„A Gerrymander: egy új típusú szörnyeteg” címmel jelent meg a Boston Gazette 1812. március 26-i számának egyik cikke, illusztrációképpen pedig Elkanah Tisdale metszetét tették be. „Ez a borzasztó Szörny, melynek a rajz pontos hasonmása, Essex megyében jelent meg, a Törvényhozás legutóbbi döntéseinek következményeképp”, folytatták. Tisdale szárnyakat, karmokat, villás nyelvet rajzolt a 12 városból összeálló új dél-essexi választókörzet alakjára. Miután Elbridge Gerry, aki akkoriban Massachusetts kormányzója volt, aláírta február 11-én a törvényjavaslatot, és az így hatályba lépett, az újság főszerkesztője kitette az újrarajzolt választási térképet az irodája falára. A szóban forgó körzet esetében megjegyezte, hogy olyan, mintha egy szalamander (szalamandra) lenne. „Szalamander! Hívjuk akkor ezt a körzetet a Garrymander-nek!” 

Elkanah Tisdale metszete 1812-ből

Azóta az a szó, hogy gerrymander, a politikai közszókincs része lett (bár az eredeti <g> [g] ejtésből mára már <dzs> [dȝ] ejtés lett, nyilvánvaló tévedés miatt) -- annyira, hogy amikor bárki más akart választókörzeteket önkényesen meghúzni, az ő nevéhez illesztették a –mander utótagot: pl. Perrymander Rick Perry texasi kormányzó neve alapján, vagy Jerrymander Jerry Brown kaliforniai kormányzó nevéhez csatolva.

Pedig Gerry kormányzó nem is akarta meghúzni ezeket a választóvonalakat! Vonakodott, mert saját elveit fontosabbnak tartotta a pártérdekekek szolgálata helyett. Az állami törvényhozásban ülő republikánus képviselők viszont meggyőzték: elegük volt a federalista Madison külpolitikájából, és mindenképpen le akarták győzni politikai ellenfeleiket a választásokon. Gerry aláírta a törvényt; melynek eredményeképpen, bár a federalisták 51 766 szavazatot kaptak, a republikánusok 50 164 szavazata ellenében, mégis utóbbiak delegálhattak 29 állami szenátort 11 federalista szenátorral szemben. Az emberek csalást kiáltottak, valószínűleg joggal; az elhíresült rajz és az annak nyomán a közfelháborodás minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy Gerry elveszítette a kormányzói újraválasztásért való harcát, hogy aztán 1813-ban a csúnyán átszabott választókörzeti törvényt még vissza is vonják. Pedig Elbright Gerry a Függetlenségi Nyilatkozat aláírója volt; a Kongresszus tagja, kétszeres kormányzó, sőt, a Kongresszusi Könyvtár felállítását is szorgalmazta – mélyen elszomorodna, ha tudná, hogy egy elveivel ütköző, akarata ellenére rákényszerített törvény miatt emlegetik a nevét a mai napig.

Hogy el lehessen képzelni, milyen volt a közhangulat, itt egy másik, bő egy évvel későbbi cikk: „A Gerry-Mender, avagy Essex déli körzete egy szörnnyé lett változtatva!” – kezdte erős felütéssel a Salem Gazette hetente kétszer megjeleő újság 1813. április 2-i száma. „Federelisták! George Washington követői! Ismét csak elborzadhatunk és elszörnyedhetünk ezen a borzalmas sárkányon, amelyet azért idéztek meg, hogy az felfalja és egészben lenyelje Szabadságotokat és egyenlő jogaitokat! Istentelen pártérdekek féktelen hatalomvágya hozta létre ezt a szörnyet; fiatal hazaszereteteket és az egyeduralom iránti megvetéseteket még a bölcsőben akarja megfojtani. Ez a méltánytalan törvény, mely a körzeteket önkényesen felszabdalta, Napóleonra emlékeztet, aki Európában feldarabolta az ártatlan államokat, hogy azok az ő igényeit kielégítsék. Ez a törvény súlyos sebet ejtett az Alkotmányunkon, sőt, eltereli és megváltoztatja az államformánkat is, amelyik megszűnik köztársaság lenni így, hiszen arisztokratikus módon a Kongresszus Urai a Népen zsarnokoskodhatnak ezáltal; és elhallgattathatják a Többség szavát.”

A gerrymandering mai napig politikai téma, hiszen újra és újra előjön mindazokon a helyeken, ahol újrarajzolják a választókörzeteket. Amerikában ezt ráadásul kötelessége is megtenni a kormányzóknak: minden tizedik évben népszámlálás van, és az alapján kell arányosítani a körzeteket. Kalifornia például kezdetben egy kis állam volt; ma már a legnagyobbak egyike. A lakosságszám határozza meg nem csak az állami választókörzeteket, de azt is, hogy adott állam hány képviselőt delegál a Kongresszusba, tehát azt is, hogy hány elektori szavazatot lehet az állam megnyerésével szerezni az elektori kollégiumban. A gerrymandering a legaljasabb, bár legális, politikai fegyverek egyike. Alkotmányos alapjogokat sért ugyanis, ha különböző választókörzetekben a lakók száma jelentősen eltér egymástól: ebben az esetben nem egyforma erejű egy leadott szavazat. Ahol csak 20 000-en laknak például, ott minden egyes szavazatnak nagyobb súlya van, mint ahol 35 000-en laknak; ahol csak 900 választópolgár van, ott nagyobb eséllyel múlik egyetlen szavazaton az eredmény, mint ahol 1500-an laknak.

A legegyszerűbben a gerrymanderinget a fenti ábra tudja elmagyarázni. Képzeljük el, hogy van egy olyan nagyváros, ahol van 50 választókör, és ebből 30 körzetben nyerne a Nagyon Patrióta és Mindent a Hazáért Zöld Párt és 20 körzetben nyerne a Még Nagyobban Patrióta és Abszolút Mindent a Hazáért Sárga Párt. Amennyiben a nagyvárost 5 választókörre osztjuk fel, ha arányosan osztjuk el a körzeteket, akkor a reális 3:2 a Zöld Párt javára végeredményt fogjuk kapni. Ha viszont ügyesen húzzuk meg a határokat, akkor sikerülhet „tömbösíteni” a zöld szavazatokat, és míg két körzetben a Zöld Párt lemosná a Sárga Pártot, addig a többi körzetben a Sárga Párt enyhe előnnyel végezne. 3:2 lenne így a Sárga Párt javára. A normális választókörzetek nagyjából egyforma, egybefüggő területet fednek le; míg a tipikus gerrymanderelt körzet formája egyáltalán nem hasonlít semmire, legfeljebb Jackson Pollock non-figuratív festményeire.

Austin város szétgerrymanderezett válaszási térképe és egy Jackson Pollock-festmény

Négy különböző amerikai választókörzet és egy másik Jackson Pollock-festmény

A gerrymandering fajtái: 1) Széttörés: amikor egy városnak vagy városrésznek az egy tömbben szavazó választópolgárait a szomszédos, másképpen szavazó tömbhöz csatolják, ad absurdum a város, ahelyett, hogy kapna 2-3 képviselői helyet, kap egyet, és a külvárosokat az agglomerációval vagy akár falvakkal vonják össze. Ez az egyik legdurvább, mert így kisebbségbe kerülhetnek a falusi vagy kisvárosi szavazatokkal, és nem is a nagyvárosban lakók döntenek így a saját képviselőjükről, aki ezek után nem is őket, hanem a saját, kisvárosi-falusi szavazóit fogja képviselini!

2) Tömbösítés: pont az ellenkezője, amikor nem lehet kikhez csatolni az egységesen szavazó tömböt, ezért olyan körzeteket alakítanak ki, ahol ez a tömb 90-95%-os többségbe kerül; a saját ellenzéki szavazóik így más körzetekbe kerülnek át, ahol eldönthetik a választást is, mások javára.

3) Eltérítés: ez az amerikai politikára jellemző inkább. Ebben az esetben úgy rajzolják újra a választókörzeti határokat, hogy két, azonos pártban lévő, jelenleg is képviselő az újraválasztási kampányában – egymás ellen induljon.

4) Elrablás: ez is az amerikai politikára jellemző, ahol kötelező előfeltétel, hogy mindenki abban a körzetben lakjon, ahol indul (ez Magyarországon miért nem kötelező?); logikus, hogy akkor tudja csak jól képviselni a helyi lakók érdekeit, ha ő maga is helyi lakó. Ebben az esetben az aktív politikus hirtelen térképen kívül találja magát – nem abban a körzetben lesz a lakcíme, ahol korábban választást nyert!

Az, hogy mennyire szétbarmolt egy választási rendszer, egy hatékonysági mutatóval lehet lemérni. Amennyiben a Kongresszusban (vagy a képviselőházban, parlamentben) az egyes pártok jelöltjei pontosan olyan arányban vannak jelen, mint amilyen arányban szavazatot kaptak a választáson, akkor a hatékonysági mutató 0%. Amennyiben mondjuk 40%-nyi szavazatot kapott, de 45%-nyi képviselői hellyel bír egy párt, akkor a hatékonysági mutató 5%-os. Minél demokratikusabb egy parlamenti választás, annál közelebb vagyunk a hatékonysági mutatóban a 0-hoz. Egy 2016-os szövetségi bírósági döntés alapján a wisconsini többség saját javára változtatta meg a választókörzeti határokat, azaz kimondta, hogy az törvénytelen: mert bár csak 48,6%-nyi szavazatot kaptak jelöltjeik, a képviselőházban mégis 61%-os jelenlétet értek el. És épp a minap döntött úgy egy másik szövetségi bíróság is, hogy az észak-karolinai képviselők súlyosan megsértették az egy ember, egy szavazat elvét, és kötelezték a helyi törvényhozást arra, hogy még a novemberi félidős választások előtt rajzolják újra a választási térképet. Ráadásul az a tisztségviselő, aki a térkép legutóbbi újrarajzolásért felelt, nyíltan ki is mondta: „Egy republikánust megválasztani mindenképp jobb, mint bármelyik demokratát.” Ebben az államban a republikánusok a szavazatok 53%-ával a képviselői helyek 77%-át szerezték meg. A képviselők pedig a bírósági akarattal szembe menve úgy döntöttek mégis, hogy a bírói döntés értelmében újra fogják rajzolni, ezúttal jobban odafigyelve, a választóköri határokat, de sajnos az idő rövidsége miatt már biztos, hogy nem 2018-ban -- talán nem véletlenül.

„Azt hiszem, ez arany!” mondta 1848 január 28-án Sacramento mellett egy munkás, James W. Marshall,  John Sutter kapitánynak, New Helvetia alapítójának, az első nem-bennszülött kaliforniai település vezetőjének, amikor annak fűrésztelepének építésében segédkezett. „A többiek azt hiszik, megbuggyantam, de szerintem ez igazi arany!” Az volt. James K. Polk elnök utolsó évértékelő beszédében örömmel közölte a kongresszussal, hogy aranyat találtak amerikai földön, mire 300 000 ember özönlött a világ minden tájáról Kaliforniába a hírre. Oroszok, mexikóiak, hawaiiak, szökött vagy felszabadított rabszolgák, ausztrálok és kínaiak; vagy akár a hadseregből dezertált katonák álltak be aranyásónak!

 Kalifornai aranyásók. A kép bal oldalán jenkik, jobb oldalán kínaiak

„Arany! Arany!” visszahangozta mindenki az egész világon. John O’Sullivan hírlapírónak tulajdonítják a „Manifest destiny” (kb. „Egyértelmű sors”) kifejezés megalkotását; az akkori amerikaiak közül sok szívvel hitte, hogy az amerikai ember nyilvánvaló, megmutatkozó, egyértelmű sorsa az, hogy belakja az egész észak-amerikai kontinenst. Ez a világos végzet az, ami miatt kitértek előlük a bennszülött amerikaiak; ez az, ami miatt nem is kétséges, hogy az 1846–48-as mexikói-amerikai háborút területi nyereséggel kellett lezárni; és ez a nyilvánvaló végzet az, amelyik megmutatkozik az aranyban is, és amely a Csendes-óceán partvidékére hívja a telepesek újabb hullámát. (Bár nem mindenki gondolta azt, hogy ez lenne az egyértelmű sorsakarat: az elnökök többsége, és főleg az északi whigek elutasították ezt, nem látván benne mást, mint azt, hogy a déliek ezzel a természetesen Istentől kapott végzetszerű sorssal akarják mentegetni saját, rabszolgatartó társadalmuk nyugatra való expanzionalista kiterjesztését.) Amit még jól megmutat a nyugati irányba menő roham: azt, hogy a sajtónak milyen nagy szerepe lett már ekkor – sok embert elért, és senki sem hitte „fake news”-nak az arany megtalálásáról szóló hírt. Az emberek hittek a leírt szó erejében és igazában – sajnos, sokan még mindig hisznek, forráskritika nélkül.

300 000 ember, főleg persze férfiak, jelent meg Kaliforniában, ami akkoriban egy gyenge, mindössze 600 főt számoló katonai közigazgatás alatt állott (1846-ban a kaliforniaiak, kevesebb, mint két hónappal a mexikói-amerikai háború kitörése után, valószínűleg Texas állam mintájára, fellázadtak a mexikói közigazgatás ellen a „Medve-zászlós felkelésben”: kikiáltották a Kaliforniai köztársaságot – eredeti zászlajuk, benne a grizzly medvével, és államnevük mai napig szerepel a kaliforniai zászlóban –, majd miután a mexikói-amerikai háborút lezáró béke után az amerikaiaké lett a terület, bevonultak a „kékek” azaz az amerikai katonák.) A beáramló hatalmas embertömeg azt is eredményezte, hogy a korábbi spanyolajkú lakosság hirtelen kisebbségbe került, és a fehér bőrű, európai származású bevándorlók kerültek többségbe, akik a spanyolajkúakat vegzálták, éheztették, sőt, gyilkolták; őket „greaser”-nek, „zsíros”-nak mondták, és megpróbálták megakadályozni őket abban is, hogy ők is felcsaphassanak aranyásónak. A helyzet nehéz volt: rendfenntartó erők jelenléte nélkül rengeteg, kemény, többnyire a női társaságot nélkülöző, sokat próbált ember jelent meg egy idegen országban, idegen viszonyok között; a szerencsés ember hatalmas vagyonra tehetett szert egy nap alatt is akár, amit elvehettek vagy elnyerhettek tőle még aznap este; a helyzet rendezést kívánt.

Az új elnök, a korábbi katona, a whig Zachary Taylor, meglátta a lehetőséget arra, hogy új állammá szervezze az ottaniakat, és a jogi viszonyok rendezésével együtt politikai előnyre tegyen szert az északi whig párt javára (a Kongresszusban patthelyzet volt, az északi oldalon a Thomas Jefferson republikánus pártja romjain létrejött whigek álltak szembe a déli oldalon lévőkkel, ahol az Andrew Jackson demokrata pártját elfoglaló rabszolgatartók voltak a vezetők; egyre inkább szembefordította az unión belül a tagállamokat a rabszolgatartás kérdése, ez vált a fő politikai törésvonallá). Míg a kongresszus vitázott, a kaliforniaiak 1849. szeptember 3-án Montereyben gyűltek össze, majd november 13-án elfogadták saját alkotmányukat, melyben nem engedték a rabszolga-tartást, egyúttal biztosítottak a kisebbségieknek is bizonyos jogokat. (Decemberre felállt az új kormány; szűk egy évvel később, 1850. szeptember 9-én váltak teljes jogú állammá.) San Francisco az USA egyik leggyorsabban fejlődő városává vált (200 fős kis halászfaluból 36 000 főssé mindössze három év alatt; érdemes megjegyezni, hogy az aranyásók többnyire asszony nélkül jöttek, és San Francisco talán már csak emiatt is lehetett virágzó meleg kultúrájú város már ekkor: a nőies alkatú transzvesztitáknak sokat fizettek különböző szolgáltatásokért). Ám nem mindenkinek jött be az élet: Jim Marshall, aki az első aranyrögöt megtalálta, szegényen halt meg, több ezer társával egyetemben, akik közül sokan még Kaliforniába sem jutottak el, az odavezető úton meghalva.

A Kongresszus déli államai kezdetben nem akarták ratifikálni Kalifornia csatlakozását, tudván, hogy ezáltal a rabszolgaság-ellenes államok küldöttjei többségbe kerülnének mind az Alsóházban, mind a Felsőházban. Végül 1850-ben a több korábbi megegyezést is tető alá hozó veterán, 72 éves whig szenátor, Henry Clay kompromisszumot ajánlott: olyat, mely egyszerre több vitás kérdést is rendezett. A megegyezés értelmében Kaliforniát bevették az államok közé; Texas állam lemondott területi követeléseinek egy részéről Új-Mexikó terület javára, cserébe az állam adósságait a szövetségi állam átvállalta; a déli államok letettek arról a követelésükről, hogy az új tagállamok mint rabszolgatartó államok csatlakozzanak, és beleegyeztek abba, hogy ezen új tagállamok maguk dönthessék el, engedélyezik-e a rabszolgaságot, vagy nem (ez effektív nemet jelentett Kalifornia esetében, mivel ott a tényleges helyzet már tisztázva volt); a rabszolga-kereskedelem megszűnt az északi részeken, de nem maga a rabszolgaság, ezért viszonzásul a déliek azt kapták az északiaktól, hogy azok egy sokkal szigorúbb törvényt fogadtak el a szökevény rabszolgák megbüntetésére. Ez a megegyezés egy jelentős lépés volt az állam egyben tartása érdekében, ám az északi és déli államok közötti feszültség kirobbanását csak elnapolni tudta, megszüntetni nem – a háború Lincoln elnök 1861-es megválasztása után nem sokkal kitört, ami az északiak megsemmisítő győzelmével ért véget 1865-ben. A polgárháborúban adták ki az első, nem arany-alapú pénzt is (lásd: Volt egyszer egy Amerika, III. rész), egészen addig a kaliforniai arany is segített abban, hogy az amerikai gazdaság növekedésével együtt ne alakuljon ki pénzhiány.

 Henry Clay szenátor beszél a Szenátusban. Peter Frederick Rothermel festménye

Az aranyásók élete nem volt könnyű. Néha találtak aranyat, de többnyire nem; kevesen gazdagodtak meg belőle, és ők is inkább voltak az aranyásó-iparra ráépülő élelmes vállalkozók. A könnyen, akár egyedül, kézműves módszerekkel is kitermelhető arany elfogyta után a legtöbb aranyásó végül feladta a bányászást, és letelepedett; farmer, munkás, bolti eladó lett belőlük. A hatalmas beáramló embertömeg azt is eredményezte, hogy a gyéren lakott egykori mexikói terület az egyik legnagyobb lélekszámú amerikai tagállammá lett; politikai jelentőségüket jól mutatja, hogy az újjászervezett, Jefferson egykori pártjának nevét felvevő új Republikánus Párt első elnökjelöltje, John C. Frémont, aki a Medve-zászlós felkelés lezárásaképpen amerikai csapatokkal bevonult, és kitűzte az amerikai zászlót, kaliforniai jelölt volt.

Persze aranyat is találtak: de még mennyit! Becslések szerint olyan 370 tonnányit bányásztak ki csak 1849–1854 között, ez mai értéken számolva olyan 16 milliárd dollárnak felel meg, amikor még magányos ásók is könnyen találhattak aranyat. 1880-ra hidraulikus bányászati módszerrel újabb 340 tonnát bányásztak ki, mai értéken ez 15 milliárd dollárt érne, a XIX. század végére pedig már gépek segítségével, kotrással újabb 620 tonna került napvilágra, mai értéken 28 milliárd dollár értékben. Mai napig összesen nagyjából 3 700 tonna aranyat bányászhattak ki – jelenleg becslések szerint 170–185 ezer tonna arany lehet a világon, ebből 4 582 tonnát őriznek Fort Knoxban, ami kb. 260 milliárd dollárt érhet. Viszonylag könnyen kibányászható arany még talán 50 ezer tonna lehet, ám geológusok becslései alapján a Föld teljes aranykészlete akár 2,5 millió tonna is lehet. (Ám ennek a nagyobbik része értelemszerűen az óceánok mélyén található.)

A legjobban tehát nem a bányászok, hanem a kereskedők jártak, akik rátelepültek az aranyásókra. Legjobban Samuel Brannan járt, aki fáradhatatlanul árulta a különböző, az arany kereséséhez szükséges szerszámot. Szita, ásó, vájó, mindenféle felszerelés kapható volt boltjában: ő volt a legelső, aki felismerte az üzleti lehetőséget, és ő járt a legjobban. Szintén az aranyásókon gazdagodott meg Levi Strauss, aki az első farmernadrágokat árulta. (Az akkori farmer még strapabíró volt, több évtizedig bírta.) Az aranyláznak köszönhető az is, hogy az első transzkontinentális vasút nyugati pályaudvarát Sacramentoban építették fel; de a kaliforniai aranyláz utóhatásai között van az is, hogy a filmipar központja, Hollywood is itt épült fel. Kalifornia állami mottója mai napig az, hogy „Euréka”, ami nem csak Arkhimédész mondott, de az aranyásók is akkor, ha találtak egy nagyobb rögöt. A kaliforniai 49-esek is 1849-re utalnak, az első találat évszámára, és Kalifornia az egyetlen állam a világon, ahol az autóutak számozása lapátalakú táblán van, a 49-es út pedig az aranyláz városain vezet keresztül. Kalifornia állam beceneve (minden államnak van egy) pedig: „The Golden State”, azaz, „Az Arany Állam.”

A 118-as állami út.
Felül Kalifornia Köztársaság jelképe, a medve, utalva az 1846-os Medve-zászlós lázadásra.

Henry Ford, az iparmágnás, korának Elon Muskja és Steve Jobs-ja egy személyben, dollármilliomos, a híres T-modell gyártója, a futószalag-technológia meghonosítója: ennyit mindenki tud róla. Azzal, hogy az ipari gyártási technológiában meglátta a fejlődési lehetőséget, hogy eldöntötte, piacot csinál egy akkor még nem létező terméknek, a népautónak, mellékesen és szándékán kívül több komplett iparágat hozott létre, vagy újított meg, teljes egészében átalakítva az akkori idők termelési mechanizmusait és máig tartó módon formálva ezzel az amerikai ipari kultúrát. Korának egyik legbefolyásosabb embere volt, aki közéleti kérdésekben is megszólalt. Ezt ha nem is mindenki, de sokan tudják róla. De mi az, amit csak kevesen tudnak? A cikkben Henry Ford kevésbé ismert oldalát mutatom be, és azt, hogyan építette előbb fel renoméját, majd rombolta azt le.

Henry Ford késői éveiben

Henry Ford 1863-ban született az amerikai Észak-Keleten, Michigenben, egy kisvárosi farmon. Korai éveiben is kitűnt a különböző gépek működése iránti érdeklődésével; a farméletet megvetően lenézte. Egyre jobb munkákat kapott, míg 1891-ben már Edison alkalmazta mérnökként, 1893-tól pedig főmérnökként. 1896-ban épített egy saját, működő benzinmotoros négykerekűt, ami után bemutatták Thomas Edisonnak is. Edison jóváhagyta, hogy a cég költségén egy újabb négykerekűt építsen, ezt 1898-ban fejezte be.

A Ford Quadricycle, 1896-ból

Amint a második négykerekűjét megépítette, rögtön felmondott, és önálló vállalatot alapított Detroit Automobile Company néven, ám a tervezettnél drágábban tudott, nem elég jó minőségű autókat készíteni, így a cégét 1901-ben megszüntette. Ám a Henry Ford Companyt már ugyanebben az évben megalapította pár befektető segítségével: ekkorra már sikerült egy 26 lóerős kasztnit készítenie, ám egy vita miatt elhagyta a saját nevét viselő céget (melyet a befektetők Cadillac Automobile Company-ra kereszteltek át ez után). Újabb befektetők után nézett, és újabb céget alapított Ford & Malcomson néven. Még újabb befektetők léptek be, és megalakult a Ford Motor Company 1903-ban. A befektetőket egy egy évvel korábbi építésű autójával győzte Ford meg: sebességrekordot döntött vele a St. Clair-tó befagyott jegén, 1.6 kilométert megtéve alig 40 másodperc alatt, 147 km/h-s sebességgel. Barney Oldfield autóversenyző ezzel az autóval turnéra indult egész Amerika-szerte, népszerűsítve a Ford márkanevet is egyúttal.

Barney Oldfield az autóban, mellette Henry Ford, 1902-ből

Ford a legújabb cégében elkezdte sorban építeni gépjárműit. Minden egyes típus (melyek közül több csak prototípus maradt) az ábécé egyik betűjét követte (ám néha átugrott betűket, az N-modell után az S-modell következett); általában nem volt velük elégedett, ezért újrakezdte az építést. 1908-ra jutott el a Ford T-Modell-hez. Ezzel a típussal Ford eleve a középrétegeket célozta meg, és ezt a típust 1913-tól már futószalagon gyártották, bár az első futószalagon gyártott autó Ransom E. Olds cégének nevéhez, az Oldsmobile céghez kapcsolódik.

A futószalag-ötletét Ford mégsem a rivális autógyártótól vette át, hanem egyik munkatársa ötlete alapján. William „Pa” Klann egy chicago-i vágóhidat járt be, és „szétszerelő-szalag”-ként aposztrofálta az ott látott munkát; látta, ahogy az állatokat hogyan vágják fel sorban, hogyan belezik ki, anélkül, hogy a mészáros helyet változtatna, újra és újra ugyanazt a munkafolyamatot ismétli, míg az állatot fel nem dolgozzák teljesen emberi fogyasztásra.

A híres Ford T-modell

A futószalag-technológiás gyártásnak köszönhetően a gépjármű egyre olcsóbb lett, és a folyamatos javításoknak köszönhetően egyre többet lehetett belőle gyártani nap, mint nap. Ekkoriban még alig több, mint 200 000 gépjármű volt világszerte forgalomban, ezek többségét egyedileg gyártották le. A T-modell első szériáját 850 dollárért lehetett megvásárolni, mire 1927-ben a tizenötmilliomodik darab is legurult a gyártósorról, az ára már csak 350 dollár volt. Ebben az időben több T-modell volt forgalomban, mint az összes többi márka összes többi típusa együttvéve!

A futószalagos gyártási módszer gyorsan elterjedt, és nem csak az autóiparon belül, hanem az ipari termelés minden területén, így pl. a hűtőgépek, porszívók gyártása során is. A futószalag a termelés jellegzetesen amerikai módszerévé vált.

T-modellek a gyártósoron

Sok minden kellett ahhoz, hogy a futószalag-technológia sikeres legyen. Elsősorban betanított emberek. Ford nagyon aprólékosan megjegyezte önéletrajzában, hogy 7882 különböző műveletre van szükség az autó előállításához. Ahogy írta, ezek közül 949 követelt „erős, jól fejlett testalkatú, gyakorlatilag tökéletes fizikai képességekkel rendelkező férfiakat”, 3338-hoz csupán „átlagos” erejű férfiakra volt szükség, a többi munkafolyamat legnagyobbrészt pedig „nők vagy idősebb gyermekek” is elvégezhették. Továbbá higgadtan hozzátette: „úgy találtuk, hogy a munkafolyamatok közül 670-et végrehajthatnak lábatlan dolgozók, 2367-et féllábúak, kettőt kar nélküli munkások, 715-öt félkarúak, és tízet vakok is.”

A munka megerőltető volt, a munkások rendszeresen ellógták a napjukat, vagy felmondtak. Nem is meglepő: a futószalag melletti gyári munka a legnehezebb, legidegölőbb, és leglenézettebb munka volt. Királyhegyi Pál is írja A férfi jön-megy című könyvében, melynek megírásához az USA-ban töltött éveinek tapasztalatait is felhasználta, hogy az emberek a gyári munkához úgy álltak hozzá, hogy inkább dolgoztak többet, kevesebbért: „Én a magam ura vagyok fiam és nem kell gyárba járnom, hanem egész nap azt csinálok, amit akarok! – magyarázta gőgösen és megpróbálta kidülleszteni beesett mellét, ami sohasem sikerült. Péter bácsinak csak látszólag volt igaza, mert hiszen napi tizenkét órát töltött el a kirakatban, mint a «maga ura» és már messziről lehetett érezni rajta éppen úgy, mint a lakás minden porcikáján a dohányszagot.”

Ford nagyon szigorú rendet tartott a gyárában. Akit dohányzáson kaptak, azonnal kirúgták. Aki elhagyta kijelölt posztját, az vehette a kalapját. Aki lemaradt, repült. Aki beszélgetéssel meg merészelte zavarni a rendet, kereshetett új állást. Végül is valahol érthető: ha a munkafolyamatok ennyire specializáltak, akkor egy-egy lemaradás az egész gyártósor lemaradását vonja maga után. Nem lehetett lazsálni, sem betegnek lenni, sem a kijelölt szüneten kívül mosdóba menni. Aki miatt le kellett állítani a gyártósort, annak felmondtak. (Az iskolarendszer is részben azért ilyen szigorú mai napig a gyerekekkel, mert a gyáróriások létrejöttének idejében alakult az is ki: a pontos érkezéssel, azzal, hogy enni-inni-vécére menni csak a szünetekben lehet, a tanári tekintélytisztelettel mind a gyerekeket ahhoz akarja hozzászokatni, hogy majd felnőve gyári munkásként is ez a sors vár rájuk – holott tudjuk, hogy, bár többféle jövő is előttünk áll, de hogy a mai gyerekekből gyári munkás 10 év múlva nem lesz, az tuti. Az iskola mai napig bünteti a kreativitást, pedig csak és kizárólag a kreatív embereké a jövő, csak a kreatív munkahelyek nincsenek veszélyben.)

Elkészült T-modellek kiszállításra várva

Ford a borzalmas munka és a borzasztó munkakörülmények kárpótlásaképpen viszonylag magas fizetést biztosított, sőt, előbb napi tíz óráról kilencre, majd napi nyolcra csökkentette a munkaidőt. 1914-ben pedig Ford „a saját munkásaival törődő kapitalista” képét is kialakította magáról, amikor megduplázta-triplázta a fizetéseket, és napi 5 dollárra emelte a béreket (azoknak, akik már legalább három éve a cégnél dolgoztak), miután 1913-ban 370%-os volt a munkásainak a felmondásai aránya. Ekkoriban ahhoz, hogy 100-zal növelje a dolgozói létszámát, 963 embert kellett felvennie, mert ennyi idő alatt 863-an felmondtak nála. Úgy vélekedett, hogy ha megemeli a fizetéseket, akkor kevesebb lesz a felmondás, és ebben igaza is volt: azonnal 90%-kal csökkent a felmondók száma (később még ezt a fizetést is felemelte 6, majd 7 dollárra).

Ford profitja az eladásokkal együtt emelkedett, milliomos lett, átlagosan napi 25 000 dollárt keresett. Ráadásul aktívan igyekezett pozitív képet kialakítani magáról a társadalomban: nem csak, hogy úgy hírlett, törődik a munkásaival (pedig a fizetésemeléseket nem altruizmusból, hanem számító kapitalizmusból tette meg), hanem anti-alkoholista, anti-dohányos is volt, nem járt mozikba sem; nyilvánosan utálta a bankokat és bankárokat, a gazdag emberek luxusát (még kávét, teát, tejet sem ivott); az egyszerű néphez szólt a népautója, és ő maga is az egyszerű ember képét igyekezett mutatni. Miután nyilvánosan kijelentette, hogy vagyonát inkább osztaná szét alkalmazottjai, mint családtagjai között, az újságok pajzsukra emelték, hogy ő a jólelkű kapitalista. 1915-ben pedig a béke nagykövete szerepében tetszelgett: ő finanszírozta az Oscar II nevű hajó útját, amelynek missziója az volt, hogy érjen véget a Nagy Háború Európában. Magát az elnököt, Woodrow Wilsont, és több híres pacifistát, köztük egykori munkaadóját, Thomas Edisont is felkérte, hogy tartsanak vele, hátha ők, semleges pacifisták, béketárgyalásokat tudnak kezdeményezni a háborús felek között. Miután majdnem minden meghívottja lemondta az utat, az újságok nem sok esélyt adtak a sikeres közvetítésre, bár Ford szerepét pozitívan értékelték.

Nem törődött azzal, hogy keveset keres-e vagy sokat: neki elég volt az, hogy minden eladáson keressen egy kicsit. Ráadásul azzal, hogy elérhetővé tette a gépjárművet majdnem bárki számára, egy kevés pénzért cserébe vásárlóit megajándékozta azzal az érzéssel, hogy ők is részesei lehetnek az Amerikai Álomnak. Ebben az időben, olcsó autóinak köszönhetően, majdnem minden amerikai háztartásra jutott egy gépjármű!

Valójában ezek csak a külső szemlélőnek szóltak, a saját népszerűségének növelése érdekében. Gyáraiban nem engedte, hogy az alkalmazottjai szakszervezetbe tömörüljenek, sőt, igazi maffia-módszereket vezetett be saját munkásai ellen. Kémeket bízott meg, hogy kifigyelje a dolgozók privát szféráját is akár (és ha arról értesült, hogy egyik embere a rivális autógyár gépjárművét használja, már rúgta is ki), a gyárában pedig verőlegényeket alkalmazott, hogy betartassa a szigorú fegyelmet. (Emiatt munkásai kifejlesztették a „Ford-suttogást”, azaz, az ajkak mozgatása nélküli suttogást.)

Charlie Chaplin a Modern idők-ben.
Aki nem tartotta a szigorú rendet, azt beszippantotta a gépezet

Munkásaival később is csúnyán bánt. A gazdasági világválság idején, 1931-ben, amikorra már túljutott sikerei zenitjén, és cége leszálló ágban volt, gond nélkül búcsút intett 75 000 alkalmazottjának, ami után a dolgozók éhségsztrájkot hirdettek 1932-ben. A helyi rendőrség és a saját biztonsági emberei éles lőfegyverrel tüzet nyitottak a sztrájkolókra, öt embert megölve, több tucatnyit megsebesítve. 1937-ben a Wagner-törvény megszegése miatt a bíróság utasította a vállalatot, hogy engedélyezze a szakszervezetek létrejöttét. 1941-re, amikorra valójában már sokkal rosszabbul kerestek alkalmazottjai a rivális cégek fizetéseihez képest, végre megengedte, hogy a munkásai kollektív szerződést kössenek vele.

Sztrájk Ford dearborni gyárában 1941-ben

De térjünk vissza a futószalaghoz! Szokás idézni tőle azt a mondást, hogy a vevő bármilyen színben megrendelheti az autóját, ha az a szín fekete. E mögött nem más állt, mint az, hogy csak egy Japánból származó fekete festék tudott olyan gyorsan megszáradni, amilyen gyorsan az autók elkészültek! 1925-re 9000 gépjárművet gyártott naponta, minden tíz másodpercben elkészült egy, a korábbi 12,5 órás elkészítési időt 1 óra 33 percre tudta levinni a futószalagos gyártási technológia folyamatos finomításával. Mindössze 1926-re sikerült olyan festéket kifejleszteni, amelyik ugyanolyan gyorsan száradt, mint a korábbi fekete, és ekkor tudtak megjelenni a T-modell színes variánsai: kék, sárga és szürke színben is kerültek forgalomba autói. Az is híres történet, hogy a költséghatékonyabb előállítás érdekében kiküldte embereit roncstelepekre, vizsgálják meg, melyik alkatrész milyen mértékben kopott el; kiderült, hogy a kocsik főtengely-végcsapjai sosem koptak el, sosem mondtak csődöt. Ford úgy okoskodott, hogy ez az alkatrész akkor túl jól van tervezve, és gyengébb specifikációkat adott a végcsapok további gyártására.

A T-modell saját sikerességének áldozata lett. Annyira jól fogyott, hogy Ford minden további típus tervezését leállította, és a T-modell további folyamatos tökéletesítésébe fogott. A húszas évek közepére viszont megjelentek a riválisok: a General Motors cég Chevroletjei és Chryslerei, melyek picit drágábbak voltak ugyan, de cserébe gyorsabbak, áramvonalasabbak. Húsz évig nem volt új fejlesztés a Fordnál: a többi cég beérte, megelőzte őt. Ekkor, amikor a T-modell gyártását Ford leállította, minden gyárat szintén leállított 18 hónapig, hogy új gépjárművet építsen (és újrakezdje a betűzést az A-nál, merthogy az annyira új modell lett volna). Ez alatt a másfél év alatt viszont a riválisok nem csak beérték, de ki is szorították, a Ford piaci részesedése jelentősen visszaesett. Bár továbbra is vették a Ford kocsikat, de a cég már nem a legnagyobb volt, hanem csak egy a nagyok közül.

Ford bajai itt kezdődtek igazán. Mint embernek, renoméja a 20-as évek elején és közepén volt a legnagyobb. Ekkor, ha nem is szándékosan, de elkezdte saját magát leépíteni a közvélemény szemében, ahogy azt manapság Elon Musk is teszi.

Ford 1918-ban megvette a Dearborn Independent újságot. Ezzel még nem volt semmi baj, ám azzal már igen, hogy 1920-ban  elkezdett publikálni egy „A nemzetközi zsidó: a világ problémája” című cikksorozatot. A cikksorozatban a zsidóságot jelölte meg, mint a világ és az USA problémáinak okozóját; a sorozat 91 részletben jelent meg (hol van még ettől Szakács Árpád kultúrharca!). Az újságot fél milliónyian kapták meg; ráadásul kiterjedt gépjármű-eladói és közvetítői hálózatában is terjesztették. Goebbels és Hitler le voltak nyűgözve az Atlanti-óceán túlpartján, Németországban. A közismert és népszerű Henry Ford legitimizálta az antiszemita közbeszédet Amerikában. (A náci pártvezér később „inspirációmnak” nevezte Fordot, akit a Mein Kampf-ban név szerint is megemlített, és akinek portréját íróasztalán tartotta. Hitler rendkívül büszke volt arra, hogy egy olyan nagy amerikai hazafi, mint Henry Ford, ugyanolyan antiszemita lehet, mint ő.)

Henry Ford újságjának címlapja 1920, május 22-én

A cikksorozatban Ford nyilvánosan támogatta a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című hamisítvány állításait. Beperelték, ám azzal védekezve, hogy nem olvassa a saját újságját – végül csak kártérítést fizetett és közzé kellett tennie egy elnézést-kérést. Márpedig tudjuk, hogy Ford antiszemita volt: egy visszaemlékezés szerint már 1919-ben egy tábortűz mellett a hallgatóságát azzal sokkolta, hogy szerinte a zsidók tehetnek minden rosszról, ők húztak hasznot a Nagy Háborún, és ők manipulálják a világ közvéleményét is.

Azon kívül, hogy a már említett módon, nagyon csúnyán elbánt alkalmazottjaival az 1930-as években, a New Deal idején, amikor az elnök igyekezett letörni a cégek túlhatalmát, és az egyszerű munkást védő törvényeket vezetett be, rendszeresen terjesztette baráti körében, hogy a DuPont-család, a zsidó bankárok és Franklin Roosevelt elnök titkos szindikátusba tömörültek, hogy az amerikai ipart teljes mértékben ellenőrzésük alatt tartsák. Nem véletlen ezek után, hogy … a náci Németországban alapított leányvállalatot, ahol, mint utólag kiderült, egészen 1941-ig kényszermunkára besorolt francia hadifoglyokat dolgoztatott. (A kényszermunka intézményével már a világháború előtt élt, mint hivatalos dokumentumokból az kiderült.) A második világháború kitörésekor első világháborús béke-politikáját hangsúlyozva megtagadta, hogy a Brit Királyi Légierő repülőibe motorokat szállítson – miközben a Luftwafféval szemben ilyen kifogása nem volt. Mai szavakkal élve, ha nem is volt náci, de egyértelműen náci-szimpatizáns volt. (Később, feloldott titkosszolgálati jelentések alapján egyértelmű lett, hogy titkára, Ernest Liebold, a náciknak dolgozó kém volt, aki lehet, hogy Ford a zsidósággal szembeni előítéleteit táplálhatta, feltüzelhette.)

Az sem lehet véletlen, hogy Ford gépkocsijának rekordját csak a Volkswagen híres bogárhátúja tudta felülmúlni, mely a harmincas évek Németországában – mint neve is mutatja – ugyancsak a népautó szerepét töltött be. Henry Ford gyáraiból több mérnök is Németországba érkezett, hogy a Volkswagen kifejlesztésében segédkezzen. Ezek után senkit sem érhet meglepetésként, hogy 1938-ban, 75-ik születésnapján, Dearbornban Ford volt az első amerikai kitüntetettje „A Német Sasrend Nagykeresztje” kitüntetésnek, melyet prominens nem-német személyiségek elismeréséül alapított maga Adolf Hitler.

Henry Ford megkapja a Német Sasrend Nagykeresztjét

Ekkorra Ford elméje már erősen bomlófélben volt. Azzal vádolta „a háborús pénzember-uszítókat” (ami alatt a zsidóságot értette), hogy ők azok, akiknek a tengeralattjárói megtorpedózzák az amerikai konvojokat, hogy ezzel rángassák bele az USA-t a háborúba. 1943-ra már túljutott több sztrókon, és családja úgy ítélte meg, mentálisan nem beszámítható. Hivatalosan csak 1945-ben, 82 évesen ment nyugdíjba, amikorra már a döntéseket az ő nevében hozták meg, főleg unokája, a céget átvevő Henry Ford II. 1947-ben, 83 évesen halt meg.

Bár hihetetlenül tájékozatlan volt a világ legtöbb dolgában, mérnöki és üzleti sikerei, népszerűsége alapján feljogosítva érezte magát arra, hogy olyan kérdésekben is véleményt mondjon, amelyekre semmi rálátása nem volt. Bár abban korát megelőzően igaza volt, hogy a dohányzás káros az egészségre, nézeteit alkalmazottjaira erőszakosan próbálta rátolni, így az absztinenciáját is, és antiszemitizmusát is. Franklin Delano Rooseveltet élete végéig megvetette, lenézte, sőt, gyűlölte, mint a legtöbb gazdasági világválság-előtti milliárdos, hiszen Roosevelt nevéhez fűződnek a trösztellenes-törvények és a gyári munkásokat védő törvények. A szórakozásoktól való tartózkodásában odáig ment, hogy azt mondta egyszer, hogy öt centet nem adna a világ összes műkincséért. Nem lehet neki elfelejteni, hogy olyan gazdasági újításokat vezetett be, mint a végletekig specializált futószalag-gyártósor, mint az értékesítésben a franchise-rendszer, azt sem, hogy belátta, a munkások fizetésének emelése összességében a termelékenységet növeli, és így a magas bérezéssel a cég is jól jár; de nem lehet neki megbocsájtani, hogy Charles Lindbergh-gel, egy másik nemzeti ikonnal egyetemben elfogadhatóvá, a mindennapi közbeszéd részévé tette az antiszemitizmust, és hogy élete végéig hadban állt nem pusztán az érdekvédő szakszervezettel, hanem magának a szakszervezetnek a létével, azt elfogadhatatlannak, nem-amerikainak tartva, sőt, tevőlegesen részt vett a náci Németország hadigépezetének kiépítésében.

Ugye mindenki ismeri ezt az ikonikus plakátot?

James Montgomery Flagg illusztrációja 1916-ból

A plakát fantasztikus siker volt, több, mint 4 millió példányban nyomtatták ki az első világháború végéig. Ahhoz a figurához nyúlt Flagg vissza, melyet Thomas Nast, az amerikai karikatúra "atyja" (ő találta ki többek között Mikulás mai alakját, a vörös ruhás, fehér szakállas, pocakos embert, vagy a republikánus párt elefántját) népszerűsített. Nast és Flagg, előbbi a vékony, kecskeszakállas, piros-fehér-kék cilinderes, csíkos nadrágos rajzával, majd utóbbi az erre ráépülő rajzával, alakították ki "Uncle Sam" mai napig tartó imidzsét. (Flagg másik ihletője a Lord Kitchener Wants You című kép, melyet Alfred Leete rajzolt, ő a briteket akarta rávenni a háborús csatlakozásra.)

A "Sam bátyó" már csak azért is lehetett az USA megtestesítője, mert monogramja megfeleltethető az "Unites States"-nek is.  De nem ez volt az első Sam bátyó-féle rajz, főleg nem ez volt az első ábrázolása az USA-nak!

Thomas Nast rajza 1860-ból

Az Uncle Sam-rajzok minden bizonnyal Brother Jonathan-ra mennek vissza, aki először New England, majd átmeneti ideig az egész USA jelképe volt. Brother Jonathan-ra már Washington hivatkozott, bár ő Jonathan Trumbullra gondolt, Connecticut kormányzójára. 

Brother Jonathan, Uncle Sam elődje. Brother Jonathan később nem csak New England, hanem a kapitalista jenki megtestesítője lett, némiképpen talán a Monopoly-emberre is hatással lehetett

A Brother Jonathan-ábrázolások az Uncle Sam-megjelenések után kikoptak a politikai karikatúrából, ám nagyjából 1850-ig egymással felcserélhetőek voltak, ugyanazt szimbolizálták, és hasonlított is egymásra a két karakter (nem véletlen, Uncle Sam-et Brother Jonathan-ról mintázták). Érdemes megjegyezni, hogy Uncle Sam figurájának valóban volt mintája: a legenda szerint Samuel Wilson, egy húsüzem vezetője a New York-beli Trójából (Troy), aki a termékeire mindig odatette az U.S. feliratot, és aki ellátta a hadsereget is az 1812-es Angol-Amerikai háborúban (ez volt az a háború, ahol az akkor még angol kolóniákból álló mai Kanada felgyújtotta a Fehér Házat, melyre Trump nem sokkal ezelőtt hivatkozott Justin Trudeau-vel való megbeszélésekor, bár nem biztos, hogy tényleg erre gondolt, lehet, hogy csak egy lepke repdesett a koponyájában, és bemondott valamit próba-szerencse alapon).

Samuel Wilson egészalakos bronz szobra Arlington (Massachusetts) városában.
Cilinder, hosszú kabát, csokornyakkendő

Ahogy Franciaországot Marianne, Angliát pedig John Bull jelképezi, úgy jelképezi az Egyesült Államokat Sam bátyó. De csak nagyjából 100 éve. Előtte az USA-nak több más, mai szemmel nézve meglepő ábrázolása volt. Például ez a hölgy:

Lady Columbia. Első világháborús toborzó plakát. Vincente Aderente rajza

Ekkoriban Lady Columbia volt az USA megfelelője, nem Uncle Sam. Persze Uncle Sam is létezett már, de az országot Lady Columbia, a kormányzatot pedig Sam bátyó testesítette meg inkább. Pont, hogy az Uncle Sam wants you plakát volt az, amelyik népszerűségében felülmúlta Lady Columbiá-t, és emiatt és ekkor kezdte kiszorítani hölgy elődjét, és lett a köztudatban így ő Amerika szimbolikus megfelelője. Emiatt és ekkor, tehát az első világháború végétől, Lady Columbia elkezdett átalakulni Lady Liberty-vé, vagyis inkább összeolvadni vele: a Szabadság szobrot 1886-ban adták át, és pont nagyjából egy emberöltő múltán kezdett alakja a populáris kultúrába is bekerülni. Ebben az időben tehát, úgy nagyjából 1886-1918 között, Lady Columbia és Lady Liberty ugyanaz volt! Mint ezen a képen:

1897-es kép. Lady Columbia nyúl ki Kuba felé. Uncle Sam a háttérben egy monitor csatahajón ül

Vagy mint ezen:

1881-es rajz. Lady Columbia üdvözli a német bevándorlókat.
Ma már egészen biztos, hogy Lady Liberty lenne az üdvözlő

Ahogy Uncle Sam és Lady Liberty népszerűsége emelkedett, úgy csökkent Lady Columbiá-é (eddigre Brother Jonathan teljesen eltűnt). Manapság a Columbia filmstudióból lehet elsősorban ismerős a neve, vagy akár abból is, hogy Amerika fővárosának a neve nem csak az, hogy Washington D.C., hanem eredetileg az, hogy "District of Columbia".

A Columbia Pictures logoja. Érdemes megfigyelni: jobb kezében egy fáklyát tart!

Lady Liberty-t többnyire zöldbe öltöztetik a rajzokon, elvégre, a bronz szobor színe is zöldes. Kezdetben persze Lady Liberty sem így nézett ki (csak a Szabadság-szobor felépítése óta). Hanem így:

Lady Liberty, még a Szabadság-szobor előtti időkből. Meg lehet különböztetni Lady Columbiá-tól?
Csak a kard és a pajzs, ami különbözővé teszi. De hát a szabadságot fegyverrel kell kivívni!

Ma már persze a tüskés koronájú, kezében fáklyát tartó, zöld köntösű kép az általánosan elterjedt. Különböző karneváli felvonulásokon is gyakran öltöznek ilyen ruhába nők, mint történt egy éve, Londonban:

Trump elnök 100-adik napján egy tüntetés ellene Londonban, az Amerikai Nagykövetség épülete előtt

De a beöltözés nem mai napi sajátosság. Megtörtént 100 éve is. De akkor még Lady Columbia volt az, akinek a dresszét jelképesen magára öltötte egy nő:

Fénykép 1913-ból, a szüfrazsett-felvonulásról

Az első világháború idején még inkább Lady Columbia nevében hívták a frontra az amerikai katonákat:

Első világháborús toborzóplakátok

És nem csak ekkor: már 1861-ben is:

1861-es toborzóplakát. Lady Columbia vagy Lady Liberty?

De ha picit visszább megyünk az időben, egészen meglepő ábrázolását fogjuk Lady Columbiának találni. Mármint, ha a Függetlenségi Háború idejéig megyünk vissza (1775-1783):

Thomas Colley The Reconciliation between Britannia and Her Daughter America című rajza (London 1782)

Felismerik ebben Amerikát? Az az tollkalapos, amerikai bennszülött hölgy az. Ez volt az Amerika (akkor még nem Egyesült Államok) egyik legelső ábrázolása. Nem mindenki tudott persze ilyen jól rajzolni. A kolóniákat egy csörgőkígyó jelképezte.

A Gadsden-zászló. Ez is jelképessé vált, bár a Függetlenségi háború után főleg a déli államok adoptálták, így a Konföderáció jelképévé is lévén kiszorult az egységes nemzettudatból

Ez a csörgőkígyós kép is elődös. Benjamin Franklin 1754-ben nyolc kolóniához szólt: "Join, or die!"

Csatlakozz, vagy pusztulj. Az első politikai karikatúra az USA történetében

Ezekkel a lépésekkel jutottunk tehát el oda, hogy ma az USA perszonifikációi Uncle Sam és Lady Liberty. Összefonódásuk több karikatúra tárgya azóta is.

Egy Whisky-reklámban mindketten

Nekem mondjuk már jobban tetszik akkor Tatsuya Ishida rajza:

Lady Liberty Uncle Sam ölelő karjában

Ha már Tatsuya Ishida, hadd búcsúzzam egyik kedvenc képregénycsík-rajzolóm pár képével, melyek az Uncle Sam-Lady Liberty páros életét mutatják be:

Mindenki ismeri azokat a képeket, amikor fekete öltönyös, nyakkendős és fehér inges, rövidre nyírt hajú, fekete napszemüveges, és fülükben fülest hordó emberek a különböző amerikai vezetőket, elsősorban az elnököt, védelmezően állják körül, vagy futnak a gépjárműve mellett. Ők az amerikai Titkosszolgálat (Secret Service) tagjai, fő feladatuk az elnök (és családtagjai, alelnök és családtagjai, külföldi vezetők stb.) megvédése.

Titkos ügynökök akcióban. Középen a 45-ik elnök.

Mondhatnánk, hogy ez egy nem túl okosan sikerült névválasztás, elvégre, a titkos ügynök feladata elvileg az, hogy titkos legyen, nem pedig szemmel látható; mitől lenne titkos az az ügynök, aki teljes mértékben megmutatja magát, arcát? Azt gondolhatnánk, hogy a CIA ügynökei a titkosügynökök, a Titkosszolgálat ügynökei meg a... nem-titkos ügynökök?

Valójában a Secret Service megalakulásakor tényleg egy titkos ügynökség volt. Az amerikai polgárháború (1861-1865) után alakult meg, sőt, annyira utána, hogy Lincoln második megválasztását követően nem sokkal, a meggyilkolásának estéjén az elnöki íróasztalon volt az ügynökség létrehozásáról szóló határozat, aláírásra várva. Mondhatnánk, furcsa fintora a sorsnak, hogy Lincolnnak csak alá kellett volna még időben írnia a saját védelméről szóló törvényt, és megmenekül, de nem; ugyanis az ügynökséget ekkor még NEM az elnök személyes védelme miatt hozták volna létre, így őt sem tudták volna megvédeni John Wilkes Booth golyójától!

A Titkosszolgálat az Államkincstár (Treasury Department) alá tartozó az ügynökségként alakult meg, célja az Államkincstár eszközeinek védelme, a pénz előállításának és kiszállításának védelme, sőt, a forgalomban lévő hamis pénz kiszűrése lett volna (később, mint a kevés állami ügynökségek egyike, nagyon széles nyomozati jogkört kapott, vagy inkább harcolt ki magának; tulajdonképpen a mai FBI elődjeként is működött, hiszen a marshalli szolgálat -- ők az az ügynökség, akiknek a jelvénye egy ötágú csillag -- nagyon kevés marshallja nem tudott ott lenni mindenhol). Az ügynökség ezt a feladatot látta el egészen William McKinley meggyilkolásáig, aki a harmadik olyan elnök volt, aki merénylet áldozatául esett (az első maga Lincoln, a harmadik Andrew Garfield, és a negyedik pedig John F. Kennedy volt). Ekkor, és csakis ekkor, tehát 1901-ben, határozott úgy a Kongresszus, hogy esetleg meg kéne védeni az állam vezetőjét különféle meggyilkolási lehetőségektől, és ekkor döntöttek úgy, hogy a Titkosszolgálat munkakörének részévé teszik ezt is.

A négy meggyilkolt amerikai elnök. Lincoln, Garfield, McKinley, Kennedy

Az amerikai szövetségi állam még most sem egy teljes mértékben központosított állam. A tagállamoknak hatalmas önállóságuk van. A központosítás mindig fokozatosan történt, mindig egy-egy történelmi katasztrófa vagy esemény hatására (az FBI sem jöhetett létre egészen addig, amíg a szükség ki nem kényszerített egy, a tagállami kereteken átnyúló, szövetségi állami ügynökséget, ugyanis Dilingerék és a többi rablóbanda rendszeresen kifosztottak egy határ menti bankot, majd elmenekültek, át egy másik államba, ahol üldözőiknek nem volt hatáskörük). McKinley halála volt az, amikor az egységes, szövetségi nyomozati hatáskörrel dolgozó ügynökségtől való tagállami ódzkodást, berzenkedést felülbírálta az a körülmény, hogy a megválasztott elnökök könnyű célpontok voltak, és meg kellett őket védeni. (Mind Lincoln, mind Garfield meggyilkolása után a Kongresszus nemet mondott az ilyen jogosítvánnyal bíró ügynökség létrejöttére.) Egy történészi magyarázat szerint Booth csak "egy volt közülük", aki csak "helyretette" a sokak szemében szálka Lincolnt, míg Garfield gyilkosa egy olyan politikai ellenlábasa volt, akit Garfleld félretett, és aki bosszúból ölt. De csak úgy megölni valakit, mert elnök? Azt már nem lehetett engedni.

McKinley-t lelövi egy anarchista

A Titkosszolgálat ekkor kapta meg tehát azt a feladatát, hogy védje az állami előkelőségeket, mely feladatát mai napig ellátja, ahogy az alapításkori feladatát is, az amerikai pénz védelmét is. A testőri feladatot ellátó ügynökök két elnök életét mentették meg: Leslie Coffert belehalt a sérülésébe, melyet Truman elnök megóvásakor szerzett, Tim McCarthy pedig Ronald Reagent mentette meg, amikor beleállt a lövésbe. Kennedyt nem mentették meg. Igaz, mai napig nem tudni, hogy pontosan mi történt ott.

Az amerikai egydolláros, Washingtonnal az előoldalon, és a piramissal a hátoldalon, minden idők legismertebb bankjegye, ikonikus bankó. Kezdetben persze nem úgy nézett ki. Hanem így:

Az egydolláros Salmon P. Chase-zel, az Államkincstár vezetőjével a fejoldalon, 1862-ből

Egydollárosból általában több, mint 1 milliárd van forgalomban folyamatosan, átlagos élettartamuk 5 év 8-10 hónap. Az összes előállított pénz 42%-a egydolláros. De miért "zöldhasú"? Hogyan lett a "zöldhasú" a neve? Eleve "greenback" a neve angolul, tehát "zöldhátú", nem zöldhasú. Ezeket a pénzeket a polgárháborúban nyomták, és az volt a fő jellegzetességük, hogy ezek voltak az első, mai értelemben vett papírpénzek az USA-ban, és nem csak egy hivatalos papírok voltak arról, hogy őket arany- vagy ezüstérmékre át kell váltani. "Legal tender"-ek voltak (most hirtelen beugrik a "Love me tender"), azaz, a szövetségi állam (és nem a konföderáció) megbízhatósága állt csak mögötte. Korábban ugyanis minden igazi pénz ténylegesen igazi pénz volt: vagy aranyból, vagy ezüstből vert fémpénzek voltak; csak azok voltak forgalomban, és csak azokat lehetett elfogadni hivatalos fizetőeszközként. Ezeket a papírokat a szövetségi állam felszólítása nyomán ugyanúgy el kellett fogadni igazi pénznek, mint a csörgő pénzérméket. A szövetségi állam nem fogadott korábban el más papírpénzt, általában nem fogadta el a papírpénzt; a függetlenségi háborúban a fizetés ígéretével a kontinentális hadseregbe beállt amerikai katonákat sem fizették meg, nekik "tartozom-neked" cetliket osztottak ki (tehát: papír alapú ígérvényt, hogy majd kapnak valódi pénzt ezek helyett a papírfecnik helyett), bár a bankok használtak papír alapú kötelezvényeket, sőt, a szövetségi állam "demand notes"-okat is kiadott (azaz, olyan papírt, amelyik nem valódi papírpénz volt, hanem, olyan papírirat, ami átváltható volt ezüstre vagy aranyra).

Elég sokfajta papírpénz került később forgalomba, a létező legal tender-eken és demand note-okon kívül államok által kiadott arany vagy ezüst alapú papírirat (papírpénz), sőt, már kamatozó kincstárjegy is a XIX. században, az állam által engedélyezett banki papírjegyek (bank notes), és még ezen kívül is a bankok saját maguk által kiadott kötelezvényei, melyeket csak abban a bankban, amelyik kiadta, lehetett beváltani (és ha a bank tönkrement, akkor meg az általa kiadott bankjegy is elértéktelenedett azonnal). Bonyolult? Sőt, még ennél is bonyolultabb, csak nem írtam le. Mivel számtalan fajta papírpénz létezett, különböző variációkban, denominációban, és a rendszer elemei átlagosan öt évente változtak, nehéz volt ezt áttekinteni. Nem meglepő, hogy a forgalomban lévő papírpénz harmada volt hamisítvány a XIX. század derekán, sőt, még a vert pénz egy része sem volt "igazi": magánúton vert pénzt is használtak (és elfogadtak, sőt, ez a gyakorlat Kanadában egészen 1935-ig fennmaradt!). Úgy tippelik, hogy az USA-ban jelenleg is minden 40 000-ik papírpénz hamisítvány.

A jelenlegi, ikonikus egydolláros

Ezért is lett a pénz zöldhasú (vagyis: zöldhátú), mert a zöld alapszínnel együtt nehezebb volt a pénzt hamisítani. A függetlenségi háborúban már megtapasztalta a Kongresszus, hogy ha az államok önállóan verhetnek pénzt, számolatlanul, és könnyen hamisítható módon, akkor annak a pénznek az értéke gyorsan elszáll (az első, kontinentális bankók tehát gyorsan értéküket veszítették, a vésnök Paul Revere nagy bánatára), így az Alkotmány is tiltja, hogy az önálló államok saját pénzt adhassanak ki.

Jelenleg hét különböző hivatalos címlet van forgalomban, az 1, 2, 5, 10, 20, 50 és a 100 dolláros, de korábban másmilyen címletek is használatban voltak. Bár csak bankközi használatban, kereskedelmi forgalomban nem, de ilyen a világ valaha volt legértékesebb bankója: az első világháborús elnök, Woodrow Wilson arcképével ellátott 100 000 dolláros.

A százezer dolláros címlet. A kb. 42 000 legyártott darabból kevés maradt meg, ami igen, mind állami tulajdonban van. Magánbirtoklása illegális. A bevont pénzjegyek nagy részét megsemmisítették.

A Titkosszolgálat tehát itt érintkezik a zöldhasúval: nekik kellett a pénzt megvédeni a hamisítóktól.

"Népek nagy forrasztótégelye" próbálták eufémisztikusan jellemezni a soknyelvű, soknemzetiségű, elnyomó, kegyetlen Szovjetuniót, az USA-ra viszont ez tényleg elmondható. Van nagyjából 35-40 olyan nyelv (a magyar is köztük van), amelyeket mind az ötven államban beszélnek, és legalább 350 nyelv van, amelyeket a kb. 325 millió amerikai beszélő egyike anyanyelvként használ. Amerika tényleg egy olvasztótégely, és mégis van közös történelmi múlt, vannak közös értékek (pl. Amerika a szabadság földje, a világ legnagyobb vagy legnagyszerűbb állama -- az másik kérdés, hogy ez igaz-e vagy nem.). Viszont az ilyen olvasztótégelyeknek megfelelően gyakran vérrel és vassal (=fegyverekkel) olvasztottak be a nagy közösbe népeket. Vagy irtottak ki.

A bennszülött amerikaiak számát, Kolombusz érkezését megelőzően, 5-20 milliótól akár 100 millióig is szokták tenni. Tudjuk, hogy az európai telepesek borzalmas mészárlást végeztek az általuk indiánoknak nevezett emberek között, azt is, hogy nem vették őket ugyanúgy emberszámba, ahogy az afrikaiakat vagy az ausztráliai aboriginálokat sem. Azt is tudjuk, hogy a becslések szerint az amerikai lakosság 90-95%-ával az európai emberek betegségei végeztek (influenza, hímlő, kanyaró stb.), melyekre az európai ember már genetikai védettséget alakított ki, viszont mint vírusgazda hordozta magában ezeket; akit érdekel a részletes történet, Jared Diamond nagyhatású Háborúk, járványok, technikák című könyvét ajánlom.

Azt is tudjuk, hogy az amerikai állam több, mint 400 megállapodást, szerződést kötött az indiánnak, vagy kissé rasszistábban rézbőrűnek nevezett bennszülöttekkel. Ezeket mind megsértette, kivétel nélkül. Egyet se tartott be. Ezek közül kiemelkedik a Mount Rushmore, amelyet a sziú néptől csak úgy eltulajdonítottak, miután szerződésben garantálták, hogy az egész vidék örökre az övék marad. Csak aztán Custer parancsnok, aki pár éve még személyesen fogadta Lee tábornok fegyverletételét a polgárháborúban, aranyat talált a vidéken, így aztán az amerikai kormány fogta magát, és "bocs, de mégsem" alapon érvénytelenítette a szerződést. (Custer a 7-ik amerikai lovasezred parancsnokaként az Ülő Bika vezette bennszülött lakosok ellen vívott Little Bighorn-i csatában esett el, 1876-ban. Később ugyanez a lovasezred 1890-ben Wounded Knee-nél lakota indiánokat mészárolt le, nőket és gyerekeket is.) Az amerikai Legfelső Bíróság úgy ítélte meg, hogy a szerződés megszegése és az amerikai kormány földrablása miatt a sziúknak mai értéken nézve 1 milliárd dollárnyi kártérítés jár. Akik azt a pénzt mai napig nem vették át, mert nekik a földjük kell vissza.

Az 1800-as évek közepének elején elkezdődött a még nem kiirtott bennszülöttek fokozatos kiszorítása különböző területekről. A cserokik Georgia államban éltek, őket majdnem 1500 kilométerrel arrébbra, Oklahoma államba akarták áttelepíteni az Andrew Jackson által 1830-ban aláírt Indian Removal Act alapján. Pedig a cserokik békés módon megpróbáltak mesteremberekként beilleszkedni az amerikai társadalomba. Ügyes ácsok, fémművesek, asztalosok lettek belőlük: elfogadták a kereszténységet, templomokat építettek. Az európai konvertita zsidósághoz hasonlóan úgy vélték, hogy ha ezt kérik tőlük a keresztény fehér bőrűek, akkor ez lesz, lényeg, hogy megmaradjanak.

Ha-ha. Majdnem ugyanaz lett a sorsuk, mint a konvertitáknak. Ki lettek telepítve így is. A szövetségi kormány törvényen kívül helyezte őket, sőt, a védelmükben fellépő keresztény misszionáriusokat négy évig terjedő börtönnel fenyegette meg. Pár cseroki törzsfő, a népük háta mögött, aláírta a kitelepítési szerződést, így mind a 17 ezer cserokit erőszakkal útnak indították a katonák a "Könnyek Útján". 4 ezer meghalt menet közben, mert a szövetségi kormány enni, azt nem adott nekik, sem ruhát, semmit. Martin Van Buren elnök a Kongresszusnak örömmel jelentette ez után, hogy a cseroki nép relokációja megtörtént, mindenki legnagyobb megelégedésére, "a legörömtelibb hatásokkal" járva.

Ma mégis közel 300 ezer fősen ez a törzs a legnépesebb az összes, több, mint 550 elismert törzs közül. Nagy szerepe volt megmaradásukban Sequoyahnak, az ezüstkovácsnak.

Sequoyah fehér emberek között forgolódott. Látta, ahogy olvasnak, belemerülnek ákombákomos könyvekbe, újságokba, mintha elrévülnének; és új tudást szereztek a leírt jelekből. A bennszülött indiánok ekkoriban "beszélő falevelek"-nek nevezték ezeket az újságokat. Rövid idő alatt rájött, hogy ez egy kommunikációs technológia, és a jeleknek értelme van. Úgy gondolta, hogy ha megy a fehér bőrűeknek, fog menni neki is. Előbb megpróbált minden egyes cseroki szónak önálló jelet kitalálni, de amikor már több, mint 1000 jelnél tartott, elvetette ötletét, és áttért a szótagírásra. A munkát 1809-1821 között végezte el, a végén már lánya segítségével. Végül sikerült a több, mint 200 cseroki szótagot 85-re redukálniuk, és mindnek egy-egy jelet (grafémát) rajzolt. Ezek a jelek többnyire a latin ábécére (talán a cirillre is) és az arab számokra mentek vissza (azaz, számok szótagértékkel!), míg mások csak hasonlítottak azokra. Lányával együtt végül 1821-ben a cseroki törzsfők találkozásán előadta ötletét a törzsfőknek, akik elsőre kinevették, mondván, hogy milyen bugyuta ötlet leírni szavakat, amikor meg is lehet őket jegyezni. Sequoyah egy próbát ajánlott nekik: kiment a sátorból, és megkérte lányát, írja le, amit a törzsfők mondanak neki. Így történt. Mikor bejött, felolvasta a leírt szöveget. Első pár próbára a törzsfők azt gondolták, véletlen szerencse, hogy pont kitalálta a gondolatukat, de végül sikerült meggyőznie őket, hogy az írásnak van haszna: olyan emberek is megérthetik egymás gondolatait, akik korábban nem is találkoztak sohasem. Ezek után cserokik ezrei tanulták meg az írást, 1825-re ez lett a hivatalos írásuk, a The Cherokee Phoenix már cseroki írással jelent meg, és lefordították cseroki nyelvre, cseroki írással a Bibliát is, sőt, a cseroki nép írástudásának aránya (alfabetizmusa) magasabb volt, mint a környező amerikai lakosoké!

Minden bizonnyal tiszteletére nevezte el a mamutfenyők nemzetségét (Sequoia) Stephan Ladislaus Endlicher (magyarosan: Endlicher István László, bár nem volt magyar, de Pozsonyban született). Ő ezt az elnevezést 1847-ben adta, és mivel ő nyelvész-botanikus volt, minden bizonnyal ismerte az 1843-ban meghalt Sequoyah munkásságát. Egy elfeledett amerikai, aki sokat tett népéért, sokat tett azért, hogy a cserokik megmaradjanak, és a bennszülötteket a fehérek is elismerjék egyenrangú partnernek, ne nézhessék le őket, mondván, hogy műveletlen, primitív nép!

Iskolakezdés alkalmából az első bejegyzés Az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának 1969. február 24-én kihirdetett 393 U.S. 503 (1969) számú ítéletéről szól, melyet Tinker és társai illetve a Des Moines-i Független Iskolaközösségi Körzet és társai ügyében hozott a bíróság, 7-2-es arányban Tinker és társainak adva igazat.

Miért ennyire fontos Amerika lelke szempontjából egy Legfelső Bírósági ítélet? Eleve, az ilyen ítéletek általában fontosak, ne felejtsük el, hiszen az egész szövetségi államra kiterjedő precedensként illetve kötelező jogi normaként funkcionálnak, ilyen ítéletek pl. a Roe vs Wade-ítélet, a Citizens United-ítélet, melyek mai napig meghatározzák az amerikai politikát, ezek ún. mérföldkő, landmark-ítéletek. Mi történt ekkor, ebben az ügyben?

1965, év vége. A Vietnami háború (amit Vietnamban mint Amerikai háború emlegetnek) évek óta tart, egészen pontosan 10 éve már. A szuperhatalom Egyesült Államok a nukleáris arzenálon kívül majdnem mindent bevetett már a kicsi, rurális ázsiai ország ellen. Borzalmas szenvedéseket okoztak az amerikaiak a helyi lakosságnak -- cserébe a helyiek is gerillaakcióikkal több tízezer amerikai katona életét vették el. A Tinker-család gyerekei (15, 13, 11 és 8 éves gyermekek) és egy középiskolás barátjuk úgy döntenek, hogy a háború elleni tiltakozásul és a Robert Kennedy szenátor által meghirdetett karácsonyi fegyverszünet (Christmas Truce) támogatásául fekete karszalagot vesznek magukra, és úgy mennek iskolába. Az iskolaszék vezetői ezt megtudják, és úgy határoznak, hogy megtiltják az összes karszalag viselését a gyerekeken, és aki nem engedelmeskedik nekik, azoknak az iskolalátogatási jogát felfüggesztik. A gyerekek a felszólító parancsnak nem engedelmeskednek, a három idősebbet az iskolából 1966 január 1-ig kitiltják.

Ezek után a szülők úgy döntenek, hogy a gyerekek tartsák be a szabályokat, de bíróságra mennek az üggyel. Az első és másodfokú bíróság is az iskolaszéknek adott igazat, míg végre a gyerekek ügye a Legfelső bíróság elé kerül. (Az ügyvédi költséget két magánszemély állta.)

A Legfelső Bíróság 7-2-es, gyakorlatilag megsemmisítő ítéletben a gyerekeknek ad igazat. A többségi vélemény indoklását Lyndon Johnson régi barátja, és általa kinevezett legfelső bíró, Abe Fortas jegyezte. Az ítéletben hivatkoztak arra, hogy a gyerekeknek is kijár a szólásszabadság, illetve, hogy a "szimbolikus beszéd" is (fekete karszalag viselése) a szólásszabadság része, továbbá hivatkoztak arra, hogy egy karszalag viselése semmilyen módon nem befolyásolja az iskolai munkát, nem volt sértő senki számára sem, és nem szítottak lázadást, fennforgást sem.

Az ítélet szövegéből (saját, nem szó szerinti, laza fordítás):

"Az Első Alkotmánykiegészítés biztosította jogok [értsd: a szólásszabadság joga] kijár tanulóknak és tanároknak egyaránt. Vitán felül áll, hogy ezekből a jogaikból sem tanuló, sem tanár nincs kiforgatva csak azért, mert átlépi az iskola küszöbét."

"A korábbi ítéletek szerint joga volt az iskolaszéknek tiltó határozatot hozni, attól való félelmükben, hogy a karszalag viselése megbolygatná az iskola rendjét. De a mi rendszerünkben [értsd: egy demokráciában] a határozatlan irányú félelem nem elégséges indok a szólásszabadság felfüggesztéséhez. Bármilyen, a rendtől való enyhe eltévelyedés is problémát okozhat. A többségi véleménytől eltérő bármilyen vélemény a többségben félelmet kelthet. [...] De az alkotmányunk szerint ezt a lehetőséget vállalnunk kell, mert ez a nyíltság az, amelyik lehetővé teszi, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, és ettől lesz erős az Egyesült Államok."

"Egyértelmű, hogy az iskolaszékek nem amiatt hoztak ilyen tiltó rendelkezést, mert bármilyen másik szimbólumot tiltanak. A középiskolások között több tanuló is vaskeresztet hordott, ami nyíltan náci szimbólum, és mégsem lettek elítélve az iskolaszék által."

"A mi rendszerünkben [tehát: egy demokráciában] az iskolák nem lehetnek a totalitáriánus diktatúrák zárt rendszerei kicsiben. Az iskola vezetőinek nincs és nem is lehet abszolút hatalma a tanulók felett. A tanulókra, akár iskolán belül, akár iskolán kívül vannak, egy dolog vonatkozik elsősorban: az Alkotmány."

"Alkotmányunk szerint a szólásszabadság nem csak bizonyos helyzetekben jár ki, hanem ténylegesen jelen van az élet minden területén, nem lehet a kormányzat vagy felsőbb szervek által körülhatárolt módon elkülönítve az élet más területeitől. Alkotmányunk kimondja, hogy a szólásszabadságot nem lehet korlátozni. Még egy iskolaszék által sem."