1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Harmadik rész. (Első rész itt olvasható., második rész itt olvasható)

Az Amerikai Egyesült Államok kicsivel később, 1854-ben. Fenn a szabad államok, alul a rabszolgatartó államok. Bár a térképről esetleg máshogy olvashatnánk le, az északi államok a területükön kívül minden más téren fölényben voltak: lakosság, indusztrializáció, kereskedelmi kapcsolatok

Tocqueville és Beaumont útjuk végső, kényszerűen megrövidített szakaszához érkeztek, amikor megérkeztek az első déli államba, Marylandbe. Marylandnek (Máriaországa) nem véletlen a neve sem: míg az északi államokat főleg puritánok, protestánsok és egyéb vallásúak alapították (Pennsylvaniában a teljes vallásszabadság elve érvényesült, a mormonok innét indultak útnak, az amishok mai napig ott laknak, és a kvékerek fővárosa is volt Philadelphia), addig a déli államokat főleg anglikánok és katolikusok alapították, ami az államok (akkor még csak kolóniák) nevének megválasztásakor is érvényesült. Georgia: György angol királyról elnevezve. Virginia: I. Erzsébetről, a szűz királynőről. Louisiana pedig Lajos francia királyról kapta nevét. A katolikusok kezdetben Marylandben koncentrálódtak.

Megérkezésüknek híre kelt Baltimore-ban is: azonnal meghívták őket egy bálba, melyre a belépő 25 frank lett volna, azaz csak a városi elit tudta ezt kifizetni. Így a két francia utazó a helyi arisztokrácia középpontjában találta magát. A bál után lóversenyre, táncokba hívják őket, a leggazdagabb helyiek meghívását fogadják, akik kíváncsiak a két külföldi amerikai tapasztalataira. Az egyik ilyen vendéglátójuk nem más, mint az addigra már 94 éves Charles Carroll, a Függetlenségi Nyilatkozat utolsó élő aláírója, aki aztán Maryland állam első szenátora is lett. Ő volt az aláírók közül a leggazdagabb (sőt, ő volt valószínűleg akkor a leggazdagabb amerikai is), ezen kívül ő volt a legtovább élő; továbbá minden bizonnyal a legképzettebb is: a francia jezsuiták tanították, öt nyelven beszélt folyékonyan. Már az aláírás előtt is a függetlenségért emelte fel a szavát, igazi nemzeti hős volt tehát. Egy probléma volt vele: rabszolgatartóként 300 rabszolgája volt, a családja a gazdagságát is ennek köszönhette. (Igaz, élete utolsó éveiben a rabszolgaság fokozatos kivezetését tartotta követendőnek, és a már szabad illetve felszabadított fekete bőrűeket az ő pénzén is telepítették vissza Afrikába, Libériába. A történelmi hűség kedvéért pedig említsük azt is meg, hogy a Nemzet Aranya című, Nicolas Cage főszereplésével készült filmmel ellentétben ő nem volt szabadkőműves.)

Baltimore főutcája az 1850-es években. Színezett litográfia. Mindössze 8 példányban maradt fenn 

A rabszolgasággal ekkor találkoznak először. A közel 13 milliós amerikai népességből nagyjából 2 millió volt fekete bőrű rabszolga. Velük uraik igen csak cudarul bántak, tulajdonként, élő-lélegző használati tárgyként tartották őket. Baltimore-ban egy viszonylag nagyobb létszámú szabad fekete közösség is működött, de a fehérek teljes kontrollja alatt; árgus szemekkel nézték őket, nehogy felkelést szítsanak. Pont a franciák érkezésének évében, 1831-ben volt Nat Turner rabszolga-felkelése, Virginiában, Marylandtól egy állammal lejjebb; uraikat is, sőt, még uraik gyerekeit is megölték, nagyjából hatvanat; cserébe felfegyverzett milíciák meg nagyjából százhúsz fekete bőrűt mészároltak le, olyanokat is, akiknek nem volt köze a felkeléshez. Ebben a hangulatban, közvetlenül ez után a felkelés utáni évben érkeztek meg a rabszolgatartó államokba. Ebben az évben indult (ahogy már korábban is írtam) William Lloyd Garrison The Liberator című lapja, amelyik a teljes rabszolga-felszabadítást tűzte ki célul -- és amelyet a déliek úgy értékeltek, hogy egy északi bele akar szólni abba, hogy ők hogyan éljenek, saját életvitelük elleni támadásnak tekintették. A feszültség tapinthatóan a levegőben volt.

Mint az állatokat, megbillogozták a rabszolgákat is

Egy hétig voltak Baltimore-ban. A rabszolgaság intézménye főleg Beuamont-ra tett negatív hatást; ő később nem a demokráciáról írt könyvet, hanem egy rabszolgalány történetéről, mint azt a cikksorozat első részében már írtam. Toqcueville számára kemény dió volt, hogy hogy lehet Amerikát a szabadság földjének nevezni, ha ennyire nyilvánvaló módon megsértik az emberek szabadságát, és ilyen hatalmas szociális különbségekben mutatkozik meg a rabszolgaság intézménye. (Később rájön, hogy ez tarthatatlan állapot, itt mindenképpen változás lesz, változásnak kell lennie, már csak amiatt is, mert Baltimore-ban még a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel is tud találkozni és beszélgetni. De az északi és déli államok szembenállása, a polgárháborúhoz vezető út egy másik történet. A mi szempontunkból elég annyi, hogy Tocqueville látta, hogy az "Egyesült" Államok szét van szakadva, és a helyzet tarthatatlan.)

A déli államok korábbi gazdagságának forrása, a gyapot. Rabszolgák aratják le a termést

Egy hét után tovább folytatták útjukat, postakocsin haladtak Pittsburgh-be, onnét hajóra akartak kelni, hogy folytassák útjukat a "Mély Délnek" (Deep South), az Ohio folyón haladva folyásirányt lefelé. Ekkor, amikor gőzhajón utaztak, különös dologra lettek figyelmes. Jobboldalt volt Ohio állam, szabad állam, bal kéz felől pedig Kentucky, rabszolgatartó állam. Tocqueville apjához írt levelében így fogalmaz: "Első alkalommal tudtuk megfigyelni, hogy milyen hatással bír a rabszolgatartás a társadalomra. Az Ohio folyó jobb partján minden nyüzsög, mozgásban van, gyárak emelkednek, a munkát megbecsülik; míg ha átviszed szemedet a bal partra, oly hirtelen változik meg a tájkép, hogy azt hihetnéd, másik világon vagyunk. A vállalkozói szellem eltűnt. A munka nem csak fájdalmas, hanem gyalázatos, és aki munkának adja magát, megalázza magát a közösség előtt. Kilovagolni, vadászni, vagy szivarozni, mint egy török basa: ez a fehér ember végzete. Bármilyen kézimunkát végezni, annyit tesz, hogy rabszolga módjára viselkedni. A folyó mindkét partján egyformán terem a föld, egyforma a klíma, egyforma tiszta a levegő, mégis, a szabad államban még a levegőt is máshogy veszik az emberek. Ilyenformán az utazó, aki a határfolyót szelő hajón hagyja magát az árral sodortatni, szabadság és szolgaság között hajózik, és egy kurta pillantás elég csak, hogy megmondhassa, melyik jobb az emberek számára. Az ember nem szolgaságra született."

Az Ohio folyón esett meg a francia utazókkal először az, hogy komolyan félteniük kellett az életüket. Gőzhajójuk jégre futott. "Minden elveszett! Mindenki mentse az életét!" -- ébredtek fel erre éjszaka, kétségbe esett utasok és matrózok kiabálták ezt a sötétben. Ha nem járt volna arra egy másik gőzhajó, amelyik felveszi a pórul járt utasokat, akkor lehet, hogy hullámsírba vesztek volna, a hajó többi utasával együtt. "Ennyire ördögi hangot még nem hallottam, ahogy a jég végigkarcolta a hajó oldalát, és ahogy a víz beözönlött a sebzett hajótestbe."

Egy másik, pórul járt gőzhajóról készült litográfia. Hasonlón utaztak Toqcueville-ék is

Következő állomásuk Cincinnati, egy szabad város volt. "Nem hinném, hogy létezik még egy ilyen város a Földön, amelyik ennyire nagy sebességgel növekszik. Harminc éve az Ohio folyó partjain itt még egyetlen házikó sem állt, 5 éve 15 000-en lakták már, most meg már 30 000-en", jegyezte fel Beaumont. Tocqueville is le van nyűgözve: "A házakat éppen most építik, az utcáknak nincs még neve sem, a házakon nincsenek még számok, de már épülnek a szolgáltatások, már jár a posta."

A két franciának sikerült kemény telet kifogniuk, és nem tudtak hajón eljutni az Ohio folyóról a Mississippi folyóra, hogy onnét New Orleansba menjenek tovább. A vizek befagytak; kénytelenek voltak gyalog és postakocsin megtenni a hátralévő utat nagy hóban, és ez az útjuk majdnem egy hónapig tartott. "Már vagy százszor jutottunk arra az elhatározásra, hogy ideje feladni utunkat a rossz idő miatt", jegyzi meg keserűen Tocqueville. Végül karácsony napján egy gőzhajóval el tudtak jutni Memphisből New Orleansba. Ekkor olyan amerikai bennszülötteket láttak, akik Jackson elnök rendelete miatt épp a Mississippi nyugati oldalára szedelőcködtek át...

Végül 1832. januárjának végén eljutottak New Orleans-ba, és mivel útjuk végén voltak, a lehető leggyorsabban megpróbálták bejárni a hatalmas kereskedővárost, "A Félhold Várost", "A Várost, Amelyik Sosem Felejt."

New Orleans, 1857.

Bármennyire is megütközött a rabszolgaság intézményén, az arisztokrata Tocqueville szívét felmelegítette a déliek vendégszeretete. "A fehér emberek, az Ohio folyásától délre, egy valódi arisztokráciát alkotnak, és úgy is viselkednek. Erkölcsi kódexeik alapján magukat magasabbra helyezik északi nemzettársaiknál. Őszinték, nyíltak, egyenesek, vendégszeretőek, és nem a pénzt hajkurásszák minden áron. Viszont ettől még társadalmuk nem lesz erős. Alig van templom, nincs is iskolaépület sehol sem. A közösségük, társadalmuk, olyan, mint az egyes ember: mindent készen kapnak, és nem vágyódnak továbbfejlődni sem a tudományokban, sem az üzletben." Már ekkor megfigyeli ezek alapján, hogy: "A Délt végül le fogja igázni az Észak. Minden egyes nap az utóbbi egyre népesebb, gazdagabb, míg a Dél minden egyes nappal egyre szegényebb lesz, egyre jobban lemarad."

New Orleansból való haza térte után éles szemű meglátásainak egyike az volt, hogy az Unió jövőjét nagyban befolyásolni fogja nagyszámú fekete népessége. Nem lehet egy ország ekkora csoportját ekkora elnyomásban tartani ilyen sokáig, vélte. "A fehér szín a nemesség jele, a fekete szín a szolgaságé. Ezt könnyű meglátni bárkinek, ám a következményei ennek jelenleg még beláthatatlanok. Minden nappal a feketék tudatlansága egyre jobban eloszlik, és amikor végképp felnyílik a szemük, félni lehet attól, hogy erőszakosan fogják megbosszulni mindazt a szenvedést, amit kénytelenek voltak elszenvedni", írta Beaumont is. Toqcueville tovább gondolkodva ezen, úgy véli, hogy a gazdagság és a népesség ennyire aszimmetrikus eloszlása, miközben a politikai hatalom szimmetrikusan oszlik el, későbbi erőszakos változások mozgatórugója lesz. "Erős államok elgyengülnek, gyenge államok felemelkednek, névtelen területek államokká válnak... a gazdagság, miként a népesség is, mozgásban van. Ezek a változások pedig nem valósulhatnak meg anélkül, hogy valakik kárára ne legyen, akik vélelmezett jogaikat védeni fogják."

Rabszolgapiac. Egy fekete bőrű édesanya mellől épp eladják fiúgyermekét

Rabszolgavásár

New Orleans-ban nem tölthettek sok időt, hiszen kiküldetésük végén jártak. Helyben ráadásul a francia érdekeltség továbbra is erős volt (egész Louisianát Thomas Jefferson elnök vette meg Franciaországtól 1803-ban akkori értéken 68 millió frankért, ami mindössze 600 milliárd dollár lenne mai értéken nézve), volt francia konzul is helyben, aki sürgette őket útjuk befejezésére. Ekkorra megérik Tocqueville-ben az a szilárd álláspont, hogy Amerikának, a demokráciának, nem nagy vezetőkre, nem nagy tervekre, hanem még több szabadságra van szükség. Ne feledjük, ekkor még kérdés az, hogy a demokrácia, mint államforma, működhet-e egyáltalán, vagy nem.

Így aztán az utat vissza Washingtonba rohamtempóban, mindössze 12 nap alatt tették meg, útjuk utolsó szakasza meglehetősen kurtára sikerült tehát. Nem volt idejük meglátogatni a gyapotfarmokat sem, sem elbeszélgetni a déliekkel kultúrájukról.

William Aiken Walker, Gyapotföld a Mississippin (A Cotton Plantation on the Mississippi), 1883.

Washingtonban 2,5 hétig voltak, ahol meglátogatták a Kongresszus gyűlését, bálokra jártak, és ismét tudtak beszélni John Quincy Adams-szel, sőt, még Andrew Jacksonnal, az elnökkel is tudtak pár szót váltani. Az elnököt idősödő, középszerű embernek látták, lehet, már csak amiatt is, mert vele viszonylag kevés időt tudtak eltölteni, és akikkel korábban, hosszabban beszéltek az elnökről, őt ilyennek írták le. (Andrew Jackson megítélése az akár még csak 30-40 évvel ezelőtti kiváló elnökből mostanra már minimum ellentmondásos, nem sokkal ezelőtt a húszdollárosról is le akarták őt vetetni. Az biztos, hogy az elnök hírnevét azzal alapozta meg, hogy bennszülött amerikai krík nőket és gyermekeket mészárolt le, s bár a hadsereg bevetésének fenyegetésével akadályozta meg az Unió széthullását, későbbi, gyengébb képességű utódai alatt az államokban tapasztalható északi-déli feszültségből valóban kipattant a polgárháború.)

Végül, ahogy 1832. február 20-án hazaindultak Franciaországba, pontosan ugyanazon a hajón, amelyikkel jöttek, Tocqueville fejében már az járt, hogy miről fog írni. Gustave Beaumont könyve, a Marie, 1835-ben jelent meg. Tocqueville könyve, az Amerikai demokrácia, szintén 1835-ben, majd akkora sikere lett, hogy Tocqueville hazautazott szülőfalujába, Tocqueville-be, és ott 1840-re megírta a második kötetét is. A két kötetes könyvet azóta is folyamatosan újranyomják. A börtönrendszerrel írt közös könyvük 1833-ban jelent meg. Tocqueville-t azóta is a politikatudomány egyik atyjának tartják, idézetei rendre mottóul szolgálnak könyvek fejezetcímeinél. Megállapításai közül az egyik az, hogy a világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint egy bonyolult igazságot; hasonló, a demokráciák bajaira rámutató tétele, miszerint akkor ér véget a demokrácia, amikor a politikai vezetők rájönnek, hogy az embereket le lehet fizetni a saját pénzükkel. Azért nem olyan borúlátó: szerinte a demokrácia nagy előnye, hogy képes a saját hibáinak kijavítására; és hogy miből ismerhető fel egy demokrácia? Onnét, hogy minél több ember van különböző pozícióban saját jogon, és nem pedig amiatt, mert valakinek a valakije. Amerikáról pedig megállapítja, hogy azért nagy ország, mert jó; és amint megszűnik jó lenni, elveszíti nagyságát is. Hogy a jó mit jelent, azt az olvasó értelmezésére bízom.

Az amerikai börtönrendszerrel írt könyv angol kiadása

Az amerikai demokrácia angolul első rész második rész