„Azt hiszem, ez arany!” mondta 1848 január 28-án Sacramento mellett egy munkás, James W. Marshall, John Sutter kapitánynak, New Helvetia alapítójának, az első nem-bennszülött kaliforniai település vezetőjének, amikor annak fűrésztelepének építésében segédkezett. „A többiek azt hiszik, megbuggyantam, de szerintem ez igazi arany!” Az volt. James K. Polk elnök utolsó évértékelő beszédében örömmel közölte a kongresszussal, hogy aranyat találtak amerikai földön, mire 300 000 ember özönlött a világ minden tájáról Kaliforniába a hírre. Oroszok, mexikóiak, hawaiiak, szökött vagy felszabadított rabszolgák, ausztrálok és kínaiak; vagy akár a hadseregből dezertált katonák álltak be aranyásónak!
Kalifornai aranyásók. A kép bal oldalán jenkik, jobb oldalán kínaiak
„Arany! Arany!” visszahangozta mindenki az egész világon. John O’Sullivan hírlapírónak tulajdonítják a „Manifest destiny” (kb. „Egyértelmű sors”) kifejezés megalkotását; az akkori amerikaiak közül sok szívvel hitte, hogy az amerikai ember nyilvánvaló, megmutatkozó, egyértelmű sorsa az, hogy belakja az egész észak-amerikai kontinenst. Ez a világos végzet az, ami miatt kitértek előlük a bennszülött amerikaiak; ez az, ami miatt nem is kétséges, hogy az 1846–48-as mexikói-amerikai háborút területi nyereséggel kellett lezárni; és ez a nyilvánvaló végzet az, amelyik megmutatkozik az aranyban is, és amely a Csendes-óceán partvidékére hívja a telepesek újabb hullámát. (Bár nem mindenki gondolta azt, hogy ez lenne az egyértelmű sorsakarat: az elnökök többsége, és főleg az északi whigek elutasították ezt, nem látván benne mást, mint azt, hogy a déliek ezzel a természetesen Istentől kapott végzetszerű sorssal akarják mentegetni saját, rabszolgatartó társadalmuk nyugatra való expanzionalista kiterjesztését.) Amit még jól megmutat a nyugati irányba menő roham: azt, hogy a sajtónak milyen nagy szerepe lett már ekkor – sok embert elért, és senki sem hitte „fake news”-nak az arany megtalálásáról szóló hírt. Az emberek hittek a leírt szó erejében és igazában – sajnos, sokan még mindig hisznek, forráskritika nélkül.
300 000 ember, főleg persze férfiak, jelent meg Kaliforniában, ami akkoriban egy gyenge, mindössze 600 főt számoló katonai közigazgatás alatt állott (1846-ban a kaliforniaiak, kevesebb, mint két hónappal a mexikói-amerikai háború kitörése után, valószínűleg Texas állam mintájára, fellázadtak a mexikói közigazgatás ellen a „Medve-zászlós felkelésben”: kikiáltották a Kaliforniai köztársaságot – eredeti zászlajuk, benne a grizzly medvével, és államnevük mai napig szerepel a kaliforniai zászlóban –, majd miután a mexikói-amerikai háborút lezáró béke után az amerikaiaké lett a terület, bevonultak a „kékek” azaz az amerikai katonák.) A beáramló hatalmas embertömeg azt is eredményezte, hogy a korábbi spanyolajkú lakosság hirtelen kisebbségbe került, és a fehér bőrű, európai származású bevándorlók kerültek többségbe, akik a spanyolajkúakat vegzálták, éheztették, sőt, gyilkolták; őket „greaser”-nek, „zsíros”-nak mondták, és megpróbálták megakadályozni őket abban is, hogy ők is felcsaphassanak aranyásónak. A helyzet nehéz volt: rendfenntartó erők jelenléte nélkül rengeteg, kemény, többnyire a női társaságot nélkülöző, sokat próbált ember jelent meg egy idegen országban, idegen viszonyok között; a szerencsés ember hatalmas vagyonra tehetett szert egy nap alatt is akár, amit elvehettek vagy elnyerhettek tőle még aznap este; a helyzet rendezést kívánt.
Az új elnök, a korábbi katona, a whig Zachary Taylor, meglátta a lehetőséget arra, hogy új állammá szervezze az ottaniakat, és a jogi viszonyok rendezésével együtt politikai előnyre tegyen szert az északi whig párt javára (a Kongresszusban patthelyzet volt, az északi oldalon a Thomas Jefferson republikánus pártja romjain létrejött whigek álltak szembe a déli oldalon lévőkkel, ahol az Andrew Jackson demokrata pártját elfoglaló rabszolgatartók voltak a vezetők; egyre inkább szembefordította az unión belül a tagállamokat a rabszolgatartás kérdése, ez vált a fő politikai törésvonallá). Míg a kongresszus vitázott, a kaliforniaiak 1849. szeptember 3-án Montereyben gyűltek össze, majd november 13-án elfogadták saját alkotmányukat, melyben nem engedték a rabszolga-tartást, egyúttal biztosítottak a kisebbségieknek is bizonyos jogokat. (Decemberre felállt az új kormány; szűk egy évvel később, 1850. szeptember 9-én váltak teljes jogú állammá.) San Francisco az USA egyik leggyorsabban fejlődő városává vált (200 fős kis halászfaluból 36 000 főssé mindössze három év alatt; érdemes megjegyezni, hogy az aranyásók többnyire asszony nélkül jöttek, és San Francisco talán már csak emiatt is lehetett virágzó meleg kultúrájú város már ekkor: a nőies alkatú transzvesztitáknak sokat fizettek különböző szolgáltatásokért). Ám nem mindenkinek jött be az élet: Jim Marshall, aki az első aranyrögöt megtalálta, szegényen halt meg, több ezer társával egyetemben, akik közül sokan még Kaliforniába sem jutottak el, az odavezető úton meghalva.
A Kongresszus déli államai kezdetben nem akarták ratifikálni Kalifornia csatlakozását, tudván, hogy ezáltal a rabszolgaság-ellenes államok küldöttjei többségbe kerülnének mind az Alsóházban, mind a Felsőházban. Végül 1850-ben a több korábbi megegyezést is tető alá hozó veterán, 72 éves whig szenátor, Henry Clay kompromisszumot ajánlott: olyat, mely egyszerre több vitás kérdést is rendezett. A megegyezés értelmében Kaliforniát bevették az államok közé; Texas állam lemondott területi követeléseinek egy részéről Új-Mexikó terület javára, cserébe az állam adósságait a szövetségi állam átvállalta; a déli államok letettek arról a követelésükről, hogy az új tagállamok mint rabszolgatartó államok csatlakozzanak, és beleegyeztek abba, hogy ezen új tagállamok maguk dönthessék el, engedélyezik-e a rabszolgaságot, vagy nem (ez effektív nemet jelentett Kalifornia esetében, mivel ott a tényleges helyzet már tisztázva volt); a rabszolga-kereskedelem megszűnt az északi részeken, de nem maga a rabszolgaság, ezért viszonzásul a déliek azt kapták az északiaktól, hogy azok egy sokkal szigorúbb törvényt fogadtak el a szökevény rabszolgák megbüntetésére. Ez a megegyezés egy jelentős lépés volt az állam egyben tartása érdekében, ám az északi és déli államok közötti feszültség kirobbanását csak elnapolni tudta, megszüntetni nem – a háború Lincoln elnök 1861-es megválasztása után nem sokkal kitört, ami az északiak megsemmisítő győzelmével ért véget 1865-ben. A polgárháborúban adták ki az első, nem arany-alapú pénzt is (lásd: Volt egyszer egy Amerika, III. rész), egészen addig a kaliforniai arany is segített abban, hogy az amerikai gazdaság növekedésével együtt ne alakuljon ki pénzhiány.
Henry Clay szenátor beszél a Szenátusban. Peter Frederick Rothermel festménye
Az aranyásók élete nem volt könnyű. Néha találtak aranyat, de többnyire nem; kevesen gazdagodtak meg belőle, és ők is inkább voltak az aranyásó-iparra ráépülő élelmes vállalkozók. A könnyen, akár egyedül, kézműves módszerekkel is kitermelhető arany elfogyta után a legtöbb aranyásó végül feladta a bányászást, és letelepedett; farmer, munkás, bolti eladó lett belőlük. A hatalmas beáramló embertömeg azt is eredményezte, hogy a gyéren lakott egykori mexikói terület az egyik legnagyobb lélekszámú amerikai tagállammá lett; politikai jelentőségüket jól mutatja, hogy az újjászervezett, Jefferson egykori pártjának nevét felvevő új Republikánus Párt első elnökjelöltje, John C. Frémont, aki a Medve-zászlós felkelés lezárásaképpen amerikai csapatokkal bevonult, és kitűzte az amerikai zászlót, kaliforniai jelölt volt.
Persze aranyat is találtak: de még mennyit! Becslések szerint olyan 370 tonnányit bányásztak ki csak 1849–1854 között, ez mai értéken számolva olyan 16 milliárd dollárnak felel meg, amikor még magányos ásók is könnyen találhattak aranyat. 1880-ra hidraulikus bányászati módszerrel újabb 340 tonnát bányásztak ki, mai értéken ez 15 milliárd dollárt érne, a XIX. század végére pedig már gépek segítségével, kotrással újabb 620 tonna került napvilágra, mai értéken 28 milliárd dollár értékben. Mai napig összesen nagyjából 3 700 tonna aranyat bányászhattak ki – jelenleg becslések szerint 170–185 ezer tonna arany lehet a világon, ebből 4 582 tonnát őriznek Fort Knoxban, ami kb. 260 milliárd dollárt érhet. Viszonylag könnyen kibányászható arany még talán 50 ezer tonna lehet, ám geológusok becslései alapján a Föld teljes aranykészlete akár 2,5 millió tonna is lehet. (Ám ennek a nagyobbik része értelemszerűen az óceánok mélyén található.)
A legjobban tehát nem a bányászok, hanem a kereskedők jártak, akik rátelepültek az aranyásókra. Legjobban Samuel Brannan járt, aki fáradhatatlanul árulta a különböző, az arany kereséséhez szükséges szerszámot. Szita, ásó, vájó, mindenféle felszerelés kapható volt boltjában: ő volt a legelső, aki felismerte az üzleti lehetőséget, és ő járt a legjobban. Szintén az aranyásókon gazdagodott meg Levi Strauss, aki az első farmernadrágokat árulta. (Az akkori farmer még strapabíró volt, több évtizedig bírta.) Az aranyláznak köszönhető az is, hogy az első transzkontinentális vasút nyugati pályaudvarát Sacramentoban építették fel; de a kaliforniai aranyláz utóhatásai között van az is, hogy a filmipar központja, Hollywood is itt épült fel. Kalifornia állami mottója mai napig az, hogy „Euréka”, ami nem csak Arkhimédész mondott, de az aranyásók is akkor, ha találtak egy nagyobb rögöt. A kaliforniai 49-esek is 1849-re utalnak, az első találat évszámára, és Kalifornia az egyetlen állam a világon, ahol az autóutak számozása lapátalakú táblán van, a 49-es út pedig az aranyláz városain vezet keresztül. Kalifornia állam beceneve (minden államnak van egy) pedig: „The Golden State”, azaz, „Az Arany Állam.”
A 118-as állami út.
Felül Kalifornia Köztársaság jelképe, a medve, utalva az 1846-os Medve-zászlós lázadásra.
