AZ USA-ban feltűnően sok családban "öröklődik" a politika, elég, ha a legnagyobb politikai famíliára, a Kennedykre gondolunk (jelenleg is a család több tagja visel tisztségeket, illetve a családba házasodott be maga Arnold Schwarzenegger is), de ilyen a Bush-család ugyanúgy, mint más, Magyarországon kevésbé ismert családok, vagy volt a két elnököt is adó Roosevelt-família; ám magyar ésszel felfoghatatlannak tűnik az is, hogy sokszor a korábban hivatalt viselt házastárs felesége (ritkábban: férje) is politikai pályára lép, kilépve az árnyékból (elég, ha csak a Clintonokra gondolunk, vagy Claire Underwoodra). Ennek az USA-ban régi hagyománya van: "özvegy-szabálynak" is nevezték, ám mára már, elsősorban a nők politikai szerepének felerősödése miatt, kikopott a gyakorlatból. Az eddig leghosszabb ideig, 24 évig, szenátorként dolgozó nő, Margaret Chase Smith is férjének elhunyta után, annak kongresszusi képviselői helyére kerülve kezdett el politizálni.

Margaret Chase Smith, az eddig leghosszabb ideig (24 évig) szolgáló szenátornő

Az USA-ban minden évben november első vasárnapját követő első kedden van általános választás (hogy miért ezen a napon? Olvassa el korábbi cikkemet!) Ezen a napon minden negyedik évben elnököt, minden második évben képviselőt választanak az amerikaiak; minden hatodik évben szenátort, és államonként változó, hogy mikor, de kormányzót, helyi polgármestert, helyi képviselőket, helyi állami szenátorokat, sőt, az iskolaszék vezetőjét, a rendőr parancsnokot, és így tovább. Olyan pozícióra is szavaznak az USA-ban, melyekről nem is hinnénk, hogy választás útján is be lehet tölteni: a későbbi, aktuális szavazás tisztaságát felügyelő bizottsági elnöki székre is! (Így nyert el tavaly egyetlen szavazattal valaki el egy elnöki pozíciót, ugyanis szó szerint ő kapta az egyetlen szavazatot, a sajátját, azt is mint write-in jelölt; az USA-ban ugyanis lehetséges olyanokra is szavazni, akik egyébként nincsenek rajta a szavazólapon, és így még akár szenátor is lehet valaki -- igaz, ez meglehetősen ritka, mindössze kétszer történt az egész amerikai politikatörténetben, egyikük jelenleg is szenátor, Lisa Murkowski 2010-ben így lett Alaszka szenátorasszonya.)

Lisa Murkowski szenátorasszony Write-In jelöltként nyert 2010-ben

Viszont vannak olyan helyzetek, amikor nincs lehetőség kiírni új választást az általános választásokig; ezek jellemzően azok az esetek, amikor az év olyan szakában (második félévében) hal meg egy tisztséget viselő politikus, amikor a novemberi időpontig nincs idő kiírni új választást. Ilyenkor az adott állam kormányzója jelöl ki képviselőt vagy szenátort a mandátum hátra lévő idejére (vagy a következő évi általános választásokig). John McCain 2018. augusztus 25-én hunyt el; a novemberi általános választás előtt lehetetlen lett volna speciális választást kiírni. (Ellenben ha valaki előbb lesz jelölt, és utána jár le a földi létének ideje, akkor őt ugyanúgy meg lehet választani, mint Dennis Hof-ot választották meg másfél hónapja, Nevadában; ilyen esetekben az adott állam szabályai szerint kell eljárni, mi a teendő, de ilyenkor sem húzzák le a szavazólapról, hanem általában új, speciális választást szoktak kiírni, hogy ne lehessen győztes valaki a 2. helyről, csak, mert a riválisa meghalt.) McCain utódjául Doug Ducey, a kormányzó, előbb Jon Kylt, majd Martha McSallyt jelölte ki; ők mindössze addig lehetnek szenátorok, amíg a választók meg nem választják választáson az utódot. McCain halálakor komolyan felmerült, hogy Ducey az özvegyet, Cindy McCaint fogja választani, hogy töltse ki a hátralévő pár hónapot a mandátumból.

Miért merülhetett ez fel egyáltalán? Több oka is van. Egyértelmű volt, hogy az, aki az utód lesz, akár csak erre a pár hónapra is, komoly esélyekkel vághat neki az általános választásnak, hiszen akkor ő lesz az inkumbens, a "name-recognition"-ja javul, azaz, jobban felismerik őt a választók, és már ez alatt a pár hónap alatt is országos ismertségre tehet akár szert, pár szavazáskor pedig valósan is bemutathatja, hogy mire lehet tőle számítani. Végül pont azért is választotta Ducey Kylt kijelölt szenátornak, mert ő maga már politikai pályájának végén volt, és egyértelmű volt, hogy nem akart jelölt lenni; ez által elodázható volt a párton belüli összecsapás, ami igazából senkinek sem érdeke. (Amikor a Jeff Flake helyéért menő republikánus előválasztást megnyerő McSally elveszítette a Jeff Flake helyéért menő szintén arizonai választást, akkor Kyl le is mondott a szenátori helyről, és Ducey McSallyt jelölte ki ideiglenes szenátornak, McCain helyére, hogy a következőn már tényleg javuljanak esélyei.) Cindy McCain a szenátusba küldése nem csak tisztelgés lett volna McCain emléke előtt, de egyértelművé tette volna azt is, hogy a kormányzó nem favorizál senkit sem -- ámbár ugyanezt a szándékot Kyl jelölésével is ki tudta fejezni.

Egy másik oka annak, hogy annak idején az özvegyeket jelölték a kormányzók pozícióba az is, hogy egy váratlan haláleset után a családnak szüksége volt bevételre, és így legalább addig biztosítva volt a hátramaradt társ megélhetése, amíg az új jelölt fel nem esküdött, és volt lehetősége az alatt az idő alatt intézni a temetést, különböző ügyeket, volt lehetősége, ha kell, állás után nézni. Az ilyen özvegyek általában semmilyen vizet nem zavartak, meg is jegyezte róluk 1932-ben a New York Sun lap, miszerint "Páran azon Hölgyek közül, akik megörököltek egy széket a Kongresszusban, bebizonyították képességüket, ám többségükről csak annyit lehet mondani, hogy egy hamis lovagi kódnak megfelelve méltósággal és jó ízléssel viselték hivatalukat, csendesen szolgáltak, és még csendesebben hagyták el a Capitoliumot; azon csodálkozva, hogy mégis, azon férfiak, akik kitalálták ezt az öröklött-hivatalt, mire gondolhattak."

Rebecca Latimer Felton, az első szenátorasszony. 87 évesen, 9 hónaposan és 22 naposan a valaha volt legidősebb frissen felesküdött szenátor. Thomas W. Hardwick kormányzó jelölte a váratlanul elhunyt Tom Watson szenátor helyére a női emancipációs mozgalomban betöltött szerepét honorálva ezzel. Egyetlen napig, 1922. november 21-től 22-ig volt hivatalban, egyetlen nap után lemondott megválasztott utódja javára.

De nem ilyen volt töltelék-jelölt volt Margaret Chase Smith! A már fiatalon dolgozó, újságíró, női emancipációs mozgalomban részt vevő Margaret Chase 1930-ban ment férjül a nála 21 évvel idősebb Clyde Smith-hez, akit 1936-ban megválasztottak maine-i képviselőnek, és mint titkárnő-beszédíró-kincstárnok tartott férjével. Férje 1940-ben szívinfarktust kapott, és rövidesen el is hunyt, ám politikai végakarataként felkérte szavazóit, hogy feleségét támogassák utódjaként, mert nála jobbat el sem tud képzelni befejezetlen munkája folytatására. A maine-i republikánusok nem is akadályozták meg, hogy a hátralévő negyed évben ő reprezentálja Maine-t, sőt, a speciális választáson demokrata kihívója sem volt, így ő lett az első Maine-ből származó női képviselő a Kongresszusban. Csakhogy Margaret Chase Smith a három hónap lejárta után is úgy gondolta, hogy ő maradna hivatalban, köszöni szépen, és a demokrata kihívóját 65%-35%-os szavazati aránnyal győzte le. További három alkalommal választották őt meg képviselőnek (azaz 1940-1949 között volt alsóházi tag). Munkáját lelkiismeretesen és kiválóan végezte: a világháborúban ő volt az egyetlen civil nő, aki katonai hajó fedélzetére lépett, miután a romboló-gyártás felügyelőjévé nevezték ki; 25 000 mérföldet tett meg hajón a Csendes-óceán déli részén 1944 telén ebben a minőségében. Meggyőződéssel képviselte, hogy nőknek helye van a hadseregben, és ilyen irányú törvényjavaslatokat adott be, Harry S. Truman elnök az egyik ilyen törvényjavaslatát alá is írta, miután azt a Kongresszusban megszavazták.

1948-ban, miután az egyik Maine-beli szenátor bejelentette visszavonulását, Margaret Chase pedig azt, hogy indul az ő helyére. Az egyik legkorábbi grassroot-kampánnyal, kevés pénzből gazdálkodva, de megnyerte először a republikánus előválasztást, úgy, hogy több szavazatot kapott, mint három ellenfele együtt, aztán pedig az általános választást is, 71%-29% szavazati arányban. Népszerűsége annak is volt köszönhető, hogy egyáltalán nem úgy szavazott, mint egy pártkatona, elég gyakran szavazott saját pártja ellenében; lehetőség szerint minden egyes ügyben, ahol szavazott, tájékozódott, tehát pontosan azt csinálta, amit egyébként egy képviselőnek csinálnia kéne.

Az alsóházi tagként már amúgy is ismert szenátorasszony országos hírnévre akkor tett szert, amikor nyilvánosan elítélte az amerikai történelem sok szégyenfoltja közül az egyiket, a mccarthyzmust. Joseph McCarthy szenátor kommunista-üldözésével eleinte egyetértett, de amikor látta, hogy bizonyítékok nélkül tesznek tönkre emberi életeket, akkor élesen kikelt szenátortársa ellen. Saját bevallása szerint kezdetben úgy vélte, hogy McCarthy egy ügyvéd, biztosan jobban ért az ilyen ügyekhez, mint ő, aki újságíró volt, és hogy a demokraták közötti ügyvédek biztosan feltárnák a visszásságokat, ha lennének; ám fokozatosan rájött, hogy a McCarthy kommunista-vádjainak többnyire nincs alapja, és a demokraták egyszerűen félelemből nem tesznek semmit, nehogy őket is a kommunista-vád érje.

1950 június 1-én Margaret Chase Smith felállt a felsőházban, és elmondta azt a tizenöt perces beszédét, amit "A lelkiismereti szabadság deklarációjának" nevezett.

Ebben elmondta, hogy minden amerikainak joga van kritizálni; joga van népszerűtlen nézeteket vallani; joga van ellenállni; joga van független gondolat megfogalmazásához. Ezen jogok gyakorlása egyetlen amerikai számára sem jelentheti azt, hogy akár reputációja, akár megélhetése veszélybe kerüljön. Nem nevezte meg McCarthy-t, csak utalt rá, de egyértelműen kritikája felé, és azon republikánusok felé szólt, akik hagyták, hogy a wisconsini szenátor válogatás és következmények nélkül vádolhasson meg bárkit. "Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Republikánus Párt politikai sikert érhessen el a Hamis Vádak négy lovasának segítségével: a Félelem, a Tudatlanság, a Fanatizmus és a Mocskolódás lovasainak segítségével", idézve meg egy bibliai képet.

A világtörténelem egyik legszebb beszéde volt, példája annak, hogy egy demokráciában ki kell állni a jogainkért, mert mindig lesznek olyanok, akik azokat el akarják nyomni. Bernard Baruch, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt gazdasági tanácsadója szerint, ha ezt a beszédet egy férfi mondja el, ő az USA következő elnöke.

McCarthy demokrácia-ellenes ámokfutása 1954-ben ért végül véget, mikorra Chase Smith férfi kollégái is sorban felszólaltak ellene. Helyzete ekkorra vált tarthatatlanná, és végül 1954 december 2-án a Szenátus 67-22-es arányban elítélte őt. Ezek után McCarthyt kerülték szenátor-társai, hozzá sem szóltak, ha beszédre jelentkezett, tüntetőleg kivonultak a teremből. A sajtó, amelyik korábban minden tettéről beszámolt, még véletlenül sem említette meg a nevét. McCarthy alkoholista lett, és végül mindössze 48 évesen hunyt el.

Margaret Chase Smith politikai karrierje töretlen maradt. 1952-ben felmerült a neve, mint Eisenhower lehetséges alelnökjelöltje, ám azzal hárította el a gondolatot, hogy ha megválasztanák, első dolga Mrs. Truman felkeresése lenne, és elnézést kérne tőle. 1954-ben és 1960-ban is újraválasztották, 1964-ben pedig még az Egyesült Államok elnöki címére is bejelentkezett. 1972-ben 75 éves korában volt az első választás, amelyet elveszített, akkorra már rosszabb volt az egészsége is, ráadásul, bár már 32 éve volt Maine államnak vagy képviselője, vagy szenátora, nem tartott fenn helyi irodát. Bár republikánus volt élete végéig, valójában független volt; gyakran szavazott a republikánus párt ellen, sokszor a demokratákkal; ő pont olyan volt, mint amilyennek az Alapító Atyák elképzelték annak idején a politikusokat (kivéve, hogy nő volt, nem férfi).

A legnagyobb állami kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet, George H. W. Bush elnöktől 1989-ben kapta meg. 97 évesen érte őt a halál, 1995-ben, szülővárosában, Skowhegan-ban. Az, hogy a rózsa lett az USA hivatalos virága 1986-ban, neki köszönhető: még alsóházi tagként napi viseletének részévé tett egy szál rózsát ruhájára tűzve, és évtizedeken át kampányolt a hivatalos elismerés kivívásáért.

A kivágott képkocka az Adam Ruins Everything című sorozatból van, tévesen 1953-as évszámot szerepeltetve

Mai napig emlékeznek rá a Capitoliumon; ámbár emlékét gyalázatos módon idézte meg nem sokkal ezelőtt Mitch McConnell republikánus felsőházi vezető, amikor Susan Collinst, a szintén republikánus, szintén Maine-beli szenátorasszonyt őhozzá hasonlította, amikor az úgy tett, mintha mérlegelne, majd pártjával együtt szavazott Brett Kanavaugh ügyében -- miközben Margaret Chase Smith pont, hogy rendszeresen a saját pártja ellen szavazott, a lelkiismeretére hallgatva.