Nagy nap virradt fel a Tennessee-beli Daytonban 1925. július 21-én, a nyári nap melegétől átfűtött alig 2000 fős kisvárosban. Csak úgy nyüzsögtek az újságírók, kik az ország minden részéből érkeztek, hogy tudósítsanak az évszázad peréről: a Majom-perről. "Modern cirkuszba öltött keresztes hadjárat", ahogy a Time magazin írta, "nevetséges az egész", és hasonló szalagcímek jelezték az országos véleményformálók nézőpontját az esetről. Bár mai szemmel nézve a kreacionisták nem tudták tudomány-ellenességüket megindokolni, ám az akkori közvélekedés szerint a védelem bukott, és a vallásos Délen közel negyven éven át tartó erősödő tudományellenességnek nyitott utat maga az "evolúció elméletének" tanításának tiltását megerősítő, elmarasztaló ítélet.

1925-re egyre többen költöztek városokba falvakból Amerikában, ez pedig egyre erősödő (máig tartó) vidék-város ellentétet kezdett kiélezni. Kezdetben Amerika 90-95%-ban kis falvak, ranch-ek, és cserekereskedelemmel kiegészített, önellátó gazdálkodásra berendezkedett települések sűrű hálójából állt. (Jefferson híres tévedéseinek egyike, hogy szerinte minden amerikainak "a saját kertjét kell művelnie" azaz az agráriummal kell foglalkoznia, és a külpolitikában pedig a hadsereg nélküli semlegesség elvét kell érvényesíteni.) Az 1920-as népszámlálás adatai szerint ekkorra vált meghatározóvá a városi kultúra a falusi ellenében: 106 millió lakosból 54 millió volt a városiak aránya (az akkori időkben persze a mai szemmel nézve nevetségesen alacsony 2500 fős lélekszámú településeket is városnak számították). Ezekben az években közel 20 milliónyi falulakó költözött be városokba (és még hol volt a Nagy Depresszió és a vidéki homokviharok tömkelege, amely élhetetlenné tette az életet számos közép-USA-beli településen!) A városok kultúrája pedig gyökeresen eltért az egyszerű, napszakhoz kötött, az évszakok változásához igazított falusitól. A városokban működtek az egyetemek, a nagy nemzetközi cégek, a bankok, itt éltek a korrupt, arctalan hivatalnokok, garázdálkodtak a különböző maffiák (az 1920-as évek amúgy is a maffiák felemelkedésének időszaka), rondították el az utcaképet a nincstelen kéregetők, hajléktalanok, a csapatszámra lófráló utcakölykök, és a városokban jelentek meg először az automobilok, a rádiók, a modern technológia vívmányai, sőt, elkezdődött a föld alatt közlekedő metróhálózatok építése! Falusi szemmel nézve ez még jobban taszító volt, mint ma, pedig ma is van egy kölcsönös idegenkedés falusi lakó és városi lakó között. A bűn városai, így gondolták a jámbor, földhözragadt falusiak, akik között egyre nagyobb volt az idegenkedés a terjeszkedő metropoliszok irányába.

A falun maradtak nemes egyszerűséggel ezekre válaszul saját kultúrájukat, életvitelüket nemesebbnek, természetesebbnek és főleg, Istenhez közelebb állónak nyilvánították ki. Ezzel védték saját tudatukat és életstílusukat: megpróbálták megakadályozni, hogy a fiatalok a városokba áramoljanak, kiürítve a falvakat. Úgy vélték, hogy ellent kell állni a változásnak, főleg, mivel a Sátántól eredeztették ezeket a változásokat. Pokolbelinek gondolták a metropoliszok belső működését. A pilgrimektől származó fundamentalista és szöveg szerinti Biblia-értelmezések újra felerősödtek, elutasították az evolúciót, meg úgy általában mindent, ami az akkori fizika állása volt, mondván, hogy nincs szó ezekről a Bibliában, meg amúgy is, ha szabad szemmel nem látható valami, akkor nincs is (sajnos, ezt a begyöpösödött, tudományos analfabétizmusnak számító gondolkodásmódot még most is több, főleg déli, főleg republikánus politikus tovább vallja a XXI. században).

Bár a tudományosan képzett, hívő déliek fel tudták oldani a Bibliai írásokból és az evolúció elméletéből fakadó ellentmondásokat, egyszerűen azzal, hogy nem szó szerint értették a bibliai magyarázatokat, de a falvakra nem ez a hozzáállás volt a jellemző. A tudományellenesség nagyrészt ugyanis tanulatlanságból, csököttségből, maradiságból következett: a tanítás színvonala egyenetlen és alacsony volt (az, hogy unatkozó háziasszonyok, akiket eltart a férjük, azzal próbálják magukat hasznossá tenni, hogy óvodát, három-négy-tíz fős magániskolát üzemeltetnek, Amerikában mai napig megszokott dolog, és teljesen törvényes is), a falusi kultúra őrizte a XVII-XVIII. századból megmaradt elemeket. A tudományos bizonyítékok, a kidolgozott érvelés fontossága ilyen falusi helyeken semmit sem ért. Ha nem volt benne a Bibliában, ami gyakran az egyetlen könyv volt egy falusi lakásban, akkor nincs is. Ha nem láttak valamit a saját szemükkel, akkor nincs is. Különböző gondolatkísérletekre nem volt szükség, sem olyan írásokra, amelyekre a több évszázados idő nem ütötte még rá a pecsétjét. Falvakban az életkorból fakadó tapasztalatnak, az öregek tekintélyének, sokszor még most is kikezdhetetlen, vitán felül álló szerepe van döntések meghozatalakor.

Ezeknek a fundamentalistáknak a Bibliára alapozott erejét a városi kultúrával szembeni ellenállásuk adta, a Biblia csak a hivatkozási alap volt. Mindent elítéltek, amelyet elítélni jónak láttak. És rájöttek: ha az oktatási intézményeket sikerül a városi kultúrával szembeni harc egyik színterévé téve megszállniuk, akkor a jövő nemzedékének képzése is a kezükbe kerülhet. A 20-as évek elejétől kezdve élénken ellenezték még csak Darwin nevének említését is a tankönyvekben, hát még elméletének tanítását. (Itt kell egy rövid kitérőt tennünk. A tudományban az 'elmélet' azt jelenti, hogy bebizonyított gyakorlat, míg azt, hogy elmélet, azzal a szóval írják le, hogy 'hipotézis'. Így 'az evolúció elmélete' vagy 'a magyar nyelv finnugor rokonságának elmélete', vagy akár 'a gravitáció elmélete', az mind azt jelenti, hogy tudományos szinten ezek elfogadott, bevett, a cáfolás próbáját kiállt, az egész tudományos gondolkodásnak keretet adó paradigmák, ám a tudományosan nem képzettek számára az a szó, hogy 'elmélet', azt jelenti sokszor, hogy tudományosan még nem bizonyított feltevés, holott, pont, hogy de.)

A déli fundamentalisták legnagyobb hatású politikusa William Jennings Bryan volt. A demokrata párt háromszoros elnökjelöltje (1896-ban, 1900-ban és 1908-ban), majd a Wilson-kormány külügyminisztere, nagy hatású szónok, aki a korral csak egyre tekintélyesebb lett. A demokrata párt "Nagy Közember"-e (The Great Commoner) élete végéig hitt az egyszerű polgárok józan eszének érvényességében és a szofisztikált gondolkodással szembeni fölényében. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az akkori demokrata párt a mai republikánus párttal mutat inkább hasonlóságot; a XIX. század végén pedig a demokrata párt a polgárháborúban vesztes Dél pártja volt elsősorban.) Miután kilépett Wilson kabinetjéből, vallásos kérdésekben foglalt rendre állást, persze anélkül, hogy mélyen beleásta volna magát a problémákba. Zengő szónoklatokban jelentette ki, hogy "Ők kivették az Urat a tankönyveinkből!", nem részletezve, hogy kik is az "ők", és felháborodottan követelte, hogy a keresztény adófizetők pénzéből ilyen keresztényellenes (?) oktatásra ne költsön az állam semmit sem. Az egy másik kérdés persze, hogy mitől lesz keresztényellenes az oktatás, amennyiben tudományos kérdésekben a tudományos választ ismerteti, de ilyen jellegű problémákon még a XXI. században sem szokás vallási fundamentalistáknak fenn akadnia, hát még 100 évvel ezelőtt.

 William Jennings Bryan

1925-re a fundamentalistáknak sikerült egy kisebbfajta politikai győzelmet elérniük: Tennessee-ben. Egy törvényjavaslatot, melyet a farmer és állami képviselő John W. Butler kezdeményezett, aki egyúttal a Világ Keresztéyn Fundamentalistáink Szövetsége (World Christian Fundamentals Association) elnöke is volt, elfogadott az állami törvényhozás 1925. március 25-én. A javaslat megtiltotta volna bármilyen elmélet tanítását az állami iskolákban és főiskolákban, amely az ember Bibliában meghatározott teremtésével ellentétes módon eredezteti a származását. Bár Butler később elmondta, hogy semmit se tudott az evolúció elméletéről, csak annyit, hogy az újságokban olvasta, hogy gyerekek úgy jöttek haza az iskolákból, hogy szüleiket kiokosították arról, hogy a Biblia téved, ez elég volt számára, hogy ilyen jellegű törvénytervezetet nyújtson be. (A hallomásból való értesülés a mai populista politikusok számára is elég indok szokott lenni.) Bár a törvényhozásban nagyjából senki se akarta támogatni a törvénytervezetet, mindannyian féltek, hogy ha nem szavazzák meg, akkor nem tűnnének eléggé vallásosnak, és így romolnának újraválasztási esélyeik, így, azzal együtt, hogy a nagy többség nem értett egyet a javaslattal, a nagy többség megszavazta azt. Az iskolák igazgatói és tanárai sem mertek tiltakozni a törvénytervezet ellen, mert féltek, hogy ha így tesznek, kevesebb támogatást fognak kapni az államtól utána. Még a kormányzó, Austin Peay, aki egy viszonylag liberális és szabad szellemű demokrata volt, is félt vétózni, nehogy a közgyűlés politikai bosszút álljon olyan ügyek elkaszálásával, amelyeket viszont ő támogatott. "Valószínűleg sosem fogja senki sem alkalmazni ezt a törvényt...", mondta aláíráskor. Így a javaslat átment, törvény lett, aláírták, kihirdették. Bryan hálás szavakkal fordult a képviselőhöz: "Az összes keresztény szülő nevében hálás köszönetemet kell kifejeznem Ön felé, hogy megmentette gyermekeink lelkét az ilyen bizonyítatlan hipotézisek mérgező hatásától."

Bryan megérkezik Daytonba

Amint a törvényjavaslatot elfogadták, az Amerikai Civil Szabadságjogi Unió (American Civil Liberties Union, ACLU, mai napig aktív civil jogvédő tevékenységet folytat, több, mint 1 millió regisztrált, tagdíjfizető tagja van!) azonnal lecsapott. Bejelentették, hogy hajlandóak finanszírozni egy próbapert, amely során az ítélet után a felsőbb bíróságokon kiderülne, hogy a törvény alkotmányos-e egyáltalán, csak annyi kell hozzá, hogy egy helyi tanár vállalja fel nyíltan, hogy megsértette a törvényt, és legyen beperelve. John T. Scopes, mindössze 25 éves helyi biológia tanár, a nyilvánosság előtt felvállalta, hogy ezt megtette, május 5-én pedig meg is vádoltak. Scopes nem saját magától jelentkezett, egy üzletember barátja, George Rappleyea beszélte rá, aki meglátta a lehetőséget abban, hogy így az ország médiafigyelme a kisvárosra irányulván, búsás hasznot hozhat magának és más üzletembereknek, kereskedőknek is. Rappleyea rámutatott, hogy a helyi tanároknak a kötelezően kijelölt tankönyv tartalmaz egy fejezetet az evolúcióról, így minden tanár tulajdonképpen rá van kényszerítve arra, hogy megszegje a törvényt, amennyiben abból a tankönyvből akar tanítani (más meg nem volt). Scopes huzakodott elvállalni a vádlott szerepét, ráadásul abban sem volt biztos, hogy ő tanította-e már az evolúciót, vagy nem, azaz, törvényt szegett-e, vagy nem, de végül a rábeszélések hatására beleállt a perbe.

John T. Scopes tanár a per idején

Július 10-én tehát elkezdődött a per, a 2000 fős városkában 1000 néző előtt (később már 5000-en követték a per folyását a helyszínen, a kinti udvaron ülve). Rappleyea számítása bevált: minden nap tudósítottak a rádióban a perről, sőt, volt, hogy élőben adták az ülést; ez volt az első bírósági per, amelyről a rádió élőben tudósított. Az újságírók legyek gyanánt árasztották el a kisvárost. Mindenki a perre volt kíváncsi, amelyet a sajtó gyorsan el is nevezett "Majom-per"-nek. Mind a vád, mind a védelem nagy neveket vonultatott fel. Bár Bryan volt a fő hangadó, ő hivatalosan a vád tanácsnoka volt csak, nem képviselője. A védő Clarence Darrow volt, aki addigra már országosan ismert védőügyvéd volt egy korábbi perének köszönhetően, amikor két, gazdag családból származó, jól nevelt és jól iskolázott tinédzsert (18 és 17 évesek voltak akkor) védett, akik a vád szerint puszta szórakozásból megöltek egy 14 éves fiút. 12 órán át előadott (és később többször publikált) védőbeszédével elérte, hogy a két fiatalt, akik akkor még nem töltötték be a 21 éves, felnőtté válási korhatárt, ne ítéljék halálra, csak életfogytiglanra, és még 99 évnyi börtönre (az amerikai jogban ez lehetséges). Darrow, hogy bebizonyítsa, nem pénzéhségből vállalta el a milliomos családok fiainak védelmét, a Chicago-i Jogi Társaság által kijelölt szakértők által megállapított ügyvédi díjra tartott csak igényt. A védelemben, ahogy a vádban is, persze, jóval többen voltak, de ők ketten voltak a főszereplők ügyvédi illetve ügyészi oldalról: Bryan és Darrow. 

Clarance Darrow

Érdemes megemlíteni még azt is, hogy a per nem arról szólt, hogy kinek van igaza, ateistáknak vagy fundamentalista vallásosoknak, hanem arról, hogy alkotmányos-e az, hogy ilyen törvényt lehet-e hozni egyáltalán, ráadásul az akkori idők közgondolkodásában bőven nem ateistákról beszélhetünk, legfeljebb agnosztikus elemekkel dúsított "modern" Biblia-értelmezésről és szó szerinti Biblia-értelmezésről. Akkoriban a kérdés nem az volt, hogy létezik-e Isten egyáltalán; az ateizmusig a konzervatív Délen senki se ment el, nyilvánosan legalábbis biztosan nem. Mindössze arról volt szó, hogy a Bibliában leírtak és a modern tudományosság összeegyeztethető-e egyáltalán. Az akkori idők vallásosságát  mutatja, hogy a per alatt különböző felekezethez tartozó lelkipásztorok rögtönzött prédikációkat tartottak az arra járó, kezeslábasban a farmokról érkező hallgatóság számára.

Szórólaposztás Daytonban

A bíró személyéről még érdemes megemlékeznünk. A bíró John. T. Raulston volt, aki később megpróbált ugyan politikai tőkét kovácsolni ismertségéből, de minden későbbi választáson elbukott. Raulston minden bizonnyal előítéletes volt a vádlott iránt, az viszont biztos, hogy igyekezett az ügyet abba az irányba terelni, amelyik a vádnak kedvezett. Utasította az esküdteket, hogy ne a törvény érvényességét vizsgálják, hanem azt, hogy Scopes törvényt szegett-e (miközben az egész védelem arra épült, hogy a törvény alkotmányellenes), ráadásul, a védelem tanúit, különböző tudományágak képviselőit illetve teológiában jártas személyeket egyszerűen kizárt a tanúk sorából, mondván, nem tudományos kérdésről van most szó, hanem arról, a törvényt betartotta-e a vádlott, vagy nem.

Scopes védője, Darrow erős felütéssel kezdett. "Nem Scopes van most bíróság előtt, hanem az egész emberi civilizáció. A vád rá akarja nyitni a bigottság uralmának kapuját századunkra, amely legutóbb a középkorban volt csak ismeretes. Ha a vád győzedelmeskedik, egyetlen ember személyes hite sem lehet többé biztonságban." Ám a felütés hatástalan volt: a bírói iránymutatásnak megfelelően az esküdtek nem civilizációs vagy szólásszabadsági kérdésekben akartak dűlőre jutni, hanem abban, hogy a vádlott törvényt sértett-e, vagy nem.

Ebben az ügyben legjobb lett volna magát a vádlottat megkérdezni, ám sem a vád, sem a védelem nem idézte őt be kikérdezésre. A vád magától értetődőnek vette, hogy Scopes tanította az evolúciót, a védelem pedig tudta, hogy nem, és ezzel az egész próbaper érvényét veszítette volna, hiszen ők direkt veszíteni akartak, hogy aztán egyre feljebb fellebbezhessenek, egész a Legfelső Bíróságig. (Később, miután elítélték, Scopes elmondta, hogy az evolúcióról szóló részt egyszerűen átlapozta a tankönyvben -- a mai fogalmaink szerint azt ráadásul amúgy is hibásan írta le a könyv szerzője, a fehér bőrű embert a legmagasabb fokon álló hominidának leírva. Mindenki csak feltételezte, hogy tényleg megszegte a törvényt, ha már jelentkezett azzal, hogy így tett. Az újságíró, akinek ezt bevallotta, a hírt nem hozta nyilvánosságra egészen addig, amíg a fellebbezést 1927-ben elbírálták.)

Miután Darrow tanúit kizárták, az ügyvéd olyant lépett meg, amit nem sokan gondoltak volna. A per hetedik tárgyalási napján, július 20-án a védelem tanúi közé szólította ellenfelét, Bryant!

Bár a vád többi képviselője ellenezte, hogy a teológiailag képzetlen Bryan keresztkérdéseknek legyen kitéve, utóbbi nem hárította el a felkérést; azt mondta, mindenkinek látnia kell, hogy ő bármikor hajlandó a keresztény értékek védelmében bárki ellen vitára. A bíró rosszat sejtett, és előre kiküldte az esküdteket Bryan meghallgatásáról, ami két órán keresztül tartott, és a per szellemi mélypontja volt. Bryan ugyanis váltig állította, hogy szó szerint érti a Biblia minden részét, mármint, nem mindent szó szerint, hiszen amikor Jézus azt mondja, hogy ti vagytok a Földnek sója, akkor nyilván nem úgy érti, hogy az emberek sóból állnak, hanem képletesen. A sajtó erről a kérdés-felelet meghallgatásról is végig tudósított természetesen, és amikor kiderült, hogy Bryan nem ismeri a Bibliát, hite gyermeki, és elhiszi, hogy a Földet szó szerint i. e. 4004-ben teremtette meg Isten, hogy Jónást ténylegesen lenyelte egy bálna, ám bizonyos esetekben viszont állításával ellentétben a józan észnek megfelelően nem veszi szó szerint, ami ott le van írva, a közvélemény döntött: Scope-pal kezdtek szimpatizálni! Úgy találták, hogy Bryan nevetségessé tette saját magát, belezavarodott a válaszaiba (például: "Nem szoktam gondolkozni azokról a dolgokról, amelyekről nem szoktam gondolkozni" "És azokról a dolgokról, amelyekről szokott gondolkozni, szokott gondolkozni?" "Hát, néha.")

Egy 1960-as filmben a Darrow-Bryan kihallgatás dramatizált változata, de az eredeti elhangzott szövegek alapján

A meghallgatás kezdete után két órával a bíró, Raulston, berekesztette az ülést, mondván, ez nem visz előre, és utasította az esküdteket, hogy ne vegyék figyelembe az ekkor elhangzottakat (melyről eleve ki voltak küldve ugye).  (Azt hozzá kell tenni, hogy Darrow nem rögtönzött: felkészült arra, hogy Bryant a tanúvallomásra fogja bírni. Előző este a csapatával eljátszották előre a meghallgatást, pontos szövegrészleteket tanultattak be Darrow-val a Bibliából, és egy geológus-lelkipásztor volt, aki eljátszotta Bryant.)

Az utolsó nap kellett volna elmondaniuk a záróbeszédet az ügyvédnek és az ügyésznek. Bryan egész előző este készült, élete legnagyobb beszédét akarta elmondani. Darrow kezdett. Lemondott a záróbeszéd jogáról, és védencére bűnös ítélethozatalt kért. Ezzel a Tennessee-beli törvények értelmében Bryant is megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy elmondja a záróbeszédét, aki így a rádióhallgatók számára egy tudatlan ember látszatát keltve megalázva, megszégyenítve zárta a pert, hiszen a félbeszakított tanúvallomása után nem jutott már szóhoz. Az esküdtek mindössze 9 percnyi tanakodás után Scopest bűnösnek mondták ki, és a bíró 100 dollárra büntette (ez mai áron 1400 dollár körül érhet, ami közel 400 000 forintnak lehetne megfelelő). A Tennessee-beli Legfelső Bíróság 1927-ben másodfokon 3-1-es szavazati aránnyal Scopest szintén bűnösnek találta, ezzel együtt a Butler-törvényt alkotmányosnak, viszont a büntetést eltörölte, mert a bírságot a bíró állapította meg, nem az esküdtek. Az amerikai Legfelső Bírósághoz nem került el az ügy, mert az egész ügyet egyúttal megszüntették azon az alapon, hogy már így is elég sok problémát okozott. Végül csak 1967 május 18-án törölték el az evolúció tanítását tiltó törvényt.

Bár a pert mai szemmel nézve úgy ítéljük meg, hogy az evolúció-tanítás győzedelmeskedett, és hogy kiderült, mennyire képmutató és veszélyesen ostoba a keresztény vallási fundamentalizmus, a kortársak egyáltalán nem így látták, sőt, a vallási fundamentalizmus több évtizedre megerősödött a per következményeképpen. Egészen a 60-as évekig az evolúció tanítása háttérbe szorult a Délen, és rendre felbukkannak olyan lelkipásztorok, olyan politikusok, akik bármilyen tudományos gondolatot képesek azonnal tagadni, a Bibliára hivatkozva. Az viszont igaz, hogy bár legalább tucatnyi déli állam készült evolúció-ellenes törvényeket hozni, a per után alig pár tette csak meg.

Bryan számára, bár jogilag győzedelmeskedett, frusztráló volt, hogy nem mondhatta el nagy beszédét, nem tudta magát jobb színben feltüntetni, így elkezdte járni az országot, és azt mindenhol előadta: intézkedett arról is, hogy nyomtatásban megjelenjen. Több száz kilométert utazott, majd, 1925. július 26-án Chattanoogából Daytonba utazott vissza, ott egy istentiszteleten részt vett, az istentisztelet után megvacsorázott, és éjszaka, 65 évesen, meghalt. Sokan mondták azt, hogy megszakadt a szíve: hivatalosan a cukorbetegség és a kimerültség végzett vele. Darrow még más, nagy nyilvánosságot kapó ügyben is ellátta az ügyvéd szerepét, majd 1938-ban, 80 évesen halt meg. Scopes 1925 szeptemberében újra jelentkezett egyetemre, hogy formálisan is befejezze egyetemi tanulmányait. Miután ez megtörtént, a per miatt elveszítette tanári állását, sőt, Tennessee-ből is el kellett költöznie feleségével a Nagy Depresszió miatt. 1932-ben szocialistaként próbált kongresszusi képviselő lenni, ám vereséget szenvedett. Utána, miután geológiai végzettsége volt, egy olajvállalatnál helyezkedett el Texasban, majd Louisianában, ahol élete végéig élt. 1967-ben írta meg emlékiratait. 1970-ben halt meg.

Az amerikai zászlót mindenki ismeri, olyan, világszerte elterjedt jelkép, mint annak idején a római sasok voltak. Ugyanazt jelképezi: egy világbirodalom határait, jelenlétét, felségterületét. Ott, ahol békefenntartók vannak, szinte biztos lobognak a csillagok és sávok (stars and stripes); ahol zászlót égetnek, szinte biztos a csillagos-sávos zászlót égetik. A világtengeren a hadihajók nagy részén ez a zászló lobog; de ez a zászló áll büszkén, mozdulatlanságba merevedve a légkör nélküli Holdon is (nem is egy zászló, összesen öt, mindegyik a Holdra szálló asztronauta azaz csillagutazó kitett egyet). Erre a zászlóra tesznek fogadalmat az iskolákban is az amerikai gyerekek. A Függetlenség napján, július 4-én a blog huszonhatodik részében az amerikai zászlót mint fontos jelképet vesszük sorra.

Az amerikai zászló. Buzz Aldrin asztronauta tette ki 1969. július 20-án a Hold felszínére. A zászló nem lobog, hanem, mintha lobogna, kimerevített, a Holdon ugyanis nincs légkör. Hivatalosan az amerikai zászlót szabadon kell lógni vagy lobogni hagyni, nem lehet alátámasztva, kimerevítve, ám a Holdon e szabály alól kivételt tettek

A csillagok és sávok: az amerikai zászló

Az amerikai zászló története a Függetlenségi háború idejéig nyúlik vissza. Már 1777-ben törvény rendelkezett a zászlóról: a 13 egykori kolónia mindegyike 1-1 csillag volt a zászlóban, a törvényi indoklás szerint, hogy ezzel is jelképezzék, hogy új konstelláció (csillagegyüttállás) alakult ki. A Függetlenségi Nyilatkozatot 1776-ban, július 4-én adták ki (emiatt lett ez a nap a legfőbb amerikai ünnepnap, a Függetlenség Napja), Jefferson írta, míg az Alkotmány 1789-es, azaz, az amerikai zászló idősebb, mint az amerikai alkotmány!

Jelenleg 50 csillag van a zászlóban: minden egyes új állam, amely csatlakozott, egy-egy csillag benne. Ennek okán a zászlótörvényt többször módosították: legutóbb 1959-ben elnöki rendelettel szabályozták az elrendezését az 50 csillagnak. Az első csillagos zászlót a hagyomány szerint Betsy Ross varrta meg, George Washington kérésére, ám minden bizonnyal egy Francis Hopkinson nevű képviselő volt, aki a terveket készítette hozzá.

A tizenhárom-csillagos zászló négyféle különböző csillag-elrendezésben. Ezeket még kézzel varrták, mindet 1776 után, de még 1795 előtt

A tizenöt-csillagos zászló. George Washington rendelete nyomán ez volt a hivatalos zászló 1795-től 1818-ig. 15 csillag van rajta: az alapító 13 kolóniához csatlakozott Vermont és Kentucky, viszont a hagyományos és később James Monroe által törvénybe foglaltak szerint is kötelező 13 sáv helyett 15.

A legelső amerikai zászlót, mint írtam a negyedik részben, még Benjamin Franklin tervezte, 1754-ben, igaz, akkor még csak nyolc kolóniához szólt: "Join, or die!"

Ez a csörgőkígyós kép volt az alapja a Christopher Gadsden által tervezett Gadsden-zászlónak, melyet mai napig használnak az USA-ban; bizonyos államokban a rendszámtáblán is rajta lehet, sőt, még a Tea Párt szimbóluma is volt. A haditengerészet első hivatalos zászlaja is volt (1776-1777 között); jelenleg is a szolgálatban lévő legidősebb hajó abban a megtiszteltetésben részesül, hogy használhatják az Első Zászlót 2019. június 4-e óta, azaz, alig pár napja történt ez a változás. 2012. szeptember 11-től 2019. június 4-ig visszatértek az Első Zászlóhoz, azóta illetve 1777-től kezdve az Uniós zászló volt hivatalos haditengerészeti használatban (leszámítva azt a rövid időt 1975-1976-ban, amikor a haditengerészet megalapításának 200-ik évfordulóját ünnepelték).

Baloldalt az eredeti Gadsden-zászló, középen a Haditengerészet első hivatalos zászlaja, melyet egészen mostanáig, 2002. szeptember 11-től 2019. június 4-ig használtak, és amelyet az Union Jack (Uniós zászló) váltott fel ismét. Az Első Zászló csak az USS Blue Ridge nevű parancsnoki hajón van engedélyezve azóta

Az amerikai zászló változásai, időrendi sorrendben, az utolsó, 99 csillagos zászló természetesen nem került bevezetésre. Az a 9/11-es terrorcselekményekre válaszolt volna a 99 csillaggal (9x11=99)

A jelenlegi amerikai zászló, egészen pontos specifikumokkal

Az amerikai zászló egy élő nemzet élő zászlaja, éppen ezért, ha valaki kitűzőként használja, akkor a ruháján baloldalt, a szívének az oldalára szabad csak felraknia.

Sohasem lehet a zászlót fejjel lefelé felhúzni, azaz, a csillagoknak mindig felül kell lennie. Kivétel: nagy veszély érkezése esetén, segélykérő jelleggel.

Hivatalosan az amerikai zászlót nagy tiszteletben kell tartani, nem szabadna üzleti célra felhasználni; emberek nem viselhetik magukon ruhaként, illetve, amikorra egy zászló elhasználódott annyira, hogy már nem tölti be protokolláris célját, akkor ceremoniális módon kell lecserélni. Ezt a szabályt pont azok nem szokták betartani, akik magukat a legnagyobb amerikaiaknak akarják láttatni; amerikai zászlós fürdőnadrág (férfi és női), amerikai zászlós zsebkendő (!), nyakkendő, felvágható amerikai zászlós torta; sorolhatnám. Ezáltal pont, hogy megszentségtelenítik a zászlót. A zászló kereskedelmi célokra való tiltása a Zászló-szabályzatban (United States Flag Code) benne van; bár való igaz, hogy noha ez nem csak ajánlás, hanem törvény, megsértése nem von semmi büntetést maga után szövetségi szinten, azaz, helyi szintre van delegálva a kérdés, ahol pedig nem foglalkoznak vele.

A zászlóégetés Amerikában pedig, bármennyire sokan vannak felháborodva rajta, a szólásszabadság része, teljesen törvényes, sőt, amikor például a cserkészek lecserélik az elnyűtt zászlót egy újra, akkor az előzőt tisztelegve, vigyázzállást és díszsort tartva égetik el! (Ezzel együtt törvényhozók többször is próbáltak egy zászlóégetést tiltó alkotmánykiegészítést keresztül vinni a törvényhozáson; ám nem sikerült egyszer sem.)

A zászló elégetése nagyon komoly vitákat szül évek óta. Penn és Teller a saját álláspontjukat sokszor kifejtették már ezzel kapcsolatban, egyszer a West Wing (Az elnök emberei) című sorozat kameo-vendégeiként is. Az első alkotmánykiegészítés garantálja ugyanis a kifejezés szabadságát, és ebbe szerintük a zászló elégetése is beletartozik. Ellenben mindenhol a világon, ha az USA és annak külpolitikája ellen akarnak tiltakozni, először zászlót égetnek, mivel repülőgép-anyahajót nehezebb, és mivel az amerikai állampolgárok számára olyan a zászló, mint sok magyar számára a Szent Korona, az jelképezi az államot, így a zászló elégetése számukra nem olyan, mintha pusztán egy zászlót égetnének el: magát az amerikai államot égetik el jelképesen, és a zászlóért meghaltak emlékét is ezzel meggyalázzák

Az amerikai zászlót idegen földön először Tripoliban húzták fel, az első amerikai-berber háborúban, ami egyúttal az első amerikai háború is volt idegen országban. A Darne-i csata zárta le ezt a háborút, és akkor jelent meg a csillagos-sávos zászló is kitűzve egy nem amerikai városra először. A tengerészgyalogosok saját himnusza erről a csatáról is megemlékezik.

A zászló-fogadalom (Pledge of Allegiance)

A zászlófogadalmat 1892-ben írta meg egy keresztényszocialista pap, Francis Bellamy. A Fiatalok útitársa című magazin (!) hozta először le a szöveget 1892. szeptember 8-án. Az eredeti szöveg szerint: "I pledge allegiance to my Flag and the Republic for which it stands, one nation, indivisible, with liberty and justice for all", azaz, "Hűseget fogadok a Zászlónak és a Köztársaságnak, melyet jelképez, egy nemzetet, amely megoszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenki számára." Ezt egészítették ki kétszer: míg a kommunista fenyegetés hatására bekerült az "under God", azaz, az "Isten [szeme vagy színe] előtt" kitétel, mint azt egyébként a Young Sheldon című sorozatból is tudhatjuk, már feltéve, ha nézzük azt. A kiegészítést Eisenhower elnök kezdeményezte, és a Kongresszus megszavazta, Bellamy lánya tiltakozása ellenére. A szöveg és a hozzátartozó szertartás a Zászló-szabályzatba is bekerült: a zászló felé fordulva kell ezt elmondani, minden, nem-vallási okból a fejen lévő fejfedőt le kell venni közben, és az elmondónak a kezét a szíve fölé kell helyeznie (fegyveres testület tagjainak némán kell a zászló felé fordulnia, katonai tisztelgéssel). Az eredeti intenció szerint előbb egy tisztelgést kellett a zászló felé fordulva megtenni, és aztán elmondani a szavakat, majd a ma már náci-tisztelgésnek nevezett kinyújtott karú tisztelgést kellett a zászló felé fordulva bemutatni, amit 1942-ben, pont a hasonlatosság miatt, ejtettek.

A náci karlendítéshez nagyon hasonló fogadalomtétel még 1941-ben is. 1942-re ezen változtattak

Bellamy elképzelése az volt, hogy egységesítse a polgárháború miatt még mindig marakodó amerikai nemzetet, és erre a zászlót találta a legjobb módszernek, mert a zászló tiszteletében egységes volt az amerikai nép (kivéve a legdélibb részeket, ahol mai napig a vesztes lázadó rabszolgatartók zászlaja, a konföderációs zászló nagyobb presztízsben van, mint az északi jenkik zászlaja). Bellamy szövegének népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy az akkori hivatalban lévő elnök, Benjamin Harrison támogatását is megnyerte, mivel közelgett Amerika "felfedezésének" 400-ik évfordulója, és a Kolombusz-napon a fogadalmat először tették le egyszerre sok iskolában. Ekkor az iskolákban reggel felvonták a zászlókat, és elcitálták a rövid, mindössze 15 másodpercesre tervezett fogadalmat.

Bellamy nagyon óvatosan válogatta ki a fogadalom szavait, a "pledge"-t (fogadalom) használta "vow" (ígéret) vagy "swear" (eskü) helyett, és minden egyes szót alaposan megrágott; így például a "testvériességet", a fraternityt elvette, igaz, nem amiatt, mert ez a nőket kirekesztette volna esetleg, hanem, mert úgy vélte, hogy az amerikaiak számára ez nem elég erős hívószó, ellenben a nemzet, a "nation", az bekerült a szövegbe. A történethez hozzátartozik, hogy zászlófelvonáskor már korábban is használtak egy rövid fogadalmat, melyet egy George T. Balch nevű polgárháborús veterán kapitány alkotott meg: "We give our heads and hearts to God and our country; one country, one language, one flag!", azaz: "Fejünket és szívünket Istennek és hazánknak kínáljuk: egy ország, egy nyelv, egy zászló!" Ez meglehetősen anakronisztikus volt már akkor is, hiszen az USA-ban legalább 400 különböző nyelvet beszélnek, és beszéltek már akkor is. Ezt a szövegváltozatot szorította ki Bellamy, utóleg módosított szövege.

Mai napig rendszeresen zaklatnak gyerekeket amiatt, ha nem állnak fel a zászló-fogadalmat megtenni, holott a Legfelső Bíróság kimondta, hogy erre senki se kényszeríthető. Jehova Tanúi nem hajlandóak sem végigmondani a fogadalmat, sem elénekelni a himnuszt, mert számukra ez már istenítésnek számít, azaz blaszfémiának, szentségtörésnek. A szekularizáció hívei sem örülnek ennek a kétszavas kiegészítésnek, ami azóta is állandó közéleti illetve jogi viták témája.

Utolsó érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy 2004-ben egy nyelvész kimutatta, hogy bár az "Under God" azaz "Isten előtt" támogatói Lincolnra hivatkoztak, a híres Gettysburgi beszédére, amikor a fogadalomba beszavaztatták ezt a kitételt, de Lincoln idejében ez a kétszavas kifejezés nagyjából azt jelentette, hogy "Isten engem úgy segéljen", azaz, nem egy vallásos alapú hivatkozás volt, inkább csak egy jövőbeli elhatározást kifejező szófordulat.

Amerika himnusza: a Csillagokkal szórt lobogó

A Csilagsávos zászló (The Star-Spangled Banner) első szövegváltozatát 1814. szeptember 14-én vetette papírra egy 35 éves amatőr költő, Francis Scott Key, miután végignézte a Fort McHenry (McHenry erőd) ágyúzását az angol haditengerészet által az angol-amerikai háborúban, a Baltimore-i csatában. A nap végén még mindig állt a csillagos, sávos lobogó! A vers a Defence of Ford McHenry címet kapta (a McHenry erőd megvédése), majd Key egy népszerű angol dallamra ráírta a szöveget (ezt a zenében contrafactum-nak mondják), és ez vált később az amerikai himnusszá. A vers négy versszakból áll, de ahogy a magyar himnusz esetében is csak az első versszakot szokás énekelni, úgy az USA-ban is csak az elsőt. A dalt nehezen énekelhetőnek mondják. Nem sokkal ezelőtt az USA-ban abból is vita kerekedett, hogy hogyan kell a himnuszt hallgatni, lehet-e közben letérdelni, vagy egy helyben állva kell hallgatni, levett sapkával. Hivatalosan csak a fegyveres erő tagjai számára van leszabályozva a kérdés (pl. jármű motorját le kell állítani, ki kell szállni belőle, stb.), a civilek számára ajánlás (mivel az egész Zászló-szabályzat bár törvény, de mivel büntetési tétel nélküli, igazából csak egy erős ajánlás) az, hogy ha a himnusz és a zászló is jelen van egyszerre, akkor a zene forrása felé fordulva állva kell hallgatni, sapkát levéve, jobb kezet a szív fölé helyezve, és énekelni kell a szöveget. Ez egyáltalán nem régi szabály, és konkrétan azért nem, mert az amerikaiak nem akartak úgy kinézni korábban, mintha nácik lennének, sőt, a legfőbb szabály az első alkotmánykiegészítés: a "Freedom of expression", ami annyit tesz, hogy mindenki a saját maga módján kell tisztelegjen a zászló előtt. Akár a szíve felé helyezett kézzel, akár egyenesen, vigyázzban állva, akár térdelve, akár a "Black Power" tisztelgést (fekete kesztyűben ökölbe szorított kinyújtott kézzel) alkalmazva, az az ő dolga, és joga van hozzá, és ezt még a Legfelső Bíróság is kimondta.

Barack Obama egy demokrata rendezvényen nem tiszteleg a himnusz közben. Szóvivője szerint az elnök mindig a maga módján tiszteleg, ez néha vigyázzállás, néha a kezét a szíve fölé helyezi

Egy republikánus pártrendezvényen, 2015-ben

A Csillagsávos zászlót először hivatalos használatra a haditengerészet vette be 1889-ben, majd 1916-ban az akkori elnök, Woodrow Wilson. 1931. március 3-án a Kongresszus elfogadta, mint nemzeti himnuszt, és Herbert Hoover iktatta törvénnyé. Ez előtt a God Save the Queen zenéjére írt My Country, 'Tis of Thee című volt a de facto amerikai himnusz, majd az 1812-es angol-amerikai háborút követően ennek népszerűsége erősen lecsökkent. Az America, the Beautiful (Amerika, a csodálatos) című költemény is vetélkedett a nemzeti himnuszi címért, míg végül a Csillagsávos zászló lett a hivatalos.

Az előválasztás a stabil kétpártrendszerek sajátja. Most, hogy lezajlott Magyarország első, történelmi előválasztása, itt az ideje annak is, hogy végigvegyük az amerikai előválasztási rendszer kialakulásának történetét!

(Szerkesztői megjegyzések: ennek a cikknek a rövidített változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg először. Az elmúlt hónapokban tanítási elfoglaltságok miatt nem tudtam foglalkozni a bloggal, a nyári szünetben megint lesz elég időm arra, hogy tanuljak, olvassak, írjak.)

Gilbert Stuart Williamstown festménye az első elnökről, George Washingtonról

Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy mitől, miért alakult ki az előválasztás, meg kell értenünk az amerikai demokrácia választási rendszerét is, tehát kialakulásának történetével is foglalkoznunk kell. A Függetlenségi háború, a Függetlenségi Nyilatkozat most nem témánk, csak az 1788-ban több kompromisszum után elfogadott amerikai alkotmány, amelyik a választás módját leírja.

Az első elnökválasztást 1789-ben a kontinentális sereg fővezére, George Washington nyerte; a 69 elektor mindegyike egyik szavazatát rá adta, azaz egyhangúan őt választották meg elnöknek. (Eleve az Alkotmány megszövegezésekor már úgy vélte mindenki, hogy egészen biztosan ő lesz majd az első elnök.) Alelnökének John Adamset választották, 35 szavazattal, a további 34 elektori szavazaton megosztoztak többen. Ebben az időben ugyanis, egészen a tizenkettedik alkotmánykiegészítésig, 1804-ig, az elnök személyére csak az elektorok szavaztak (azaz a köznép nem), akiket a saját államuk a saját maguk módján választott meg, az elektorok pedig két szavazatot adtak le. Az így legtöbb szavazatot kapó lett az elnök, a második legtöbbet kapó pedig az alelnök. (A tizenkettedik kiegészítés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az 1800-as szavazáson Thomas Jefferson és Aaron Burr egyforma szavazatot kaptak, mindketten a republikánus párt jelöltjeiként, azaz a republikánus elektorok mindegyike úgy adta le szavazatát, hogy egyiket Jeffersonra, másikat Burr-re, mivel a szabályok szerint akkor még nem volt külön szavazás elnökre és alelnökre. Végül az alsóházi képviselők döntötték el a választást.) Az elektorokat az államok népességük alapján delegálhatták; elhíresült kitétele volt az alkotmánynak az, hogy bár csak a szabad emberek kaptak szavazó jogot, ám az elektorok számát az alapján állapították meg, hogy hány szabad ember lakta, és hány rabszolga; a rabszolgák, bár nem szavazhattak, de háromötödnyit értek az állam népességének megállapításakor. (Egyes történészek szerint az ilyen módon megállapított elektori rendszer is csak a rabszolgatartó államok hegemóniáját hivatott kiemelni, de akár ez volt a fő indok, akár az, hogy tanult, művelt emberek döntésében jobban megbíztak, mint az ingatag köznép ítéletében, attól még mindenképpen az elektori rendszer a rabszolgatartó államoknak kedvezett.) Ekkoriban még nem rendeződtek pártokba a különböző klikkek; az alapító atyák ódzkodtak a pártstruktúrától, mivel úgy vélték, hogy meritokratikus elvek alapján, azaz, rátermettségi alapon kell a pozíciókra választani embereket, és nem a párthovatartozásuk miatt; sőt, ezek az alapító atyák egyenesen irtóztak a gondolattól, hogy kiépüljön bármilyen pártrendszer. Igaz, attól is irtóztak, nehogy demokrácia legyen a szó régi értelmében; a köznép, a plebs uralma számukra elrettentő gondolat volt. Köztársaságot akartak alkotni, ahogy Róma is köztársaság volt a császárság előtt; jól megválogatták, kik kaphatnak szavazójogot, és hogy kikre lehessen szavazni. Pont ez a hozzáállás volt az, ami miatt Hamilton klikkjét, a federalistákat Jefferson klikkje, a republikánusok túlságosan elitistának bélyegeztek, sőt, royalistának (ne feledjük, Washingtonnak nem volt elvi kifogása a korlátlan számú elnöki ciklus ellen, ám már második elnökségét sem vállalta el jó szívvel, hajlott kora és rossz egészségi állapota miatt). Madison ellenezte még az elektori kollégium felállítását is, és úgy érvelt, hogy az elnököt népszavazáson kell megválasztani -- emiatt pedig a republikánusok megkapták a federalistáktól, hogy ők valójában jakobinus demokraták, ami akkoriban szitokszónak számított (emiatt szokás az első, jeffersoni republikánus pártot inkább demokrata-republikánus pártnak hívni, megkülönböztetendő a későbbi, Lincoln nevéhez köthető republikánus párttól).

Thomas Jefferson, a harmadik. Rembrandt Peale portréja.

Mindezek ellenére ebben az időben Washinton tekintélye megingathatatlan volt. A második választást ellenjelölt nélkül nyerte, a harmadik pedig kijelölt utódjáé, John Adamsé lett. Ekkorra már voltak pártok: a klikkek megszerveződtek, Adams a federalista párt színeiben nyert, épp csak megelőzte Jeffersont, aki az általa gründölt demokrata-republikánus párt színeiben volt jelölt. A következő választás már Jeffersoné lett, aki maga mögé utasította Adamset, majd jött a Virginiai Dinasztia másik két elnöke: James Madison és James Monroe. Az angol-amerikai háború alatt a New Englandben székelő federalista párt titkos tanácskozáson azt mérlegelte, hogy nem kellene-e inkább az angolokhoz csatlakozniuk, minek kiderülte után a párt teljesen szétesett, és így történt, hogy Monroe második megválasztásakor mindössze egyetlen ellenszavazattal lett elnök; az az egy is csak azért esett John Quincy Adams-re, hogy ne mondhassa senki, hogy Amerikában nincs demokrácia.

Az előválasztás intézményének kialakulásának első lépése az 1824-es választás, ami az eredeti republikánus párt végét is hozta. Andrew Jackson volt a "ludas", akiről korábban már több helyen írtam.

Andrew Jackson, a hetedik

Andrew Jackson népszerű tábornok volt Tennessee-ből. Ekkoriban zártkörű és sokszor titkos tanácskozásokon, kaukuszokon jelölték ki a pártok kongresszusi képviselői a jelöltjeiket, illetve, tette ezt meg a republikánus párt, mivel a federalista addigra már nagyjából megszüntette saját magát. 1824-re a legtöbb állam már nem a törvényhozásban, képviselők útján választotta meg elnökválasztó elektorait, hanem a győztes-mindent-visz elve alapján közvetlenül a nép (popular vote) delegálta az elektorokat. Mivel a republikánusokon nem volt gyakorlatilag ellenpárt, így nem érezte szükségét egyik jelölt sem, hogy párttársa javára visszalépjen; négyen is elindultak az elnökségért. William Crawford, aki az elnökjelölt-választó kaukuszon megkapta a tagok többségének támogatását; a második elnök fia, John Quincy Adams (aki elképesztő munkabírással dolgozott, és emiatt szüntelenül emlékeztetnie kellet magát arra, hogy munkatársai nem lusták, hanem szimplán csak emberek), Henry Clay és Andrew Jackson. Mivel négyen voltak elnökjelöltek, és a szavazatok megoszlottak közöttük, egyikük sem ért el többséget az elektori kabinetben. Jacksonnak 99 elektori szavazata volt, melyet 152 901 "sima" szavazattal szerzett meg (42%); Adamsnek 84 elektori szavazat jutott, melyet 114 023 szavazattal szerzett meg (32%) Crawford 41 szavaztott szerzett 47 217 szavazópolgár szavazatával (13%); és Clay, aki utolsóként végzett 46 979 szavazattal, de ezzel is szerzett 37 elektori szavazatot (ami szintén 13%). Így aztán, az alkotmány értelmében, a kongresszusba megválasztott képviselőkre szállt át a jog, hogy megválasszák az elnököt. (Ilyenkor akárkit megválaszthatnak, lényeg a többségi döntés. Az elektoroknak csak azért egy szavazat jut, mert az alkotmány értelmében mindegyikük saját államának fővárosában jön össze, ott adják le a szavazatokat, és futár viszi onnét az összesített szavazatokat a fővárosba.)

Henry Clay, a képviselőház elnöke (Speaker-e) ekkor Adams támogatására szólította fel híveit, akit meg is választottak ezek után; cserébe Clayt Adams kinevezte külügyminiszternek (Secretary of State-nek). Jackson hívei korrupt egyezséget kiáltottak, mondván, a legtöbb szavazatot megszerző Andrew Jacksonnak járt volna az elnöki cím, noha a politika része volt már akkor is a kompromisszum-készség és -képesség. Ekkor kiváltak az eredeti demokrata-republikánus pártból, saját magukat innentől kezdve demokratáknak mondták; majd pártjuk, Jacksonnal az élen, megnyerte az 1828-as és 1832-es elnökválasztást is. 1828-ban a demokrata-republikánus párt nem tartott kaukuszt, mivel azt mind Adams, mind Jackson hívei illegitimnek tartották, azaz ekkora a szakítás a párt két szárnya között még nem történt meg ténylegesen, de már egyértelmű volt, hogy a két szárny két külön pártba fog a továbbiakban szerveződni.

Tulajdonképpen az 1824-es választás kikényszerítette azt, hogy egy-egy pártból csak egy elnökjelölt legyen, különben a megosztott szavazatok miatt könnyen lehetségessé válhatott, hogy egy párt tagjai egymás elől hoppolják el az elnöki címet. A kétpártrendszer felé vezető úton ez az 1824-es választás fontos mérföldkő volt.

Az 1832-es választáson (Jackson 54,5%-ot szerzett, Henry Clay pedig 37,5%-ot) két olyan dolog is történt, ami addig még nem. Egyfelől részt vett egy harmadik párt: a Szabadkőműves-ellenesek pártja (Anti-Masonic Party), akik jelöltje 8%-ot szerzett. Másfelől, ez a harmadik párt, megtartotta az első hivatalos jelölő-konvenciót, 1831. szeptember 26-án Baltimore-ban (kaukuszt már csak amiatt sem tarthattak, mert nem volt egyetlen képviselőjük sem az Alsóházban, akik összeülhettek volna tanácskozni). Ezek után a többi párt is így tett: a korábbi, titokban megtartott kaukusz-rendszert ez a sokkal átláthatóbb módszer váltotta fel. Ezt a jelölőgyűlési rendszert (national party convention) a többi párt is átvette a továbbiakban. Ha ez a módszer emlékeztet valakit a magyar politikában szokásos "dohányfüstös szobákban megszületett háttéralkukra", akkor igaza van; Amerika pont amiatt is erős demokrácia, mert bárki lehet jelölt, aki saját magát bejelenti jelöltnek, és a nyílt színen küzd meg társaival a végleges jelöltségért és aztán az elnöki címért, így ezen jelöltek sokkal nagyobb legitimást kapnak háttéralkuk során "megválasztott", valójában csak a politikustársak által előtérbe tolt politikustársaiknál.

A jacksoni demokrata párt innentől kezdve jóideig a jeffersoni republikánus párt és a szabadkőműves-ellenes pártból megalakult Whig (patrióta) párttal váltakozva adott elnököt az USA-nak. Témánk szempontjából az amerikai pártrendszer XIX. századi további története irreveláns, ahogy a polgárháború is. Talán annyi fontos csak, hogy a választás előtti vita ebből az időszakból hagyományozódik, 1858-ban a közismert Stephen Douglas szenátor és az ismeretlen Abraham Lincoln szenátor-jelölt vitatkoztak nagyközönség előtt, több különböző városban. Ebben az időben a szenátorokat az államok saját törvényhozói jelölték, azaz, technikailag a közönséget arról akarták meggyőzni, hogy olyan, velük szövetséges képviselő-jelöltekre szavazzanak, akik majd rájuk adják voksaikat. A vitát a demokrata Douglas nyerte, ám nagy ismertséget hozott Lincolnnak, aki aztán a (második) republikánus párt első elnöke lett.

Az előválasztás hagyományának kialakulásának másik mérföldköve 1912-ben jött el. Az erőtől duzzadó egykori lovastiszt, Theodore Roosevelt, vissza akart kerülni a hatalomba. Ő 1901 és 1908 között már volt az USA elnöke; William McKinley alelnöke volt 1901-ben, ám az elnök merénylet áldozatául esett, és Roosevelt lett az utódja. 1904-ben már saját jogon volt az akkor még progresszív republikánus párt jelöltje, és nyerte meg fölényesen, közel 20%-kal az elnökválasztást; ám 1908-ban a párt vezetői úgy döntöttek, hogy nem jelölik őt többet, hiszen kitelt a két ciklusa, és a Washingtontól (valójában Jeffersontól) származó hagyomány szerint nem lehet többé elnökjelölt. (Ezt a két ciklusos hagyományt betartatták a visszavonulástól szintén ódzkodó Jacksonnal és Granttal is.) Roosevelt azzal érvelt, hogy nem volt teljes két ciklus az övé; ám lenyelte a keserű pirulát. Utódjául hadügyminiszterét (ekkoriban még nem volt védelmi miniszter, külön volt hadügyminiszter és tengerészeti miniszter), William H. Taftot nevezte meg, akit elfogadott a jelölőgyűlés is, és az amerikai nép is. Ekkoriban Roosevelt még úgy gondolta, hogy általa kijelölt utódja majd folytatja a progresszív hagyományokat, és elutazott Afrikába, egy kis kikapcsolódásra, állatokat ölni. Több hónapnyi vadászat után, több, mint 3000 állat trófeáját begyűjtve (9 oroszlánt, 5 elefántot, 13 orrszarvút is lelőve) visszatért, és meglepve tapasztalta, hogy protezsáltja nem az ő szája ízlése szerint folytatta a kormányzást; végül politikai nézeteik egyre inkább elkülönböztek egymástól, és teljesen szembe is kerültek egymással.

Teddy Roosevelt és William Howard Taft, az USA 26. és 27. elnökei. Barátokból lett ellenfelek

Roosevelt ezért egy olyan dologhoz nyúlt, amihez korábban még senki sem: bejelentkezett egy harmadik ciklusra is.

Az 1912-es republikánus jelölőgyűlést a konzervatív Taft támogatói szorosan a kezükben tartották, nem mindenki volt ugyanis megelégedve a republikánus párt Lincoln-i hagyományaihoz hű, progresszív Roosevelttel. Bár az energiával teli Roosevelt járta azokat az államokat, ahol tartottak előválasztást (1912-ben kevesebb, mint a fele államban, 12-ban tartottak -- a többiben a korábban megszokott módon delegálták a pártok a konvención részt vevő embereiket.) Az előválasztáson a 12 államból 9-et nyert Roosevelt (Milwaukee-ben még meg is lőtték, és egy golyóval a testében tartott egy másfél órás beszédet; a golyó keresztül ment fém szemüvegtartóján és egy 50-oldalas beszédvázlaton, de mivel Roosevelt nem köhögött fel vért, tudta, hogy nagy baj nem lehet [később az orvosok úgy ítélték meg, hogy nagyobb kockázat lenne  megpróbálni eltávolítani a lövedéket, mint benn hagyni, így aztán Roosevelt élete hátralévő részét egy golyóval a testében élte le]), így a 362 közül 278 Roosevelt-párti delegált volt, viszont azok a küldöttek, akik olyan államokból érkeztek, ahol a republikánus párt helyi szervezetei maguknál tartották a delegálás jogát, többségében Taftot támogatták, így ő lett a republikánus párt elnökjelöltje egy második ciklusra.

A konvenció kiabálásokkal, sértegetésekkel volt teli, a két jelölt érdekében felszólalók olyan mennyiségű sértéseket vágtak egymás fejéhez, hogy az egyik részt vevő később azt mondta, hogy inkább soha többet ne legyen jelölőgyűlés, ha csak ilyen tud lenni. Ismerős? Az előválasztásokon azóta is a különböző pártok jelöltjei egymással vannak elfoglalva, egymás ellen küzdenek, viszont a győztes mögé majdnem mindenki be szokott állni, és a választók is hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a politikai cirkusz része az, hogy egyazon párton belüli politikusok válogatott sértésekkel támadják a másikat, ám az előválasztás lezárultával fegyelmezetten beállnak a győztes mögé, még ha nem is mindenki. Ilyenkor a fő választáson a jelöltek már középre húznak, igyekeznek a függetleneket megszólítani, ugyanis Amerikában nem csak demokraták és republikánusok élnek, hanem többségben vannak a függetlenek, párthovatartozás nélküliek, és miután a saját oldalon bebiztosították a jelöltek a támogatást, igyekeznek a közös tortából minél nagyobb szeletet kiharapni, akár annak a kárára is, hogy a saját oldaluk kevésbé mérsékelt, kevésbé középre húzó támogatóiból veszítenek.

Ekkoriban viszont még nem volt hagyománya az azonos oldalon belüli visszalépéseknek és támogatásnak. A jelöltállító gyűlésen az inkumbens elnök kezében volt minden bizottság; és bár pár delegáltat gyanús körülmények között választottak meg (összesen 254 személlyel szemben nyújtott be panaszt a Roosevelt-tábor), Taft már az első körben bebiztosította a jelöltségét. Roosevelt felháborodottan azt mondta, hogy jó, akkor ő létrehozza a Progresszív Pártot, ha már a Republikánus Pártnak csak egy jelöltje lehet, és majd legyőzi a republikánusokat és a demokratákat is; Chicagoban meg is választották őt az új párt elnökjelöltjének. Ezzel ő és támogatói tuképp nyíltan kimondták: ha nem lehet Roosevelt a republikánusok jelöltje, mert szerintük a párt vezetői különböző machinációkkal (valójában csak a nekik kedvező, érvényben lévő szabályok kihasználásával) Taftot indítják jelöltnek Roosevelt helyett, akkor inkább ráindulnak Taftra, és nem baj, ha a demokrata jelölt nyer. (Taft csapata védelmében: Roosevelt már két cikluson át volt elnök, és ahogy egyre idősödött, lett egyre vehemensebb; megfontoltabb, nyugodtabb elnökjelöltet szerettek volna adni.)

A demokraták ebben az évben Baltimore-ban gyűltek össze, és 46-ik próbálkozásra megválasztották jelöltjüket, Woodrow Wilsont. Wilson pedig, kihasználva, hogy a korábban republikánus szavazatok kettéoszlottak a republikánus és a progresszív jelölt között, kisebbségi szavazati aránnyal (41,8%) fölényesen nyerte az elektori szavazást (435 neki, 88 elektori szavazat a 27,4%-ot elért Rooseveltnek és mindössze 8 a 23,2%-ot megszerző Taft javára; Eugene Debs szocialista színekben 6%-ot ért el). Ekkor Roosevelt, aki a kampányban még egy merényletkísérletet is túlélt ("Elnézést, hogy olyan halkan szólok Önökhöz. Van bennem egy golyó."), már lehiggadva azt mondta, hogy nincs mese, vissza kell menni a republikánus pártba, ezzel gyakorlatilag elárulta azokat a híveit, akik miatta szakítottak a republikánus fősodorral; ők aztán még egy ideig a színen maradtak, és nyertek meg kisebb jelentőségű választásokat.

Azaz a demokrata, békepárti Woodrow Wilson nem lehetett volna elnök akkor, ha nincs szakadás a republikánus pártban. Más szavakkal, egy effektív kétpártrendszerben (a győztes mindent visz) az az oldal, amelyik két jelöltet állít ki egy ellenében, szinte biztos vereségre van ítélve. (Hasonló módon győzött Bill Clinton is; 43%-ot szerzett csak, ám a milliárdos Ross Perot 18,9%-nyi szavazatot elérve megosztotta a konzervatív szavazatokat, gyakorlatilag elhoppolta idősebb Bush elől az újrázás lehetőségét.)

Woodrow Wilson, a 28-ik. Fénykép 1919-ből

Az előválasztások komolyabbá válásának következő állomása 1949 volt. New Hampshire állam szerette volna minél több ember számára lehetővé tenni, hogy részt vehessenek az előválasztáson, és egyszerűsítette az részvételi szabályokat. Ez volt az első állam, amelyik államilag szervezett előválasztást (primary-t) szervezett kaukusz helyett. A primary-ket az különbözteti meg a kaukusztól, hogy utóbbiakat továbbra is a helyi pártok szervezik, egy közös helyiségben vita után többségi döntést hoznak a résztvevők, míg a primary típusú előválasztáson az állam által szervezett szavazási ponton csak leadják a titkos szavazatukat a résztvevők, melyeket utólag számolnak meg. A kaukuszok tehát arccal-névvel vállalt politikai pártok által szervezett, vitát igénylő és többségi döntéssel meghozott eredményű gyűlések, míg a primaryk titkosak, és lehetnek akár nyíltak is abban az értelemben, hogy nem csak regisztrált párttagok vehetnek benne részt (ám az szigorú szabály, hogy mindenki vagy csak a demokrata, vagy csak a republikánus előválasztáson szavazhat)..A hagyományosan először előválasztó Iowa mai napig kaukuszt tart. Ez az előválasztás még nem volt kötelező jellegű, inkább volt "szépségkirálynő-választás" (beauty contest), előzetes erőfelmérés a politikusok között. A republikánus előválasztáson Eisenhower simán legyőzte Robert A. Taftot (Taft elnök fiát), míg Truman demokrata elnök vereséget szenvedett Estes Kefauvertől, és emiatt úgy döntött, hogy harmadik ciklusban nem méretteti meg magát (ekkor még lehetséges volt többször is elindulni az elnöki címért, mint kétszer, az elnöki terminusokat limitáló huszonkettedik alkotmánykiegészítést ugyanis csak 1951-ben fogadták el). A New Hampshire-ihez hasonló, államilag szervezett előválasztások elterjedtek az egész szövetségi államban.

Dwight D. Eisenhower tábornok, a 34-ik elnök, és mindezidáig az utolsó tábornok-elnök

A következő nagyobb lépés a kétpárti összecsapást megelőző kétpárti előválasztás irányába egy 1968-as  botrány volt, az országos demokrata jelölőgyűlésen történt az eset. Lyndon B. Johnson alelnöke, Hubert Humprey ugyanis úgy lett a demokrata párt jelöltje, hogy egyetlen egy előválasztást sem tudott megnyerni, mert egyetlen egyen sem indult el; előzetes háttéralkukkal biztosította be jelöltségét. Ekkor vezették be azt, hogy az előválasztáson győztes jelöltre kötelező leadni a szavazatát az abból az államból érkező delegáltnak, legalább az első körben (bár állama váltogatja, hogy hány körig kötelező azaz binding a szavazat, és hány szavazási forduló után szabadul fel a delegált szavazata). A reform lényege volt továbbá, hogy megerősítették az előválasztás intézményét, hogy az összes demokrata párttag részt vehessen a későbbi jelölt kiválasztásában, ne a magas pozíciókat betöltők háttérben megkötött megegyezései alapján legyen kiválasztva az elnökjelölt (vagy a szenátorjelölt, képviselőjelölt, kormányzójelölt). Igaz, ezt később módosították azzal, hogy jelentős szerepet szántak a szuperdelegáltaknak, mivel hiába lett demokratikusabb a jelölési folyamat, a demokrata párt több nagyarányú vereségbe is belefutott grassroot támogatású, ám kapcsolati hálóval nem bíró, így politikailag gyenge jelöltjeik miatt; az új, szuperdelegáltakkal feltöltött jelölőgyűlés hivatott biztosítani a demokráciát is a párton belül, és azt is, hogy a megválasztott jelöltnek tényleg jó kapcsolatai legyenek a párt vezetőivel, donoraival, ne egy-egy megválaszthatatlan populista legyen a párt jelöltje.

A demokrata párt mellett a republikánus párt is hasonlóan módosította a saját előválasztási szabályait. 1992-re a demokraták 40 államban tartottak primary típusú előválasztást, a republikánusok 39-ben. Az előválasztáson elnyerhető delegáltak számát mindkét pártszövetség néha egyszerű (a győztes mindent visz az egész államban vagy a megyében), néha bonyolult (ha legalább 15%-ot kap a jelölt, akkor arányosított módon kap delegáltakat, annak függvényében, hogy az az adott állam hogyan szokott szerepelni az adott párt esetében a választáson, hogy hány elektora van, és hogy mikor rendezik meg az előválasztást), de transzparens módon előzetesen leszabályozza, így aki ezeken részt vesz, elfogadja a szabályokat. Emiatt aztán egész szakértői csapatra van szüksége egy-egy jelöltnek, akik képesek kiigazodni mind az ötven állam ötven különböző előválasztási rendszerében.

A legutóbbi változtatás a rendszeren éppen mostanság volt. Bernie Sanders elégedetlenségének adott hangot, hogy a szuperdelegáltak riválisát, Hillary Clintont támogatták. (Bár elégedetlenségének élét kicsorbította az, hogy a jelölőgyűlés előtt már ő maga kérlelte ezeket a szuperdelegáltakat, hogy Clinton helyett rá szavazzanak, mert neki van esélye megverni Trumpot, Clintonnak nincs. Hát, abban igaza volt, hogy Clinton elbukta a választást, ám azt nem lehet tudni, hogy ő megnyerte volna-e.) Ezen az elnökjelölt-választó jelölőgyűlésen ugyanis a delegáltak 85%-a volt előválasztási delegált, és 15%-uk szuperdelegált, azaz, önálló jogon a gyűlésen szavazattal bíró résztvevő. Volt elnökök, volt alelnökök, inkumbens kormányzók, szenátorok és képviselők adják a szuperdelegáltak körét. A változtatás értelmében a szuperdelegáltak megmaradnak ugyan, ám a 2020-as jelöltállító gyűlésen a kötelező lesz arra a jelöltre szavazniuk, aki azt az államot az előválasztáson megnyeri, ezáltal politikai erejüket elveszítik, és csak az adott állam fontosságát növelik.

Bernie Sanders, az USA valaha volt legsikeresebb független (szocialista) jelöltje, aki, miután függetlenként lett polgármesterré, képviselővé, később szenátorrá választva, demokrata színekben szállt be az elnökségért folytatott küzdelmekbe

Összességében, az a fajta előválasztási rendszer, amelyet ma látunk az USA négyévente esedékes elnökválasztásaikor, egyáltalán nem egy régi hagyomány, legjobb esetben is csak a második világháború utánra tehető a rendszer létrejötte, és folyamatosan változnak a szabályok, hogy biztosítsák, tényleg a legjobb (vagyis inkább, legjobb nyerési eséllyel bíró) jelöltek kerüljenek kiválasztásra; másfelől, a pártok vagy pártszövetségek ténylegesen az amerikai demokrácia kezdeteihez visszanyúló hagyományt követnek, melyből az előválasztási rendszer szervesen nőtt ki. Na de mennyi idő alatt!

• 1824-ben derült csak ki, hogy az elnökválasztáson, ha valaki sikeres akar lenni, akkor érdemes pártonként-pártszövetségenként egyetlen jelöltet indítani, különben nem az elektorok, hanem a kongresszus fog az elnök személyéről dönteni.
• Az első jelölőgyűlést 1831-ben tartotta a Szabadkőműves-ellenes párt, addig titokban választották ki a pártok a jelöltjeiket, csak előálltak egy jelölttel, a választóik megkérdezése nélkül.
• Az első komoly pártszakadás 1912-ben volt, ami bebizonyította, hogy az előválasztáson vagy jelölőgyűlésen vesztes félnek fegyelmezetten be kell állnia a győztes mögé, különben a nevető harmadik fél fog nyerni.
• Az első állami rendezésű előválasztás mindössze 1949-ben, az előválasztásokon való elindulás kötelezővé tétele csak 1969-ben történt meg, és a rendszer finomhangolása azóta is tart, egész addig az előválasztás inkább volt politikus-szépségverseny, nem kötelező jelleggel.

Ezek tükrében nagy siker már önmagában az, hogy végül az előválasztás három résztvevővel létrejött, és a két vesztes fél, Kálmán Olga és Kerpel-Fronius Gábor is nyilatkozataik alapján aktivistáikkal együtt be fog állni a győztes Karácsony Gergely mögé, még akkor is, ha a liberális Sermer Ádám és a párttámogatásait elveszített Puzsér Róbert azon nem vett részt. Ők nem állták ki a demokratikus próbát, nekik ezek után talán jobb lenne nem megszólalni.

Al Capone! Még ma is ámulattal vegyes borzongással ejtjük ki a nevet. Ő volt a J. Edgar Hoover által vezetett FBI első "első számú közellensége", a Public Enemy No. 1. Életében legendássá vált bűnözőként, ahogy elfogásának körülményei is azok. Halála viszont megalázóan kisstílű volt, nem párbajban veszítette életét, és nem is a börtönben vagy a villamosszéken, hanem egy bacilus végzett vele.

1929. május 16-án készített rendőrségi fénykép Al Caponéről

Alphonse Gabriel Capone 1899. január 17-én született New Yorkban, olasz bevándorlók gyermekeként. Huszas éveinek elején került Chicagoba, egy Johnny Torrio nevű maffiózó testőreként, aki ott a szesztilalom kijátszására virágzó üzletet hozott létre. Ezt a maffiacsoportot örökölte tőle meg Capone utóbb, miután Torriot visszafogott hangvételű figyelmeztetésként majdnem lelőtte egy rivális maffiózó által ráküldött bérgyilkos, és inkább a "tisztes visszavonulás" mellett döntött. De mi is volt ez az alkoholtilalom, amely Capone felemelkedésének kulcsa volt?

A XX. század elején a régi, elmaradott, falusi Amerika (amilyennek az alapító atyák ismerték, és amilyennek Thomas Jefferson is elképzelte) és a lüktető, városi, kapitalista, globalizálódó Amerika (amilyennek mi ismerjük) többfrontos "harcban" álltak egymással. A falusi Amerika (pár anti-alkoholista, vallásos városlakóval, így például a kvékerekkel vagy a puritánok utódjaival szövetségben) a század elején egy nagy sikert ért el: a Tizennyolcadik alkotmánykiegészítés betiltotta az alkoholtartalmú italok előállítását, szállítását és forgalmazását az Egyesült Államok területén.

Alkohol-ellenes nők csoportja

Az alkoholokkal szembeni mértékletességet hirdető mozgalom már a Jacksoniánus időktől kezdve benne volt az amerikai közgondolkodásban. Már 1914-re az akkori államok negyede úgy nevezett "dry" azaz száraz ország volt; az alkoholfogyasztás tilos volt, vagy korlátok közé volt szorítva (pl. csak bizonyos napszakokban lehetséges alkoholt inni, eladni), sőt, még jelenleg is jó néhány ilyen állam vagy legalábbis megye van, Kentackyban vagy Texasban például, így jelenleg is 18 millió amerikai él ilyen helyeken. Ekkoriban a gabonák alkohollá való érlelését amiatt is tiltották, mert túl kevés volt az élelmiszer; illetve, még az idegen-ellenesség is az alkohol-ellenességet erősítette: a sörfogyasztás a németekkel, a borfogyasztás az olaszokkal volt hozható kapcsolatba és így elítélhetővé. Tulajdonképpen a hivatalos szesztilalom előtt is már az Államok nagy részében korlátozva volt az alkoholfogyasztás.

Érvénybe lép az alkoholtilalom

Ez a "Nagyszerű Kísérlet", ahogy Herbert Hoover elnök nevezte, járt pár előnyös és pár nem várt hatással. Egyfelől ténylegesen lecsökkent az alkohol-fogyasztás; a részegségből elkövetett vandalizmus, erőszaktevéses esetek száma meredeken zuhant, ahogy a túlzott alkoholfogyasztás miatti halálesetek száma is. Jóval kevesebb munkás verte el a gyárakban nehezen megkeresett pénzét italra. A probléma ott volt, hogy a teljes tiltás lépett életbe, az észszerű korlátozás helyett: több milliónyi, alkoholt mérséklettel fogyasztó amerikai számára vált lehetetlenné az ünnepi alkalmakkor esedékes pohárköszöntő; a nagyobb városokban gyakorlatilag lehetetlen volt a tilalmat betartatni, virágzott a feketegazdaság, sőt, komplett maffia-csoportok emelkedtek fel a semmiből, hiszen az Alkoholtilalmi Iroda (Prohibition Bureau) nem volt képes annyi ügynököt mozgósítani, amennyire szükség lett volna, mindössze 1500-3000 ügynöke állt szolgálatba, közülük is sokan voltak korruptak. Az alkoholtilalomból kiépült feketegazdaság annyira jelentős bevételt hozott, hogy sokan otthon, házi körülmények között próbáltak különböző szeszes párlatokat előállítani, az orvosi alkohol forgalmazása is jelentős emelkedésnek indult. A törvény betarthatatlan volt: pár év alatt kiderült, hogy az alvilági bűnözés, a korrupció melegágya ez, ám jelentős antialkoholista lobbierők gátló tevékenysége miatt a tizennyolcadik kiegészítést csak 14 évvel később tudta érvényteleníteni a huszonegyedik.

Az alkoholtilalom ellen tüntető férfiak csoportja

Az egyik ilyen gengszter, aki felemelkedését az alkoholtilalomnak köszönhette, Alphonso azaz Al Capone volt. Capone kegyelmet nem ismerő erőszaktevő volt: nem átallotta rivális maffiózók szállítmányait kirabolni, felrobbantani ellenlábasai raktárait, üzemeit, akár fényes nappal is véres harcokat vívott velük a terjesztési területért, az ártatlan járókelőkre való tekintet nélkül, majd a bevételt legális üzletekben mosta tisztára. Nagyjából 500 gyilkosság és haláleset írható az ő számlájára; az 1929-es "Bálint-napi Mészárlás" (St. Valentine's day massacre) különösen kegyetlen volt. Az amerikai nép sosem volt egy kimondottan törvénytisztelő nép, az amerikaiak a rájuk vonatkozó törvényeket korábban is önmagukra nézve szelektíven értelmezték, ám ami a 20-as, 30-as években történt, azt azóta is a maffia aranykorának lehet nevezni. Chicagoban több évben is többen haltak bele az alvilági harcokba, mint amennyien haltak erőszakos halált egész Angliában; el is nevezték Chicagot Amerika "Öldöklő Fővárosának" (Murder Capital). Al Capone birodalma több ezer fős maffia-csapatból állt, legális és illegális bevétele egy évben akkori pénzen számítva 60 millió dollár volt, ez mai értéken számolva közel 900 millió dollár, ez 250 milliárd forintnyi összeg, ez nagyjából Mészáros Lőrinc összvagyona; és ezt kereste meg Al Capone a becslések szerint egyetlen év alatt.

Egy robbantásos merénylet helyszíne

A gengszterek nem voltak tekintettel az ártatlanokra

Al Capone a hatalmas gazdagságával túlzás nélkül állítható, világhírű volt. A pénzének egy komoly részét ajánlotta fel jótékony célokra: ő volt a nagy gazdasági világválság (The Great Depression) idején az első, aki ingyenkonyhát állíttatott fel a szegények számára. Állástalan chicagóiak számára ez volt az egyetlen napi táplálkozási lehetőség. Ekkor mondták róla, hogy akár politikus is lehetne, olyan népszerű, amit azzal hárított el, hogy mindene megvan, amit csak akar, miért akarná a kötöttségekkel terhes politikusi pályát választani? Szicíliában a maffia mai napig ezt csinálja: lehet, hogy egy illegális, informális hatalom birtokosa, de megvédi a szicíliaiakat. Al Capone "megvédte" a szegény chicagóiakat.

Al Capone népkonyhája, 1931-ben nyitott meg ajtaját az éhező szegények előtt. Kijött a szegényekhez, kezet fogott velük, többüknek állást is kínált. Az épületet az 1950-es években lebontották, most parkoló van a helyén

Al Caponét végül 1931-ben ítélték el adócsalás miatt: kiderült, egész életében egyszer sem adott be adóbevallást. Eliot Ness, az agilis ügynök göngyölítette fel ügyét, és juttatta bíróság elé. A vádalku 2 évről szólt, a bíró viszont azt érvénytelenítette, és 11 éves börtönbüntetést szabott ki rá, 66 társát közel 5000 vádpontban mondták ki bűnösnek. 1932-ben, mindössze 33 évesen került az Alcatrazba. Ekkor a börtönorvos hivatalosan is diagnosztizálta nála a szifiliszt és a trippert. A sors fintora: a fiatal Capone saját maga "próbálta ki" az általa futtatott örömlányokat 1920 körül, és ekkor kapta el ezeket a betegségeket. Bár 1908-ban orvosi Nobelt kapott Paul Ehrlich az arsphenamine szabadalmaztatásáért, amivel relatíve jól lehetett kezelni a korai stádiumú szifiliszt, de még az sem jelentett biztos gyógyulást. (A penicillint pár évvel később, 1928-ban fedezi csak fel Alexander Fleming, ami már gyógyulást hozott a kórra.) A betegségére jellemző hosszú lappangási periódus alatt sem volt kezelve: a valaha világhíres gengszter esetében a börtönben a betegsége harmadik, végső, idegrendszert romboló fázisába lépett. Többször nem fogadott szót a börtönőröknek: mint kiderült, már mentális, kognitív képességeit is kikezdte a betegség. Levelei érthetetlenek voltak. Fogsága utolsó évében végig a börtönkórházban volt: dezorientált, széteső személyiségű volt. 1939-ben kegyelemmel szabadult: egykori önmagának árnyéka se volt már, csak egy zombi: agya kisült. Luxusházának medencéjében horgászott: egész nap leste a nem létező halakat. Egykori gúnyneve, "Scarface", azaz, Sebhelyesarcú helyett azt kérte, szólítsák "Snorky"-nak, Pipásnak. Egy vizsgálat szerint 1946-ra szellemi képességei (erős túlzással) egy 12 éves gyerek szintjére estek vissza. 1947-ben stroke-ot kapott, majd szívinfarktust, végül agyvérzésben hunyt el. Így ért véget az egykor nagy befolyású, riválisaival szemben kíméletlen, de a szegényekkel szemben altruista gengszterkirály élete.

Al Capone horgászik 1930 körül

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Harmadik rész. (Első rész itt olvasható., második rész itt olvasható)

Az Amerikai Egyesült Államok kicsivel később, 1854-ben. Fenn a szabad államok, alul a rabszolgatartó államok. Bár a térképről esetleg máshogy olvashatnánk le, az északi államok a területükön kívül minden más téren fölényben voltak: lakosság, indusztrializáció, kereskedelmi kapcsolatok

Tocqueville és Beaumont útjuk végső, kényszerűen megrövidített szakaszához érkeztek, amikor megérkeztek az első déli államba, Marylandbe. Marylandnek (Máriaországa) nem véletlen a neve sem: míg az északi államokat főleg puritánok, protestánsok és egyéb vallásúak alapították (Pennsylvaniában a teljes vallásszabadság elve érvényesült, a mormonok innét indultak útnak, az amishok mai napig ott laknak, és a kvékerek fővárosa is volt Philadelphia), addig a déli államokat főleg anglikánok és katolikusok alapították, ami az államok (akkor még csak kolóniák) nevének megválasztásakor is érvényesült. Georgia: György angol királyról elnevezve. Virginia: I. Erzsébetről, a szűz királynőről. Louisiana pedig Lajos francia királyról kapta nevét. A katolikusok kezdetben Marylandben koncentrálódtak.

Megérkezésüknek híre kelt Baltimore-ban is: azonnal meghívták őket egy bálba, melyre a belépő 25 frank lett volna, azaz csak a városi elit tudta ezt kifizetni. Így a két francia utazó a helyi arisztokrácia középpontjában találta magát. A bál után lóversenyre, táncokba hívják őket, a leggazdagabb helyiek meghívását fogadják, akik kíváncsiak a két külföldi amerikai tapasztalataira. Az egyik ilyen vendéglátójuk nem más, mint az addigra már 94 éves Charles Carroll, a Függetlenségi Nyilatkozat utolsó élő aláírója, aki aztán Maryland állam első szenátora is lett. Ő volt az aláírók közül a leggazdagabb (sőt, ő volt valószínűleg akkor a leggazdagabb amerikai is), ezen kívül ő volt a legtovább élő; továbbá minden bizonnyal a legképzettebb is: a francia jezsuiták tanították, öt nyelven beszélt folyékonyan. Már az aláírás előtt is a függetlenségért emelte fel a szavát, igazi nemzeti hős volt tehát. Egy probléma volt vele: rabszolgatartóként 300 rabszolgája volt, a családja a gazdagságát is ennek köszönhette. (Igaz, élete utolsó éveiben a rabszolgaság fokozatos kivezetését tartotta követendőnek, és a már szabad illetve felszabadított fekete bőrűeket az ő pénzén is telepítették vissza Afrikába, Libériába. A történelmi hűség kedvéért pedig említsük azt is meg, hogy a Nemzet Aranya című, Nicolas Cage főszereplésével készült filmmel ellentétben ő nem volt szabadkőműves.)

Baltimore főutcája az 1850-es években. Színezett litográfia. Mindössze 8 példányban maradt fenn 

A rabszolgasággal ekkor találkoznak először. A közel 13 milliós amerikai népességből nagyjából 2 millió volt fekete bőrű rabszolga. Velük uraik igen csak cudarul bántak, tulajdonként, élő-lélegző használati tárgyként tartották őket. Baltimore-ban egy viszonylag nagyobb létszámú szabad fekete közösség is működött, de a fehérek teljes kontrollja alatt; árgus szemekkel nézték őket, nehogy felkelést szítsanak. Pont a franciák érkezésének évében, 1831-ben volt Nat Turner rabszolga-felkelése, Virginiában, Marylandtól egy állammal lejjebb; uraikat is, sőt, még uraik gyerekeit is megölték, nagyjából hatvanat; cserébe felfegyverzett milíciák meg nagyjából százhúsz fekete bőrűt mészároltak le, olyanokat is, akiknek nem volt köze a felkeléshez. Ebben a hangulatban, közvetlenül ez után a felkelés utáni évben érkeztek meg a rabszolgatartó államokba. Ebben az évben indult (ahogy már korábban is írtam) William Lloyd Garrison The Liberator című lapja, amelyik a teljes rabszolga-felszabadítást tűzte ki célul -- és amelyet a déliek úgy értékeltek, hogy egy északi bele akar szólni abba, hogy ők hogyan éljenek, saját életvitelük elleni támadásnak tekintették. A feszültség tapinthatóan a levegőben volt.

Mint az állatokat, megbillogozták a rabszolgákat is

Egy hétig voltak Baltimore-ban. A rabszolgaság intézménye főleg Beuamont-ra tett negatív hatást; ő később nem a demokráciáról írt könyvet, hanem egy rabszolgalány történetéről, mint azt a cikksorozat első részében már írtam. Toqcueville számára kemény dió volt, hogy hogy lehet Amerikát a szabadság földjének nevezni, ha ennyire nyilvánvaló módon megsértik az emberek szabadságát, és ilyen hatalmas szociális különbségekben mutatkozik meg a rabszolgaság intézménye. (Később rájön, hogy ez tarthatatlan állapot, itt mindenképpen változás lesz, változásnak kell lennie, már csak amiatt is, mert Baltimore-ban még a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel is tud találkozni és beszélgetni. De az északi és déli államok szembenállása, a polgárháborúhoz vezető út egy másik történet. A mi szempontunkból elég annyi, hogy Tocqueville látta, hogy az "Egyesült" Államok szét van szakadva, és a helyzet tarthatatlan.)

A déli államok korábbi gazdagságának forrása, a gyapot. Rabszolgák aratják le a termést

Egy hét után tovább folytatták útjukat, postakocsin haladtak Pittsburgh-be, onnét hajóra akartak kelni, hogy folytassák útjukat a "Mély Délnek" (Deep South), az Ohio folyón haladva folyásirányt lefelé. Ekkor, amikor gőzhajón utaztak, különös dologra lettek figyelmes. Jobboldalt volt Ohio állam, szabad állam, bal kéz felől pedig Kentucky, rabszolgatartó állam. Tocqueville apjához írt levelében így fogalmaz: "Első alkalommal tudtuk megfigyelni, hogy milyen hatással bír a rabszolgatartás a társadalomra. Az Ohio folyó jobb partján minden nyüzsög, mozgásban van, gyárak emelkednek, a munkát megbecsülik; míg ha átviszed szemedet a bal partra, oly hirtelen változik meg a tájkép, hogy azt hihetnéd, másik világon vagyunk. A vállalkozói szellem eltűnt. A munka nem csak fájdalmas, hanem gyalázatos, és aki munkának adja magát, megalázza magát a közösség előtt. Kilovagolni, vadászni, vagy szivarozni, mint egy török basa: ez a fehér ember végzete. Bármilyen kézimunkát végezni, annyit tesz, hogy rabszolga módjára viselkedni. A folyó mindkét partján egyformán terem a föld, egyforma a klíma, egyforma tiszta a levegő, mégis, a szabad államban még a levegőt is máshogy veszik az emberek. Ilyenformán az utazó, aki a határfolyót szelő hajón hagyja magát az árral sodortatni, szabadság és szolgaság között hajózik, és egy kurta pillantás elég csak, hogy megmondhassa, melyik jobb az emberek számára. Az ember nem szolgaságra született."

Az Ohio folyón esett meg a francia utazókkal először az, hogy komolyan félteniük kellett az életüket. Gőzhajójuk jégre futott. "Minden elveszett! Mindenki mentse az életét!" -- ébredtek fel erre éjszaka, kétségbe esett utasok és matrózok kiabálták ezt a sötétben. Ha nem járt volna arra egy másik gőzhajó, amelyik felveszi a pórul járt utasokat, akkor lehet, hogy hullámsírba vesztek volna, a hajó többi utasával együtt. "Ennyire ördögi hangot még nem hallottam, ahogy a jég végigkarcolta a hajó oldalát, és ahogy a víz beözönlött a sebzett hajótestbe."

Egy másik, pórul járt gőzhajóról készült litográfia. Hasonlón utaztak Toqcueville-ék is

Következő állomásuk Cincinnati, egy szabad város volt. "Nem hinném, hogy létezik még egy ilyen város a Földön, amelyik ennyire nagy sebességgel növekszik. Harminc éve az Ohio folyó partjain itt még egyetlen házikó sem állt, 5 éve 15 000-en lakták már, most meg már 30 000-en", jegyezte fel Beaumont. Tocqueville is le van nyűgözve: "A házakat éppen most építik, az utcáknak nincs még neve sem, a házakon nincsenek még számok, de már épülnek a szolgáltatások, már jár a posta."

A két franciának sikerült kemény telet kifogniuk, és nem tudtak hajón eljutni az Ohio folyóról a Mississippi folyóra, hogy onnét New Orleansba menjenek tovább. A vizek befagytak; kénytelenek voltak gyalog és postakocsin megtenni a hátralévő utat nagy hóban, és ez az útjuk majdnem egy hónapig tartott. "Már vagy százszor jutottunk arra az elhatározásra, hogy ideje feladni utunkat a rossz idő miatt", jegyzi meg keserűen Tocqueville. Végül karácsony napján egy gőzhajóval el tudtak jutni Memphisből New Orleansba. Ekkor olyan amerikai bennszülötteket láttak, akik Jackson elnök rendelete miatt épp a Mississippi nyugati oldalára szedelőcködtek át...

Végül 1832. januárjának végén eljutottak New Orleans-ba, és mivel útjuk végén voltak, a lehető leggyorsabban megpróbálták bejárni a hatalmas kereskedővárost, "A Félhold Várost", "A Várost, Amelyik Sosem Felejt."

New Orleans, 1857.

Bármennyire is megütközött a rabszolgaság intézményén, az arisztokrata Tocqueville szívét felmelegítette a déliek vendégszeretete. "A fehér emberek, az Ohio folyásától délre, egy valódi arisztokráciát alkotnak, és úgy is viselkednek. Erkölcsi kódexeik alapján magukat magasabbra helyezik északi nemzettársaiknál. Őszinték, nyíltak, egyenesek, vendégszeretőek, és nem a pénzt hajkurásszák minden áron. Viszont ettől még társadalmuk nem lesz erős. Alig van templom, nincs is iskolaépület sehol sem. A közösségük, társadalmuk, olyan, mint az egyes ember: mindent készen kapnak, és nem vágyódnak továbbfejlődni sem a tudományokban, sem az üzletben." Már ekkor megfigyeli ezek alapján, hogy: "A Délt végül le fogja igázni az Észak. Minden egyes nap az utóbbi egyre népesebb, gazdagabb, míg a Dél minden egyes nappal egyre szegényebb lesz, egyre jobban lemarad."

New Orleansból való haza térte után éles szemű meglátásainak egyike az volt, hogy az Unió jövőjét nagyban befolyásolni fogja nagyszámú fekete népessége. Nem lehet egy ország ekkora csoportját ekkora elnyomásban tartani ilyen sokáig, vélte. "A fehér szín a nemesség jele, a fekete szín a szolgaságé. Ezt könnyű meglátni bárkinek, ám a következményei ennek jelenleg még beláthatatlanok. Minden nappal a feketék tudatlansága egyre jobban eloszlik, és amikor végképp felnyílik a szemük, félni lehet attól, hogy erőszakosan fogják megbosszulni mindazt a szenvedést, amit kénytelenek voltak elszenvedni", írta Beaumont is. Toqcueville tovább gondolkodva ezen, úgy véli, hogy a gazdagság és a népesség ennyire aszimmetrikus eloszlása, miközben a politikai hatalom szimmetrikusan oszlik el, későbbi erőszakos változások mozgatórugója lesz. "Erős államok elgyengülnek, gyenge államok felemelkednek, névtelen területek államokká válnak... a gazdagság, miként a népesség is, mozgásban van. Ezek a változások pedig nem valósulhatnak meg anélkül, hogy valakik kárára ne legyen, akik vélelmezett jogaikat védeni fogják."

Rabszolgapiac. Egy fekete bőrű édesanya mellől épp eladják fiúgyermekét

Rabszolgavásár

New Orleans-ban nem tölthettek sok időt, hiszen kiküldetésük végén jártak. Helyben ráadásul a francia érdekeltség továbbra is erős volt (egész Louisianát Thomas Jefferson elnök vette meg Franciaországtól 1803-ban akkori értéken 68 millió frankért, ami mindössze 600 milliárd dollár lenne mai értéken nézve), volt francia konzul is helyben, aki sürgette őket útjuk befejezésére. Ekkorra megérik Tocqueville-ben az a szilárd álláspont, hogy Amerikának, a demokráciának, nem nagy vezetőkre, nem nagy tervekre, hanem még több szabadságra van szükség. Ne feledjük, ekkor még kérdés az, hogy a demokrácia, mint államforma, működhet-e egyáltalán, vagy nem.

Így aztán az utat vissza Washingtonba rohamtempóban, mindössze 12 nap alatt tették meg, útjuk utolsó szakasza meglehetősen kurtára sikerült tehát. Nem volt idejük meglátogatni a gyapotfarmokat sem, sem elbeszélgetni a déliekkel kultúrájukról.

William Aiken Walker, Gyapotföld a Mississippin (A Cotton Plantation on the Mississippi), 1883.

Washingtonban 2,5 hétig voltak, ahol meglátogatták a Kongresszus gyűlését, bálokra jártak, és ismét tudtak beszélni John Quincy Adams-szel, sőt, még Andrew Jacksonnal, az elnökkel is tudtak pár szót váltani. Az elnököt idősödő, középszerű embernek látták, lehet, már csak amiatt is, mert vele viszonylag kevés időt tudtak eltölteni, és akikkel korábban, hosszabban beszéltek az elnökről, őt ilyennek írták le. (Andrew Jackson megítélése az akár még csak 30-40 évvel ezelőtti kiváló elnökből mostanra már minimum ellentmondásos, nem sokkal ezelőtt a húszdollárosról is le akarták őt vetetni. Az biztos, hogy az elnök hírnevét azzal alapozta meg, hogy bennszülött amerikai krík nőket és gyermekeket mészárolt le, s bár a hadsereg bevetésének fenyegetésével akadályozta meg az Unió széthullását, későbbi, gyengébb képességű utódai alatt az államokban tapasztalható északi-déli feszültségből valóban kipattant a polgárháború.)

Végül, ahogy 1832. február 20-án hazaindultak Franciaországba, pontosan ugyanazon a hajón, amelyikkel jöttek, Tocqueville fejében már az járt, hogy miről fog írni. Gustave Beaumont könyve, a Marie, 1835-ben jelent meg. Tocqueville könyve, az Amerikai demokrácia, szintén 1835-ben, majd akkora sikere lett, hogy Tocqueville hazautazott szülőfalujába, Tocqueville-be, és ott 1840-re megírta a második kötetét is. A két kötetes könyvet azóta is folyamatosan újranyomják. A börtönrendszerrel írt közös könyvük 1833-ban jelent meg. Tocqueville-t azóta is a politikatudomány egyik atyjának tartják, idézetei rendre mottóul szolgálnak könyvek fejezetcímeinél. Megállapításai közül az egyik az, hogy a világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint egy bonyolult igazságot; hasonló, a demokráciák bajaira rámutató tétele, miszerint akkor ér véget a demokrácia, amikor a politikai vezetők rájönnek, hogy az embereket le lehet fizetni a saját pénzükkel. Azért nem olyan borúlátó: szerinte a demokrácia nagy előnye, hogy képes a saját hibáinak kijavítására; és hogy miből ismerhető fel egy demokrácia? Onnét, hogy minél több ember van különböző pozícióban saját jogon, és nem pedig amiatt, mert valakinek a valakije. Amerikáról pedig megállapítja, hogy azért nagy ország, mert jó; és amint megszűnik jó lenni, elveszíti nagyságát is. Hogy a jó mit jelent, azt az olvasó értelmezésére bízom.

Az amerikai börtönrendszerrel írt könyv angol kiadása

Az amerikai demokrácia angolul első rész második rész

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Második rész. (Első rész itt olvasható.)

Tocqueville-t és Beaumontot New York-ban hagytuk ott, éppen a Sing Sing Javítóintézetet látogatták meg, majd tapasztalataik alapján későbbi jelentésükben nem javasolták a rendszer átvételét. A Sing Singből a Hudson folyón felfelé haladva egy gőzhajón New York állam fővárosába, Albanyba mentek. Lenyűgözte őket a táj, ám még nagyobb hatást tett rájuk az, hogy a folyó partjain emberek gyűltek össze, és éljeneztek, hurráztak nekik. Tudtukon kívül egy versenybe csöppentek bele: a leggyorsabb hajó szedhette a legmagasabb árú jegyeket, és saját gőzösük is be volt nevezve a versenyre. Azt hitték, hogy Függetlenség napi elő-ünnepségen vannak (az július 4-én van), ám amikor utastársaikat megkérdezték, hogy mégis mi ez, azok csodálkozva válaszoltak: "Hát versenyben vagyunk a díjért!"

Az Albany nevű gőzös, 1826-ból.

Persze, ahogy a formula-1-es versenyek manapság, ugyanúgy a XIX. század derekán a hajóversenyek is veszélyesek voltak. Minden harmadik ilyen hajót baleset ér, hiszen ilyenkor a maximumon járatják a kapacitást, és minimálisak a biztonsági intézkedések. A kapitány számára a sebesség olyan fontos volt, hogy éjjel is ment a hajó, és nem álltak meg West Pointnál (az USA legrégebbi, folyamatosan használatban lévő katonai támaszpontjánál) sem. "Ezek az amerikaiak mindig sietnek valahova", állapítják meg. A hajójuk pedig megnyeri a versenyt. (Robert Fulton találmánya, a gőzhajó is Albany és New York között tette meg első útját 1810-ben. Első gőzhajója a North River Steam Boat volt, amit Clermont néven ismert meg a világ. Semmi technikai újítás nem volt benne, csak a konstrukciója volt egyedi, épp ezért levédetni sem tudta. Hamarosan eltanulták tőle a gőzhajóépítés mikéntjét, és gőzhajók utaztak fel-alá a legnagyobb folyókon Amerikában. A XIX. századi Amerikájához hozzánőtt a folyami gőzhajózás innentől kezdve. A vasútvonalak kiépülése előtt a folyamok voltak akkoriban a fő belföldi kereskedelmi útvonalak, olyanok voltak, mint ma egy sztráda.)

Albany korabeli festményen

Albanyban július 2-től 4-ig voltak. A város akkoriban indult fejlődésnek: ekkoriban 24 ezren lakták, ám a század végére közel 100 ezer embernek volt otthona (ma sem lakják többen). Ez idő tájt az egész USA egyik legnagyobb városa volt ez. Az Erie-csatorna nagyban hozzájárult a fejlődéséhez, illetve, a város maga New York állam fővárosa, központi elhelyezkedésének köszönhetően. Hollandok, németek és angolok vegyesen lakták. A Hudson folyó mellett az állam útközpontja is volt, sőt, ekkorra már elkezdték építeni az első vasutat is Schenectady városa felé, 1826-ban alakult meg ugyanis a  Mohawk & Hudson Rail Road Company (ebből alakult meg később az Albany & Schenectady Railroad, ami az egyik alapítója volt a New York Central Railroadnak is). A tervezett vasúton az első lokomotív pont érkezésük napján futotta első tesztkörét.

Edward Lamson Henry, Az első vasúti szerelvény a Mohawk és Hudson úton (The First Railroad Train on the Mohawk and Hudson Road), 1892–93 körül.

Mint a francia kormány küldöttei, a július 4-i ünnepségek díszvendégei. Mindketten ámulnak, hogy micsoda kavargó, ám rendezett felvonulással ünneplik a függetlenségüket. Harangoztak, puskákból és ágyúból sortüzet lőttek, négy idős veterán ("akikre úgy vigyáztak, mint drága relikviákra", írta Beaumont) pedig az ünnepség főhelyén voltak: ők még együtt harcoltak Washingtonnal. Kilenc tűzoltócsapat vonult fel, a helybéli szakmák művelői külön-külön, továbbá rengeteg tisztségviselő.  "Kevésbé hivalkodó pompájú, mint a mi ünnepeink, de több igazság van ebben", írja Tocqueville. Az ünnepség végén egy metodista lelkész nyilvános ima után felolvasta Jefferson szavait, a Függetlenségi nyilatkozatot. "Bámulatos, hogy ezek az 55 éves szavak elektromosság erejével teljesek még mindig", jegyezte meg Tocqueville. "Biztosíthatlak róla", írja húgának levélben, "hogy nem csak színészkedtek. A függetlenségi nyilatkozat szavait mai napig tartják, a szabadságuk születését tiszta szívből ünneplik ezen az napon... valami nagyon mélyen átérzett nagyság van ebben." A lelkész ezek után optimistán kijelentette, hogy a szabadság el fog jönni a világon minden egyes nemzet számára, miután a világ többi lakója meglátja, hogy milyen sikeresen megvalósult ez Amerikában. Ezek után, talán a francia vendégeikre is való tekintettel, a Marseillaise dallamára énekeltek el közösen egy dalt. Ezek Tocqueville-re nagy hatással voltak: Amerika lakosai abban a tudatban ünnepelték szabadságukat, hogy "minden egyes ember egyenlőnek teremtetett, és ez alapigazság", illetve, hogy ez az eszme ki fog sugározni az egész világra, és pozitív példaként fog állni a világ összes nemzete elé.

(5 évvel ez előtt, 1826. július 4-én, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének 50-ik évfordulójának napján halt meg Thomas Jefferson és John Adams is. Thomas Jefferson már nagybeteg volt, és napokon át kérdezgette, hogy ez már negyedike-e... ki akarta húzni a nemzeti ünnep napjáig. Amikor biztosították róla, hogy ez már 4-e, megnyugodva hunyt el 83 évesen. Elődje, a második elnök, John Adams tőle távol, estefelé, ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét teremtőjének: "Legalább Thomas Jefferson túlél engem." 90 éves volt. Addigra Jefferson már hat órája halott volt.)

Aznap este tovább utaztak a Mohawk (Mohikán) folyó mentén Utica város irányába postakocsival. Tocqueville így írt erről: "Az egész ország egy hatalmas erdő, aminek a közepébe egy kicsi utat vágtak." A postakocsi nem volt sem gyors, sem kényelmes, viszont legalább bárhova el lehetett vele menni, nem úgy, mint hajóval.

Postakocsi-járat. Litográfia 1830-34 körülről.

"Minden hely, amin voltunk ezen az úton, egykoron az irokézek birodalmához tartozott", írja Tocqueville. "A maradék párral találkoztunk utunkon. Könyörögtek adományért. Annyira ártalmatlanok voltak, mint amennyire apjaik ijesztőek. Egy ősi nép, az amerikai kontinens első és jogos urai, a szemünk előtt olvadnak szét, mint a téli hó a tavaszi napsütésben. Egy másik, sokkal erősebb faj sarjad ki helyükön elképesztő sebességgel: kivágják az erdőt, lecsapolják a mocsarakat, művelik a földet. [...] A vad természet átadja helyét a falvaknak, azok pedig a városoknak." Az irokéz törzsszövetség hat nagyobb törzset foglalt magában, az észak-amerikai Nagy Tavak környékén hatalmas területeket tartottak ellenőrzésük alatt. Andrew Jackson rendelete, az 1830-as Indian Removal Act nyomán viszont minden bennszülött népnek ki kellett költöznie a Mississippi folyó nyugati partjára, akár önként, akár fegyveres kísérettel, és bár ez inkább a déli indiánokat érintette, az északiak is károsultjai voltak. (Erről a törvényről a történészi vélemény vegyes. Jellemző módon a korábbi történészek ezt az indián népek megmentésének állítják be, hogy enélkül teljesen felszámolódtak volna, feloldódtak volna a fehér többségben, míg Howard Zinn egyenesen genocídiumról, népirtásról írt. Jackson korában úgy gondolkodtak az emberek, hogy ez volt a humánus megoldás: pénzért megvenni az indiánok földjeit, és őket elköltöztetni lakatlan vagy gyéren lakott földre, így legalább nem fogják őket a fehér bőrűek megtámadni, kiirtani, és megőrizhetik saját, primitív kultúrájukat is. Tehát saját maguktól akarták megóvni a bennszülötteket, ahelyett, hogy saját maguk óvták volna meg az addigra már létszámában erősen megfogyatkozott, ám még így is tekintélyes számú indiánokat, és gyakorlatilag megfosztották őket attól, hogy átvegyék a bevándorlók, betelepülők technikáját.) A két francia utazó mindenesetre direkt keresték a lehetőséget megismerni a civilizáció határát, a pioníreket, a műveletlen földeket,  a vad indiánokat; James Fenimore Cooper indián-történeteinek főhőseit. Így jutottak el Buffaloba, Clevelandba majd az Erie-tó partján haladva Detroitba is. Onnét lóháton Michigan területet járták be, ami akkor még nem volt állam.

Itt egy régi bennszülött ösvényen, a Saginow Ösvényen mentek indián kísérőkkel. Az út Pontiac, Flint és Saginow településeit (Saginow ma 50 ezres város, akkoriban kb. 30-an lakhatták) kötötte össze, majd tértek vissza ugyanazon az úton. Tudtak beszélni a pionírekkel, és roppant elégedettek voltak magukkal. "Ezeké a fickóké az Új világ!", lelkendeztek a saját maguk által épített kalyibákban és faházakban lakó, vadállatokkal és a természet viszontagságaival megbirkózó embereken. Lelkesedésük egyik oka az volt, hogy meglepetésükre a legtöbben tudtak írni, olvasni, leveleket írtak, kaptak, újságokat járattak, volt saját Bibliájuk. "Az utak, a csatornák, és a postaszolgálat óriási szerepet játszanak az Államok prosperitásában... Még a Michigen-i erdőkben sincs egyetlen egy egy fakunyhó sem, bármennyire is elszigetelt legyen, amelyik ne kapna levelet vagy újságot hetente egyszer legalább." Az északi telepesek többnyire mind alfabéták voltak, a puritánok még a XVII-XVIII. században nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy mindenki képes legyen saját maga tanulmányozni a Bibliát, ez a hagyomány élt tovább itt is, ugyanis a pionírek többnyire az ő leszármazottjaik voltak: az új betelepülők a keleti parti nagyvárosokban telepedtek le, és a nemzedékek folyamatosan vonultak egyre nyugatabbra. A legtöbb pionír szülei, nagyszülei már Amerikában, New Englandban születtek meg. (Délen ellenben az analfabetizmus volt magas, ott főleg anglikán és katolikus vallásúak leszármazottjai éltek, és az írás-olvasás képességére amúgy sem volt szükségük, amikor a rabszolgák eltartották őket amúgy is.) A franciák le voltak nyűgözve; Tocqueville úgy vélekedett, hogy a fehér ember előbb-utóbb eljut a Csendes-óceán partjaira is, és amikorra eljut, addigra a bennszülötteket teljes romlásba fogják taszítani.

Thomas Cole, Otthon az erdőben (Home in the woods). 1847-ben készült festmény

Detroitban egy gőzhajóra ültek, és a Huron-tavon utaztak vele pár napot, és a kanadai partokra is eljutottak. Itt még több bennszülött amerikaival találkoztak. Szintén bejártak pár kanadai települést is, mire Bostonba is eljutottak. Bostonban rájöttek, hogy minden amerikai város különböző: ekkoriban Boston volt az észak-amerikai "arisztokrácia" központja, sőt, itt kaptak ízelítőt a demokrácia működéséből is. Közmeghallgatások, vitaestek, könyvtárak színesítették az akkori hétköznapokat, ez volt Amerika intellektuális központja (a magyar Pulszky Ferenc valamivel később, 1852-ben úgy írt Bostonról, mint a világ egyetlen városa, ahol a tudós, hozzáértő emberek a közösség vezetői). Ekkor értették meg, hogy a demokrácia azért működik Amerikában, mert kezdetektől fogva kiépült hagyománya van az önkormányzatiságnak; kezdetektől fogva nem felülről irányítják az embereket, hanem alulról szerveződnek. Boston intellektuális elitje ráadásul erősen Jackson-ellenes volt, mint ahogy általában a Jackson-féle demokráciát megvetették és lenézték a New Engliand-iak, és az alkotmányba épített fékekről és ellensúlyokról tanították ki a franciákat. Itt rövid időre találkoztak a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel és a híres szenátorral, Daniel Websterrel is. Ekkor értesítést kaptak arról, hogy a francia kormány megrövidítette missziójukat, így innentől kezdve már jóval kevésbé időztek el: célirányosan mentek tovább úti céljuknak megfelelően.

James Brown Marston: State Street. 1801.

Innét Connecticutba mentek, egy ottani börtönt is meglátogatni. A következő állomás Philadelphia volt, a korábbi, időleges főváros. Philadelphia lenyűgözi őket nagyságával (a XIX. század elején a világ tíz legnagyobb városainak egyike), és azzal, hogy az utcákat nem elnevezik, hanem megszámozzák. "A hármas számú utcában lakom. Csak egy megfagyott képzeletű ember tudna ilyen rendszert kitalálni. Európában biztos, hogy elnevezzük az utcákat valakiről, egy szentről, egy híres emberről, egy eseményről. De mintha az itteniek csak az aritmetikát ismernék", írja Tocqueville.

Két hétig voltak itt, ez idő alatt sok időt töltöttek el az Eastern State Javítóintézet tanulmányozásával, aminek a meglátogatása amúgy is elsődleges úti céljuk volt. Ebben a börtönben való látogatásuk után pozitívabbak a tapasztalataik, nem tapasztalnak kényszermunkát, kényszerítést, viszont a némaság, a hangok hiánya itt is megüti őket. Ezt az intézetet ténylegesen a kvékerek elképzelései szerint építették fel: arra számítottak, hogy a szerzetes-cellákhoz hasonló kialakítású, a némasági fogadalmat tett szerzeteseket mímelő módon örök némaságra kárhoztatott rabok majd magukba szívják a keresztényi erényeket, és megjavulnak.  A kvékerek minden jó szándéka ellenére ez a fajta börtön, a totális elkülönítés, az állandó kényszer-némaság (az ételt is szó nélkül adták be nekik cellájukba) gyakran szabályosan megőrjítette a rabokat. A Biblia olvasásán kívül magukra voltak zárva gondolataikkal -- a kvékerek szerint ekkor magukba kellett volna nézniük, és megbánni bűneiket, ám gyakran tényleg csak bekattantak a rabok. "Semelyik másik intézményben nem olyan végleges a magány, mint itt, Philadelphiában", írta Tocqueville is. A nap 23 órájában voltak egyedül, a maradék 1 órában papok, tiszteletesek, lelkészek, illetve tanítók, köztiszteletben álló emberek látogatták őket. Az elképzelés az volt, hogy mivel a bűn tanulás útján terjed, tőlük majd a jót tanulják el, és megjavulnak. Az biztos, hogy a rabok nagyon várhatták azt az egy órát, amikor teljes magányukból legalább erre az időre kiszabadulhattak.

A Philadelphiai Eastern State Javítóintézet egy korabeli rajzon. A rabok a nap 23 órájában kényszerű magányban voltak. A kvékerek "fővárosa" Philadelphia volt, ott épült fel az első ilyen jellegű börtön

Az Eastern State Javítóintézet ma börtönmúzeum. Amerikai egyik leghíresebb börtöne volt, amelyet bevallottan a középkori kolostorok inspiráltak. 1829-től 1971-ig működött

Innen tovább mentek az amerikai Dél felé: a teljességre vágytak, ezért, ahogy kíváncsiak voltak a bennszülöttekre, úgy meg akarták ismerni a rabszolgaság intézményét is, a rabszolgák hétköznapjait is. Ekkor már öt hónapja voltak Amerikában. Októberben indultak útnak, Philadelphiából először Marylandbe, Baltimoreba mentek. Ez már az első, igaz, legészakibbnak számító, de déli állam volt.

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Első rész.

Alexis de Tocquaville, Theodore Chasseriau festménye, 1850.

Tocqueville és Beaumont nemesi származásúak voltak, royalisták, és a kormány alkalmazásában álltak.  Az 1830-as júliusi forradalom után gyanakodva figyelték őket feletteseik: jobbnak érezték egy időre kivonulni a francia közéletből, hogy elkerüljék a csapdahelyzeteket. Engedélyt kaptak arra, hogy amerikai tanulmányútra menjenek, a börtönviszonyok tanulmányozásának szándékával, ám a két fiatal francia utazót valójában minden érdekelte, ami amerikai, és mindent lelkesen feljegyeztek maguknak úti naplójukban (ezen kívül Beaumont két vázlatfüzetet is vitt magával ceruzarajzainak). Tocqueville úgy fogalmazott, hogy a jövőt akarja látni: "Nem azt eldönteni, hogy vajon jön-e majd a demokrácia, hanem megnézni, hogy majd milyen lesz." Bejárták Louisiniana mocsarait ugyanúgy, mint Pennsylvania városait, a rabszolgatartó déli államok gyapot-ültetvényeit, vagy New England prosperáló városait, minden érdekelte őket, és mindenről véleményt is alkottak. Útinaplójuk felbecsülhetetlen értékű forrás, és nem csak az; ekkoriban ugyanis egy-egy művelt fiatalember képzésének utolsó fázisának számított tanulmányútra menni idegen országokba, hogy tájékozódjon, tanuljon, és hozzon haza az anyaországba friss szemléletet, új tudást -- nem gondolták akkoriban azt, hogy szégyen másoktól, jobbaktól tanulni. (Ez volt az általános hozzáállás Magyarországon is, azaz így tett Szemere Bertalan is, aki a reformkor egyik legjobb útinaplóját írta meg, és aki Németországban, Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat 1836-37 között, és így tettek többek között Eötvös József is 1836-37-ben, Széchenyi István Wesselényi Miklós társaságában 1821-22-ben, vagy Szalay László 1836-39 között.)

Tocqueville és Beaumont útja az USA akkori tagállamaiban. 17 államot jártak be gőzhajóval, postakocsin, lóháton vagy gyalog

Newport városa, ahova elsőnek érkeztek, akkoriban még jórészt csak kisebb faházakból állt, és az egész várost 20 perc alatt be lehetett járni is akár. Először minden bizonnyal a vámházba mentek, mint az kötelező volt akkoriban. Temploma, bankja is volt, és egy katonai bázis is volt a közelben. Ebben a kicsi városban több desztilláló üzem is működött, sőt, volt itt korábban még egy bezárásra ítélt rabszolgapiac is (sok Rhode Island-i gazdagodott meg a rabszolga-kereskedelmen), és volt nyomda is, hiszen az akkoriban minden amerikai városban volt. Rhode Island állam legrégebbi újságját, a Rhode Island Gazette újságot itt adta ki 1732-33-ban James Franklin, Benjamin Franklin testvére. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi város volt, volt itt minden!

Első útjuk Providance-en keresztül, ahol gőzhajóra szálltak, New Yorkba vezetett. Az akkori New York kicsi, zsúfolt, mégis máris többnemzetiségű (holland, német telepesekkel teli) és büdös volt. Az emberek lovakon és gyalog közlekedtek, esetleg fogatra ültek. Az út közepén hagyták a szemetüket, rothadó zöldségek és gyümölcsök, halfejek voltak kisöpörve az utcák szélére, és húgyszag volt a levegőben. "Egy francia számára a város különös és nem túl kellemes. Sehol egy dóm, sehol egy harangtorony, sehol egy kellemes látványt nyújtó épület, minek következtében a városközpont olyan, mint egy túlzsúfolt külváros. Az épületek kizárólag téglából épültek, ami miatt meglehetősen unalmasak. Az utcák rosszul vannak kikövezve, ám legalább mindegyiknél gondoltak a gyalogosokra azaz a járdára is."

Thomas Horner, Broadway, New York, 1836.

Tocqueville bármerre nézett, üzleteket, kirakatokat látott, pezsgő kereskedelmi város képét mutatta New York. "Olyan, mintha az egész város egyetlen egy középosztályt alkotna", jegyezte meg. Kis idő múlva még nagyobb ámulatba esett: "Mintha egy másik világon járnánk. Politikai viták és különbségek legfeljebb csak a felszínen vannak. Szinte mindenki egyetért a legalapvetőbb dolgokban: és ezek közül a legalapvetőbb az az, hogy mindenki a meggazdagodás módját keresi."

New York pont ekkoriban kezdett kirobbanó módon fejlődni. DeWitt Clinton a XIX. század elején "csak" New York város polgármestere volt, később New York állam kormányzója lett (és 1812-ben James Madison kihívója is az elnöki címért), ő volt a város fejlődésének motorja. Nélküle ugyanis nem épült volna fel az Erie-csatorna; ez pedig az Erie-tavat köti össze a Hudson folyóval, ami New York folyója. Ez azt jelenti, hogy amint ez az 584 kilométer (363 mérföld) hosszú mérnöki csoda, ami 1825-re készült el, összekötötte a Nagy Tavak partjain fekvő városokat az óceánnal, azonnal a kereskedelem központjává tette New York-ot! Erre pedig rásegített, hogy 1818-ban a Black Ball hajózási társaság állandó transzatlanti hajójáratot indított be a város és az angliai Liverpool között. Korábban akkor indult útnak egy hajó, ha raktere tele lett, illetve ha elegen váltottak rá jegyet. (Addig az árú a kikötőben állt, az utazók pedig a kikötő fogadóiban szálltak meg.) Ez volt az első rendszeres járat, ami az utazást és a szállítást megbízhatóvá és kiszámíthatóvá tette, ami szintén kedvezett az üzletnek.

Tocqueville számára a pénzhajkurászás taszító hatású volt. "Ez a fajta társadalom köznapi és vita nélkül kiműveletlen, semmiképpen sem szabad embernek való." (Ne felejtsük el, hogy olyan családból származott, hogy örökölt vagyona számára minden munka nélkül kielégítően magas életvitelt engedélyezett. Az akkori idők filozófusai és tudósai számára axiomatikus volt, hogy a világról gondolkodni, a természet titkait kutatni csak olyan "szabad" emberek számára lehetséges, akik számára a mindennapi munkaterhek, a megélhetés problémái nem létezőek, csak zavarnának. Ebben állt szabadságuk: nem voltak gondjaik.) Mindenesetre megértően megjegyzi, hogy "a természet kimeríthetetlen emberben. Míg a forradalom idején mindössze 20 000-en lakták e várost, ma már 200 000 ember lakik itt." (1840-re 310 ezer, 1850-re 515 ezer, 1875-re már több, mint 1 millió lakosa volt a városnak.) "Mindenképpen van valami lázas túlfűtöttség ebben a városban. Az itt lakók a pénz keresésének boldog tudatával kelnek és fekszenek."

A soknemzetiségű kereskedőváros New Yorkban természetesen több újság és sajtó is működött. Amikor megérkezésük másnapján a franciák kinyitották a reggeli újságot, meglepve tapasztalták, hogy hírt adtak róluk: 

A Mercantile Advertise 1832. május 12-i számát szó szerint (verbatim) lehozta az esti New York Evening Post is. A kép onnét származik. Egy héten belül az észak-amerikai nagyvárosok mindegyikébe (Bostonba, Philadelphiába, Baltimore-ba) is eljutott a hír, hogy a francia kormány két diplomatát küldött ki az amerikai börtönrendszer tanulmányozására

Kezdetben nem értették ennek a jelentőségét. Beaumont és Tocqueville úgy vélték, hogy huszonéves fiatalokként esélyük sincs elérni céljukat, azaz bejutni különböző börtönökbe és hivatalokba, így kezdetben a New York-i francia diplomáciai és kereskedelmi elitnél próbáltak szerencsét, hogy onnét szerezzenek ajánlásokat. Később rájöttek, hogy erre nincs szükségük, hiszen így is szenzációnak számítanak a helyi lakosok között. Barátságosan leszólították őket az utcán, sőt, a börtönök vezetői saját maguk keresték őket fel, hogy elsőként számoljanak be nekik saját intézményükről. Az amerikaiak hiúságát legyezgette, hogy a francia kormány hivatalnokokat küld ki, hogy tanuljanak tőlük. Büszkék voltak arra, hogy nyilvánvaló módon sokkal jobban csinálják a dolgokat, mint a híres Franciaországban; annyira jól, hogy a tengeren átívelő hírük volt, és a korábbi nagy nemzet kiküldte fiait tanulni tőlük -- miközben a nem sokkal korábban még az USA-val háborúban álló Angliából jövő utazók nagyképűségére mi sem volt jellemző jobban, hogy azért ruccantak át az Államokba, hogy egy gúnyos hangvételű útinaplót írjanak tapasztalataikról hazaérkezvén, lenézve, lefitymálva a fiatal államot és műveletlen lakóit. Őket viszont a kormány küldte, és tanulni jöttek!

A New York-iak keble dagadozott a büszkeségtől.

A két francia sorra kapta a meghívásokat a New York-i előkelőségektől. Beaumont így írt erről: "Az arisztokrácia itt is kialakult, mint mindenhol máshol. Meglepve hallottam, hogy a nagy egyenlőség hívei saját magukat tiszteletbeli lovagoknak hívják. Nemesi címereket tesznek hintóikra, pecsétjeikre. A felsőbbség iránti vágy mindent elborít. Rendkívül hiúak." Tocqueville egy lépéssel tovább ment: "Ebben a köztársaságban ezerszer nagyobb az igény a nemesi címekre, kitüntetésekre, mint Európában vagy mint Franciaországban. A legnagyobb egyenlőség uralkodik itt ugyan a jogrendszerben, sőt, még a ruházkodásban is. De attól még, hogy kilépni az utcára mindenki a másik emberrel vállaltan egyenlőként lép ki, saját otthonát olyan fényűzőre igyekszik berendezni, amennyire csak tudja. Ha más nem is, de a pénz osztályokra különít."

A vacsora (The Dinner Party), Henry Sargent festménye 1821-ből. Tocqueville az amerikai konyhaművészetet érdeklődve, ám távolságtartóan tanulmányozta. "Előbb a zöldségek és a hal, és csak utána a hús, az osztriga meg desszertnek. Más szavakkal, igazi barbárok.", jegyezte fel egyszer

Tocqueville New Yorkot rendkívül unalmasnak találta. "Sehol egy háború, vagy pestisjárvány, vagy szépirodalmi szalon, semmi ékesszólás, sem szépművészetek, sem forradalom; igazán nincs itt semmi... a legunalmasabb boldogságban élnek." Attól tartott, hogy a demokrácia szükségszerűen középszerűséghez fog vezetni. "Az emberek egyre felvilágosultabbak, a tudás terjedőben van, most már egyre több közepes teljesítménnyel is meg lehet élni. A kimagasló tehetségek ennek megfelelően egyre ritkábbak. A társadalom egyre megelégedőbb, egyre kevésbé tűnik ki valaki." Későbbi könyvében is úgy vélekedik, hogy a demokratikus társadalmak egyenlőségre való törekvése egyre jobban ki fogja egyenlíteni a viszonyokat, az egyenlőség újabb egyenlőséget szül más téren; igaz, hozzáteszi, hogy az ilyen demokráciák új típusú diktatúrákat fognak kitermelni magukból; egy olyan pillanatban, amikor annyira megelégszünk a jelennel, hogy a jövővel már nem is törődünk, a pillanatot uralni akaró és a jövővel mit sem törődő zsarnok-diktátor magához ragadhatja a hatalmat. "Elveszítjük a jövőbe vetett bizalmat, és csak a mának élünk; akaratunkat nem megtörik, hanem megpuhítják, meghajlítják, irányítják; nem fognak minket kényszeríteni általunk nem akart dolgok keresztülvitelére, egyszerűen csak megakadályozzák, hogy önálló ötleteink legyenek." Mondjuk hitét nem veszíti el: "Lehet, hogy örömmel vesszük, ha vezetnek minket, de egyúttal szabadok is akarunk majd lenni mindig is."

A másik ok, amiért felkapta őket a New York-i társadalom, az  abolicionista mozgalmat is életre hívó amerikai emberbarát-eszme egyidejű jelenléte volt. Éppen 1831-ben indította el Bostonban William Lloyd Garrison The Liberator című újságját, amelyik a rabszolgaság intézményének eltörlését tűzte ki célul; és ez már betetőzése volt a kvékerekhez köthető reform-mozgalmainak, akik korábban pont a börtönviszonyokat akarták emberségesebbé tenni (ebből  a reformból alakult ki a Pennsylvania-rendszer). A XIX. század eleje Amerikában a reformmozgalmak időszaka volt; annak érdekében is indult kezdeményezés, hogy az adósokat ne sújtsák börtönnel, mint az akkoriban mindenhol szokás volt. A két francia, tudtukon kívül, de pont akkor érkezett Amerikába, amikor az amerikaiak lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy a lehető legemberségesebb módon kezeljék az elítélteket, és tiltakoztak az ellen, hogy valaki pusztán születése okán szolga, sőt, rabszolga legyen. Az amerikaiak ellenben azt hitték, hogy még Franciaországban is felfigyeltek rájuk, illetve börtönreformjaikra. Tehát pont a megfelelő időben jöttek, és nem lenézni az amerikaiakat, hanem tanulni tőlük -- ebben állt népszerűségük magyarázata.

A New York-iak meg voltak győződve arról, hogy Franciaországban az amerikaihoz képest elnyomó, embertelen börtönkörülmények vannak, és úgy gondolták, hogy a két francia amiatt érkezett Amerikába, hogy hazavigyék hírét az emberbarát, humanista amerikai börtönrendszernek. Való igaz, hogy az akkori európai börtönök inkább voltak nevezhetőek tömlőcnek; a hivatalok fénytől elzárt, fűtetlen és szellőzetlen alsóbb szintjein szenvedtek a rabok, és az is igaz, hogy pont New Yorkban kezdődött az 1820-as évek elején a kvékerek által szorgalmazott börtönreform. Egyházi példák alapján új börtönöket építettek, így például az 1817-ben épített, New York állambeli Auburn Javítóintézetet; ez adta a nevét is az Auburn-börtönrendszernek. Mindkét rendszerben a szerzetesek reguláit vették alapul a házirend elkészítésekor, egyszemélyes cellákat alakítottak ki, sőt, a celláknak még ablakai is voltak, melyeken keresztül fényt kaptak a börtönlakók; a levegő áramoltatására pedig különösen figyeltek, hogy ne betegedjenek meg a rabok. Úgy vélték, hogy alapvetően rossz nevelés visz a bűnbe, és hogy a bűnözők egymástól tanulják el, hogyan kell bűnözni, ezért mindkét rendszerben teljes némaságra kötelezték a fogva tartottakat, ezzel az esetleges lázadásnak is elejét akarván venni. Úgy vélték, hogy amennyiben a keresztény tanításokat megfelelően elsajátítják a rabok, akkor nyilvánvaló módon nem fognak többet bűnözni szabadulásuk után. Az ilyen kialakítású börtönökben gyakran még börtönkórház, börtönkápolna is volt. Ez a börtönrendszer akkor valóban új szemléletű volt a világon, így egyáltalán nem érte meglepetésként New York lakóit, hogy elképzeléseik a börtönök kialakításáról és a börtönélet szervezéséről "világhírű". A két rendszer között annyi különbség volt, hogy a Pennsylvaniai rendszerben napközben is egyedül voltak a rabok, és egyedül dolgoztak valamilyen kevéssé megerőltető munkát, míg az Auburn-rendszerben kötelező és kemény kényszermunkát végeztek, amivel összességében bevételessé tették a börtönt. (Mindkét rendszerben elvették az ember nevét, és csak számot kapott, hogy a személyiségét még jobban megsemmisítsék, ahogy a szerzetesek is leteszik világi nevüket, és szerzetesi nevet kapnak.) Ott láthatták egymást a rabok, de megszólalni fizikai fenyítés terhe mellett ott sem lehetett. Míg az Auburn-rendszerű börtönök nem kerültek az adófizetők pénzébe, a Pennsylvania-rendszerűek igen, ezért az USA-ban végül az előbbiek terjedtek el, azzal az indoklással, hogy ez megtanítja a kemény munkára meg a tiszteletre a rabokat (ám valójában csak elrettentő példaként szolgált). 

A franciák annak rendje és módja szerint látogatást is tettek két börtönben, az Auburn-rendszerű New York-i Sing Singben és később a Pennsylvaniai-rendszerű philadelphiai Eastern State Javítóintézetben. New Yorkban a Sing Sing építését 1824-ben határozták el, és 1826-ra lett készen. Neve az amerikai bennszülött nyelvek egyikén azt jelenti, kő hátán kő. 900 rabra mindössze 30 börtönőr vigyázott; a börtön parancsnoka vallásos könyvekből álló könyvtárat rendezett be, gondolván, hogy a rabokat moráljaikban is meg kell tisztítani, hogy visszatérve a társadalomba hasznos és tisztességes emberekké válhassanak megint. Az elítélteket (a tűző napon kőfejtői) rabmunkára kényszerítették, így a börtön összességében profittal működött.

A Sing Sing látképe 

A két francia 1831. május 29-én felhajózott a Hudson folyón, hogy meglátogassák ezt a börtönt (az ugyanis a Hudson folyó felső folyásán, a partra épült). Kilenc teljes napot voltak ott. A raboknak teljes csöndben kellett dolgozniuk. A két franciát meglepte, mennyire nagy csönd van a túlzsúfoltság ellenére is. A börtön parancsnoka annyira komolyan vette a kolostori ihletettséget, hogy a bennlakóknak még az ennivalójukat is cellájuk magányában, szótlanul kellett elfogyasztaniuk. "Egy élő halottakkal teli kripta ez", írta fel magának Tocqueville. A börtön parancsnoka ugyanis az eredeti elvekből csak a külsőségeket őrizte meg, a kvékerek humanista filozófiájából az emberek megjavításának szándékát nem vette át, csak az engedelmességre, a magányra és a szótlanságra való kényszerítést. Így aztán azokat, akik meg mertek szólalni, azonnal megkorbácsoltatta, így törvén őket meg. A börtönlakók emberi roncsokká lettek, későbbi társadalomba való visszailleszkedésre képtelenek. "Megütközés és félelem" szállt Tocqueville-be, látván, hogy az egykori rablókból, erőszaktevőkből, gyilkosokból kőfejtő néma robotok lettek. Úgy érezte, hogy az emberi szellemi ilyennyire való megtörése után a gyarló emberből embertelen gép maradt csak meg, és elborzadt, hogy -- még ha elítéltekkel, de akkor is -- ilyet meg lehet tenni. Minden a legnagyobb rendben történik, de ha csak egyetlen valami is elromlik, akkor abból előre nem látható katasztrófa ütne be a franciák megérzése szerint. Félelmüket megalapozottnak találták már csak amiatt is, mert akkoriban még nem volt fala a börtönnek, a rabokat a megszökéstől vagy a lázadástól csak a félelem tartotta vissza; az egyetlen szóra is azonnal lesújtó korbács.

Tocqueville és Beaumont későbbi jelentésükben a Sing Sing rendszerének átvételét nem javasolták.

Az amerikai börtönrendszer mai napig a Sing Sing-ben is megvalósított Auburn-rendszerre épül.

1855-ös metszet a börtönről. A Sing Sing mai napig működik, sőt, még kivégzéseket is hajtottak végre itt, összesen 614-et. Itt végezték ki Julius és Ethel Rosenberget is

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

"Itt a kapitány. Készüljenek fel becsapódásra!" (“This is the captain. Brace for impact”) Ennél veszélyesebb üzenete nem lehet a kapitánynak a személyzet felé; nem az utasok felé, hanem a személyzet felé, mert az ő dolguk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt meggyőződjenek arról, hogy az utasok bekapcsolják az öveiket, és a legnagyobb túlélési esélyt jelentő pózban várják a becsapódást. 2009. január 15-én már pedig ez történt: az US Airways 1549-es járatának kapitánya, Chesley Sullenberger ezekkel a szavakkal figyelmeztette a repülő személyzetét és utasait. Mégis, a Hudson folyó a valaha volt legsikeresebb vízi landolást láthatta aznap, kivétel nélkül mindenki túlélte a becsapódást.

Ez nem a Sully című filmből van, ők nem a Hudson folyón vették fel ezt a jelenetet

A repülés statisztikák szerint a legbiztonságosabb módja a közlekedésnek, ám a felszállás és a leszállás a két kiemelten veszélyes szakasz. Ekkor történik a balesetek nagy része is. Az első légi katasztrófa, az 1785. június 15.-én történt légballon-baleset óta, amelyik a feltaláló Jean-François Pilâtre de Rozier és társa életébe került, úgy nagyjából 30 000 baleset történhetett, ha mindent egybeszámítunk; az biztos, hogy 1918-tól kezdve 2018-ig bő 25 000 esetet tart nyilván a Légikatasztrófák Hivatala (Bureau of Aircraft Accident Archives). Ez eltörpül a sikeres felszállásokhoz és landolásokhoz képest ugyan, de ténylegesen nagy médiafigyelmet kap minden ilyen esemény, ezért alakulhat ki sokakban az az érzés, hogy a repülés nem biztonságos.

Nem is olyan sokkal a 2009. januári New York-i baleset előtt, 1995-ben az Amerikai Légierő egy Boeing E-3-ast veszített el Alaszkában, szintén amiatt, mert kettős hajtómű-elégtelenség állt be madarak miatt. A katonai gépen a teljes 24 fős személyzet életét veszítette, miután a gép egy sziklás-fás vidéken a földbe csapódott és felrobbant. A vízre történő landolásnál volt már olyan, hogy kisebb sérülésekkel megúszták páran, de olyan is, amikor az utasok többsége odaveszett, sokszor nem a konkrét becsapódáskor, hanem vízbe fulladtak. Az Airbusokat viszont már eleve úgy tervezték, a korábbi balesetek tanulsága okán, hogy vízen való landoláskor két önmagától felfúvódó mentőcsónakba tudjanak menekülni az utasok, szintén, egy automatizmus gombnyomásra alul minden nyitott rést bezár, hogy a víz lassabban hatoljon be a repülőgép-testbe, ezzel is lassítva a repülő elmerülését.

Egy Airbus A320-as

A konkrét esetben, ahogy azt a Clint Eastwood által rendezett filmből is megtudhattuk, kanadai vadludak egy csoportja keresztezte a felszálló repülőgép útját, minek következtében mindkét hajtómű beszippantott pár madarat, és mindkettő leállt. A repülőgép 3 óra 24 perckor kapta meg a felszállási engedélyt, 3 óra 25 perckor a levegőben volt. A madarakkal történő találkozás 3 óra 27 perckor történt 859 méter magasan. Az utasok nagy csattanást hallottak, majd látták, ahogy a meghajtóművek lángot kapnak, és kerozin-szagot éreztek.

Ekkor a másodpilóta, Jeffrey Skiles, azonnal átadta az irányítást a kapitánynak, és elkezdte a kézikönyvet lapozgatni, hogyan kell repülés közben újraindítani a motorokat. Közben tovább emelkedtek a lendülettől 930 méterig, és innét kezdtek el szép lassan ereszkedni meghajtás híján.

Sullenberger gyakorlatilag azonnal, fél percen belül MAYDAY-vészjelzést küldött az irányítótoronynak, és leszállási lehetőséget kért LaGuardia repülőtérre. Bemondta, hogy mindkét hajtómű felett elvesztette az irányítást. A légiforgalmi irányító azonnal rászólt a toronyra, hogy minden folyamatban lévő felszállást állítsanak le, sürgősségi leszállást kér az egyik repülő. "Melyik meghajtást veszítette is el?", kérdezett az vissza. "Mindkettőt. Mindkettőt elveszítette." Amikor Sullenbergernek, Sullynak visszajelzett, az úgy válaszolt, hogy "Lehet, hogy a folyóban fogjuk végezni." Nem tud visszaszállni LaGuardiára, Teterborot megpróbálja. Amikor oda is kapott leszállási lehetőséget, már azt jelezte, hogy "Unable." Képtelen oda is leszállni. Nincs meghajtás. Ekkor értesítette az utasokat arról, hogy készüljenek fel a becsapódásra, azaz, a személyzetet, hogy készítsék fel az utasokat a becsapódásra. Ez nagyon fontos eleme volt a sikeres megmenekülésnek: 1970-ben egy ALM járat, miután a rossz időjárási körülmények miatt háromszor sem sikerült leszállnia, az utasok értesítése nélkül a vízre szállt le, üzemanyaga kifogyván. A kapitány nem mondta be, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Az 57 utasból 20 meghalt.

Az eredeti hanganyaggal a repülőgép útja a felszállástól a becsapódásig, animálva

Sullenberger gépe a George Washington híd felett 270 méterrel szállt el. Eddigre a légiforgalmi irányítás értesítette a parti őrséget, hogy kezdjék meg azonnal a mentőakciót, mert nemsokára egy repülő fog a Hudsonba csapódni. Ez 3 óra 31 perckor történt meg.

A parti őrség felvétele. A repülőgép kettő percnél érkezik meg, a kamera kezelője gyorsan kapcsol, és ráirányítja a kamerát a repülőre. A segítség gyorsan érkezik, közben egyértelműen kivehető, hogy a repülő sodródik az árral. A levegő hőmérséklete -7 fok, a vízé 5 fok volt (Celsiusban).

A felvételről jól látszik, hogy a becsapódás után 36 másodperccel, mire a kamera rázoomol a repülőgépre, az utasok már kinn állnak a szárnyakon. Az első komphajó megérkezése a becsapódás után bő 3,5 perccel történik. Addigra volt, aki félve attól, hogy a repülő fel fog robbanni, bízva úszótudásában, megpróbált kiúszni a partra, ám a közel jéghideg vízben azonnal átfagyott, őt külön fel kellett venni. Az ilyen esetekben a fő probléma az azonnali kihűlés szokott lenni. Két komp érkezett meg gyorsan (ahogy a felvételen is látszik), és megkezdték a szárnyakról az emberek mentését. Az utolsó utast 3 óra 55-kor vették fel. Sem a "madaras" baleseteket, sem a folyóra történő leszállást nem szokták túlélni korábban, így a New York-iak megkönnyebbült öröme határtalan volt. 140 tűzoltó, parti őr és vizimentő vett részt a mentésben.

Mindössze 5 esetben volt súlyos sérülés, 78-at láttak el könnyebb sérülésekkel. Több utasnál alakult ki poszttraumás sztressz, egy utas szorul rá szemüveg használatára, ugyanis a szeme a kerozin miatt súlyosan sérült. A légitársaságtól 5 000 dollárnyi összeget azonnal megkaptak, és még 10 000 dollárt fejenként, hogy ne pereljék a társaságot -- holott a szerencsétlenség egyértelműen nem a légitársaság hibájából következett be. Még 2009-ben rengeteg New York környékén fészket rakó vadludat begyűjtöttek és elaltattak, hogy megakadályozzanak egy újabb légikatasztrófát.

A repülőgépnek már csak a farka látszik ki a vízből. 

Ahogy a film is főleg erre fókuszál, az eset kivizsgálása megállapította, hogy nem volt lehetőség biztonságosan visszatérni egyik repülőtérre sem, Sullenberger jó döntést hozott. Megállapították, hogy a protokollt, melyet kettős hajtómű-elégtelenségre dolgoztak ki, jóval nagyobb magasságra tervezték, amikor több idő van az újraindításra, illetve azt is, hogy ha Sullenberger megpróbált volna valamelyik repülőtérre visszatérni, az valószínűleg teljes katasztrófát okozott volna. A szimulációk, melyeket elvégeztek, is csak akkor jártak sikerrel, ha a madarakkal való találkozás után azonnal visszafordultak volna.

Tom Hanks, aki addig nem nyugszik, amíg el nem játszik minden egyes átlagos amerikait. A repülőgép-szimulációk dramatizált, filmes változata

A kapitányt, a másodpilótát és a legénységet mind kitüntették, mind a polgármester Michael Bloomberg, mind a leköszönő elnök, George W. Bush, mind a választott elnök, Barack Obama méltatta érdemüket. Bloomberg még a város kulcsait is átadta Sullenbergernek. 2013-ban még a San Diegoi Repülési és Űrmúzeum Hírességek falára is kikerült az egész legénység. Sullenberger kapitányt, népszerű nevén Sullyt, azóta is hősként tisztelik.

50 éve, 1968. december 24-én az Apollo-8 misszió asztronautái, Jim Lovell, Frank Borman és William Anders voltak az első emberek, akik Földkeltét láttak a világon. Ők hárman voltak az első emberes utasai a Saturn-V rakétákkal űrbe kilőtt Apollo-kapszuláknak. Miután majdnem 3 napig (68 óráig) tartott az út a Holdig, az űrkapszula utasi tízszer kerülték meg a Holdat 20 óra leforgása alatt, fényképeket készítettek, és 24-én este bejelentkeztek az addigi világtörténelem legnézettebb tévéműsorába is, és felolvastak tíz verset a Teremtés Könyvéből. Jogosan érezhették úgy nem csak az amerikaiak, hanem mindenki a világon, hogy mérföldkőhöz érkezett az emberiség.

Az ikonikus fotó, Bill Anders fényképe. Egész addig ember még nem látott Földkeltét. A Time magazin szerint azon 100 fénykép egyike, amelyek megváltoztatta a világot. Anders korábban már lefényképezte a Hold sötét oldalát, de egyszer csak meglátták a Földet: "Ez volt az egyetlen szín az egész univerzumban."

1944-re a második világháború már elveszett volt a németek számára, valószínűleg a Normandiai partraszállás nélkül is. Innentől kezdve a szovjet és a szövetséges csapatok egymással versenyeztek, melyikük tud nagyobb területet kihasítani a már legyőzött, de még ellenálló Harmadik Birodalommal szemben. (A szovjetek és mai napig az oroszok Nagy Honvédő Háborúnak mondják a második világháborút, az USA-ban pedig a résztvevők generációja a Legnagyobb Generáció nevet kapta -- ők azok, akik gyerekek voltak a Nagy Depresszió idején, és fiatalok a világháború idején). Nem csak a területért folyt a verseny, de műkincsekért és a német birodalomnak dolgozó tudósokért is. Így került több egykori meggyőződéses náci tudós is amerikai illetve szovjet laboratóriumokba, hogy a német technológia titkait megosszák elfogóikkal; szabályos fejvadászat volt ez a tudósok után. A legnagyobb fogás Wernher von Braun volt, az SS-őrnagy és náci párttag; zseniális mérnök volt, de hadifoglyok és politikai foglyok, zsidó és roma emberei ezreit dolgoztatta halálra, hogy rakétákat építsen. Ő lett az amerikai űrprogram egyik atyja is; életét tudásának köszönhette, ugyanis az SS-eket az amerikaiak és a szovjetek is rögtönítélő katonai bírósági döntéssel vagy szimplán tárgyalás nélkül lőtték agyon a háború végén.

A náci háborús bűnös Wernher von Braun a háta mögött a Saturn-rakétákkal, már a NASA alkalmazásában

A második világháborút lezárva gyakorlatilag majdnem-azonnal elkezdődött a hidegháború is, amelyik űrversennyel is együtt járt; mindenki tudta, hogy azok, akik képesek rakétát lőni az űrbe, képesek interkontinentális rakéták előállítására is. 1957-ben amerikai rádióamatőrök megdöbbenve fogták a "beep-beep-beep" jelet az űrből; az oroszok Szergej Koroljov vezetésével a Szputnyik (Útitárs) műholdat sikeresen ki tudták lőni. Ez az amerikaiak rettegését és válaszát azonnal kiváltotta; a Szputnyik-krízis volt a NASA létrehozásának is elsődleges oka. Eisenhower a fellövés után 5 nappal bejelentette: az oroszok megelőzték az amerikaiakat technológiai fejlettség tekintetében, és ha ez így marad, akkor az katonai veszélyt is jelent. (Arthur C. Clarke, aki már a legnagyobb sci-fi írók egyike volt akkorra, egyenesen kimondta: a Szputnyik másodlagos hatalommá degradálta az USA-t. Ez nyilván nem maradhatott így.) A NASA 1958-ban nem csak polgári célú űrkutatás céljával jött létre, hanem védelmi céllal is: az űrből érkező fenyegetéseket is ők voltak hivatottak kivédeni. (Egy másik folyamánya az lett a Szputnyik-krízisnek, hogy dollárszázmilliókat öltek az oktatási rendszerbe akkor, hogy világelsővé tegyék az amerikai oktatást.)

A NASA 1958-ban elindította a Mercury-programot, 7 asztronautával (ők voltak a Mercury-7): Virgil Ivan Gus Grissom, Donald Kent Slayton, Alan Bartlett Shepard, Leroy Gordon Cooper, Walter Marty Schirra, Malcolm Scott Carpenter és John Herschel Glenn. Utóbbi élt legtovább, 2016-ban halt meg, míg Grissom halt meg legelőször közülük, már az Apollo-program asztronautájaként, az Apollo-1 parancsnoki moduljában, a földön, amikor tűz üzött ki rövidzárlat miatt. (Grissom felügyelő az ő nevét viseli a CSI sorozatban, illetve a Star Trekben több hajót is USS Grissom-nak hívnak.)

A program 1963-ig tartott, a Mercuryt előbb a Gemini-, majd az Apollo-program váltotta fel, már egyértelműen a Holdra szállás céljával. Ezt rótta ki nekik feladatul a népszerű elnök, JFK, akit 1963. november 22-én halálos találat ért. Aki már akkor élt, azok számára örökre bevésődött az a pillanat emlékezetükbe, amikor meghallották a halálhírt, pont úgy, mint az én generációm számára a 2001. szeptember 11-i támadás napja. Én akkor tudtam, hogy ez háborút jelent; az 1963-ban élők pedig féltek attól, hogy ez háborút fog jelenteni (a szerző nagymamája például elmondta, hogy a halálhír meghallásakor leült a kerítés mellé, és sírt, mert félt attól, hogy atomháború fog következni). Szerencsére nem így történt, az elnök utóda, Lyndon Johnson pedig bejelentette, hogy elődje tiszteletére az új NASA-központot Kennedyről fogják elnevezni.

John Fitzgerald Kennedy 1962. szeptember 12-én jelentette be, hogy az amerikaiak a Holdra tartanak: "Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra! Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra még ebben az évtizedben, és még többet is teszünk, nem azért, mert ezek könnyű dolgok, hanem mert nehezek; mivel ezek olyan célok, amelyek szükségessé teszik, hogy a legtöbbet nyújtsuk, legtöbbet hozzuk ki képességeinkből és energiáinkból, mivel ez egy olyan cél, amelyet hajlandóak vagyunk elfogadni, nem vagyunk hajlandóak elhalasztani, és mivel ezt a célt és más célokat is, teljesíteni akarunk."

A Rice Egyetemen, Texasban elmondott beszéd részlete 1962-ből

Kennedy célkitűzése jól haladt, a NASA a nyilvánosság érdeklődésétől övezve is egyre több célt tudott teljesíteni (bár volt pár zökkenő), az oroszok pedig lemaradtak: már csak azért is, mert Koroljov 1960-ban előbb szívinfarktust kapott, és egyre kevesebbet tudott dolgozni, 1966-ban pedig meg is halt. (1938-1944 között száműzték a Gulagra, és ez kihatott egészségére is. Csoda, hogy túlélte: napi szintű halálfélelme volt, hogy ki fogják végezni amiatt, mert hadititkokat tud.) Ember nélküli indítások után 1968-ban az Apollo-7 már kilépett az űrbe emberekkel a fedélzetén: 11 napig keringett a Föld körül. Az Apollo-8-at ezek után indították útnak, amikor már eléggé biztosak voltak abban, hogy nem fog felrobbanni menet közben. 1968. december 21-én volt a visszaszámlálás, aminek végén a három asztronauta először szabadultak ki el a Föld gravitációs vonzása alól. (Ezt persze úgy kell érteni, hogy kivéve, ha az oroszok titokban kilőttek pár embert az űrbe, anélkül, hogy eltalálták volna a Holdat. Lehetséges, hogy több, 50 vagy annál is több éve halott szovjet asztronauta van úton valahol a Naprendszerben.) December 24-én érték el a Holdat, és álltak holdkörüli pályájára. Karácsony tiszteletére pedig bejelentkeztek, és a Bibliából olvastak fel. Anders olvasta fel az első négy verset, Lovell öttől nyolcig, és Borman a kilencedik és tizedik verset, és ezzel ért véget az adás. 1200 újságíró követte az eseményt, de az semmi: egyes becslések szerint a Földön élő minden negyedik ember figyelte élőben az eseményeket. A televíziós közvetítés még egy Emmyt is nyert!

Az Apollo 8 bejelentkezik, és a Teremtés Könyvének legelejét felváltva olvassák fel

Borman a tizedik vers után ezzel zárta az adást: "Az Apolló 8 legénysége nevében, elköszönünk jó éjszakát, jó szerencsét, és boldog karácsonyt kívánva -- és Isten áldjon mindannyiatokat a jó öreg Földön!" Az asztronauták sértetlenül hazaértek, noha tudták, hogy előzetesen 50%-nál jobb esélyük nem volt erre. Jelentősége ennek akkora volt, hogy a Time magazin az Apollo-8 legénységet választotta az Év Emberének az 1968-as évre.

Az év emberei, 1968

Bő egy évvel később, 1969. július 20-án az Apollo-11 legénységéből két fő, Neil Armstrong és Buzz Aldrin, megtették az ember első, az egyhatodnyi gravitáció miatt némiképpen bizonytalan lépéseit a Holdon, valóra váltva Kennedy elnök ígéretét, de az már egy másik történet. Könnyen lehet, hogy a Földkelte fénykép inspirálta a Föld napjának 1970-től kezdődő évi megünneplését is. Ahogy Anders mondta: "Ez az egyetlen otthonunk, amink van, és mégis el vagyunk foglalva azzal, hogy lövöldözünk egymásra, nukleáris háborúval fenyegetőzünk, és öngyilkosságra készülünk robbanó mellényben."

Az USA postaszolgálata által kiadott emlékbélyeg

Az Apollo-8 Hold körüli útjának leghíresebb feldolgozását Mike Oldfield végezte el, 1994-ben, az Arthur C. Clarke-nek dedikált The Songs of the Distant Earth (Dalok a távoli Földről) című albumán (Clarke-nak 1986-ban jelent meg ugyanilyen címmel egy könyve, ezt tartotta kedvenc könyvének; érdemes elolvasni, magyarul 1990-ben adták ki). Az album elején elhangzanak a versek Anders olvasatában; az első három és a negyedik fele. 

Most, hogy a napokban Donald Trump, az USA 45-ik elnöke ismét bohócot csinált magából, amikor egy betelefonáló 7 éves gyerektől megkérdezte, hogy "Te még hiszel a Mikulásban?", érdemes egy picit megállnunk, és megdöbbennünk: hogyhogy az elnökhöz ilyen telefonokat kapcsolnak be? Milyen különös szokás ez, talán az Egyesült Államok hadserege nyilvántartja a Mikulás mozgását?

Igen, 1955 óta.

Az elnök felesége telefonon válaszol a betelefonáló gyerekeknek, éppen hol van a Mikulás. Eközben az elnök kioktat egy hétévest, hogy ideje felnőnie

1955-ben kezdődött az egész. A Colorado állambeli Sears Roebuck & Co. vállalat hirdetést adott fel egy helyi lapban. Azon gyerekeknek, akik kíváncsiak voltak arra, hogy éppen hol van a Mikulás, elég volt egy számot felhívniuk, hogy tájékozódhassanak a cégnél; az ötletgazda bizonyára sok telefont és komoly reklámhatást várt. A telefonszámot véletlenül elnyomtatták, és emiatt a gyerekek a Kontinentális Légvédelmi Központot hívták fel. Ott is egy pirosdrótos telefonszámot, amit elvileg csak egyetlenegy négycsillagos tábornoknak volt szabad ismernie. Ha ez a szám csörgött, csak egy dolgot jelenthetett: azt, hogy kitört a harmadik világháború.

Harry Shoup ezredes volt ügyeletben. A hideg lelte, amikor a telefon megcsörrent. Felvette, ám meglepetésére egy négycsillagos ezredes hangja helyett egy négyszavas mondatott hallott egy kisgyerektől: "Ez a Mikulás száma?" ... "Ez valami vicc??" kérdezte szigorú hangon. A kisgyermek erre elsírta magát.

Szerencsére az ezredest, aki egy nagyon szigorú és pedáns ember volt, áthatotta az ünnep szelleme, és rögtön átkapcsolt apa-üzemmódba. "Ez persze, hogy a Mikulás száma! Ho-ho-ho! Jó kisfiú voltál idén?" Pár percig beszélgetett a felvidámuló gyermekkel, aki elsorolta, milyen játékokat szeretne, majd kérte a fiú anyját a telefonhoz. Elmondta neki, hogy ezt a számot soha többé nem hívhatják, mert ez egy katonai szám. Az anyuka viszont felhívta az ezredes figyelmét arra, hogy nézze meg a mai lapot, azon milyen szám van nyomtatva. 2-6681. Egyetlen számmal eltért a Sears Roebuck cég számától. Egyetlen szám, és egy titkos katonai számot hívtak.

Harry Shoup ezredes és a rossz számmal megjelenő újsághirdetés. Kitört volna a harmadik világháború? Vagy csak a Mikulás jön? "Gyerekek, győződjetek meg róla, hogy a jó számot hívjátok!", olvasható az elgépelt telefonszám alatt

Amint a némiképp elbizonytalanított Shoup ezredes letette, ismét csörgött a telefon. Megint a Mikulást keresték. Shoup arra utasította az embereit, hogy válaszoljanak a gyerekek kérdéseire, amíg ő egy új, tényleg titkos vonalat létesít a Pentagonnal. Ő és az összes beosztottja az egész estét azzal töltötték, hogy kisgyerekek kérdéseire válaszoltak. És ezzel nem ért véget a történet! 24-én este az ezredes ugyanis elhozta feleségét és két kislányát a Központba, ahogy az szokása volt. Megdöbbenésére azt látta, hogy a beosztottjai megpróbálják megtréfálni: a képernyőre, az északi féltekére kitettek egy szánt, amelyet nyolc azonosítatlan rénszarvas húzott. "Ez meg mi?", kérdezte. "Ó, csak egy kis móka, ezredes úr", válaszolta valaki. Az ezredes pedig ünnepi hangulatban volt: felhívta a helyi rádiót, hogy ő Shoup ezredes, és csak szeretné tájékoztatni a közösséget, hogy valami azonosítatlan repülő tárgy érkezik a messzi Északi-Sarkról, de ők megfigyelés alatt tartják. Ezek után a rádióadót óránként felhívta, hogy a Mikulás szánja épp merre tart.

És ezzel megszületett az USA egyik legnemesebb karácsonyi tradíciója. A NORAD (Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság, a Kontinentális Légvédelmi Központ utódja) azóta is minden évben működteti Mikulás-figyelő szolgáltatását, és tájékoztatja az amerikai (és a többi országbeli) gyerekeket arról, hogy éppen merre jár a Mikulás. "Csak nekünk van meg hozzá a megfelelő technológiánk, szakértelmünk", vallják. Műhold-felvételek, radarképek, sugárhajtású repülőgépekről készült felvételek, térfigyelő kamerák mind a Mikulás-figyelő rendelkezésére állnak, nyolc nyelven több, mint 2 millióan követték idén a Mikulás útját. A Mikulás-figyelés központja azóta is Colorado államban van, Colorado Springsben, ahol 20 órás szolgálatot lát el 1500 önkéntes, tavaly 126 000 hívást fogadtak. Az egyik tavalyi hívót arról értesítették, hogy a Mikulás éppen Maine államban van, de nem tudják, hogy a hívóhoz mikor érkezik majd ki; de az biztos, hogy addig nem, amíg a fiú nincs az ágyban. A telefon koppant, és a gyermek meglepett anyukája vette fel, hogy a srác elrohant lefeküdni. A Mikulás-figyelőnek honlapja is van: https://www.noradsanta.org/

1980-as Mikulás-figyelésről hangfelvétel

Shoup ezredes nagy tisztelettel övezve ment nyugdíjba. A hívás 25-ik évfordulóján tudta csak meg a közvélemény, hogy ki ő. 91 évesen temették el 2009-ben, F-16-osok repültek el a temetésén tisztelegve neki. A sírkövére az került: Mikulás-ezredes.

Harry Shoup ezredes sírköve. A második világháború, a koreai háború, a vietnami háború veteránja. Mikulás-ezredes.

Az első amerikai First Lady, aki részt vett a Mikulás-figyelésben, Michelle Obama volt,  aki hat évig volt önkéntes. Melania Trump az ebben való részvételt átvette elődjétől, és egyik legjobban kedvelt szokásának nevezte. (Bár lehet, hogy férjét, az elnököt, nem kellett volna ebbe belevinni.)