De milyen tragikus esetnek kellett megtörténnie, hogy megszigorítva a szabályokat, előírás legyen, hogy ezeknek muszáj fémből készülnie, folyamatosnak kell lenniük, azaz, a legfelső szintről is le lehessen jutni a legalsó szintig és eléggé strapabírónak is kell lenniük mindegyiknek?

Tipikus tűzlépcső New York-ban, Manhattan városrészben

A modern kori városiasodás kezdetétől fogva alkalmaztak magasabb épületekben tűz esetére különböző menekülési lehetőségeket nyújtó védő-berendezéseket. Kezdetben még csak egy, az ablakból kilógó, a párkányra erősített kötél szolgálta az égő házból való biztonságos leereszkedést és megmenekülést, ám egyre inkább elterjedtek a ház külső falára szerelt tűzlétrák. A tűzlépcső pedig már egészen XX. századi találmány. Mind tűzlétrákat, mind tűzlépcsőket lehetséges volt költséghatékony módon felszerelni már felhúzott épületekre is ugyanúgy, mint újonnan épített házak külső falára.

Különböző színűre festett tűzlépcsők New York Soho negyedében

Az, hogy elsősorban New Yorkban, másodsorban pedig amerikai nagyvárosokban a XX. század első felében elterjedt a tűzlépcső, sőt, New Yorkban ikonikussá vált (a szegényebb családok pedig mindennek használták, csak az eredeti célra nem: ruhaszárító kötélként ugyanúgy, mint hátsó bejáratként, vagy mint külső raktárként), egy borzasztó tragédia következménye. Korábban írtam már, hogy az amerikai gyárakban a tulajdonosok milyen túlzó mértékben kihasználták a munkásokat (a Henry Fordról szóló részben), és azt is, hogy a ma már alapvetőnek számító biztonsági intézkedések egyáltalán nem voltak jellemzőek a korabeli üzemekben (ezt a Chicago-i húsfeldolgozó-iparról írott cikkben), és bizony nem voltak ritkák a halálos balesetek sem. Ami tragédia viszont 1911. március 25-én történt az Asch Bulidingben, ami Manhattan szigetén van, annak nagyjából közepén, az megváltoztatta New York városának arculatát is.

Ebben az épületben működött a Triangular Shirtwaist Factory (Triangular Blúz Gyár), ahol főleg immigráns, gyakran személyi okmányok nélküli fiatal nők dolgoztak, nem is keveset: hétköznapokon 9 órát, szombaton pedig még 7 órát. Ez idő alatt női blúzokat varrtak, akkori áron heti 7-12 dollár közötti összegért, ami mai áron számolva óránkénti 3,2-5,5 dollár lenne (ne feledjük, Bernie Sanders azért indított kampányt, hogy a minimálbért felvigye legalább óránkénti 15 dollárra). Ez még magyar viszonyok között is kevésnek számít. De a fiatal nők nem csak órabérben voltak kizsákmányolva: főnökeik szó szerint bezárták őket azokba a szobákba, ahol varrtak (a cég az épület 8-ik, 9-ik és 10-ik szintjét foglalta el), nem engedték őket még mosdóba sem ki, csak a meghatározott rövid szünetek idejére. Be voltak zárva a munkájukkal, mint ahogy annak idején Nagy Bella is bezárta Jókai Mórt a dolgozószobába délelőtt, hogy írjon, és ne jusson eszébe mással foglalkozni. A tulajdonosok maximálisan kihasználták a munkásaikat.

A korabeli Asch Building első tulajdonosa, Joseph. J. Asch után elnevezve, a mai Brown Building. Ha valaki megszámolja, láthatja, hogy csak kilenc emeletes, ám az angol nyelvben a földszint az az első emelet, így jön ki az, hogy az épület tízszintes

Az épület három legfelső szintjén a ruhagyártó cég nagyjából 500 bevándorlót, főleg zsidókat és olaszokat foglalkoztatott. A cég vezetői oroszok voltak. Már a korabeli biztonsági előírásoknak sem felelt meg az épület: mind az alapanyagok, mind az elkészült ruhák stócokban voltak egymásra rakva a munkásokkal amúgy is túlzsúfolt szinteken. A pamut vagy len-nyesedékeket pedig nem szedték fel, hanem a padlóra szórták ki. Nem volt semmi légáramlás biztosítva, sem fűtés: így nyáron a hőségtől fuldokoltak, télen pedig a hidegben fagyoskodtak a munkások. Az pedig minden biztonsági előírás megsértése volt, hogy a dolgozók felügyelői, hogy ne kelljen maguknak az ajtókban felügyelni, a munkaórákra szó szerint bezárták mindhárom szinten az ajtókat, hogy ne mehessenek ki a varrók, csak a megszabott időben.

Ezek a bevándorlók egy jobb élet reményében jöttek Amerikába. Közülük a baleset után 146-an nem kereshették tovább a boldogságukat: 123 fiatal nő és 23 férfi veszítette el életét. A zsúfolt, gyúlékony szövetekkel teli szinteken tűz gyulladt ki: egy túlélő szerint egy nagyjából 120 rétegnyi előkészített, szabásra váró, kosárban lévő anyag gyulladt ki. Először csak kék füstöt láttak, ám azonnal meggyulladt a kosár is. Percek alatt mindent elborított a tűz, mindent felemésztő lángoszlopok csaptak ki az épület ablakain, mindenki menekült, amerre látott, vagyis, inkább, amerre megpróbált. Mivel az ajtón keresztüli menekülési útvonal le volt zárva, sokan (ahogy aztán később 2001. szeptember 11-én is az égő, füstölgő World Trade Centerben rekedtek közül is) inkább az ablakon vetették ki magukat, a füstöt nem bírván elviselni. (Egy szemtanú szerint egy fiatal pár az ablakpárkányon egy csókot váltott, majd együtt ugrottak ki.) Az épület oldalán egyetlen egy tűzlétra volt kialakítva, amelyik viszont nem bírta el a terhelést, amikor egyszerre sokan akartak menekülni rajta, kiszakadt az épületből, magával rántva a rajta lévőket is; akik pedig még az elsők között próbáltak a létrán lejutni, azoknak is ugrani kellett, ugyanis az első szinten a létra véget ért, nem vezetett le a földszintig. Akiknek sikerült végül kijutnia végül az ajtón, azok a lift és a lépcső felé iramodtak. A tulajdonosok a tetőre menekültek fel, családtagjaikat az elsők között a liften menekítették le (pont aznap a gyermekeik meglátogatták őket a munkahelyükön), ám az csak 12 főt bírt el; mindenki más a lépcsők felé rohant. Az viszont egyáltalán nem volt megvilágítva, így a sötétben kellett megpróbálniuk lejutni a földszintre: sokan elbotlottak, egymáson keresztül estek, egymást megtaposták. A new york-i tűzoltóság sem tudott segíteni: nem volt megfelelő eszköze a tűz megfékezésére, saját létráik csak a hatodik szintig értek fel. A legfiatalabb áldozatok mindössze 14 évesek voltak.

Korabeli tűzoltás. 1911. március 25-én ütött ki a tűz az épületben, New York városának legsúlyosabb ipari katasztrófáját okozva ezzel

New York városának lakói több, mint százezer fős emlékmenetet tartottak a tűzeset után, és másik 250 000 ember állt nekik díszőrséget. Nem csak, hogy a tűzeset után a munkások önszerveződése, a szakszervezeti mozgalom megújult erőre kapott, de még a politikusok is ritkán látható egységben, vita nélkül hozták meg az újabb és újabb munkásokat védő intézkedéseket. Intézkedtek arról, hogy minden egyes épület falán kötelezően legyen tűzlépcső, vasból vagy acélból (újrafelhasznált fémből tilos volt készülnie); megfelelő teherbírása legyen, és a földszintig érjen le. Jól látható EXIT táblákat és nyilakat kellett elhelyezni mindenhol, és még arról is intézkedtek, hogy az ajtók kizárólag a menekülési iránynak megfelelő irányban nyíljanak ki. Tűz-ellenőrök járták a gyárakat; és mindenhova kötelezően fel kellett szerelni a tűzriadó gombot (a tizedik emeleti dolgozókat telefonon értesítette egy nyolcadik emeleti könyvelő, hogy tűz van! A kilencedik emeletiek is csak a füstöt látták) illetve tűzoltó-készülékeket. A lépcsők minimális szélességét is meghatározták, egyszóval mindent megtettek annak érdekében, hogy ne legyen újabb halálos baleset; ma már el sem tudjuk képzelni, hogy régen nem így lett volna. A nők felvonulásokat tartottak, és végül elérték, hogy a heti munkaidejük 54 órára (!) csökkenjen. New York városa bizottságot állított fel, és az összes területén működő gyárat átvilágították.

A tűzeset nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy megalakuljon a Női Nemzetközi Ruhagyártók Szakszervezete

A két tulajdonost gondatlanságból elkövetett emberöléssel állították bíróság elé. Az ügyvédjük elérte, hogy az esküdtszék ne lássa bizonyítottnak, hogy az ajtók a tulajdonosok tudtával lettek volna bezárva; sőt, a tanúk vallomásainak hitelességét is sikerült a védőügyvédnek megkérdőjeleznie. Így aztán felmentették őket a vádpontok alól, bár egy 1913-as kártérítési perben viszont elítélték őket. Halálesetenként 75 dollárt kellett fizetniük. A biztosító fejenként 400 dollárt térített meg nekik.

Szintén 1913-ban az egyik tulajdonost egy másik bíróság elítélte, az alapján, hogy az új cégében is rázárta az ajtót a munkásaira. Összesen 20 dollárra büntették meg.

Hogyan ne használd a tűzlépcsőt. 1968-ig volt kötelező New Yorkban minden épületet tűzlépcsővel felszerelni. Ma már a tűzálló anyagokban hisznek, és az automatikus tűzoltó rendszerekben

Minden valószínűség szerint egy eldobott cigarettacsikk okozta a balesetet. A tűz legutolsó túlélője, Rose Freedman, 2001-ben hunyt el 107 évesen.