1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Második rész. (Első rész itt olvasható.)

Tocqueville-t és Beaumontot New York-ban hagytuk ott, éppen a Sing Sing Javítóintézetet látogatták meg, majd tapasztalataik alapján későbbi jelentésükben nem javasolták a rendszer átvételét. A Sing Singből a Hudson folyón felfelé haladva egy gőzhajón New York állam fővárosába, Albanyba mentek. Lenyűgözte őket a táj, ám még nagyobb hatást tett rájuk az, hogy a folyó partjain emberek gyűltek össze, és éljeneztek, hurráztak nekik. Tudtukon kívül egy versenybe csöppentek bele: a leggyorsabb hajó szedhette a legmagasabb árú jegyeket, és saját gőzösük is be volt nevezve a versenyre. Azt hitték, hogy Függetlenség napi elő-ünnepségen vannak (az július 4-én van), ám amikor utastársaikat megkérdezték, hogy mégis mi ez, azok csodálkozva válaszoltak: "Hát versenyben vagyunk a díjért!"

Az Albany nevű gőzös, 1826-ból.

Persze, ahogy a formula-1-es versenyek manapság, ugyanúgy a XIX. század derekán a hajóversenyek is veszélyesek voltak. Minden harmadik ilyen hajót baleset ér, hiszen ilyenkor a maximumon járatják a kapacitást, és minimálisak a biztonsági intézkedések. A kapitány számára a sebesség olyan fontos volt, hogy éjjel is ment a hajó, és nem álltak meg West Pointnál (az USA legrégebbi, folyamatosan használatban lévő katonai támaszpontjánál) sem. "Ezek az amerikaiak mindig sietnek valahova", állapítják meg. A hajójuk pedig megnyeri a versenyt. (Robert Fulton találmánya, a gőzhajó is Albany és New York között tette meg első útját 1810-ben. Első gőzhajója a North River Steam Boat volt, amit Clermont néven ismert meg a világ. Semmi technikai újítás nem volt benne, csak a konstrukciója volt egyedi, épp ezért levédetni sem tudta. Hamarosan eltanulták tőle a gőzhajóépítés mikéntjét, és gőzhajók utaztak fel-alá a legnagyobb folyókon Amerikában. A XIX. századi Amerikájához hozzánőtt a folyami gőzhajózás innentől kezdve. A vasútvonalak kiépülése előtt a folyamok voltak akkoriban a fő belföldi kereskedelmi útvonalak, olyanok voltak, mint ma egy sztráda.)

Albany korabeli festményen

Albanyban július 2-től 4-ig voltak. A város akkoriban indult fejlődésnek: ekkoriban 24 ezren lakták, ám a század végére közel 100 ezer embernek volt otthona (ma sem lakják többen). Ez idő tájt az egész USA egyik legnagyobb városa volt ez. Az Erie-csatorna nagyban hozzájárult a fejlődéséhez, illetve, a város maga New York állam fővárosa, központi elhelyezkedésének köszönhetően. Hollandok, németek és angolok vegyesen lakták. A Hudson folyó mellett az állam útközpontja is volt, sőt, ekkorra már elkezdték építeni az első vasutat is Schenectady városa felé, 1826-ban alakult meg ugyanis a  Mohawk & Hudson Rail Road Company (ebből alakult meg később az Albany & Schenectady Railroad, ami az egyik alapítója volt a New York Central Railroadnak is). A tervezett vasúton az első lokomotív pont érkezésük napján futotta első tesztkörét.

Edward Lamson Henry, Az első vasúti szerelvény a Mohawk és Hudson úton (The First Railroad Train on the Mohawk and Hudson Road), 1892–93 körül.

Mint a francia kormány küldöttei, a július 4-i ünnepségek díszvendégei. Mindketten ámulnak, hogy micsoda kavargó, ám rendezett felvonulással ünneplik a függetlenségüket. Harangoztak, puskákból és ágyúból sortüzet lőttek, négy idős veterán ("akikre úgy vigyáztak, mint drága relikviákra", írta Beaumont) pedig az ünnepség főhelyén voltak: ők még együtt harcoltak Washingtonnal. Kilenc tűzoltócsapat vonult fel, a helybéli szakmák művelői külön-külön, továbbá rengeteg tisztségviselő.  "Kevésbé hivalkodó pompájú, mint a mi ünnepeink, de több igazság van ebben", írja Tocqueville. Az ünnepség végén egy metodista lelkész nyilvános ima után felolvasta Jefferson szavait, a Függetlenségi nyilatkozatot. "Bámulatos, hogy ezek az 55 éves szavak elektromosság erejével teljesek még mindig", jegyezte meg Tocqueville. "Biztosíthatlak róla", írja húgának levélben, "hogy nem csak színészkedtek. A függetlenségi nyilatkozat szavait mai napig tartják, a szabadságuk születését tiszta szívből ünneplik ezen az napon... valami nagyon mélyen átérzett nagyság van ebben." A lelkész ezek után optimistán kijelentette, hogy a szabadság el fog jönni a világon minden egyes nemzet számára, miután a világ többi lakója meglátja, hogy milyen sikeresen megvalósult ez Amerikában. Ezek után, talán a francia vendégeikre is való tekintettel, a Marseillaise dallamára énekeltek el közösen egy dalt. Ezek Tocqueville-re nagy hatással voltak: Amerika lakosai abban a tudatban ünnepelték szabadságukat, hogy "minden egyes ember egyenlőnek teremtetett, és ez alapigazság", illetve, hogy ez az eszme ki fog sugározni az egész világra, és pozitív példaként fog állni a világ összes nemzete elé.

(5 évvel ez előtt, 1826. július 4-én, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének 50-ik évfordulójának napján halt meg Thomas Jefferson és John Adams is. Thomas Jefferson már nagybeteg volt, és napokon át kérdezgette, hogy ez már negyedike-e... ki akarta húzni a nemzeti ünnep napjáig. Amikor biztosították róla, hogy ez már 4-e, megnyugodva hunyt el 83 évesen. Elődje, a második elnök, John Adams tőle távol, estefelé, ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét teremtőjének: "Legalább Thomas Jefferson túlél engem." 90 éves volt. Addigra Jefferson már hat órája halott volt.)

Aznap este tovább utaztak a Mohawk (Mohikán) folyó mentén Utica város irányába postakocsival. Tocqueville így írt erről: "Az egész ország egy hatalmas erdő, aminek a közepébe egy kicsi utat vágtak." A postakocsi nem volt sem gyors, sem kényelmes, viszont legalább bárhova el lehetett vele menni, nem úgy, mint hajóval.

Postakocsi-járat. Litográfia 1830-34 körülről.

"Minden hely, amin voltunk ezen az úton, egykoron az irokézek birodalmához tartozott", írja Tocqueville. "A maradék párral találkoztunk utunkon. Könyörögtek adományért. Annyira ártalmatlanok voltak, mint amennyire apjaik ijesztőek. Egy ősi nép, az amerikai kontinens első és jogos urai, a szemünk előtt olvadnak szét, mint a téli hó a tavaszi napsütésben. Egy másik, sokkal erősebb faj sarjad ki helyükön elképesztő sebességgel: kivágják az erdőt, lecsapolják a mocsarakat, művelik a földet. [...] A vad természet átadja helyét a falvaknak, azok pedig a városoknak." Az irokéz törzsszövetség hat nagyobb törzset foglalt magában, az észak-amerikai Nagy Tavak környékén hatalmas területeket tartottak ellenőrzésük alatt. Andrew Jackson rendelete, az 1830-as Indian Removal Act nyomán viszont minden bennszülött népnek ki kellett költöznie a Mississippi folyó nyugati partjára, akár önként, akár fegyveres kísérettel, és bár ez inkább a déli indiánokat érintette, az északiak is károsultjai voltak. (Erről a törvényről a történészi vélemény vegyes. Jellemző módon a korábbi történészek ezt az indián népek megmentésének állítják be, hogy enélkül teljesen felszámolódtak volna, feloldódtak volna a fehér többségben, míg Howard Zinn egyenesen genocídiumról, népirtásról írt. Jackson korában úgy gondolkodtak az emberek, hogy ez volt a humánus megoldás: pénzért megvenni az indiánok földjeit, és őket elköltöztetni lakatlan vagy gyéren lakott földre, így legalább nem fogják őket a fehér bőrűek megtámadni, kiirtani, és megőrizhetik saját, primitív kultúrájukat is. Tehát saját maguktól akarták megóvni a bennszülötteket, ahelyett, hogy saját maguk óvták volna meg az addigra már létszámában erősen megfogyatkozott, ám még így is tekintélyes számú indiánokat, és gyakorlatilag megfosztották őket attól, hogy átvegyék a bevándorlók, betelepülők technikáját.) A két francia utazó mindenesetre direkt keresték a lehetőséget megismerni a civilizáció határát, a pioníreket, a műveletlen földeket,  a vad indiánokat; James Fenimore Cooper indián-történeteinek főhőseit. Így jutottak el Buffaloba, Clevelandba majd az Erie-tó partján haladva Detroitba is. Onnét lóháton Michigan területet járták be, ami akkor még nem volt állam.

Itt egy régi bennszülött ösvényen, a Saginow Ösvényen mentek indián kísérőkkel. Az út Pontiac, Flint és Saginow településeit (Saginow ma 50 ezres város, akkoriban kb. 30-an lakhatták) kötötte össze, majd tértek vissza ugyanazon az úton. Tudtak beszélni a pionírekkel, és roppant elégedettek voltak magukkal. "Ezeké a fickóké az Új világ!", lelkendeztek a saját maguk által épített kalyibákban és faházakban lakó, vadállatokkal és a természet viszontagságaival megbirkózó embereken. Lelkesedésük egyik oka az volt, hogy meglepetésükre a legtöbben tudtak írni, olvasni, leveleket írtak, kaptak, újságokat járattak, volt saját Bibliájuk. "Az utak, a csatornák, és a postaszolgálat óriási szerepet játszanak az Államok prosperitásában... Még a Michigen-i erdőkben sincs egyetlen egy egy fakunyhó sem, bármennyire is elszigetelt legyen, amelyik ne kapna levelet vagy újságot hetente egyszer legalább." Az északi telepesek többnyire mind alfabéták voltak, a puritánok még a XVII-XVIII. században nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy mindenki képes legyen saját maga tanulmányozni a Bibliát, ez a hagyomány élt tovább itt is, ugyanis a pionírek többnyire az ő leszármazottjaik voltak: az új betelepülők a keleti parti nagyvárosokban telepedtek le, és a nemzedékek folyamatosan vonultak egyre nyugatabbra. A legtöbb pionír szülei, nagyszülei már Amerikában, New Englandban születtek meg. (Délen ellenben az analfabetizmus volt magas, ott főleg anglikán és katolikus vallásúak leszármazottjai éltek, és az írás-olvasás képességére amúgy sem volt szükségük, amikor a rabszolgák eltartották őket amúgy is.) A franciák le voltak nyűgözve; Tocqueville úgy vélekedett, hogy a fehér ember előbb-utóbb eljut a Csendes-óceán partjaira is, és amikorra eljut, addigra a bennszülötteket teljes romlásba fogják taszítani.

Thomas Cole, Otthon az erdőben (Home in the woods). 1847-ben készült festmény

Detroitban egy gőzhajóra ültek, és a Huron-tavon utaztak vele pár napot, és a kanadai partokra is eljutottak. Itt még több bennszülött amerikaival találkoztak. Szintén bejártak pár kanadai települést is, mire Bostonba is eljutottak. Bostonban rájöttek, hogy minden amerikai város különböző: ekkoriban Boston volt az észak-amerikai "arisztokrácia" központja, sőt, itt kaptak ízelítőt a demokrácia működéséből is. Közmeghallgatások, vitaestek, könyvtárak színesítették az akkori hétköznapokat, ez volt Amerika intellektuális központja (a magyar Pulszky Ferenc valamivel később, 1852-ben úgy írt Bostonról, mint a világ egyetlen városa, ahol a tudós, hozzáértő emberek a közösség vezetői). Ekkor értették meg, hogy a demokrácia azért működik Amerikában, mert kezdetektől fogva kiépült hagyománya van az önkormányzatiságnak; kezdetektől fogva nem felülről irányítják az embereket, hanem alulról szerveződnek. Boston intellektuális elitje ráadásul erősen Jackson-ellenes volt, mint ahogy általában a Jackson-féle demokráciát megvetették és lenézték a New Engliand-iak, és az alkotmányba épített fékekről és ellensúlyokról tanították ki a franciákat. Itt rövid időre találkoztak a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel és a híres szenátorral, Daniel Websterrel is. Ekkor értesítést kaptak arról, hogy a francia kormány megrövidítette missziójukat, így innentől kezdve már jóval kevésbé időztek el: célirányosan mentek tovább úti céljuknak megfelelően.

James Brown Marston: State Street. 1801.

Innét Connecticutba mentek, egy ottani börtönt is meglátogatni. A következő állomás Philadelphia volt, a korábbi, időleges főváros. Philadelphia lenyűgözi őket nagyságával (a XIX. század elején a világ tíz legnagyobb városainak egyike), és azzal, hogy az utcákat nem elnevezik, hanem megszámozzák. "A hármas számú utcában lakom. Csak egy megfagyott képzeletű ember tudna ilyen rendszert kitalálni. Európában biztos, hogy elnevezzük az utcákat valakiről, egy szentről, egy híres emberről, egy eseményről. De mintha az itteniek csak az aritmetikát ismernék", írja Tocqueville.

Két hétig voltak itt, ez idő alatt sok időt töltöttek el az Eastern State Javítóintézet tanulmányozásával, aminek a meglátogatása amúgy is elsődleges úti céljuk volt. Ebben a börtönben való látogatásuk után pozitívabbak a tapasztalataik, nem tapasztalnak kényszermunkát, kényszerítést, viszont a némaság, a hangok hiánya itt is megüti őket. Ezt az intézetet ténylegesen a kvékerek elképzelései szerint építették fel: arra számítottak, hogy a szerzetes-cellákhoz hasonló kialakítású, a némasági fogadalmat tett szerzeteseket mímelő módon örök némaságra kárhoztatott rabok majd magukba szívják a keresztényi erényeket, és megjavulnak.  A kvékerek minden jó szándéka ellenére ez a fajta börtön, a totális elkülönítés, az állandó kényszer-némaság (az ételt is szó nélkül adták be nekik cellájukba) gyakran szabályosan megőrjítette a rabokat. A Biblia olvasásán kívül magukra voltak zárva gondolataikkal -- a kvékerek szerint ekkor magukba kellett volna nézniük, és megbánni bűneiket, ám gyakran tényleg csak bekattantak a rabok. "Semelyik másik intézményben nem olyan végleges a magány, mint itt, Philadelphiában", írta Tocqueville is. A nap 23 órájában voltak egyedül, a maradék 1 órában papok, tiszteletesek, lelkészek, illetve tanítók, köztiszteletben álló emberek látogatták őket. Az elképzelés az volt, hogy mivel a bűn tanulás útján terjed, tőlük majd a jót tanulják el, és megjavulnak. Az biztos, hogy a rabok nagyon várhatták azt az egy órát, amikor teljes magányukból legalább erre az időre kiszabadulhattak.

A Philadelphiai Eastern State Javítóintézet egy korabeli rajzon. A rabok a nap 23 órájában kényszerű magányban voltak. A kvékerek "fővárosa" Philadelphia volt, ott épült fel az első ilyen jellegű börtön

Az Eastern State Javítóintézet ma börtönmúzeum. Amerikai egyik leghíresebb börtöne volt, amelyet bevallottan a középkori kolostorok inspiráltak. 1829-től 1971-ig működött

Innen tovább mentek az amerikai Dél felé: a teljességre vágytak, ezért, ahogy kíváncsiak voltak a bennszülöttekre, úgy meg akarták ismerni a rabszolgaság intézményét is, a rabszolgák hétköznapjait is. Ekkor már öt hónapja voltak Amerikában. Októberben indultak útnak, Philadelphiából először Marylandbe, Baltimoreba mentek. Ez már az első, igaz, legészakibbnak számító, de déli állam volt.