a Charlottesville-i "Egyesítsük a jobboldalt" (Unite the Right) felvonuláson elkövetett gyilkosság esetén képes volt azt nyilatkozni, hogy "gyűlölet van mindkét oldalon", miközben saját maguk által neonáciknak, neofasisztáknak, fehér felsőbbrendűség-tudatúaknak nevezettek, bevallottan szélsőjobboldali ideológiát követő klántagok  és szélsőjobb milíciák vonultak fel az utcákon.

"Jews will not replece us!" Felvonulás 2017-ben Charlottesville-ben. "Nem fognak minket zsidók kicserélni", egy összeesküvés-elméletre utalva ezzel, miszerint a dél-amerikaiak és közel-keletiek bevándorlását zsidó bankárok finanszírozzák, hogy lecseréljék a fehér bőrszínű lakosságot. A képen a white trash, azaz a fehér szemét felvonulása látható. A fáklyák gyártója, a Tiki nevű cég elhatárolódott a felvonulástól, mondván, a fáklyáikat nem erre tervezték, hanem arra, hogy otthon, a kerti udvarban családi és baráti összejöveteleket világítsanak meg a fényükkel.

A legutóbbi felmérések szerint tehát Trump elnöksége idején megnégyszereződött a klántagok száma. A jelenleg működő klánok több, mint fele az elmúlt három évben alakult, az Anti-Defamation League (Rágalmazás-ellenes Liga, szélsőjobb szervezeteket figyelő civil szervezet) szerint 22, főleg déli államban aktív a klán még ma is. Úgy tűnik, hogy amíg van szélsőjobboldal, addig lesz klán is.

A KKK 2017-ben, Charlottesville-ben

Két érdekesség a végére.

Nem sokkal ezelőtt film is készült arról a fekete bőrű rendőrről, aki az 1970-es évek végén beépült a KKK-ba. Igen, megtörtént az eset: mivel a klántagok arctalanok, csuklyásak, ez elképzelhető, ám veszélyes. Ron Stallworth volt az, aki ezt a bátor tettet végrehajtotta. "Utálom a niggereket, zsidókat, japánokat, és mindenkit, akinek nem olyan árja vér folyik az ereiben, mint az enyémben", mondta telefonba belépése előtt. Stallworth nem csak az első fekete klántag volt, hanem az első fekete bőrű rendőr is Colorado Springsben. 25 évesen, amikor detektívként érdeklődési körébe került a KKK, gondolkodás nélkül megadta a telefonszámát a helyi KKK-vezérnek, hogy belépne. Egy héttel később felhívta őt a helyi csoportvezető, a munkahelyi azaz rendőrségi telefonszámán: Stallworth végig komoly hanggal mondta, hogy ő mennyire árja, és mennyire szeretne klántag lenni, miközben rendőr kollégái alig bírták visszafojtani a röhögésüket a beszélgetést hallgatva. Az élő személyes találkozóra egy kollégája ment el: a helyi "Nagy Varázsló"-nak, azaz, helyi KKK-vezetőnek, egy bizonyos David Duke-nak nem tűnt fel, hogy más a hangja Stallworthnek élőben és telefonban... miközben Duke meg volt győződve arról, hogy hangjáról felismeri a "niggereket."

Ez a bizonyos David Duke személyesen töltötte ki a felvételi lapját Stallworthnek. Kapcsolatuk még személyesebbre fordult, amikor Duke ellátogatott 1970 elején Colorado Springsbe. Mivel halálos fenyegetéseket kapott, rendőrségi védelmet kért, és furcsa humorral az egyetlen fekete bőrű rendőrt, Stallworth-öt jelölte ki erre a feladatra a rendőrfőnök. Neki, fekete bőrű rendőrnek kellett megvédenie a fehér felsőbbrendűség-hitű Duke-ot, mert az halálos fenyegetéseket kapott, pont, mert a feketéket alacsonyabb rendűeknek tartotta.

David Duke ezek után még kezet is fogott Stallworth-szel, mégpedig a titkos klán-kézfogással, mert arra állt a keze, Stallworth pedig ... viszonozta azt. Duke-nak még ekkor sem esett le, hogy kivel van dolga. A városban aztán Duke egy szobában találkozott a helyi klántagokkal, köztük ... a Ron Stallworth-öt alakító fehér bőrű rendőrrel. Miközben Stallworth a szobában vigyázott Duke testi épségére. Ekkor Stallworth egy közös fotót kért Duke-kal, amin átkarolta őt. Duke megpróbálta őt ellökni, amire Stallworth azzal válaszolt, hogy ez rendőrrel szembeni erőszaknak számít, meg ne próbálja még egyszer. Ezek után a kép elkészült. Amin a fekete bőrű Stallworth épp átkarolja a fehér felsőbbrendűség-hitű David Duke-ot.

Később Stallworthöt annyira megbízhatónak ítélte Duke, hogy rábízta a Colorado Springs-i klán vezetését.

Nem véletlen, hogy a történetből film is készült 2018-ban, Spike Lee rendezésében.

Stallworth nyomozásának köszönhetően rengeteg klántagról sikerült terhelő információt szerezni. Közülük többen magas rangú katonák voltak. Stallworth több merényletet és keresztégetést is meghiúsított ez idő alatt.

Ron Stallworth tagsági kártyája

David Duke aláírásával Ron Stallworth tagfelvételi papírja

A másik történet korábbi. William Stetson Kennedy folklorista mindenképp szeretett volna a nácik ellen harcba menni, de nem fogadták el a jelentkezését egészségügyi problémái miatt. Úgy döntött hát, hogy inkább ... a belföldi nácik ellen harcol. Álnéven beépült a KKK helyi szervezetébe (és más szélsőjobboldali szervezetekbe is). A megszerzett jelszavakat, kódszavakat, rituálékat, továbbadta a népszerű Superman című rádióprogramnak, amelyik a Superman nevű képregényhős kalandjairól szólt. 16 részen keresztül harcolt Superman a klántagok ellen, minden egyes alkalommal az adott heti titkos kódokat a rádióban elmondták, mintegy véletlenszerűen. Superman természetesen agyonverte a klántagokat a rádiójátékban, ami a valós klántagokra demoralizáló hatással volt..

A Drunk History a történetet egy epizódban fel is dolgozta:

Ron Stallworth 66 éves, jó egészségnek örvend. Nyugdíjba vonulása után írta meg történetét, addig szóba se hozta senkinek sem. William Stetson Kennedy 2011-ben hunyt el, 94 évesen. Végakaratának megfelelően nem eltemették, hanem hamvait elszórták egy közeli tóba.