1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Első rész.

Alexis de Tocquaville, Theodore Chasseriau festménye, 1850.

Tocqueville és Beaumont nemesi származásúak voltak, royalisták, és a kormány alkalmazásában álltak.  Az 1830-as júliusi forradalom után gyanakodva figyelték őket feletteseik: jobbnak érezték egy időre kivonulni a francia közéletből, hogy elkerüljék a csapdahelyzeteket. Engedélyt kaptak arra, hogy amerikai tanulmányútra menjenek, a börtönviszonyok tanulmányozásának szándékával, ám a két fiatal francia utazót valójában minden érdekelte, ami amerikai, és mindent lelkesen feljegyeztek maguknak úti naplójukban (ezen kívül Beaumont két vázlatfüzetet is vitt magával ceruzarajzainak). Tocqueville úgy fogalmazott, hogy a jövőt akarja látni: "Nem azt eldönteni, hogy vajon jön-e majd a demokrácia, hanem megnézni, hogy majd milyen lesz." Bejárták Louisiniana mocsarait ugyanúgy, mint Pennsylvania városait, a rabszolgatartó déli államok gyapot-ültetvényeit, vagy New England prosperáló városait, minden érdekelte őket, és mindenről véleményt is alkottak. Útinaplójuk felbecsülhetetlen értékű forrás, és nem csak az; ekkoriban ugyanis egy-egy művelt fiatalember képzésének utolsó fázisának számított tanulmányútra menni idegen országokba, hogy tájékozódjon, tanuljon, és hozzon haza az anyaországba friss szemléletet, új tudást -- nem gondolták akkoriban azt, hogy szégyen másoktól, jobbaktól tanulni. (Ez volt az általános hozzáállás Magyarországon is, azaz így tett Szemere Bertalan is, aki a reformkor egyik legjobb útinaplóját írta meg, és aki Németországban, Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat 1836-37 között, és így tettek többek között Eötvös József is 1836-37-ben, Széchenyi István Wesselényi Miklós társaságában 1821-22-ben, vagy Szalay László 1836-39 között.)

Tocqueville és Beaumont útja az USA akkori tagállamaiban. 17 államot jártak be gőzhajóval, postakocsin, lóháton vagy gyalog

Newport városa, ahova elsőnek érkeztek, akkoriban még jórészt csak kisebb faházakból állt, és az egész várost 20 perc alatt be lehetett járni is akár. Először minden bizonnyal a vámházba mentek, mint az kötelező volt akkoriban. Temploma, bankja is volt, és egy katonai bázis is volt a közelben. Ebben a kicsi városban több desztilláló üzem is működött, sőt, volt itt korábban még egy bezárásra ítélt rabszolgapiac is (sok Rhode Island-i gazdagodott meg a rabszolga-kereskedelmen), és volt nyomda is, hiszen az akkoriban minden amerikai városban volt. Rhode Island állam legrégebbi újságját, a Rhode Island Gazette újságot itt adta ki 1732-33-ban James Franklin, Benjamin Franklin testvére. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi város volt, volt itt minden!

Első útjuk Providance-en keresztül, ahol gőzhajóra szálltak, New Yorkba vezetett. Az akkori New York kicsi, zsúfolt, mégis máris többnemzetiségű (holland, német telepesekkel teli) és büdös volt. Az emberek lovakon és gyalog közlekedtek, esetleg fogatra ültek. Az út közepén hagyták a szemetüket, rothadó zöldségek és gyümölcsök, halfejek voltak kisöpörve az utcák szélére, és húgyszag volt a levegőben. "Egy francia számára a város különös és nem túl kellemes. Sehol egy dóm, sehol egy harangtorony, sehol egy kellemes látványt nyújtó épület, minek következtében a városközpont olyan, mint egy túlzsúfolt külváros. Az épületek kizárólag téglából épültek, ami miatt meglehetősen unalmasak. Az utcák rosszul vannak kikövezve, ám legalább mindegyiknél gondoltak a gyalogosokra azaz a járdára is."

Thomas Horner, Broadway, New York, 1836.

Tocqueville bármerre nézett, üzleteket, kirakatokat látott, pezsgő kereskedelmi város képét mutatta New York. "Olyan, mintha az egész város egyetlen egy középosztályt alkotna", jegyezte meg. Kis idő múlva még nagyobb ámulatba esett: "Mintha egy másik világon járnánk. Politikai viták és különbségek legfeljebb csak a felszínen vannak. Szinte mindenki egyetért a legalapvetőbb dolgokban: és ezek közül a legalapvetőbb az az, hogy mindenki a meggazdagodás módját keresi."

New York pont ekkoriban kezdett kirobbanó módon fejlődni. DeWitt Clinton a XIX. század elején "csak" New York város polgármestere volt, később New York állam kormányzója lett (és 1812-ben James Madison kihívója is az elnöki címért), ő volt a város fejlődésének motorja. Nélküle ugyanis nem épült volna fel az Erie-csatorna; ez pedig az Erie-tavat köti össze a Hudson folyóval, ami New York folyója. Ez azt jelenti, hogy amint ez az 584 kilométer (363 mérföld) hosszú mérnöki csoda, ami 1825-re készült el, összekötötte a Nagy Tavak partjain fekvő városokat az óceánnal, azonnal a kereskedelem központjává tette New York-ot! Erre pedig rásegített, hogy 1818-ban a Black Ball hajózási társaság állandó transzatlanti hajójáratot indított be a város és az angliai Liverpool között. Korábban akkor indult útnak egy hajó, ha raktere tele lett, illetve ha elegen váltottak rá jegyet. (Addig az árú a kikötőben állt, az utazók pedig a kikötő fogadóiban szálltak meg.) Ez volt az első rendszeres járat, ami az utazást és a szállítást megbízhatóvá és kiszámíthatóvá tette, ami szintén kedvezett az üzletnek.

Tocqueville számára a pénzhajkurászás taszító hatású volt. "Ez a fajta társadalom köznapi és vita nélkül kiműveletlen, semmiképpen sem szabad embernek való." (Ne felejtsük el, hogy olyan családból származott, hogy örökölt vagyona számára minden munka nélkül kielégítően magas életvitelt engedélyezett. Az akkori idők filozófusai és tudósai számára axiomatikus volt, hogy a világról gondolkodni, a természet titkait kutatni csak olyan "szabad" emberek számára lehetséges, akik számára a mindennapi munkaterhek, a megélhetés problémái nem létezőek, csak zavarnának. Ebben állt szabadságuk: nem voltak gondjaik.) Mindenesetre megértően megjegyzi, hogy "a természet kimeríthetetlen emberben. Míg a forradalom idején mindössze 20 000-en lakták e várost, ma már 200 000 ember lakik itt." (1840-re 310 ezer, 1850-re 515 ezer, 1875-re már több, mint 1 millió lakosa volt a városnak.) "Mindenképpen van valami lázas túlfűtöttség ebben a városban. Az itt lakók a pénz keresésének boldog tudatával kelnek és fekszenek."

A soknemzetiségű kereskedőváros New Yorkban természetesen több újság és sajtó is működött. Amikor megérkezésük másnapján a franciák kinyitották a reggeli újságot, meglepve tapasztalták, hogy hírt adtak róluk: 

A Mercantile Advertise 1832. május 12-i számát szó szerint (verbatim) lehozta az esti New York Evening Post is. A kép onnét származik. Egy héten belül az észak-amerikai nagyvárosok mindegyikébe (Bostonba, Philadelphiába, Baltimore-ba) is eljutott a hír, hogy a francia kormány két diplomatát küldött ki az amerikai börtönrendszer tanulmányozására

Kezdetben nem értették ennek a jelentőségét. Beaumont és Tocqueville úgy vélték, hogy huszonéves fiatalokként esélyük sincs elérni céljukat, azaz bejutni különböző börtönökbe és hivatalokba, így kezdetben a New York-i francia diplomáciai és kereskedelmi elitnél próbáltak szerencsét, hogy onnét szerezzenek ajánlásokat. Később rájöttek, hogy erre nincs szükségük, hiszen így is szenzációnak számítanak a helyi lakosok között. Barátságosan leszólították őket az utcán, sőt, a börtönök vezetői saját maguk keresték őket fel, hogy elsőként számoljanak be nekik saját intézményükről. Az amerikaiak hiúságát legyezgette, hogy a francia kormány hivatalnokokat küld ki, hogy tanuljanak tőlük. Büszkék voltak arra, hogy nyilvánvaló módon sokkal jobban csinálják a dolgokat, mint a híres Franciaországban; annyira jól, hogy a tengeren átívelő hírük volt, és a korábbi nagy nemzet kiküldte fiait tanulni tőlük -- miközben a nem sokkal korábban még az USA-val háborúban álló Angliából jövő utazók nagyképűségére mi sem volt jellemző jobban, hogy azért ruccantak át az Államokba, hogy egy gúnyos hangvételű útinaplót írjanak tapasztalataikról hazaérkezvén, lenézve, lefitymálva a fiatal államot és műveletlen lakóit. Őket viszont a kormány küldte, és tanulni jöttek!

A New York-iak keble dagadozott a büszkeségtől.

A két francia sorra kapta a meghívásokat a New York-i előkelőségektől. Beaumont így írt erről: "Az arisztokrácia itt is kialakult, mint mindenhol máshol. Meglepve hallottam, hogy a nagy egyenlőség hívei saját magukat tiszteletbeli lovagoknak hívják. Nemesi címereket tesznek hintóikra, pecsétjeikre. A felsőbbség iránti vágy mindent elborít. Rendkívül hiúak." Tocqueville egy lépéssel tovább ment: "Ebben a köztársaságban ezerszer nagyobb az igény a nemesi címekre, kitüntetésekre, mint Európában vagy mint Franciaországban. A legnagyobb egyenlőség uralkodik itt ugyan a jogrendszerben, sőt, még a ruházkodásban is. De attól még, hogy kilépni az utcára mindenki a másik emberrel vállaltan egyenlőként lép ki, saját otthonát olyan fényűzőre igyekszik berendezni, amennyire csak tudja. Ha más nem is, de a pénz osztályokra különít."

A vacsora (The Dinner Party), Henry Sargent festménye 1821-ből. Tocqueville az amerikai konyhaművészetet érdeklődve, ám távolságtartóan tanulmányozta. "Előbb a zöldségek és a hal, és csak utána a hús, az osztriga meg desszertnek. Más szavakkal, igazi barbárok.", jegyezte fel egyszer

Tocqueville New Yorkot rendkívül unalmasnak találta. "Sehol egy háború, vagy pestisjárvány, vagy szépirodalmi szalon, semmi ékesszólás, sem szépművészetek, sem forradalom; igazán nincs itt semmi... a legunalmasabb boldogságban élnek." Attól tartott, hogy a demokrácia szükségszerűen középszerűséghez fog vezetni. "Az emberek egyre felvilágosultabbak, a tudás terjedőben van, most már egyre több közepes teljesítménnyel is meg lehet élni. A kimagasló tehetségek ennek megfelelően egyre ritkábbak. A társadalom egyre megelégedőbb, egyre kevésbé tűnik ki valaki." Későbbi könyvében is úgy vélekedik, hogy a demokratikus társadalmak egyenlőségre való törekvése egyre jobban ki fogja egyenlíteni a viszonyokat, az egyenlőség újabb egyenlőséget szül más téren; igaz, hozzáteszi, hogy az ilyen demokráciák új típusú diktatúrákat fognak kitermelni magukból; egy olyan pillanatban, amikor annyira megelégszünk a jelennel, hogy a jövővel már nem is törődünk, a pillanatot uralni akaró és a jövővel mit sem törődő zsarnok-diktátor magához ragadhatja a hatalmat. "Elveszítjük a jövőbe vetett bizalmat, és csak a mának élünk; akaratunkat nem megtörik, hanem megpuhítják, meghajlítják, irányítják; nem fognak minket kényszeríteni általunk nem akart dolgok keresztülvitelére, egyszerűen csak megakadályozzák, hogy önálló ötleteink legyenek." Mondjuk hitét nem veszíti el: "Lehet, hogy örömmel vesszük, ha vezetnek minket, de egyúttal szabadok is akarunk majd lenni mindig is."

A másik ok, amiért felkapta őket a New York-i társadalom, az  abolicionista mozgalmat is életre hívó amerikai emberbarát-eszme egyidejű jelenléte volt. Éppen 1831-ben indította el Bostonban William Lloyd Garrison The Liberator című újságját, amelyik a rabszolgaság intézményének eltörlését tűzte ki célul; és ez már betetőzése volt a kvékerekhez köthető reform-mozgalmainak, akik korábban pont a börtönviszonyokat akarták emberségesebbé tenni (ebből  a reformból alakult ki a Pennsylvania-rendszer). A XIX. század eleje Amerikában a reformmozgalmak időszaka volt; annak érdekében is indult kezdeményezés, hogy az adósokat ne sújtsák börtönnel, mint az akkoriban mindenhol szokás volt. A két francia, tudtukon kívül, de pont akkor érkezett Amerikába, amikor az amerikaiak lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy a lehető legemberségesebb módon kezeljék az elítélteket, és tiltakoztak az ellen, hogy valaki pusztán születése okán szolga, sőt, rabszolga legyen. Az amerikaiak ellenben azt hitték, hogy még Franciaországban is felfigyeltek rájuk, illetve börtönreformjaikra. Tehát pont a megfelelő időben jöttek, és nem lenézni az amerikaiakat, hanem tanulni tőlük -- ebben állt népszerűségük magyarázata.

A New York-iak meg voltak győződve arról, hogy Franciaországban az amerikaihoz képest elnyomó, embertelen börtönkörülmények vannak, és úgy gondolták, hogy a két francia amiatt érkezett Amerikába, hogy hazavigyék hírét az emberbarát, humanista amerikai börtönrendszernek. Való igaz, hogy az akkori európai börtönök inkább voltak nevezhetőek tömlőcnek; a hivatalok fénytől elzárt, fűtetlen és szellőzetlen alsóbb szintjein szenvedtek a rabok, és az is igaz, hogy pont New Yorkban kezdődött az 1820-as évek elején a kvékerek által szorgalmazott börtönreform. Egyházi példák alapján új börtönöket építettek, így például az 1817-ben épített, New York állambeli Auburn Javítóintézetet; ez adta a nevét is az Auburn-börtönrendszernek. Mindkét rendszerben a szerzetesek reguláit vették alapul a házirend elkészítésekor, egyszemélyes cellákat alakítottak ki, sőt, a celláknak még ablakai is voltak, melyeken keresztül fényt kaptak a börtönlakók; a levegő áramoltatására pedig különösen figyeltek, hogy ne betegedjenek meg a rabok. Úgy vélték, hogy alapvetően rossz nevelés visz a bűnbe, és hogy a bűnözők egymástól tanulják el, hogyan kell bűnözni, ezért mindkét rendszerben teljes némaságra kötelezték a fogva tartottakat, ezzel az esetleges lázadásnak is elejét akarván venni. Úgy vélték, hogy amennyiben a keresztény tanításokat megfelelően elsajátítják a rabok, akkor nyilvánvaló módon nem fognak többet bűnözni szabadulásuk után. Az ilyen kialakítású börtönökben gyakran még börtönkórház, börtönkápolna is volt. Ez a börtönrendszer akkor valóban új szemléletű volt a világon, így egyáltalán nem érte meglepetésként New York lakóit, hogy elképzeléseik a börtönök kialakításáról és a börtönélet szervezéséről "világhírű". A két rendszer között annyi különbség volt, hogy a Pennsylvaniai rendszerben napközben is egyedül voltak a rabok, és egyedül dolgoztak valamilyen kevéssé megerőltető munkát, míg az Auburn-rendszerben kötelező és kemény kényszermunkát végeztek, amivel összességében bevételessé tették a börtönt. (Mindkét rendszerben elvették az ember nevét, és csak számot kapott, hogy a személyiségét még jobban megsemmisítsék, ahogy a szerzetesek is leteszik világi nevüket, és szerzetesi nevet kapnak.) Ott láthatták egymást a rabok, de megszólalni fizikai fenyítés terhe mellett ott sem lehetett. Míg az Auburn-rendszerű börtönök nem kerültek az adófizetők pénzébe, a Pennsylvania-rendszerűek igen, ezért az USA-ban végül az előbbiek terjedtek el, azzal az indoklással, hogy ez megtanítja a kemény munkára meg a tiszteletre a rabokat (ám valójában csak elrettentő példaként szolgált). 

A franciák annak rendje és módja szerint látogatást is tettek két börtönben, az Auburn-rendszerű New York-i Sing Singben és később a Pennsylvaniai-rendszerű philadelphiai Eastern State Javítóintézetben. New Yorkban a Sing Sing építését 1824-ben határozták el, és 1826-ra lett készen. Neve az amerikai bennszülött nyelvek egyikén azt jelenti, kő hátán kő. 900 rabra mindössze 30 börtönőr vigyázott; a börtön parancsnoka vallásos könyvekből álló könyvtárat rendezett be, gondolván, hogy a rabokat moráljaikban is meg kell tisztítani, hogy visszatérve a társadalomba hasznos és tisztességes emberekké válhassanak megint. Az elítélteket (a tűző napon kőfejtői) rabmunkára kényszerítették, így a börtön összességében profittal működött.

A Sing Sing látképe 

A két francia 1831. május 29-én felhajózott a Hudson folyón, hogy meglátogassák ezt a börtönt (az ugyanis a Hudson folyó felső folyásán, a partra épült). Kilenc teljes napot voltak ott. A raboknak teljes csöndben kellett dolgozniuk. A két franciát meglepte, mennyire nagy csönd van a túlzsúfoltság ellenére is. A börtön parancsnoka annyira komolyan vette a kolostori ihletettséget, hogy a bennlakóknak még az ennivalójukat is cellájuk magányában, szótlanul kellett elfogyasztaniuk. "Egy élő halottakkal teli kripta ez", írta fel magának Tocqueville. A börtön parancsnoka ugyanis az eredeti elvekből csak a külsőségeket őrizte meg, a kvékerek humanista filozófiájából az emberek megjavításának szándékát nem vette át, csak az engedelmességre, a magányra és a szótlanságra való kényszerítést. Így aztán azokat, akik meg mertek szólalni, azonnal megkorbácsoltatta, így törvén őket meg. A börtönlakók emberi roncsokká lettek, későbbi társadalomba való visszailleszkedésre képtelenek. "Megütközés és félelem" szállt Tocqueville-be, látván, hogy az egykori rablókból, erőszaktevőkből, gyilkosokból kőfejtő néma robotok lettek. Úgy érezte, hogy az emberi szellemi ilyennyire való megtörése után a gyarló emberből embertelen gép maradt csak meg, és elborzadt, hogy -- még ha elítéltekkel, de akkor is -- ilyet meg lehet tenni. Minden a legnagyobb rendben történik, de ha csak egyetlen valami is elromlik, akkor abból előre nem látható katasztrófa ütne be a franciák megérzése szerint. Félelmüket megalapozottnak találták már csak amiatt is, mert akkoriban még nem volt fala a börtönnek, a rabokat a megszökéstől vagy a lázadástól csak a félelem tartotta vissza; az egyetlen szóra is azonnal lesújtó korbács.

Tocqueville és Beaumont későbbi jelentésükben a Sing Sing rendszerének átvételét nem javasolták.

Az amerikai börtönrendszer mai napig a Sing Sing-ben is megvalósított Auburn-rendszerre épül.

1855-ös metszet a börtönről. A Sing Sing mai napig működik, sőt, még kivégzéseket is hajtottak végre itt, összesen 614-et. Itt végezték ki Julius és Ethel Rosenberget is

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK