Mi köze a Nemzetközi Nőnapnak az abolicionisták küzdelmeihez?

A cikk rövidített, szerkesztett változata eredetileg a Magyar Hang online-on, a www.magyarhang.org oldalon jelent meg, 2020. március 8-án.

Ma van a Nemzetközi Nőnap, mint minden évben március 8-án. Magyarországon 1948 óta tartják ezt a nem hivatalos ünnepet, melynek munkásmozgalmi gyökereiről a műveltebb olvasó tud ugyan, ám azt már kevesebben tudják, hogy a nőnap a női emancipációhoz, női jogokhoz, így a választójoghoz is kapcsolódik, és egyik kiindulópontja az amerikai abolicionista mozgalom volt még a XIX. század elején. A Nőnap története egy hamisíthatatlan amerikai történet, amelyik aztán más kontinensekre átszármazott.

Noha a Nemzetközi Nőnap dátumát egy 1917-es moszkvai megmozduláshoz szokás kötni, amelyik a gregorián naptár szerint március 8-án volt, a kiindulópont Amerika. Annak ellenére Amerika, hogy erős szovjet hatásra kezdetben csak a szocialista országok ünnepelték ezt a napot meg, és annak ellenére, hogy az első hivatalos Nőnapot Európában, 1911. március 19-én tartották, különböző helyszíneken összesen több, mint 1 millió résztvevővel. Az öreg kontinensre Clara Zetkin és Käte Duncker 1910-ben hozta; ők a második szocialista internacionálén adták elő javaslatukat, ám az ötletet New Yorkból merítették: tudták, hogy az amerikai szocialisták által támogatva a nőjogi mozgalmak 1909-től felvonultak ott, a nők szavazati jogát követelve. Nagyjából 400-an vonulhattak első alkalommal fel, február 28-án (egy vasárnapi napon, hogy minél több dolgozó nő is részt vehessen), kísérő nélkül, sokan a helyi elit tagjai közül, kiöltözve, „Szavazatot a nőknek!” feliratú vállszalagot viselve, autókról integetve; ez még New Yorkban is látványosságnak számított. A következő évi felvonulásokon több ezren voltak már.

A kép 1911. május 6-án készült New Yorkban. A felirat: New York megtagadja a szavazati jogot a bűnözőktől, holdkórosoktól, elmebajosoktól és a nőktől.

A nőnap ugyanis egyáltalán nem arról szólt, amiről ma szól: nőismerőseink virággal, esetleg más ajándékkal való meglepése, és pont, hogy nem a nőiségüket, a „gyengébb nem”-et csodálták ilyenkor a férfiak: a nők egyenjogúságot követeltek maguknak, és pont azt, hogy a férfiak ne alárendeltként nézzék őket, hanem partnerként tekintsenek rájuk. Pont ezzel az ajándékozással tökéletesen ellentétes eredményt érünk el manapság, mint ami a megfogalmazott cél volt -- ami nem annyira meglepő, hiszen a karácsony sem a szeretet és a család ünnepe ma már. Kezdetben a választójog, a férj beleegyezéséhez nem kötött végrendelkezés és munkavégzés joga voltak azok, amelyekért a nők utcára vonultak. A nőnap erről szólt, a nők jogairól, és azok elismertetéséről.

Nőjogi aktivisták 1908-ban, az Egyesült Államokban

Az első nőjogi mozgalmak tehát az Egyesült Államokból indultak útnak. De már a megszületésük is milyen kalandos történet! A XIX. század elejéig kell visszamenni az időben, ha a női jogok első harcosainak inspirációját keressük, egészen a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelmekig. Elsősorban a pennsylvaniai kvékerek, másodsorban a nők küzdöttek a feketék jogaiért. Az északi nők ugyanúgy emberellenesnek, megalázónak és viszolyogtatónak találták a déliek rabszolgatartó társadalmát, mint az északi férfiak: ők is ugyanúgy szervezkedtek hát. Ám ekkor rá kellett döbbenniük arra, hogy ők maguk is szolgák: ha nem is rabszolgák, de másodrendű állampolgárai az államnak, annak az államnak, amelyik a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozata így kezd: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden ember egyformának lett teremtve a Teremtő által, bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal, melyek között az Élethez való jog, a Szabadsághoz való jog és a Boldogságra való törekvés joga egyformán megillet mindenkit.” Nem csak nem szavazhattak; de még nyilvános eseményeken sem vehettek részt, úgy érezhették, hogy ők nem részesültek ezekből az alapvető jogokból. Amikor pedig két amerikai nőjogi aktivista 1840-ben elutazott Londonba, hogy felszólaljanak a Rabszolgaságellenes Világgyűlésen, egyszerűen megtagadták a szervezők a részvételüket; ez az esemény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a női abolicionisták később aktívan részt vettek a női egyenjogúsági mozgalomban. Kifogásuk volt, hogy nem vállalhattak munkát férjük engedélye nélkül; nem hagyhattak végrendeletet férjük ellenjegyzése nélkül, mindezek mellett pedig teljes egészében rájuk hárult a gyerekek felnevelésének, iskoláztatásának feladata, ahogy a főzés és a háztartás is. Nem csoda, hogy ennyi teendő mellett fel sem merülhetett az, hogy a közélet szereplői legyenek. Elisabeth Cady Stanton arról írt önéletrajzi könyvében (Nyolcvan év, és még azon is túl), hogy még arra sem volt ideje ezek mellett, hogy akár csak olvasson a rabszolgaellenes mozgalmakról, nem hogy részt vegyen benne. Ő később Susan B. Anthonyval közösen lett a NASWA, az Amerikai Nemzeti Női Egyenjogúság Szövetség (National American Woman’s Suffrage Association) vezetője.

Elisabeth Cady Stanton portréja

Stanton volt az, aki 1848-ban megírta a nőjogi nyilatkozatot, a Vélemények Nyilatkozatát (Declaration of Sentiments), mely megfogalmazásában a Függetlenségi Nyilatkozatot utánozta: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden férfi és nő egyformának lett teremtve.” Eredeti angol nyelven még erősebb a kontraszt: Jefferson ugyanis az akkoriban szokásos „men” formát használta az emberek jelentésben, míg Stanton „men and womem”-ről ír, azaz, férfiakról és nőkről, ezzel jelezve, hogy szerinte illetve a nőjogi mozgalom szerint nem csak a férfiak lettek egyenlőnek teremtve, hanem a nők is a férfiakkal. Ebből nőtt ki az a nőjogi mozgalom, amelyik az amerikai polgárháború, a rekonstrukció, a Nyugat meghódítása, majd később a határtalannak tűnő technológiai fejlődés idején háttérbe szorult; ám amelyik végül 1920-ra célt ért.

A Vélemények Nyilatkozata, Declaration of Sentiments

Ez volt tehát az a példa, amelyik megihlette Clara Zetkint és társait, akik behozták a nőnapot Európába. A Szovjetunió emelte fel ezt a napot az ünnepnapok közé, és ennek hatására terjedt el az egész világon (az ENSZ 1975 óta tartja számon a jeles napok között), ezért is egy moszkvai eseményhez kötődik dátum szerint. (Volt ugyan egy olyan feltételezés, hogy köze van egy 1857-es New York-i sztrájkhoz, de az csak véletlen egybeesés, hogy az is pont március 8-án történt, másfelől tudatos hidegháborús fabrikáció volt, hogy eltereljék a figyelmet a Nőnap szocialista gyökereiről.) Az ünnepnap azóta is elsősorban Európában és a volt szocialista országokban terjedt el, amerikai eredete ellenére az USA-ban nem nagyon ünneplik. Aztán ez a nap valamikor… kiürült. Ahogy a keresztény ünnepek is elveszítették eredeti tartalmukat, jelentésüket, úgy a munkásmozgalom ünnepei is először csak külsőségben őrizték a hagyományokat, aztán már úgy sem. Ma már csak a virágokkal való felköszöntés dívik.

1896-ra Colorado, Idaho, Utah és Wyoming államokban is törvénybe iktatták a nők jogegyenlőségét. Kalifornia 1911-ben hozz ilyen jellegű törvényt. 1918-ban a Kongresszus is elfogadta azt az alkotmánykiegészítést, miszerint nemi alapon tilos megtagadni a szavazati jogot. Ezt végül az államok háromnegyede 1920-ra ratifikálta, azaz, ekkortól lett hivatalosan is az alkotmány része (XIX. alkotmánykiegészítés). Az első női szenátor Amerikában Rebecca Latimer Fenton írónő és nőjogi aktivista volt, 1922-ben, egyetlen napra kapta meg ezt a hivatalt, november 21-én iktatták be, és 22-én már le is mondott. 87 éves korában lett szenátor, ő volt a valaha legidősebb korában a felsőházba került szenátor. (Másfelől, Fenton rabszolgatartó volt még a polgárháború előtt, ő volt az utolsó tagja a Kongresszusnak, akinek még voltak rabszolgái. Nem csak nőjogi aktivista volt, hanem fehér felsőbbrendűségi aktivista is. A történelemben kevés a tisztán fekete és tisztán fehér szereplő; ha eléggé tiszta valaki, akkor modern kori protagonista, ha több benne a sötétség, akkor modern kori antagonista, de a legtöbb embernek vannak árnyoldalai is. A blogomban elsősorban a modern kori hősökről írok szívesen.)

Rebecca Latimer Fenton

A nők még ma sem egyenlőek a férfiakkal! Szerencsére mindazok, amelyekért a nők a XIX. és a XX. században küzdöttek, mára már valósággá váltak, de még most is, a XXI. században is vannak olyan különbségek, amelyek miatt nem lehet teljes egyenjogúságról beszélni. Az azonos munkáért nem mindenhol jár azonos bér; Magyarországon a különbség „csak” 14%. Az európai átlag 16%, ehhez képest magasabb pl. Németországban (21%), alacsonyabb Olaszországban (5%) az Európai Parlament adatai szerint. Másik, hogy nőjogi szervezetek véleménye szerint az erőszakok áldozatait illetve elkövetőit másképp kezelik a hatóságok, ha azok férfiak, illetve, ha nők. A nőket ért erőszakos támadások után gyakori az áldozathibáztatás: „Miért ment oda? Mit keresett ott? Miért öltözött úgy?”, és ezek rokonai. Szintén és sajnálatos módon gyakori, hogy párkapcsolatokban a nők erőszakkal vannak alárendelt szerepbe kényszerítve – miközben Magyarországon minden héten meghal egy nő vagy egy gyermek a családon belüli erőszak áldozataként. A háztartásbeli munkák sem egyenlően vannak megosztva; bár vannak politikusok, akik szerint a nőnek a konyhában a helye, vagy ha nem ott, akkor a szülészeten, illetve vannak, akik szerint a „női princípium” kiteljesedése a szülés és az anyaság – azért a nők annál többet érdemelnek, hogy lélegző inkubátornak nézzék őket. Ez nem azt jelenti, hogy ezek ne lennének nem csak fontos, hanem csodálatos részei az életnek, csak azt, hogy nem ebben merül ki a női élet.

Úgyhogy amikor felköszöntjük ma hölgyismerőseinket, ne arra gondoljunk, hogy ez a nap az, amikor kötelező udvariasnak lenni, virágot venni, gondoljunk arra: minden nap kötelező udvariasnak lenni! Nem csak ma, hanem minden nap tehetünk azért, hogy a jog asztalánál egyformán helyet kapjon férfi, nő, mindenki, hiszen mindenki erre a Földre született, mindenkinek, aki itt él, annak joga, elidegeníthetetlen joga van az Élethez, a Szabadsághoz és a Boldogságra való törekvéshez – nemétől függetlenül.

Howard Miller híres plakátja, „Mi is képesek vagyunk megcsinálni!”, 1943-ból.