Eljött hát az idei év karácsonya, mindenki készülődik a családi ebédre-vacsorára... vagy, rohan ajándékokért, esetleg nagybevásárlást végez, hiszen 24-e déltől 27-e hajnalig zárva lesznek a boltok... de majdnem mindenki feldíszítette már a karácsonyfát -- bár azt hagyományosan korábban csak 24-én tették meg --, mint a karácsony elmaradhatatlan kellékét. Nem is arról fogok írni, hogy ezen a napon mit ünneplünk; van, akinek ez a szeretet ünnepe, van, ahol Jézus születésének évfordulója, van, ahol azt ünneplik, hogy végre egyre világosabbak lesznek a nappalok (korábban meg volt, ahol Mithrászt, Hóruszt ünnepelték, esetleg Szaturnáliát tartottak, vagy a Jult ünnepelték meg), most mindössze arról fogok írni, hogy hogyan és miként, mikortól része az amerikai kultúrának a karácsonyfa állítása. Vagyis inkább az ellenkezőjéről, hogy volt, amikor betiltották az ünneplését.

Ez egy karácsonyfa? A germán népeknél az örökzöld fenyőfákat Jul ünnepségen feldíszítették a fák szellemeinek tiszteletére, azokat körülülték, körültáncolták, bőségesen lakomáztak, sőt, még áldozatokat is hoztak Odin, Freya és a többi isten tiszteletére

Puritánoknak azokat az angliai vallásos embereket nevezzük, akik a XVI. század legvégén, XVII. század elején szembe kerültek az anglikán egyházzal, az angol abszolutizmussal, és kálvinista alapon az egész egyház megtisztítását követelték; számukra a római katolikus külsőségek megőrzése behódolás volt a pápaságnak, így nem fogadták el Canterbury érsekét sem lelki vezetőjüknek. Mivel Angliában nem nézték őket jó szemmel, sokan vándoroltak közülük ki a kolóniákra (jó páran közülük előbb Hollandiába) -- ők voltak az első igazán nagy lélekszámban megjelenő bevándorló csoport az Új Világban. A letelepedési engedély megadásával az angol uralkodó megszabadult belső problémái egy részétől, és letelepíthette őket a lehető legrosszabb gyarmaton, ami akkoriban létezett: az észak-amerikai kolóniákban. Ekkoriban a már létező amerikai kolóniák szegények voltak, állandó bennszülött támadásoknak kitettek, viszont az uralkodónak is szüksége volt arra, hogy legyen valaki ott, aki belakja a helyet (azaz megóvja az uralkodó földjét a spanyoloktól, franciáktól), munkálja a földet, adót fizet -- win-win szituációnak tűnt.

A puritánok megérkeznek Amerikába (Desembarco de los puritanos en América), Antonio Gisbert festménye, 1868.

Ezek a puritánok borzalmasan, elviselhetetlenül erkölcsösek voltak (gondoljunk csak Nathaniel Hawthorne A skarlát betű-jére), és Új Angliában (New England-nak a mai USA északkeleti kisebb államait nevezzük: Maine-t, Vermont-ot, New Hampshire-t, Massachusetts, Rhode Island és Connecticut államait, persze akkoriban ezek még nem voltak külön államok, hanem egyben voltak egy közös terület; vesd össze Nova Scotia-val, Új-Skóciával) egy új, tisztább, erkölcsösebb, nemesebb egyházat akartak felépíteni. Szentül hitték, hogy az ember eredendően bűnös, esendő, tisztátlan, ennek értelmében az emberiség nagy részére örök tűz és kárhozat vár; és hogy csak Isten segítségével lehetséges az embernek megtisztulnia. A megváltást csak kemény munkával, zsugori takarékossággal, és magas erkölcsökkel lehet csak remélni -- elérni nem, mert a mindentudó Isten előre meghatározta mindannyiunk sorsát, vélték ők. Érdekességképpen megjegyzem, hogy az üzleti életben elért sikert (feltéve, ha kemény munka, zsugori takarékosság és magas erkölcs eredményezte) egy jelnek vették, hogy az illetőnek van esélye a megváltásra. Kezdettől fogva szorosan összekapcsolódott a puritán egyházközösség és a puritán kormányzat egymással; a pennsylvaniai amishokra vagy az utah-beli mormonokra lehetne gondolni, ha hozzájuk közel álló, ám ma is létező vallási irányzatot szeretnénk keresni. Templomba járni szó szerint kötelező volt, és a vallási intoleranciájuk pedig eléggé magas. Nem önmagában az élvezetet ítélték el, hanem a frivolitásba, tivornyába, hőzöngésbe, önmagából való kivetkőzésbe átcsapó élvezetet; bort ittak például, de a részegséget elítélték. Állandó harcban álltak saját lelkiismeretükkel, és többnyire veszítettek; Henry Louis Mencken, XX. századi amerikai kritikus találó megjegyzése szerint a puritanizmus nem más, mint az attól való félelem, hogy valahol, valamikor, valaki, boldognak érezheti magát.

Howard Plye 1883-ban készült festménye: A puritán kormányzó félbeszakítja a karácsonyi sportokat (The Puritan Governor interrupting the Christmas Sports)

A nőknek természetesen nem voltak politikai jogaik, ahogy egy föld nélküli férfinak sem, vagy egy földdel ugyan bíró férfinak, ha éppenséggel nem iratkozott fel a puritanizmusra. (Az általuk kiutált telepesek alapították meg Penn Erdejét -- azaz Pennsylvaniát, ahol a teljes vallásszabadság elve érvényesült.)

Mivel tanításuk szerint gyermekként senki sem tudja átélni Isten kegyelmét, tehát csak felnőtt fejjel lehet valaki a kongregációjuk része, így kötelességüknek is érezték mások, elsősorban saját gyermekeik felvilágosítását, mint egy szigorú, de segítőkész szülő; iskolákat is emeltek, és ők alapították meg Harvard egyetemét is, mert teológiában képzett lelki vezetők nélkül nem tudták volna elképzelni életüket, annyi módon el lehet tévelyedni. Egy európai faluhoz képest egy észak-amerikai puritán kolónia már csak emiatt is pezsgő szellemi élettel bírt, ugyanis megállás nélkül vitatkoztak azon, hogy mi helyes, és mi nem. Tiltólistára kerültek a különböző sportok, játékok, a színház, úgy általában minden vasárnapi tevékenység a templomba járáson kívül (a vasárnap az imádkozás napja, nem a munkáé, főleg nem bármilyen élvezeté). A vadászat is tiltva lett, nem azért, mert az az állatnak fájdalmat okoz, hanem, mert a vadásznak örömet, ekképpen minden ketrecharc (akkoriban népszerű szórakozása volt a köznépnek a kakasviadal, vagy bármilyen állatok egymásnak eresztése). A nem-örömszerzés, hanem a kemény munka érdekében elvégzett sportokat persze engedték: a futást, birkózást, vívást, sőt, a halászatot, solymászatot és az élelemszerzés érdekében végzett vadászatot. Minden tevékenységnek azt a célt kellett szolgálnia, hogy Isten nagyobb dicsőségét hirdesse, nem pedig azt, hogy az azt végző bármilyen élvezetet találjon benne, vagy hírnévre tegyen szert. A téli napforduló esetében pedig úgy döntöttek, hogy akkor Jézus születését megünnepelni, hát abszolút elfogadhatatlan, helytelen, sőt: miután 1645-ben kivették az ünnepek közül a karácsonyt, Massachusetts-ben 1659-ben egyenesen betiltották a karácsonyozást (egyik, a történészi véleményekkel megegyező, jogos érvük szerint Jézus valószínűleg ősz végén született, egészen biztosan nem tél idején akartak a római birodalomban népszámlálást tartani, nem beszélve arról, hogy Jeremiás könyvének 10. fejezetének első versei pont arról szólnak, hogy nem szabad eltanulni a pogányok útját, akik fát díszítenek fel arannyal-ezüsttel).

Massachusetts Öböl Kolóniája ezt a döntést hozta: "Hogy megelőzzük azokat a zavargásokat, melyek ezen bíróság hatálya alá tartozó különböző helyeken megtörténnek, olyanok érvei által meggyőzetvén, akik ilyen babonás fesztiválokat mai napig látnak különböző más országokban, Isten mindenhatóságának és mások becsületének nagy megbecstelenítésére, ezáltal tehát ezen Bíróság és annak Tekintélye által elrendeltetik, hogy bárki, aki találtatna ilyen eseményeken, mint a Karácsony vagy más efféléken, melyek a munkától való tartózkodással, tivornyázással vagy másképpen megbotránkozást okoznak, minden ilyen esetben, mint mondtuk, minden egyes ember, aki vétkes, öt schillinget, mint büntetést, fizessen be a hatóságoknak."

Nesze neked Karácsony, te sátáni praktika

A karácsony ugyanis egyértelműen nem csak, hogy pogány eredetű, de ráadásul vidámsággal, jókedvvel, evészettel-ivászattal járt együtt. Természetes volt, hogy nem maradhatott, hiszen az eredeti céltól, a lelki tisztaságtól és Krisztus eljövetelétől vonta el a figyelmet. A puritán vezetők mondása amúgy is az volt, hogy azok számára, akiknek minden nap egy ünnepnap, nincs szükség külön ünnepnapokra. (“They for whom all days are holy can have no holiday.”) Az ilyen eredetű ünnep a puritánok kényes erkölcseinek nem felelt meg, ám a tiltásuk és tartózkodásuk a XIX. század elejére elhalt: ekkor rengeteg új bevándorló érkezett az USA-ba, főleg írek, németek és angolok, nagyjából 12 milliónyian (1800 körül mindössze 5 milliónyian lakták az USA-t!), így a puritánok egyszerűen felszívódtak az embertömegben, jókedv-ellenességük egyszerűen eltűnt, az új bevándorlók  pedig hozták magukkal az európai szokásaikat, ünnepeiket, így a karácsonyfa-állítás és az ajándékozás szokását is. A karácsonyt végül 1870-ben nyilvánította ünnepnapnak az amerikai Kongresszus.

De miért és mikor lett feldíszítve a karácsonyfa? 

Mint írtam, maga az ünnep pogány eredetű: a téli napfordulót majdnem mindenhol megünnepelték. Maga a fa feldíszítésének hagyománya a germán legendák homályába vész. A germánoknál a téli napforduló idejére eső Jul fesztiválkor az örökzöld fenyőket körbe ülték, táncoltak, ittak, ettek, mulattak, és hatalmas tüzeket gyújtottak a fény visszatérését, a Nap újjászületését ünnepelve. (Ebben az a fontos, hogy míg minden más növény télen elhal, a tűlevelű örökzöldek ilyen időben is életerősek, zöldek maradnak.) Bár a kereszténység elterjedt az V. század körül Észak-Európában is, az egyszerű emberek nem mondtak le a Jul ünnepségről (a skandináv nyelvekben a karácsonyfa neve mai napig ebből a szóból származik), ezért a keresztény papság igyekezett összekapcsolni a két ünnepet: Jézus születését és a Jult, így lett az a Karácsony ünnepsége. A középkorban a téli napfordulót továbbra is megünnepelték -- bolondünnepekkel.

Ilyenkor nem csak, hogy fesztiváli hangulat volt (gondoljunk csak újévre), amikor gyakran beöltöztek az emberek különböző jelmezekbe (mint Szaturnáliakor vagy farsangkor), hanem ráadásul a szegények a tehetősebbek ajtaján kopogtatva enni-inni kértek, különben baj lesz (mint Halloweenkor). Ezek a bolondünnepek gyakran lerészegedésig és kimerülésig folytak.

Bolondok fesziválja, Pieter van der Heyden metszete

Egy ilyen középkori bolondünnepről írja Ráth-Végh István: "Istentisztelet folyik a főoltár előtt, de nem rendes áldozópap tartja, hanem a bolondpüspök. (Episcopus stultus.) A diakonusok és subdiakonusok választották maguk közül, aminthogy az egész cécót is ők rendezték. A bolondpüspök teljes egyházi díszben mondja a misét, de micsoda kerge gyülekezet rajzik körülötte! Groteszk álarcos pofák; medvének, farkasnak és egyéb vadállatnak bőrébe bújt, sőt olyankor a saját ruháikból teljesen kibújt fiatal szerpapok; derekukat női ruhában riszáló más papi személyek -- szóval, egy farsangba illő, bomlott, viháncoló férficsorda. [...] A füstölőben tömjén helyett ócska cipőtalpakat égettek s a püspök előtt lóbálták, hogy a füst az orrába menjen. Mise végeztével a duhaj bolondok kitódultak az utcára, felkaptak trágyával megrakott társzekerekre, végigkocogtak a városon és a látványosságra odacsődült kíváncsiakat lógolyóbisokkal meglődözték." 

Az ajándékozás szokása csak a XVII-XVIII. században kezdett elterjedni, főleg a protestáns egyházakban. Ekkorra a bolondünnepek megtartásának a szokása elhalóban volt, újévre korlátozódott. Az ajándékozás szokása persze sokkal régebb óta fennállt, de nem volt a vallási hagyomány része. A keresztény hagyomány a három bölcshöz kötötte, akik ajándékot vittek a gyermek Jézusnak, annak ellenére, hogy a Bibliában nem a születése idején jönnek, és nem esik szó sem a számukról, sem nevükről, csak arról, hogy leborultak előtte és tömjént, mirhát és aranyat adtak neki; de csak miután előbb Heródeshez járultak, nála kérdezvén, hol található a zsidók királya (Heródes emiatt rendelte végül el a két év alatti gyermekek megölését, azaz, a születés után  legalább egy, de maximum két évvel érkeztek, számuk nem ismert, de mivel három ajándékot hoztak, emiatt szokás őket háromnak mondani, annak ellenére, hogy a szír vagy örmény egyházban például tizenketten vannak.) Az ajándékozás szokása általánosan elterjedni a XIX. században kezdett, akkor is inkább Mikulás-napon, az USA-ban viszont egyértelműen kimutatható, hogy 1823-ban az eredetileg névtelenül (később Clement Clarke Moore-nak tulajdonított) megjelent gyermekversnek, a Szent Miklós látogatása vagy közismertebb nevén A Karácsony előtti éjjel című versnek nagy hatása volt az amerikai Karácsony-ünnepségre és magára az ajándékozás szokására, amit csak megerősített a köztudatban az 1843-as regény, Charles Dickenstől a Karácsonyi Ének. (Ez az a híres történet, amiben egy idős, zsugori embert meglátogat a karácsony három szelleme, aki a végén mindenkit megajándékoz.) Ekkor alakult ki, nem kis részben ennek a versnek a hatására, az, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat, rénszarvas-meghajtású repülő szekéren, a karácsony előtti estén, a kéményen át érkezik, és a kikészített harisnyába tölti az ajándékokat.

Minden bizonnyal Németországból, a XVI. századból származik az a szokás, hogy az emberek hazahozták, a lakásukba állították a fenyőfát, és elkezdték azt fel is díszíteni, az első írásos említés erről 1531-ből származik. (Egyesek szerint Luther Mártonhoz is köthető ez a hagyomány.) Az biztos, hogy az USA-ban Pennsylvania német telepesei hozták magukkal a hagyományt az Óhazából: ők már a XVIII. században, még a függetlenségi harc előtt is feldíszítették a közösségeik fenyőfáit ilyenkor, ám a XIX. század közepéig a nem-német amerikaiak számára a fenyőfa-díszítés, karácsonyfa-állítás pogány szokásnak számított, és nem is éltek vele.

Változást az hozott, hogy 1846-ban Angliában Viktória királynő, és férje, a német Albert herceg az illusztrált London News újságban úgy jelentek meg, hogy gyermekeikkel körülállnak egy fenyőfát. Viktória elődjeivel ellentétben népszerű volt alattvalói körében, így átvették a karácsonyfa állítás divatját tőle, a divatból pedig szokás, majd hagyomány lett. Az USA-ban talán ez az angol hatás is kellett, hogy elterjedjen a szokás; 1856-ban Franklin Pierce volt az első elnök, aki ilyen karácsonyfát állíttatott fel. A XIX. század végére pedig már biztosan népszerű volt a fa állításának és díszítésének szokása, hiszen Németországból karácsonyfa-díszeket importáltak, ami azt jelenti, hogy már volt piaci méretű igény is ilyenre. Az, hogy gyertyák helyett vllanyégőkkel díszítsék a fát, Thomas Edison egyik segédjétől, Edward Johnsontól származik, 1882-ből; 1890-re már a karácsonyi villanyégők tömeggyártása is elkezdődött, bár ekkoriban a legtöbben otthon készített díszeket tettek fel a karácsonyfájukra, a német-amerikaiak pedig aszalt gyümölcsöket, marcipán-édességeket és mézeskalácsokat, azaz, a szaloncukorral való díszítést innét lehet eredeztetni.

1846, London News

Nagyüzembe a karácsonyfa-állítás 1933-ban kapcsolt, amikor a Rockafeller Center előtt felállították az első óriás-fenyőfát: azóta ez megszakítatlan hagyomány. 2007 óta a Rockafeller Karácsonyfát olyan 30 000 LED-égővel díszítik fel minden évben,  amelyek hossza 5 mérföldnyi hosszú. Az USA-ban jelenleg is 15 000 "fenyőfa-farmon" 350 millió fenyőfát nevelnek közel 1500 négyzetkilométeren, mindet arra a célra, hogy valamikor majd karácsonyfa legyen belőlük.

Azaz nagyjából elmondható, hogy a puritánoknak igazuk volt, amikor teológiai érvek alapján úgy döntöttek, hogy Karácsonykor nincs mit megünnepelni, mivel az nem egy keresztény ünnep; viszont a régi idők homályába vesző időktől fogva él az emberekben a vágy megünnepelni azt, hogy mostantól kezdve egyre világosabbak a napok, igényük van arra, hogy néha-néha kirúgjanak a hámból, jól érezzék magukat. Az, hogy ezt milyen formában teszik, adott társadalom kultúrájának kérdése csupán: mind a Szaturnália, mint a Jul-ünnep, mind a bolondünnepek, mind a mostani, ajándékozós-karácsonyfaállítós-családdal együttlevős karácsony egy ünnep.

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kíván: a szerző

----------------------------------------

Bónusz track: A közhiedelemmel ellentétben nem a Coca-Cola cég találta ki a kövérkés, joviális, jókedvű Mikulást, amelyik ajándékokat hoz Karácsony előestéjén, ők csak felhasználták a már létező, élő hagyományt.

A sok Coca-Colás Mikulás-reklám közül az egyik. Aki sok kólát iszik, ennyire fog elhízni

A következő képet  a korábbi cikkekben már megidézett Thomas Nast rajzolta, 1878-ban, ekkorra már a fehér szakállú, piros ruhás, azt hasán fekete övcsattal összefogó Mikulás figurája már kialakult. Hogy miből? Az már másik történet, de talán nem csak Szent Miklóshoz van köze, hanem Odinhoz is, lásd Nast képe után:

A régi hagyomány szerint Jul fesztivál utolsó napján a viking gyerekek egy szalmával teli csizmát helyeztek ki a tűzhely elé, Odin 8 lábú lovára, Slepnirre tekintettel, Odin pedig a szalmáért cserébe a csizmákat édességekkel, gyümölcsökkel és játékokkal  töltötte meg. A mítosz szerint Odin világa, Asgard mellett van Alfheim, a Kilenc Világ egyike, a tündérek otthona, aminek ura Freyr.

A fehér szakállú, piros ruhás, félszemű Odin, azaz Wotan, azaz Szerda, vállain két hollója, Hugin és Munin. Ho-ho-ho!

AZ USA-ban feltűnően sok családban "öröklődik" a politika, elég, ha a legnagyobb politikai famíliára, a Kennedykre gondolunk (jelenleg is a család több tagja visel tisztségeket, illetve a családba házasodott be maga Arnold Schwarzenegger is), de ilyen a Bush-család ugyanúgy, mint más, Magyarországon kevésbé ismert családok, vagy volt a két elnököt is adó Roosevelt-família; ám magyar ésszel felfoghatatlannak tűnik az is, hogy sokszor a korábban hivatalt viselt házastárs felesége (ritkábban: férje) is politikai pályára lép, kilépve az árnyékból (elég, ha csak a Clintonokra gondolunk, vagy Claire Underwoodra). Ennek az USA-ban régi hagyománya van: "özvegy-szabálynak" is nevezték, ám mára már, elsősorban a nők politikai szerepének felerősödése miatt, kikopott a gyakorlatból. Az eddig leghosszabb ideig, 24 évig, szenátorként dolgozó nő, Margaret Chase Smith is férjének elhunyta után, annak kongresszusi képviselői helyére kerülve kezdett el politizálni.

Margaret Chase Smith, az eddig leghosszabb ideig (24 évig) szolgáló szenátornő

Az USA-ban minden évben november első vasárnapját követő első kedden van általános választás (hogy miért ezen a napon? Olvassa el korábbi cikkemet!) Ezen a napon minden negyedik évben elnököt, minden második évben képviselőt választanak az amerikaiak; minden hatodik évben szenátort, és államonként változó, hogy mikor, de kormányzót, helyi polgármestert, helyi képviselőket, helyi állami szenátorokat, sőt, az iskolaszék vezetőjét, a rendőr parancsnokot, és így tovább. Olyan pozícióra is szavaznak az USA-ban, melyekről nem is hinnénk, hogy választás útján is be lehet tölteni: a későbbi, aktuális szavazás tisztaságát felügyelő bizottsági elnöki székre is! (Így nyert el tavaly egyetlen szavazattal valaki el egy elnöki pozíciót, ugyanis szó szerint ő kapta az egyetlen szavazatot, a sajátját, azt is mint write-in jelölt; az USA-ban ugyanis lehetséges olyanokra is szavazni, akik egyébként nincsenek rajta a szavazólapon, és így még akár szenátor is lehet valaki -- igaz, ez meglehetősen ritka, mindössze kétszer történt az egész amerikai politikatörténetben, egyikük jelenleg is szenátor, Lisa Murkowski 2010-ben így lett Alaszka szenátorasszonya.)

Lisa Murkowski szenátorasszony Write-In jelöltként nyert 2010-ben

Viszont vannak olyan helyzetek, amikor nincs lehetőség kiírni új választást az általános választásokig; ezek jellemzően azok az esetek, amikor az év olyan szakában (második félévében) hal meg egy tisztséget viselő politikus, amikor a novemberi időpontig nincs idő kiírni új választást. Ilyenkor az adott állam kormányzója jelöl ki képviselőt vagy szenátort a mandátum hátra lévő idejére (vagy a következő évi általános választásokig). John McCain 2018. augusztus 25-én hunyt el; a novemberi általános választás előtt lehetetlen lett volna speciális választást kiírni. (Ellenben ha valaki előbb lesz jelölt, és utána jár le a földi létének ideje, akkor őt ugyanúgy meg lehet választani, mint Dennis Hof-ot választották meg másfél hónapja, Nevadában; ilyen esetekben az adott állam szabályai szerint kell eljárni, mi a teendő, de ilyenkor sem húzzák le a szavazólapról, hanem általában új, speciális választást szoktak kiírni, hogy ne lehessen győztes valaki a 2. helyről, csak, mert a riválisa meghalt.) McCain utódjául Doug Ducey, a kormányzó, előbb Jon Kylt, majd Martha McSallyt jelölte ki; ők mindössze addig lehetnek szenátorok, amíg a választók meg nem választják választáson az utódot. McCain halálakor komolyan felmerült, hogy Ducey az özvegyet, Cindy McCaint fogja választani, hogy töltse ki a hátralévő pár hónapot a mandátumból.

Miért merülhetett ez fel egyáltalán? Több oka is van. Egyértelmű volt, hogy az, aki az utód lesz, akár csak erre a pár hónapra is, komoly esélyekkel vághat neki az általános választásnak, hiszen akkor ő lesz az inkumbens, a "name-recognition"-ja javul, azaz, jobban felismerik őt a választók, és már ez alatt a pár hónap alatt is országos ismertségre tehet akár szert, pár szavazáskor pedig valósan is bemutathatja, hogy mire lehet tőle számítani. Végül pont azért is választotta Ducey Kylt kijelölt szenátornak, mert ő maga már politikai pályájának végén volt, és egyértelmű volt, hogy nem akart jelölt lenni; ez által elodázható volt a párton belüli összecsapás, ami igazából senkinek sem érdeke. (Amikor a Jeff Flake helyéért menő republikánus előválasztást megnyerő McSally elveszítette a Jeff Flake helyéért menő szintén arizonai választást, akkor Kyl le is mondott a szenátori helyről, és Ducey McSallyt jelölte ki ideiglenes szenátornak, McCain helyére, hogy a következőn már tényleg javuljanak esélyei.) Cindy McCain a szenátusba küldése nem csak tisztelgés lett volna McCain emléke előtt, de egyértelművé tette volna azt is, hogy a kormányzó nem favorizál senkit sem -- ámbár ugyanezt a szándékot Kyl jelölésével is ki tudta fejezni.

Egy másik oka annak, hogy annak idején az özvegyeket jelölték a kormányzók pozícióba az is, hogy egy váratlan haláleset után a családnak szüksége volt bevételre, és így legalább addig biztosítva volt a hátramaradt társ megélhetése, amíg az új jelölt fel nem esküdött, és volt lehetősége az alatt az idő alatt intézni a temetést, különböző ügyeket, volt lehetősége, ha kell, állás után nézni. Az ilyen özvegyek általában semmilyen vizet nem zavartak, meg is jegyezte róluk 1932-ben a New York Sun lap, miszerint "Páran azon Hölgyek közül, akik megörököltek egy széket a Kongresszusban, bebizonyították képességüket, ám többségükről csak annyit lehet mondani, hogy egy hamis lovagi kódnak megfelelve méltósággal és jó ízléssel viselték hivatalukat, csendesen szolgáltak, és még csendesebben hagyták el a Capitoliumot; azon csodálkozva, hogy mégis, azon férfiak, akik kitalálták ezt az öröklött-hivatalt, mire gondolhattak."

Rebecca Latimer Felton, az első szenátorasszony. 87 évesen, 9 hónaposan és 22 naposan a valaha volt legidősebb frissen felesküdött szenátor. Thomas W. Hardwick kormányzó jelölte a váratlanul elhunyt Tom Watson szenátor helyére a női emancipációs mozgalomban betöltött szerepét honorálva ezzel. Egyetlen napig, 1922. november 21-től 22-ig volt hivatalban, egyetlen nap után lemondott megválasztott utódja javára.

De nem ilyen volt töltelék-jelölt volt Margaret Chase Smith! A már fiatalon dolgozó, újságíró, női emancipációs mozgalomban részt vevő Margaret Chase 1930-ban ment férjül a nála 21 évvel idősebb Clyde Smith-hez, akit 1936-ban megválasztottak maine-i képviselőnek, és mint titkárnő-beszédíró-kincstárnok tartott férjével. Férje 1940-ben szívinfarktust kapott, és rövidesen el is hunyt, ám politikai végakarataként felkérte szavazóit, hogy feleségét támogassák utódjaként, mert nála jobbat el sem tud képzelni befejezetlen munkája folytatására. A maine-i republikánusok nem is akadályozták meg, hogy a hátralévő negyed évben ő reprezentálja Maine-t, sőt, a speciális választáson demokrata kihívója sem volt, így ő lett az első Maine-ből származó női képviselő a Kongresszusban. Csakhogy Margaret Chase Smith a három hónap lejárta után is úgy gondolta, hogy ő maradna hivatalban, köszöni szépen, és a demokrata kihívóját 65%-35%-os szavazati aránnyal győzte le. További három alkalommal választották őt meg képviselőnek (azaz 1940-1949 között volt alsóházi tag). Munkáját lelkiismeretesen és kiválóan végezte: a világháborúban ő volt az egyetlen civil nő, aki katonai hajó fedélzetére lépett, miután a romboló-gyártás felügyelőjévé nevezték ki; 25 000 mérföldet tett meg hajón a Csendes-óceán déli részén 1944 telén ebben a minőségében. Meggyőződéssel képviselte, hogy nőknek helye van a hadseregben, és ilyen irányú törvényjavaslatokat adott be, Harry S. Truman elnök az egyik ilyen törvényjavaslatát alá is írta, miután azt a Kongresszusban megszavazták.

1948-ban, miután az egyik Maine-beli szenátor bejelentette visszavonulását, Margaret Chase pedig azt, hogy indul az ő helyére. Az egyik legkorábbi grassroot-kampánnyal, kevés pénzből gazdálkodva, de megnyerte először a republikánus előválasztást, úgy, hogy több szavazatot kapott, mint három ellenfele együtt, aztán pedig az általános választást is, 71%-29% szavazati arányban. Népszerűsége annak is volt köszönhető, hogy egyáltalán nem úgy szavazott, mint egy pártkatona, elég gyakran szavazott saját pártja ellenében; lehetőség szerint minden egyes ügyben, ahol szavazott, tájékozódott, tehát pontosan azt csinálta, amit egyébként egy képviselőnek csinálnia kéne.

Az alsóházi tagként már amúgy is ismert szenátorasszony országos hírnévre akkor tett szert, amikor nyilvánosan elítélte az amerikai történelem sok szégyenfoltja közül az egyiket, a mccarthyzmust. Joseph McCarthy szenátor kommunista-üldözésével eleinte egyetértett, de amikor látta, hogy bizonyítékok nélkül tesznek tönkre emberi életeket, akkor élesen kikelt szenátortársa ellen. Saját bevallása szerint kezdetben úgy vélte, hogy McCarthy egy ügyvéd, biztosan jobban ért az ilyen ügyekhez, mint ő, aki újságíró volt, és hogy a demokraták közötti ügyvédek biztosan feltárnák a visszásságokat, ha lennének; ám fokozatosan rájött, hogy a McCarthy kommunista-vádjainak többnyire nincs alapja, és a demokraták egyszerűen félelemből nem tesznek semmit, nehogy őket is a kommunista-vád érje.

1950 június 1-én Margaret Chase Smith felállt a felsőházban, és elmondta azt a tizenöt perces beszédét, amit "A lelkiismereti szabadság deklarációjának" nevezett.

Ebben elmondta, hogy minden amerikainak joga van kritizálni; joga van népszerűtlen nézeteket vallani; joga van ellenállni; joga van független gondolat megfogalmazásához. Ezen jogok gyakorlása egyetlen amerikai számára sem jelentheti azt, hogy akár reputációja, akár megélhetése veszélybe kerüljön. Nem nevezte meg McCarthy-t, csak utalt rá, de egyértelműen kritikája felé, és azon republikánusok felé szólt, akik hagyták, hogy a wisconsini szenátor válogatás és következmények nélkül vádolhasson meg bárkit. "Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Republikánus Párt politikai sikert érhessen el a Hamis Vádak négy lovasának segítségével: a Félelem, a Tudatlanság, a Fanatizmus és a Mocskolódás lovasainak segítségével", idézve meg egy bibliai képet.

A világtörténelem egyik legszebb beszéde volt, példája annak, hogy egy demokráciában ki kell állni a jogainkért, mert mindig lesznek olyanok, akik azokat el akarják nyomni. Bernard Baruch, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt gazdasági tanácsadója szerint, ha ezt a beszédet egy férfi mondja el, ő az USA következő elnöke.

McCarthy demokrácia-ellenes ámokfutása 1954-ben ért végül véget, mikorra Chase Smith férfi kollégái is sorban felszólaltak ellene. Helyzete ekkorra vált tarthatatlanná, és végül 1954 december 2-án a Szenátus 67-22-es arányban elítélte őt. Ezek után McCarthyt kerülték szenátor-társai, hozzá sem szóltak, ha beszédre jelentkezett, tüntetőleg kivonultak a teremből. A sajtó, amelyik korábban minden tettéről beszámolt, még véletlenül sem említette meg a nevét. McCarthy alkoholista lett, és végül mindössze 48 évesen hunyt el.

Margaret Chase Smith politikai karrierje töretlen maradt. 1952-ben felmerült a neve, mint Eisenhower lehetséges alelnökjelöltje, ám azzal hárította el a gondolatot, hogy ha megválasztanák, első dolga Mrs. Truman felkeresése lenne, és elnézést kérne tőle. 1954-ben és 1960-ban is újraválasztották, 1964-ben pedig még az Egyesült Államok elnöki címére is bejelentkezett. 1972-ben 75 éves korában volt az első választás, amelyet elveszített, akkorra már rosszabb volt az egészsége is, ráadásul, bár már 32 éve volt Maine államnak vagy képviselője, vagy szenátora, nem tartott fenn helyi irodát. Bár republikánus volt élete végéig, valójában független volt; gyakran szavazott a republikánus párt ellen, sokszor a demokratákkal; ő pont olyan volt, mint amilyennek az Alapító Atyák elképzelték annak idején a politikusokat (kivéve, hogy nő volt, nem férfi).

A legnagyobb állami kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet, George H. W. Bush elnöktől 1989-ben kapta meg. 97 évesen érte őt a halál, 1995-ben, szülővárosában, Skowhegan-ban. Az, hogy a rózsa lett az USA hivatalos virága 1986-ban, neki köszönhető: még alsóházi tagként napi viseletének részévé tett egy szál rózsát ruhájára tűzve, és évtizedeken át kampányolt a hivatalos elismerés kivívásáért.

A kivágott képkocka az Adam Ruins Everything című sorozatból van, tévesen 1953-as évszámot szerepeltetve

Mai napig emlékeznek rá a Capitoliumon; ámbár emlékét gyalázatos módon idézte meg nem sokkal ezelőtt Mitch McConnell republikánus felsőházi vezető, amikor Susan Collinst, a szintén republikánus, szintén Maine-beli szenátorasszonyt őhozzá hasonlította, amikor az úgy tett, mintha mérlegelne, majd pártjával együtt szavazott Brett Kanavaugh ügyében -- miközben Margaret Chase Smith pont, hogy rendszeresen a saját pártja ellen szavazott, a lelkiismeretére hallgatva.

A korabeli New York látképe elválaszthatatlanul összefonódott a tűzlépcsőkkel. Sokáig a new york-i építészeti szabályzat része volt, hogy minden épületet el kell látni ilyen tűzlépcsőkkel, a tűzkárok elleni védekezésül. Chinatownban, Little Italyben, Hell's Kitchenben, a Sohoban vagy úgy általában Manhattanben nem nagyon van épület tűzlépcső nélkül (magunk is bejárhatjuk a sárga emberkével a gugli-térképen alsóvárost, vagy egész New Yorkot is akár.)

Korábban már bemutattam egy könyvet, mely nagy hatással volt az amerikai történelemre, most egy másikról lesz szó. Eleve ritka az, amikor egy szépirodalmi műnek a valós életben is nagy hatása van (gondolkozzunk csak egy picit el a magyar történelmen; hány politikai akciót tüzelt fel egy regény?), tehát mindenképpen érdemes vele foglalkoznunk; ám Upton Sinclair The Jungle (magyarul: A mocsár) című regénye több ok miatt is kiérdemli a figyelmet.

Sinclair könyve számos kiadásban látott napvilágot

A XX. század elején a nagy északkelet-amerikai gyárak elkezdték okádni a füstöt kéményeikből. Írtam már Henry Ford futószalag-gyártósoráról, ahol a munkásait kíméletlenül kihasználta Ford, sőt, véres erőszakkal verte le tüntetéseiket, halottakat is hagyva a földön. Így ment ez mindenhol. A munkásokat védő törvények sehol sem voltak még, az amerikai tőzsdeindex szárnyalt (hol volt még a nagy összeomlás!), az USA épp elkezdett világpolitikai tényezővé válni Theodore Roosevelt alatt, aki fennen hangoztatta, hogy a világpolitika amerikai politika is, és úgy is kell viselkedni. A Szabadság-szobor 1885 óta fogadta a bevándorlókat: olaszok, írek, magyarok érkeztek New Yorkba, hogy aztán vagy letelepedjenek, vagy rögtön továbbálljanak a munkásokat váró és felszívó északkeleti államok üzemeibe: a magyarok New York mellett főleg Detroitba, Clevelandbe, Colombusba, Toledoba, és Chicagoba, azaz Ohio és Illinois államokba húztak, ők voltak az amerikás magyarok, köztük a József Attila által megírt másfél millió kitántorgó emberünk.

Nem csak a gazdaság, de a feketegazdaság is virágzott, a különböző maffiák ekkor kezdték meg működésüket a nagyvárosokban. A politikusok korruptak voltak, ahogy a rendőrök is. Kézről-kézre járt a "boodle", a "dohány", a feketepénz. A pénznek nincs szaga, pecunia non olet, mondta Vespasianus, amikor megadóztatta a gyapjúkallózok (de nem: *gyapjúkalózok) által gyűjtött emberi vizeletet (a vizeletben lévő, annak húgyszagot adó ammónia szükséges a gyapjú tisztításához), és nem volt szaga annak a pénznek sem, ami a kor nagyvárosaiban egyik simlis üzletembertől eljutott az inspektorig, hogy nézzen el neki egyet s mást; nem volt szaga a pénznek, amikor a politikus lefizette a madame-ot, hogy a megejtett prostituált vetesse el a gyereket; nem volt szaga a pénznek, amiből az előkelő ruháikat szabatták maguknak a maffiafőnökök. Az üzlet virágzott, épültek a pályaudvarok, az automobilok, a telefon-hálózatok.

De Chicagoban valaminek mégis volt szaga. Valami "elementális bűz, nyers és szűretlen... orrfacsaró, majdnem hogy bűzlő, rothadó, poshadó." A vágóhidak szaga volt ez. Chicago vasúti és vízi közlekedési csomópont, kapu az ország közepére. Napi 25 000 disznót, marhát, bárányt vágtak itt le, és szállítottak tovább a környező városokba. Ez az orrfacsaró bűz nem csak a hús szaga volt, de tonnányi vér, csont, ín, zsír, pata elkeveredő szaga volt, amikből aztán enyvet főztek, amiből trágya lett.

1906-ban egy ifjú szocialista, Upton Sinclair megjelentette magyarul A mocsár-ra lefordított, eredetileg The Jungle címet kapó könyvét, melyben a vágóhidak bűze a könyvben végig jelen van. Az olvasó mintha gázolna a vérből, bélsárból, bőrből, húsból összeálló tócsában. A könyv főszereplője, Jurgis Rudkus, litván bevándorló, óránként 17 és fél centért beleket söpör fel a padlóról. A borzalmasan alacsony fizetés és az embertelen munkakörülmények között teljesen reménytelen, hogy élete álma, egy szép otthon és boldog család valóra váljék. Feleségét elcsábítja a főnöke; akit ezután laposra ver. Börtönbe és feketelistára kerül, csavargóvá válik, és végül az Amerikai Szocialista Pártban találja meg helyét. Sinclair könyvét így fejezi be: "Szervezkedjetek! Szervezkedjetek! Szervezkedjetek!... és Chicago a miénk lesz! Chicago a miénk lesz! CHICAGO A MIÉNK LESZ!"

Könyvének hatása nagy volt, de nem olyan, mint amilyenre számított. Az emberek nem rohanták meg a Szocialista Pártot, hogy tagokká lehessenek; viszont Roosevelt szó szerint őrjöngött a Fehér Házban, majd két szövetségi inspektort küldött ki Chicago-ba. (A jelentésük katasztrofális állapotokról számolt be, ám végül azt nem hozták nyilvánosságra; lásd később.) Az energikus elnök emlékezett még arra, hogy a spanyol-amerikai háborúban, amely csak 115 napig tartott, és ahol ő lovasparancsnok volt, több embert halt bele mindkét oldalon a trópusi betegségekbe és a romlott élelmiszerbe, mint a hadi cselekmények során. Reformért kiabált, és megkapta azt; Sinclair könyvének megjelenése ugyanis időben nagyjából egybeesett egy másik történettel, melyet egy, a kormánynak dolgozó kémikus írt. Harvey Washington Wiley volt ez a kémikus; és országos ismertségre tett szert 1902-ben, amikor a "Méregcsoport"-tal ("Poison Squad") kísérletezett. Egyfajta XX. század eleji "suicide squad" volt ez, önkéntes jelentkező élő laboratóriumi patkányok.

Wiley kormányzati alkalmazásban álló kémikusként a különböző élelmiszereket tanulmányozta, illetve az azok tartósításához felhasznált anyagok hatását. Mivel ekkoriban még semmilyen törvény nem szabályozta, hogy a különböző cégek mit írhatnak ki a csomagolásra, ezzel rendszeresen vissza is éltek: glükózszirupot adtak el mézként vagy lekvárként, és így tovább, nem beszélve arról, hogy évente tízezerszámra haltak bele élelmiszer-mérgezésbe amerikaiak a nem megfelelő módon tartósított élelmiszerek fogyasztása miatt. Az amerikai szabadpiaci kapitalizmus szereplőinek egy része mai napig visszautasítja a szabályozást: úgy érvelnek, hogy az csak beavatkozás a szabad piaci folyamatokba. (2016-ban Nyugat-Virginiai republikánus képviselők büszkén "deregulálták", vissza-szabályozták a tejkészítés egyes folyamatait, ittak a nyers tejből, és kórházba is kerültek; Trump azóta számos, környezetet és egészséget óvó intézkedést vont vissza a deregulációs őrületben, azzal indokolva, hogy ezzel a vállalatoknak és cégeknek könnyebb lesz, nem kell annyi bürokratikus szabályozást betartaniuk.) A különböző szabályozásokhoz másképp álltak hozzá az akkori piaci szereplők is: voltak, akik támogatták, voltak, akik nem. Az indokuk nagyon egyszerű volt: a kisebb pénzű, vagy nagyobb profitot remélő cégvezetők ellenezték a szabályozást, a saját termékeiket megbízhatóan magas minőségen tartó cégek viszont egyetértettek vele.

Mivel Wiley hiába próbálkozott megértetni a kongresszussal és a közvéleménnyel, hogy mennyire veszélyes lehet emberi fogyasztásra az újonnan létrejövő vegyipar által előállított tartósítószerekkel (formaldehiddel, bóraxszal, szalicilsavval, nátrium-benzonáttal stb.) különbözőképpen vagy nem megfelelően kezelt élelmiszer, ezért úgy döntött, mint írtam, hogy létrehoz egy emberi kísérletet. Tizenkét önként jelentkezőt szándékosan megmérgezett olyan élelmiszerekkel, melyeket a korban használatos tartósítószerekkel kezelt. 5000 dollárja volt (ez mai pénzen 150 000 dollár, ez olyan 42 millió forint) a kísérletre. Mindent gondosan feljegyzett, szerencsére senki se halt bele a kísérletbe, ami annyira őrült volt, amilyennek hangzott, így az akkori újságok naponta számoltak be róla! Ők tizenketten az akkori idők celebritásai lettek. Egyáltalán nem volt nehéz találnia önkénteseket, sőt, többen is jelentkeztek a feladatra; valaki úgy, hogy "a gyomrom nagyon erős, bármit meg tudok enni."

A "Méregcsoport", "Poison Squad". A 12 bátor önkéntes megmérgezte magát vegyszerezett élelmiszerekkel, csak, hogy laboratóriumi körülmények között lehessen azok hatását lejegyezni. A képen csak tízen vannak, felső sorban balról harmadik Harvey Wiley.

A Méregcsoport-kísérletnek, Sinclair könyvének és Roosevelt kiállásának köszönhetően a kongresszus 1906-ban elfogadta a Meat Inspection Act-ot (Húsárú-Ellenőrző Törvény) és a Pure Food and Drug Act-ot, a Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer Törvényt, és felállította a Food and Drug Administration-t, melynek első vezetője maga Wiley lett (a hivatal nem csak élelmiszerek, de gyógyszerek minőségellenőrzését is végezte, ezért e kettős név). Végül félmegoldás született: Roosevelt beleegyezett abba, hogy a különböző ellenőrzéseket szövetségi pénzből végezzék el, de legalább lettek szövetségi ellenőrézések, majd az egészet beállította a saját sikerének, és a cégek is elfogadták, hogy megfelelnek a szabályoknak, miután Roosevelt megfenyegette őket azzal, hogy az elkészült jelentést ellenkező esetben nyilvánosságra hozza, ami igencsak ártott volna az üzletüknek.

A Food and Drug Administration bő egy évszázad alatt valószínűleg százmilliónyi emberéletet mentett meg, és hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai élelmiszeripar a világon a legnagyobbá váljon. Sinclair nem volt elégedett a hatással. "Megcéloztam a közönség szívét... de csak a gyomrát találtam el", írta.

Most, hogy jövő kedden, 2018. november 6-án félidős választást tartanak az USA-ban, sokan találkozhatunk a republikánus és a demokrata párt színeivel és szimbólumával. Mitől lett a republikánusoké a piros szín, mitől a demokratáké a kék? És miért? Miért egy szamár a demokraták jelképe, miért az elefánt a republikánusoké? Mindkét kérdésre meglepő a válasz.

A két párt jelképe, a hagyományos piros-kék színben és a fehér csillagokkal

Korábban a két párt gyakorlatilag egy volt. A gyakorlatias és az állami korrupciót először intézményesítő Alexander Hamilton federalista pártja ellenében Thomas Jefferson hozta létre a republikánus pártot, attól való félelmében, hogy a federalisták egy új királyságot építenek ki -- ám a Hamiltonnal, Washington kincstárnokával való összekülönbözőségének oka az volt, hogy Hamilton javaslatára, mondván, az új államnak tiszta lappal kell kezdenie, a függetlenségi háború alatt kiadott kontinentális bankót teljes névérték szerint vásárolta vissza az újonnan megalakult USA Treasury (Kincstár), míg korábban a papír annyira elértéktelenedett, hogy a névértékének tizedét sem érte. Hamilton barátjait értesítette, hogy milyen javaslattal él Washington elnök felé, akik a kontinentális bankókat fel is vásárolták, és hatalmas haszonnal adták el az Egyesület Államoknak, és gazdaggá tették Hamiltont is. Jeffersont, aki egy polihisztor-idealista volt (ő volt a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője is), taszította mind a korrupció, mind az, hogy a federalisták nem a kongresszusban, hanem zárt ajtók mögött, titokban döntöttek az USA fontosabb kérdéseiben. Időbe tellett neki megszerveznie a republikánus pártot, de mire sikerült, a federalistákat teljesen kiszorította pártja a hatalomból. George Washingtonhoz hasonlóan, aki egészségügyi okok miatt mondott le két ciklus, azaz, 8 év után az elnöki címről (neki elvi kifogása nem volt az ellen, hogy valaki élete végéig elnök lehessen, viszont már az első ciklusa után szíve szerint lemondott volna rossz egészsége miatt), ő is távozott a hatalomból 8 év után, ám Washingtonnal ellentétben ezt önként tette, és vonult vissza saját tervezésű házába, Monticelloba.

Thomas Jefferson, a harmadik elnök hivatalos portréja.
Jefferson önként mondott le két ciklus után az elnöki címről, holott befolyása, tekintélye vitathatatlan volt. Az őutána következő két elnökkel, James Monroeval és James Madisonnal közösen hármukat szokás virginiai dinasztiának mondani, mivel mindhárman onnét valók voltak

Jefferson republikánus pártját a federalisták demokratának csúfolták -- ez akkoriban negatív konnotációval bírt! Az Alapító Atyák ugyanis irtóztak a demokráciától, tudták, hogy a köznép, a plebs, előbb-utóbb egy demagóg diktátort emelne az elnöki székbe, ezért az elnökválasztás azóta sem közvetlen, hanem, az Alapító Atyák szándékai szerint, közvetett: szavazni elektorokra lehet, akik aztán elnököt választanak. (Az Alapító Atyák ezen kívül még elég sok féket és ellensúlyt beleírtak az Alkotmányba, amely alapján a kurrens politikusoknak, normális esetben, mindig meg kell találniuk a közös hangot: felül kell emelkedniük önös érdekeiken. Az, hogy azóta sem pártra szavaznak az emberek, hanem egyéni jelöltekre, nem csak, hogy nagyobb legitimációt ad a jelölteknek, hanem, az eredeti intenció szerint megakadályozza azt, hogy valaki, aki arra méltatlan, pusztán a pártszíne alapján kerüljön pozícióba. Az Alapító Atyák hittek a meritokráciában, abban, hogy a közéleti tisztséget ki kell érdemelni -- és abban is, hogy a hatalmi ágakat szét kell választani, így az USA-ban az elnök és a végrehajtó hatalom, a kongresszus és a bírói kar egymást ellenőrzi.) Emiatt, eredeti neve és gúnyneve alapján hívják a jeffersoni republikánus pártot republikánus-demokrata pártnak, megkülönböztetendő a későbbi, második republikánus párttól.

A virginiai dinasztiának 1824-ben lett vége, amikor kibukott a pártnélküliség hátulütője. Eddigre a federalista párt már felszámolta saját magát (saját maguk adták meg maguknak a kegyelemdöfést akkor, amikor az angol-amerikai háborúban, 1812-ben, megmaradt tagjaik összegyűltek New England-ban, és azon gondolkoztak, hogy behódolnak az angoloknak), és négyen is elnyertek legalább egy államot, azaz kaptak elektori szavazatokat. Andrew Jackson, aki az indiánokkal és a mexikóiakkal vívott háborúkban tüntette ki magát, nyerte el a legtöbb szavazatot, a teljes szavazatmennyiség 41%-át, és az elektori szavazatok nagyobbik részét is. Igen ám, de a szabály az, hogy miután minden elektor a saját államában összegyűl, és titokban leadják az elektori szavazataikat (ez hivatott azt biztosítani, hogy egy-egy elektor lelkiismerete szerint bárkire szavazhasson), azt futárral viszik el a kongresszusba, és ott a titkár a szavazatok összesítése után eredményt hirdet. Nem volt döntő eredmény! Ebben az esetben pedig a kongresszus dönt, még pedig úgy döntöttek a jelenlévők, hogy a második legtöbb elektori szavazatot kapó jelölt, a második elnök fia, John Quincy Adams legyen az elnök, aki kiegyezett a negyedik helyen végzett jelölttel, Henry Clay-jel, és akit kinevezett aztán a magyarul hagyományosan külügyminiszternek fordított Secretary of State (Állam-titkár) pozícióra, ami a legrangosabb pozíció a kormányban.

Andrew Jackson, a hetedik

Andrew Jackson hívei csalást kiáltottak, azzal, hogy nem a népakarat érvényesült (pont az ilyen esetekre gondolva direkt így írták meg az alkotmányt, hogy NE a nép döntsön, csak, ha muszáj), és úgy döntöttek, hogy kiválnak a republikánus-demokrata pártból, létrehozva a demokrata pártot, hogy ezzel is hangsúlyozzák, hogy márpedig ők a népakarat érvényessége mellett foglalnak állást. Ekkor kezdték el Jackson híveit "jackass"-nek, szamárnak csúfolni, ám a szamarat a demokrata párt dacosan és büszkén jelképéve emelte! Aztán Jackson 1828-ban földrengésszerű eredménnyel megnyerte az elnökválasztást, így ő lett az első demokrata elnök. Megvert riválisa, Adams csak a bázisának számító New England államai közül nyert el párat. A jefferson-i republikánus párt ekkor szűnt meg, Adams hívei több kisebb pártot összehozva alakították meg később a whig pártot (ami az angliai jelentéssel ellentétben az USA-ban nem a liberálisat jelenti, hanem patriótát, aki a függetlenségi eszményeket támogatja, gyakorlatilag egy mindenre ráhúzható általános elnevezés).

Politikai karikatúra, Andrew Jacksont egy szamárnak ábrázolva. Különböző állatokon különböző politikusok fejét rajzolta az illusztrátor

Az amerikai elnökök kifigurázása mindig is belefért az amerikai politikai karikatúrába, Donald Trump mellett talán Andrew Jackson volt az, akiről a legtöbb gúnyrajz jelent meg. Jacksont ez rendkívül bosszantotta, ám nem tudott mit tenni ellene.

Andrew Jackson itt királyként van ábrázolva, mint aki az alkotmányt lábbal tiporja.

A republikánus párt jelképe, az elefánt későbbi történet. Mint tudjuk, Lincoln volt az első republikánus elnök (itt most a jefferson-i republikánus pártot a republikánus-demokrata párttal azonosítom), de az ő egész terminusa a polgárháborúval telt el; második ciklusát már nem is republikánusként, hanem nemzeti unionistaként nyerte el, és röviddel második esküje után merénylet áldozata lett. Lincoln után elnökké emelkedő alelnöke, Andrew Johnson nem is volt igazi republikánus, inkább a demokraták felé húzott (akik ekkoriban nagyjából kizárólag a konföderalisták voltak), ám őutána két megszakítással (Grover Cleveland két alkalommal, aki a 22-ik és 24-ik elnök volt, tehát egyedül ő volt az, akit kétszer választottak meg, de nem egymás után) csak republikánus elnök jelölt nyerte el az elnöki tisztséget. A polgárháborúban győztes északiak majdnem mind republikánusok voltak, megállíthatatlan volt a sikerszériájuk egészen addig, amíg Theodore Roosevelt, aki két elnöki ciklus után úgy érezte, hogy utódja, Taft nem eléggé haladó szellemű, illetve, neki még egy harmadikra is van elég ereje, kiszakított egy jelentős bázist a republikánus pártból, és megalapította a Progresszív pártot -- minek köszönhetően a demokrata Woodrow Wilson vissza tudta tenni a demokrata pártot a választási térképre.

Ebben az időben tehát, a XIX. század második felének végén, a XX. század elején, a republikánusok megállíthatatlanok voltak. Thomas Nast, aki Uncle Samet is megrajzolta, előszeretettel rajzolt állatokat politikai szerepben, ő volt, aki a republikánus pártot a megállíthatatlan elefánttal azonosította.

A republikánus elefánt mindenen keresztül gázol, a demokrata szamár menekül előle

Ezen a képen egyszerre szerepel Uncle Sam és a republikánus elefánt is

Tehát míg a szamár gúnyrajzként ragadt a demokratákon, addig az elefántot büszkén viselték a republikánusok.

A színek esete más kérdés. Korábban egyáltalán nem színezték ki a választási térképet -- hogy tették volna? Fekete-fehéren jelentek meg az újságok, és a színes tévé érkezéséig is jó sokáig kellett várni. Végül mindössze 1976-ban történt, hogy a CBS országos televízós adó vörösre színezte a Jimmy Carter által megnyert államokat, és kékre a Gerard Ford által elvitteket. Az indok roppant egyszerű volt: a demokrata párt eddigre az egyszerű emberek pártja lett, míg a republikánus párt a nagytőkéé, és a szocialisták színe a vörös volt az egész világon. (A kérdés persze nem ennyire egyszerű, de az biztos, hogy a baloldali értékek közelebb álltak ekkorra már a demokrata párthoz, mint a republikánus párthoz.)

Az ABC tévéadó 1976-os választási térképe.
A sárga a republikánus, a kék a demokrata, a vörös a még eldöntetlen

A másik két országos adó, az ABC és az NBC viszont pont, hogy máshogy színezte a saját választási térképét! Egy ideig még eltért a két nagy párt színezése, ám végül mindegyik adó átvette a demokrata kék, republikánus vörös színezést. Ez a színleosztás 2000-ben dőlt el véglegesen, amikor a The New York Times azon az alapon, hogy a republikánus is r-rel kezdődik, meg a red (vörös) is, és a saját választási mellékletét ebben a színelosztásban hozta le. Azaz, ha valakinek még akár csak 1990-ben is azt mondták volna, hogy ő egy "deep red" (egészen biztosan republikánus) államból való, nem értette volna. Ez egy egészen új kulturális fejlemény.

Az országos tévéadók színtérképe. A kérdés 2000-re dőlt el véglegesen

Nem sokkal ezelőtt a 45-ik számú amerikai elnök, Donald J. Trump leült egy, szokásához hűen kaotikus interjút adni a CBS csatornán futó, legnézettebb és legrégebbi politikai műsorok egyikének, a 60 percnek. A felvétel során derült ki, hogy az elnök kiakasztott elnöki dolgozószobájába egy olyan festményt, amelyet ajándékba kapott (ám ez még nem lenne meglepő): a festményen ő maga van, több másik amerikai republikánus elnök társaságában.

Nem volt nehéz kiszúrni a falon a festményt.
A kép közepén a szokásos vörös nyakkendőjében van az elnök.

A festményt egy Andy Thomas nevű, alapvetően cowboyokra és vadnyugati témákra, továbbá elnöki portrékra specializálódott festő készítette, aki a missouri-beli Karthágóban (lakosság: kb. 14 000) lakik. Ő adta oda Darrell Issa republikánus kaliforniai képviselőnek, aki megmutatta azt valamikor Trumpnak -- aki a jelek szerint lecsapott rá.

Trump saját maga nem szereti a róla készült festményeket -- miért is szeretné? Elég komikus hatású figura, viszont eléggé túlsúlyos. A kép készítője saját állítása szerint több, mint ezer fényképet nézett át Trumpról, és egyiken sem találta a mosolyát őszintének. Mint mondta utólag, a legtöbb esetben az állából indul el valami kényszeredett mosolyféle, amelyik karikatúrán mutat csak jól, festményen nem.

A művész nagyon figyelt a részletekre: az elnök Diet Coke-ot iszik, fehér ingben van, vörös a nyakkendője , kicsik a kezei, ellenben a valóságtól eltérő módon irigylésre méltóan egyenes a mellkasa. A haja is olyan, mint amilyennek lennie kell. A többi elnök úgy nagyjából el van találva, akik egyetlen kivétellel mind a XX. századi és XXI. századi republikánus elnökök, az az egy kivétel pedig Abraham Lincoln, aki az első republikánus elnök volt. A háttérben ellenben a régebbi amerikai republikánus elnökök is felfedezhetőek, Calvin Coolidge mögött például Warren G. Harding van, idősebb Bush mögött mintha Ulysess S. Grant állna, és a háttérben ott van William Howard Taft is, hatalmas bajszáról lehet felismerni. De Benjamin Harrison is a képen van.

A festmény címe: The Republican Club, azaz, A republikánus társaság

A festménynek van párja is, The Democratic Club címmel, amiben az első demokrata elnök, Andrew Jackson és az összes modern kori demokrata elnök látható:

A The Democratic Club című kép. Obama mögött az első meleg elnök, James Buchanan

Mindkét párban lévő képen van EGY valaki, aki ugyanaz. Közeledik, egy egyértelmű nőalak. Vöröses hajjal, határozottan kilép a klub felé. Arcvonásai nincsenek. Ő az első női elnök... aki még csak most fog következni. Elég sok minden belefér egy festménybe.

...

...

A szerző más elnöki képpárt is készített, még korábban. Ezeket:

Illetve, amikor nem kártyáznak, hanem biliárdoznak. A biliárdteremben ki van rakva az előző képpár, a kártyázós, a falra.

Ezen az utolsón már Obama is rajta van. Remélhetőleg a festő sokáig festheti még kedvenc témáját, a vadnyugatot, híres emberekkel teletűzdelve.

American Storytellers, Amerikai mesélők című festménye. Középen Ernest Hemingway,
a kerti széken Mark Twain. A többiek is írók, színészek vagy elnökök.
A festő maga Hemingway mellett áll jobb kéz felől, fehér ingben.

Bad Whiskey, Rossz whiskey című festménye. A festő kedvenc témája a vadnyugat, amikor a 60 Minutes adásában látható lett az általa készített kép, és izgatottan keresték őt többen is telefonon, éppen egy ilyen pisztolyos-üldözős-lovas képet festett.

Közeledik a szavazás napja Amerikában: a november első vasárnapját követő első kedd. Na de miért pont erre a napra esik? Miért nem inkább egy októberi vasárnapra? Vagy egy májusira? Miért pont egy őszi munkanapra? Az USA-ban demokráciákhoz méltatlan módon nagyon alacsony a választói részvétel, ha az 55%-ot meghaladja, azt már relatív sikerként szokták elkönyvelni. Miért egy olyan napra tették hát a szavazás napját, amikor feltehetően sokan nem érnek rá? A válasz abban rejlik, hogy a törvény éppen csak 173 éves törvény, és akkoriban, 1845-ben, még egészen máshogy nézett ki az USA demográfiailag.

George Caleb Bingham festménye 1852-ből, A megyei választás.
A festmény jellegzetessége, hogy egy viva voce-szavazást örökít meg, azaz, hanggal szavaztak a választópolgárok; szavazataikat egy könyvbe írták be.
Gyakran szavazás után a jelölt vendégül látta szavazóit egy whiskey-re.

Ez előtt a törvényben szabályozott nap előtt szabadabb volt az államok mozgástere ebben a kérdésben, december első szerdája előtti bármelyik 34 napban tarthatták (megint csak egy mozgó nap), de ez problémás volt abból a szempontból, hogy a már lezajlott szavazások eredményeinek ismerete kihatással lehetett a többi, későbbi szavazásra. Emiatt aztán a Kongresszus úgy döntött, hogy egységesen, az egész szövetségi államra kiterjedően egy olyan napot választott... amelyikről úgy gondolták az akkori képviselők és szenátorok, hogy a lehető legtöbb ember számára adja meg a lehetőséget arra, hogy szavazzon!

Az ok abban rejlik, hogy a farmerek élete elég sok elfoglaltságot jelentett a földeken, és akkoriban a szavazóképes lakosság 90%-a farmer volt (a nők emancipációja sokkal későbbi), mindössze a lakosság kisebb része lakott városokban. Télen nem lehetett utazni a hó, jég, egyszóval, az időjárás miatt, tavasszal vetési, nyáron-ősz elején pedig aratási munkák voltak. Maradt tehát az ősz vége, amikor már véget ért minden munka a termés betakarításával, de még elég jók voltak az utak, hogy mindenki eljuthasson 1-2 nap alatt a hozzá legközelebbi városba, hogy szavazhasson. A mesterterv az volt, hogy az emberek vasárnap elmennek templomba, meghallgatják a reggeli misét, szekérre ülnek, és legkésőbb keddre megérkeznek a városba, és tudnak szavazni, esetleg vesznek is valamit a városban a szerdai vásárnap, esetleg eladják is a terményfelesleget, és még a következő vasárnap előtt hazaérnek.

Az ekhós szekér, a XIX. század multifunkciós népautó-lakókocsi-árúszállítója

Később, amikor már a nők is szavazhattak, sok helyen érvényben maradt az a szokás, hogy egy-egy ablakon keresztül lehetett a voksot leadni olyan civileknek, akik vállalták a szavazatok összegyűjtését.

Így aztán az a törvény, amelyik kezdetben azt a célt szolgálta, hogy a lehető legtöbben szavazhassanak, vált a legnagyobb akadályává annak, hogy ténylegesen sokan leadhassák voksukat. Rengetegen vannak ugyanis, akik egyszerűen nem tudják megoldani, hogy ne dolgozzanak aznap (természetesen a szegényebb rétegekből, honnét máshunnan), vagy nincs egyszerűen idejük munka előtt, munka után, hogy leszavazzanak. A legutóbbi szavazáson 137,5 millió választópolgár szavazott, a névjegyzékben szereplők 61,4%-a, ez a XXI. században a legalacsonyabb. Ezen belül 2008-ban a jövedelem szerinti legalacsonyabb 20%-ból 41,25% szavazott, míg a népesség legfelső 20%-ának 76,5%-a adta le voksát. Arról már nem is beszélve, hogy a különböző államok által megszabott feltételeknek (pl. fényképes igazolvány, születési anyakönyvi kivonat stb.) kimondottan két réteg nem tud elég jól megfelelni: az idős feketebőrűek, és a fiatal egyetemisták. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az általános iskolai végzettségűek közül csak minden negyedik ment el szavazni, míg a felsőfokú végzettségűek közül minden negyedik maradt csak otthon, de nyilván a végzettség és a jövedelem között létezik összefüggés.

Nem meglepő tehát, hogy míg a XIX. században elő-elő fordult 80%-os részvétel is, de 70% alá ritkán csúszott, addig a XX. században néha 50%-nál is kevesebben mentek el voksolni, de a 60%-os részvételt ritkán lépte túl a választási részvétel. Nem véletlen, hogy Bernie Sanders szocialista (független) szenátor is azt szeretné, ha a szavazás napja munkaszüneti nap lenne; az biztos, hogy csak azért, mert egy törvény régi (173 éves), még nem feltétlenül jó, főleg, ha pontosan azzal ellentétes hatása van, mint amilyen célért annak idején létrehozták, azaz, ha pont, hogy akadályozza azt, hogy minél többen mehessenek szavazni, holott az eredeti intenció ez lett volna.

Mindenki tudja, hogy az USA-nak jelenleg 50 állama van, a legutóbbi kettő, amelyik állami rangot kapott (területi rangról felemelve), az Alaszka és Hawaii. De lehetett volna ez nagyon másként is! Legalább tucatnyi komolyabb és még legalább ennyi kevésbé komoly kezdeményezés volt különböző államok megalapítására -- ezek persze ma már nem férnének fel a térképre, de vagy már létező állam(ok) területén alakultak volna ezek meg annak idején, vagy különböző területekből lettek volna kialakítva. Absaroka, Adelsverein, Franklin, Kanawha, Montezuma, Nickajack, Superior vagy éppen Texlahoma -- hogy csak egy párat mondjak ezen nem létező államok közül. Most három fontosabbat, Deseret-et, Forgottonia-t és Jefferson-t mutatom be.

Három nem létező állam

Deseret

Jézus Krisztus Utolsó Szentjeinek Egyháza, azaz, közkeletű nevükön, a mormonok -- ők voltak azok, akik megpróbálták megalapítani Deseret Mennyi Királyságának Államát. Államuk "theodemokrácia" lett volna, azaz... ööö... részben teokrácia, részben demokrácia, a részletek nem világosak előttem. Bringham Young, a vallásalapító John Smith utódja, egyszerre volt az állam és az egyház feje. A tervezett állam viszont mindössze egy évig élt, 1849-1850 között, a Kongresszus természetesen nem hagyta jóvá a proponált határokat. (Ahhoz, hogy állam legyen egy területből, ahhoz a legalább 60 000 lakónak be kell nyújtania a Kongresszus felé a tervezett állami alkotmányt, a tervezett határokat, de a Kongresszus hozza meg a végső döntést. 1850-ben Utah területnek keresztelték el Deseretet.) A tervezett állam magában foglalta volna az előző évben Mexikótól elszakított terület nagy részét. Mégis, miért akartak a mormonok a sivatag túlszélére, szó szerint a semmi közepére maguknak egy államot létrehozni?

Mert az egyház megalapítása, azaz 1830 óta, megállás nélkül vándorolniuk kellett a tagjainak egyik helyről a másikra. Az akkoriban még vallásos Amerika lakossága sehol sem nézte jó szemmel a mormonok sajátos... életfelfogását. Elsősorban a többnejűséget. Magáról a mormon vallásról többet nem is kell most szólni (önálló Bibliájuk van, az a címe, A mormon könyve, és azt az alcímet viseli: Jézus Krisztus egy másik Evangéliuma). Egyre nyugatabbra haladtak, nem véletlenül: minél messzibb a keleti parton lévő kormányzattól (emiatt került a nyugati partra is a filmipar, nem akartak adót fizetni), olyan területre, amelyik kopár, sík, hegyvidékes terület volt, amilyen terület senkinek sem kellett.. így jutottak el a Sziklás-hegységbe és annak völgyeibe, fennsíkjaira.

A mormonok útvonala (a mai államhatárokkal)

Tanításaik között már csak emiatt is különösen fontos helyen van, hogy a világvége bármikor bekövetkezhet, és hogy készüljenek fel az Apokalipszis eljövetelére; így általában 30 napra elegendő élelem és ivóvíz van náluk minden élethelyzetben. Szintén ők a 19-20 éves, fehér inges-fekete öltönyös nyakkendős, névtáblás térítő fiúk, akik mindig kettesével járnak, merthogy így tudnak vigyázni egymásra, hogy nehogy véletlenül valamilyen szexuális eltévelyedés érje őket (pl. ne essenek a homoszexualitás vagy a házasságtörés bűnébe, mert azt igen-igen tiltja az egyház, náluk melegek nincsenek, csak rosszul nevelt gyerekek, akiket ki lehet, sőt, ki kell gyógyítani), és előírás náluk a házasság előtti térítőmunka. Azaz, amint lejár a missziós szolgálatuk, már repülnek is haza, hogy a szüleik által kiválasztott menyecskével házasságra lépjenek. Igen, hát, ööö, a mormon egyház erősen férfiközpontú. A többnejűség elvét sem akarták, a Kongresszus többszöri felszólításának ellenére sem feladni (már csak emiatt is történhetett, hogy a Kongresszus az egykori igényelt területet többször is megkurtította), így aztán 1858-ban a kormányerők konkrétan bevonultak mormon területre, és lemondatták Youngot. Ezek után kellett még egy legfelső bírósági döntés, majd 1890-ben az egyház vagyonának teljes elkobzása, mire végül az akkori vezető egy nyilvános manifesztóban megtagadta a többnejűséget. Mindösszesen ezek után, 1896-ban engedték be Utah-t az Egyesület Államok tagjai közé.

Ma összesen 9 állam osztozik azon a területen, amely egykor Deseret lehetett volna. Nyugaton aranyat találtak, és emiatt leválasztották róla a később Kaliforniához került terület egy részét és teljes Nevadát, keleten pedig ezüstöt, és emiatt leszedték róla Colorado egy részét. Délen Új-Mexikó harapott ki Deseretből egy szeletet, de jutott belőle egy kevés Arizonának is, Idahonak is, Oregonnak és Wyomingnak is.

Forgottonia

Az USA az autósztrádákkal legjobban teletűzdelt ország az egész világon. Rengeteg autóút van, köztük több persze a semmin keresztül vezet át, de láthattuk több filmben is, hogy keresztül-kasul szabdalják ezek az autóutak a különböző államokat. Államok közötti autóút (Interstate highways), ez a neve is; a második világháborúban a német Autobahnokat megirigylő későbbi elnök, Dwight D. Eisenhower kezdeményezésére 1956-ban nekiláttak tehát ennek a sztráda-rendszernek a megépítésének. Eisenhower katonaként tisztában volt azzal, hogy védelmi szempontból is milyen fontos, hogy jól karban tartott utak kössék össze a különböző államokat, és gyorsan lehessen haladni a városok között.

Illinois államban ráadásul nagyon sok ilyen autóút van, ám az állam egy részét, a Mississippi és az Illinois folyók által határolt 16 megyényi területet különböző államok közötti lobbizásoknak "köszönhetően" minden út elkerült. Ez a 16 megyényi terület, közvetlen elérés híján, és a leromló közutak miatt, elszegényedett, elkerülték a gyárak,  így a munkalehetőség is, ennek következtében elköltöztek a lakók, sőt, még Illinois állam történetében először, a hivatalos szövetségi szegénységi küszöbre is lecsúszott több megye is.

Az út véget ér... a semmi közepén

Az elégedetlenségi mozgalom végül a 70-es évek elejére konkrét politikai tettekben valósult meg. 1972-ben 16 megye kikiáltotta Forgottonia államot Fandon-ban, egy olyan kicsi településen, amelyik szó szerint még a postai irányítószámát is elveszítette. A tervüket akár Az ordító egér című filmből is vehették volna: miután kikiáltották függetlenségüket, rögtön hadat is üzentek a szövetségi kormánynak. Azt várták, hogy bevonuljon a hadsereg, de legalább a nemzeti gárda, hogy megadhassák magukat, és aztán kaphassanak háborús segélyt. A számításuk nem vált be, mint a kormányzójuk elmondta, még a kanadaiak sem álltak ki mellettük. Annyit legalább elértek, hogy kaptak egy autóút-leágazást, több híd is épült a folyókra, főleg Dick Durbin demokrata szenátornak köszönhetően, aki erről a vidékről származott el.

Jefferson

Yreka! Na, nem épp felkiáltok, mert aranyat leltem, hanem, ez lett volna az 1941-ben önállóvá válni szándékozó Jefferson állam fővárosa. A név sem véletlen: a nagy aranyláz idejében (lásd erről egy korábbi cikket) ez a vidék volt az egyik leggazdagabb. Volt. Amint az arany elfogyott, a várost lakói elhagyták.

Kalifornia ma a legnagyobb állam, ám mai formájában nem vennék be az Unióba, több apróbb darabban viszont igen. (Hasonlóan nagy állam még Texas, de annak a bevételi szerződésében benne van, hogy Texas állam saját belső döntése értelmében, ha akar, legfeljebb öt kisebb darabra válhat szét akármikor, melyek mind egyenjogú tagjai lennének az Uniónak.) Kalifornia esetében a lakók saját maguk húzták meg a saját határaikat, és a Kongresszusnak úgy küldték meg, hogy vagy így, vagy sehogy. A Kongresszus pedig rábólintott, így jött létre ma az USA egyik legnagyobb állama, amelyik ma közel 40 millió lakójával az USA legnépesebb állama is, és amelyik önállóan is a világ egyik legnagyobb gazdasága lenne. Csakhogy maga Kalifornia, már csak mérete miatt is, nem túl homogén: az északi területek például eléggé konzervatívak, préri-jellegűek, gyéren lakottak. Az elszakadás-pártiak Oregon állam déli részével közösködtek volna egy új, a dél-kaliforniaiaktól független állam létrehozásával. Az áthaladó gépjárműveket a tervezett határon megállították, kezükbe nyomták a függetlenségi kiáltványukat, majd továbbengedték őket, hiszen jogalapjuk a megállításra nem volt.

1941 december 4-én be is iktatták leendő kormányzójukat, majd az ünnepélyes kikiáltást december 8-ra tervezték. Pechjükre december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbort, hadat üzenve ezzel az USA-nak, és hirtelen minden szecessziós törekvés azonnal kútba esett: az elszakadás-pártiak táborából is többen háborús helyzetben az egység megőrzését tartották fontosabbnak. Bár azóta is volt több próbálkozás is Kalifornia széttagolására, egyik sem jutott olyan közel a megvalósításhoz, mint Jefferson tervezett állama.

"Egyesek szerint felkelést szítottam Panamában. Dehogy tettem; csak felemeltem a lábamat", mondta Theodore Roosevelt, az egyesület államok bivalyerejű 26-ik elnöke büszkén saját sikerére, hiszen akkoriban még idegen államok választott kormányának megdöntése, akár felkelés szításával, akár fegyveres bevonulással, még mindenképpen az imperialista világhatalommá váló Egyesült Államok aktuális vezetőjének kedvenc délutáni időtöltéseinek egyike volt. Nagyon nem izgatta túl magát "Teddy" azon, hogy mit fog szólni a Kongresszus cselekedetein: nyugodtan kijelentette, hogy "bevettem az csatorna bejáratát!  Elkezdtem a csatorna építését, és elhagytam a Kongresszus épületét, azért, hogy rólam, ne a csatornáról vitatkozzanak." A vita közben pedig folyt tovább a csatorna építéséről, egy olyan országban, amelyet az USA erőszakkal szakított le Kolumbia területéről, hogy Amerika-barát bábkormányt ültessen a bogotai kormány panamai képviselőjének helyére. (Az alcím angolul jobban hangzik, ráadásul palindróm is: "A man, a plan, a canal: Panama!") A csatorna megépítésével az USA bejelentette, hogy mostantól kezdve őt is világhatalomnak illik tekinteni.

Észak- és Dél-Amerikát kettévágja a Panama-csatorna.
Az Egyesület Államok ezzel a projecttel lett világpolitikai tényező

A csatorna megléte elsődleges fontosságú volt az Egyesület Államok haditengerészete számára, ez már a spanyolok ellen vívott 1898-as háborúban kiderült, amikor az Oregon nevű csatahajónak 71 napba tellett megkerülnie a Horn-fokot, hogy beavatkozhasson a háborúba (amely csak 115 napig tartott, és több embert halt bele mindkét oldalon a trópusi betegségekbe és a romlott élelmiszerbe, mint hadi cselekmények során). Amikor Roosevelt elnökké lett, nagyjából csak azon vitatkoztak már, hogy Nicaraguán keresztül, vagy Kolumbián, annak Panama tartományán keresztül vezessen az útvonal. Mindenképpen jelen akartak lenni Közép-Amerikában: több dél-amerikai ország is el volt európai hatalmak felé adósodva, és Roosevelt attól félt, hogy adósságaik fejében támaszpontokat engednek át a régi világ nagyhatalmainak, ami mindenképpen megsértette volna a Monroe-elvet, miszerint, amerika az amerikaiaké. Roosevelt tehát "a megelőző beavatkozást" részesítette előnyben, és erre a Panama-csatorna megépítése nem csak katonai, de gazdasági szempontokból is ideális indokot szolgáltatott. (A latin-amerikai államok persze már torkig voltak a Monroe-elvvel, mert erre hivatkozva az USA állandóan beavatkozott belügyeikbe.) A csatornát már elkezdte építeni egy francia társaság 1882-ben, a szuezi csatorna megépítőjének, Ferdinand de Lesseps-nek a vezetésével, amelyik addigra 260 millió dollárt veszített azon, hogy nem tudta a csatornát kiásni; több ezer munkásuk halt meg a trópusi erdőben különböző okok következtében, és 1888-ban felhagytak a tervvel -- ami csak el tudott romlani, elromlott náluk: nem csak a betegségek szedték az áldozataikat, de földrengés, tűzesetek, árvízek, földomlások... Az építkezésre megalapított francia cég, a Panama Csatorna Vállalat 1889-ben csődbe ment, a korábbi nemzeti hős, de Lesseps pedig minden bizonnyal a kudarcba részben beleőrülve halt meg 1894-ben. Az amerikaiak többsége szerint már csak emiatt is lehetetlen volt az esőerdőn keresztül megépíteni a csatornát.

Közös képen Ferdinand de Lesseps és Philippe Bunau-Varilla

A kudarcos vállalkozás után nem sokkal egy Philippe Bunau-Varilla nevű francia ember felbukkant Washingtonban, hogy eladja az amerikaiaknak a francia cég "jogait." Ő a francia vállalat élelmezési ügyekért felelős igazgatója volt, a cég csődje után már csak mint egyik főrészvényesnek is elemi érdeke volt, hogy megépüljön az eredeti, francia útvonalon a csatorna, és eladhassa semmit sem érő részvényeit. Neki, illetve különböző érdekcsoportok lobbizásának köszönhetően a republikánus többség a Panama-útvonalat választotta végül a nicaraugai útvonallal szemben. (Az igazsághoz tartozik, hogy a Panamai Vasúti Társaság részvényei a legjobban jegyzett részvények voltak már ekkor az amerikai részvénypiacon, és az amerikai szövetségi postaszolgálat is gyakran igénybe vette a panamai vasutat levélküldemények kézbesítéséhez, mármint a keleti partról a nyugati partra feladott levelek kézbesítéséhez, tehát nem volt teljesen újkeletű az elképzelés.) Az Amerikai Panama-csatorna Vállalatot sebtiben megalapították, és 1902 júniusában a Kongresszus felkínált 40 millió dollárt a francia építési jogokért. Ez a pénz kizárólag a francia céghez került, az ő építési jogaikat vették meg, a kolumbiai kormányt az ügyről elfelejtették megkérdezni.

 Teddy Roosevelt megpróbálja megvenni a kolumbiai földet. A háttérben Uncle Sam integet

Az energiával teli Teddy Roosevelt ekkor szállt be a történetbe. Kolumbia államának egy nagylelkű felajánlással 10 millió dollárt ígért, további 250 ezer dollár éves bérletet, 300 négyzetmérföldnyi területért. A kolumbiai vezetés előbb hezitált, sőt, elutasította az ajánlatot; Roosevelt pedig, akinek az egyik kedvenc mondása az volt, hogy "beszélj lágyan, de egy jó nagy bunkósbottal a kezedben", dühbe gurult; és úgy vélekedett, hogy "ezek a kicsinyes bogotai banditák csak még több pénzt akarnak", és hogy "itt az ideje ezeket a nyulakat megleckéztetni!".

Theodore Roosevelt és a diplomáciai bunkósbot

Első terve nagyon egyszerű volt, úgy gondolta, legegyszerűbb, ha a haditengerészet beveszi a csatorna bejáratát, és annyi katonát állomásoztat ott, amennyit csak kell, ám Bunau-Varillának több esze volt: elutazott Panamába, és a Waldorf-Astoria Szállóban, 1903 október 14-én, panamai szakadárokkal (a csatorna megépítésében érdekelt üzletemberekkel, akik elárulták saját hazájukat) találkozott, és egy 100 000 dolláros támogatás átnyújtása mellett kikiáltatta Panama függetlenségét. (Panama állam független zászlaját B-V. saját kezűleg varrta meg.) Három héttel később, a kolumbiai erők, miután megjelent az amerikai haditengerészet is fenyegetően, keseredetten belenyugodtak a túlerő jelenlétébe és abba, hogy az ország egyik tartománya önállóvá lett (illetve a helyőrséget Bunau-Varilla szintén lefizette, fejenként 50 dollárral). Az első panamai elnök első elnöki mondataival hosszú életet kívánt Rooseveltnek. Amint a hírek elérték a Fehér Házat, rá 76 perccel az USA már el is ismerte Panama függetlenségét. Rá hét napra pedig a két állam megegyezett abban, hogy az USA megkaphatja a kért földterületet, a kolumbiai államnak ígért 10 millió dollárért. A francia követeléseket szintén kifizették. Az USA hivatalosan végig semleges volt Panama állam ügyében, és a földrablást jogilag érvényesítették, "megvették" a használati jogot. Végül panamai részről nem más, mint maga Bunau-Varilla kötötte meg a megállapodást 1903-ban, mint Panama Egyesület Államok-ügyi minisztere.

A Panamai Köztársaság már a megállapodással a csőrében kel ki a tojásból ezen az 1903-as karikatúrán

1904-ben kezdtek neki az építkezésnek. 1914-re nyitott meg a csatorna, és 1921-ben hivatalosan is késznek minősítették. Az USA ezzel a "szerződéssel" bejelentette igényét arra, hogy ő is birodalom kíván lenni, és ezzel a lépésével valóban felkerült a világpolitikai térképre. Maga Roosevelt tudta, hogy az USA már akkora, hogy nem maradhat tétlen: hitte, hogy az amerikai politika egyúttal világpolitika is, és kárhoztatta azokat a honfitársait, akik tétlenek akartak maradni a világ ügyeinek intézésében.

William Allen Rogers karikatúrája, A hírek elérik Bogotát, A New York Herald-ban jelent meg 1903 év végén

 A csatorna építése egyfelől a maga nemében mérnöki csoda volt, hatalmas teljesítménye az emberi géniusznak (Roosevelt két másik kedvenc mondása, hogy a legfőbb erőnk a szellemünkben rejlik, és hogy ha elhatároztuk magunkat valamire, már félig el is értük célunkat). Sokáig úgy emlegették, mint a modern világ hét csodáinak egyike, mint az emberi elme természet felett aratott felsőbbrendűségének egyik bizonyítéka. Utóbbi időben viszont egyre több kritika érte a vállalkozást, hiszen a hivatalos jelentések szerint 5 609 halottat követelt az építés -- a betegségek, balesetek. Ebből 350 amerikai fehér bőrű volt, a többi mind helyi, színes bőrű munkás. A francia építkezés idején pedig még legalább 25 000-en haltak meg a helyi színes bőrű lakosságból, így akár 30 000 halottat is követelhetett a malária és a sárga láz, a robbantásos balesetek, és a munkavédelmi előírások teljes hiánya együtt, ezzel mindenképpen a valaha volt 10 leghalálosabb építkezés egyikének lehet minősíteni a csatorna építését.

Munkások az építkezésen. A halottak száma akár a 30 000-et is meghaladhatta

"Ezt a mocskos rendeletet a tizenkilencedik században hozták, olyan emberek, akik tudnak írni és olvasni. Nem fogom betartani, Istenemre!" -- fakadt ki Ralph Waldo Emberson, korának egyik legmegbecsültebb filozófus-írója. A Fugitive Slace Act-ot jellemezte így, a szökött rabszolgákról rendelkező törvényt, mely az 1850-es kaliforniai megegyezés egyik önálló törvénye volt. Az északi whigek, azaz szabadelvű patrióták, minden áron megpróbálták egyben tartani az Uniót, és már a második engedményt tették a déli rabszolgatartóknak az 1820-as Missouri Megegyezés után, ám a közhangulat egy írónő könyvének megjelenése után rohamosan megváltozott, a rabszolgaság ellenzői egyre hangosabbak lettek, és végül az első republikánus elnök, Abraham Lincoln megválasztása után a polgárháború ki is tört.

Korabeli illusztráció a Tamás bátya kunyhója című könyvhöz

1851 júniusában a National Era című washingtoni újság elkezdte részletekben leközölni Mrs. Harriet Beecher Stowe regényét, a Tamás bátya kunyhójá-t. Egészen addig egyetlen egy amerikai regény sem volt olyan földrengés-szerű erővel bíró, mint ez. A könyv olyan hatással bírt, hogy abba beleremegtek a Capitolium lépcsői. Az északi szenátorok a délieknek kötelező olvasmányként küldték meg a könyvet; míg a déli szenátorok azzal ütötték el a regényt, hogy politikailag motivált, magas fokú képzelet-szülte ponyva, és a szerzőjét börtönbe kéne zárni rémhír-terjesztés miatt. Bármit is mondtak a déliek, az olvasókban kitörölhetetlen nyomot hagyott Simon Legree karaktere; az északi születésű, kegyetlen rabszolga-birtokos, aki halálra korbácsoltatja Tamás bátyát, vérebeivel üldözi a jégen a szökött rabszolgákat. Milliónyi északi ember számára Legree innentől kezdve nem volt más, mint a déli rabszolgatartó valódi arca.

Harriet Beecher Stowe. Az első író, aki befolyásolta az USA történelmét pusztán egyik regényével

A rabszolgatartás kérdése, bár az alapító atyákat nem foglalkoztatta különösebben, szétfeszítette a tizenkilencedik század közepi Amerikát. Részben ebbe bukott bele az eredeti republikánus párt ugyanúgy, amelyik nem akarta a rabszolgaságot morális alapon elfogadni, ahogy a whig párt is, amelyik a déli államokkal való megegyezést a morális szempontok elé helyezte.

A szabadelvű-patrióta whig párt a köznépre és a többségre hivatkozó jakson-i demokraták ellenpólusaként jött létre, a régi, jeffersoni párt maradékából, a pártszervezettel bíró, de már megszűnőben lévő szabadkőműves-ellenes pártból (ők voltak az elsők, akik elnökjelölt-állító konvenciót rendeztek, 1831-ben), de szintén a már megszűnt federalista hagyományokat is részben továbbvíve. Nem a többség akaratára, hanem az alkotmányra hivatkoztak; a Kongresszust az elnök személyénél fontosabbnak tartották; a többségi túlerővel szemben a kisebbségi jogok védői voltak ugyanúgy, mint a kapitalista piacgazdaság és a liberális egyéni szabadságjogok szószólói. Tagjaik között sokan voltak az abolicionisták; azok, akik a rabszolgaság teljes eltörléséért küzdöttek, de mindenképpen "free-soil" párt voltak, azaz, olyanok, akik a rabszolga-kereskedelem ellen voltak, és akik saját államukban nem engedélyezték a rabszolga-tartást.

Maga a Missouri Megegyezés is amiatt jött létre, még az eredeti republikánus párt ideje alatt, mert a jeffersoni republikánusok egyben akarták tartani az Uniót: a déliek az új államokat mint rabszolgatartó-államot akarták volna csak bevenni, de így túlerőbe kerültek volna a szenátusban. Így aztán Missouri bevételekor Henry Clay javaslatára, aki akkoriban jeffersoni republikánus volt és később a whigek meghatározó politikusa és elnökjelöltje lett, bevették Maine-t is önálló államként, és meghúzták a határt a 36° 30' északi szélességi foknál, hogy ezen felül az új államok nem lehetnek rabszolgatartó államok (kivéve a névadó államot; ennek köszönhető, hogy Texas állam északi csücskéből még egy kevés le lett vágva a későbbi Oklahoma javára).

A Missouri megegyezés hatására Texas állam elveszített területéből egy keveset Oklahoma állam javára

A whigek az unió egységét mindennél fontosabbnak tartották: az akkor még közéjük tartozó Abraham Lincoln is úgy nyilatkozott, hogy ha lehetősége lenne egyben tartani az Uniót, a rabszolgaság engedélyezésével, megtenné; ha lehetősége lenne egyben tartania az Uniót a rabszolgaság teljes eltörlésével, akkor azt tenné; legfontosabb az Unió egysége, a rabszolgaság engedélyezésével vagy eltörlésével, az neki már mindegy. Végül a megválasztásakor már egyértelmű volt, hogy eredeti szándéka nem érvényesülhet, és a rabszolgák felszabadítása mellett kötelezte el magát. A kaliforniai megegyezésről már volt szó korábban, ezért azt most nem részletezem.

Az abolicionista mozgalom az 1830-as években kapott erőre. Kvéker keresztények voltak elsősorban a mozgalom tagjai, de a mozgalom első mártírja egy presbiteriánus tiszteletes, Elijah Parish Lovejoy volt. A tiszteletes 1837. július 20-án saját újságjában, Alton városban, Ilinoisban a következőt írta: "Az abolicionista nézet szerint minden ember egyenlőnek született, Teremtője által egyformán felruházva olyan elidegeníthetetlen tulajdonságokkal, melyek az élet, a SZABADSÁG, és a boldogság keresése. [Ezt a Jefferson által jegyzett Függetlenségi Nyilatkozatból vette át.] Az abolicionisták nem hiszik, hogy ezeket a jogokat el lehet törölni, vagy bármilyen módon csorbítani pusztán a bőrszín alapján, de úgy hiszik, hogy az emberi faj minden tagját megilletik. Mivel ezek a jogok elidegeníthetetlenek, ezért nem lehetséges az, hogy egyik ember egy másik embert tulajdonként kezeljen, megfosztva ezáltal személyes jogaitól. [...] Ezért az abolicionisták úgy vallják, hogy az Amerikai Rabszolgaság egy rossz dolog, elmondhatatlan igazságtalanság rendszere, és bűn Isten ellen." Pár nappal rá Lovejoy tiszteletest a saját irodájában megölték, újságjának irodaépületét pedig felgyújtották. Az abolicionista mozgalom még Északon is szélsőségnek számított akkoriban; a legtöbben annak voltak hívei, hogy szép lassan kell kivezetni a fekete bőrű embereket a rabszolgaságból, megtiltani a rabszolga-kereskedelmet, és egyesével felszabadítani a rabszolgákat; így a politikai felfordulás megelőzhető, a déli ültetvényesek pedig megfelelő anyagi kompenzációban részesülhetnek. A probléma az volt ezzel, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem eddigre már amúgy is megszűnt: viszont sokkal nagyobb mértékű volt a természetes szaporodás, mint amennyit felszabadítottak, így ezzel a módszerrel sosem lehetett volna kivezetni a rabszolgaságot Amerikából.

A kaliforniai megegyezés részeként törvénybe iktatott Fugitivi Slave Act (Szökött Rabszolga Törvény) a déli államok szökött rabszolgákkal szemben tanúsított kegyetlenségét behozta Északra is. Egy feltételezett szökevényt, bárhol is talált rája gazdája, vasra verve lehetett visszacipelni Délre. A feltételezett szökevénynek arra sem volt lehetősége, hogy tanúkat hívjon saját maga számára. Pedig 1850-re, a törvény hatályba lépésének napjára már legalább 20 000, de akár 100 000 szökött rabszolga is lehetett Északon, akik többsége az északi abolicionisták által létrehozott "földalatti vasút"-on érkeztek meg. A törvény kegyetlenségét az északiak saját szemükkel látták: így még hihetőbb lett számukra a Tamás bátya kunyhójában felrajzolt karakter, és az abolicionista hang felerősödött.

Feltételezett szökött rabszolga. A déliek kegyetlensége elborzasztotta az északiakat

A "földalatti vasút"-at az abolicionisták hozták létre, hogy megmenekülhessenek a rabszolgák, bár történészek szerint nagyobb volt a füstje, mint a lángja: Északon szinte biztos, hogy bármelyik házba egy-egy éjszakára befogadtak fekete bőrű, Kanadába tartó szökött rabszolgákat enélkül is. Az útvonal valójában nem volt sem földalatti, sem vasút; a földalatti a politikai jelleg miatt kapta a nevét, és a vasutakat meg messzi elkerülték. Este volt szabad csak az útvonalakon járni (vagy csónakázni), napközben különböző rejtekhelyeken kellett magukat meghúzniuk; kicsi helyen, csendben -- volt, hogy egy földbe rejtett csőben kellett kihúzniuk a nappali órákat! Nem csak északi államokba vezettek ilyen utak, de Mexikóba, a korábban még spanyol Floridába (amíg az nem lett teljes jogú állam) vagy Kanadába is. Az útvonalak az 1700-as évektől megvoltak már, ám ténylegesen 1850-1860 között volt a szökött rabszolgák legnagyobb forgalma. Harriet Tubman volt az egyik leghíresebb ilyen menekült rabszolga; Araminta Ross néven született (szabad nevét maga választotta: Harriet az anyja neve volt, Tubman a férje neve). Szökése után 13 alkalommal tért vissza Délre, hogy nagyjából 70 rabszolgát segítsen át az északi szabadságba. Mindig csak kis csoportokban közlekedhettek rajta a szabadság irányába tartó fekete bőrűek; és az őket segítők is mindig csak kis csoportokban dolgoztak, egymással laza kapcsolatban voltak csak, vagy nem is tudtak egymásról, ezzel a sejtszerű működéssel is a "földalatti vasút" titkait akarták őrizni.

Különböző menekülési útvonalak szökésben lévő rabszolgák számára

A whigek, akik 1830-1850 között a politikai terep meghatározó szereplői voltak, a kaliforniai megegyezés utáni időkben már szétesőben voltak. 1852-ben még egyszer utoljára elnököt jelöltek, ám június 29-én, 75 évesen elhunyt mindkét korábbi megegyezés szellemi atyja, Henry Clay, október 24-én, 70 évesen pedig Daniel Webster is, a párt másik nagy tekintélyű szenátora is, aki három elnök alatt is külügyminiszter volt whig színekben. Hiába jelöltek egy újabb tábornokot elnöknek (feltűnően sok, összesen 12 tábornok-elnöke volt az USA-nak az eddig 45-ből), a választást elbukták, és semmi sem tartotta már őket egyben. Miután az anti-abolicionista, északi születésű demokrata jelöltet, Franklin Pierce-t megválasztották az Unió 14-ik elnökének, aki mindent megtett az unió egységének megőrzése érdekében azzal, hogy a déliek összes kívánságát teljesítette, a  whig párt, mint párt, megszűnt létezni.  Pierce még a Missouri Megegyezést is gyakorlatilag felmondta az 1854-es Kansas-Nebraska-törvénnyel, a megegyezést egy 1857-es legfelső bírósági ítélet pedig még jogilag is érvénytelenítette, így a belső feszültségek tovább fokozódtak az Unión belül. Ez az ítélet olyan felháborító volt, hogy az abolicionista mozgalom meghatározó lett az Unió északi felén; Lincoln is belátta, hogy az Unió menthetetlen a jelenlegi formájában, és csak a teljes felszabadítás lehet a kiút.

A Missouri megegyezést egy saját szabadságáért perelő rabszolga, Dred Scott ügyében hozott ítélettel érvénytelenítette a Legfelső Bíróság. Bár elsőre csak egy pár soros ítélettel utasították el Scott panaszát, ám a Bíróság déli tagjai sürgették saját elnöküket, hogy fejtse ki bővebben az ítéletben álláspontját. Így aztán az elnök, Roger B. Taney, egy régi vágású, akkor már 79 éves demokrata, írásba adta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat sosem tartalmazta a feketék jogait, az "all men are created equal"-ba ők nem tartoznak bele "common consent" azaz közös megegyezés alapján; és hogy a színes bőrűek "had no rights which the white man was bound to respect", azaz, nem voltak figyelembe veendő jogaik. Szerinte ezt a nézetet átvitték az Alkotmányba is az által, hogy a színes bőrűek csak háromötödnyi szavazati joggal rendelkeznek, és mivel a kongresszus azóta sem hozott törvényt a rabszolgaság ellen, azt továbbra is az Unió teljes területén érvényesnek kell tekinteni, minden ezzel ellentétes megállapodás semmis. Egyetlen rabszolga sem lehet az Unió teljes jogú állampolgára, érvelt, ők mindössze "articles of merchandise", kereskedelmi termékek. Az ítéletnek meg is lett a következménye: az északiak fel voltak háborodva, mert szerintük a Legfelső Bíróság ezzel az ítélettel rájuk akarja erőszakolni a rabszolgaság intézményét. Ez az ítélet feltüzelte az északiakat, azokat is, akiket eddig nem nagyon érintett meg a déliek rabszolga-tartása; és a republikánus párt javára billentette a mérleget a következő választáson. Az ítélet példaértékű abban az értelemben, hogy hogyan lehet a joggal visszaélni, és általánosságban a Legfelső Bíróság valaha volt legrosszabb ítéleteként emlékeznek meg róla.

Egy amerikai rabszolga piac. "Taylor" 1852-es olajfestménye (név nélkül, ezzel a szignóval)

A rabszolgaság intézményének lezárásához és a morális iránytű ismét jó irányba állításához az újjászületett republikánus párt és Abraham Lincoln kellett, aki, bár korábban minden áron el akarta kerülni a polgárháborút, de nem engedett a délieknek tovább. A polgárháború kitörésének története persze már egy másik történet; a rabszolgaságot végül csak a tizenharmadik alkotmánykiegészítés törölte el az északiak győzelme után, 1865-ben.