Volt egyszer egy Amerika

Volt egyszer egy Amerika - XXIV. rész

2019. április 21. 13:22 - Balázs Nádasi

Al Capone és az alkoholtilalom

Al Capone! Még ma is ámulattal vegyes borzongással ejtjük ki a nevet. Ő volt a J. Edgar Hoover által vezetett FBI első "első számú közellensége", a Public Enemy No. 1. Életében legendássá vált bűnözőként, ahogy elfogásának körülményei is azok. Halála viszont megalázóan kisstílű volt, nem párbajban veszítette életét, és nem is a börtönben vagy a villamosszéken, hanem egy bacilus végzett vele.

alcapone.jpg

1929. május 16-án készített rendőrségi fénykép Al Caponéről

Alphonse Gabriel Capone 1899. január 17-én született New Yorkban, olasz bevándorlók gyermekeként. Huszas éveinek elején került Chicagoba, egy Johnny Torrio nevű maffiózó testőreként, aki ott a szesztilalom kijátszására virágzó üzletet hozott létre. Ezt a maffiacsoportot örökölte tőle meg Capone utóbb, miután Torriot visszafogott hangvételű figyelmeztetésként majdnem lelőtte egy rivális maffiózó által ráküldött bérgyilkos, és inkább a "tisztes visszavonulás" mellett döntött. De mi is volt ez az alkoholtilalom, amely Capone felemelkedésének kulcsa volt?

A XX. század elején a régi, elmaradott, falusi Amerika (amilyennek az alapító atyák ismerték, és amilyennek Thomas Jefferson is elképzelte) és a lüktető, városi, kapitalista, globalizálódó Amerika (amilyennek mi ismerjük) többfrontos "harcban" álltak egymással. A falusi Amerika (pár anti-alkoholista, vallásos városlakóval, így például a kvékerekkel vagy a puritánok utódjaival szövetségben) a század elején egy nagy sikert ért el: a Tizennyolcadik alkotmánykiegészítés betiltotta az alkoholtartalmú italok előállítását, szállítását és forgalmazását az Egyesült Államok területén.

lips-that-touch-liquor.jpg

Alkohol-ellenes nők csoportja

Az alkoholokkal szembeni mértékletességet hirdető mozgalom már a Jacksoniánus időktől kezdve benne volt az amerikai közgondolkodásban. Már 1914-re az akkori államok negyede úgy nevezett "dry" azaz száraz ország volt; az alkoholfogyasztás tilos volt, vagy korlátok közé volt szorítva (pl. csak bizonyos napszakokban lehetséges alkoholt inni, eladni), sőt, még jelenleg is jó néhány ilyen állam vagy legalábbis megye van, Kentackyban vagy Texasban például, így jelenleg is 18 millió amerikai él ilyen helyeken. Ekkoriban a gabonák alkohollá való érlelését amiatt is tiltották, mert túl kevés volt az élelmiszer; illetve, még az idegen-ellenesség is az alkohol-ellenességet erősítette: a sörfogyasztás a németekkel, a borfogyasztás az olaszokkal volt hozható kapcsolatba és így elítélhetővé. Tulajdonképpen a hivatalos szesztilalom előtt is már az Államok nagy részében korlátozva volt az alkoholfogyasztás.

181017-rothbaum-prohibition-tease-1_ielzqu.jpg

Érvénybe lép az alkoholtilalom

Ez a "Nagyszerű Kísérlet", ahogy Herbert Hoover elnök nevezte, járt pár előnyös és pár nem várt hatással. Egyfelől ténylegesen lecsökkent az alkohol-fogyasztás; a részegségből elkövetett vandalizmus, erőszaktevéses esetek száma meredeken zuhant, ahogy a túlzott alkoholfogyasztás miatti halálesetek száma is. Jóval kevesebb munkás verte el a gyárakban nehezen megkeresett pénzét italra. A probléma ott volt, hogy a teljes tiltás lépett életbe, az észszerű korlátozás helyett: több milliónyi, alkoholt mérséklettel fogyasztó amerikai számára vált lehetetlenné az ünnepi alkalmakkor esedékes pohárköszöntő; a nagyobb városokban gyakorlatilag lehetetlen volt a tilalmat betartatni, virágzott a feketegazdaság, sőt, komplett maffia-csoportok emelkedtek fel a semmiből, hiszen az Alkoholtilalmi Iroda (Prohibition Bureau) nem volt képes annyi ügynököt mozgósítani, amennyire szükség lett volna, mindössze 1500-3000 ügynöke állt szolgálatba, közülük is sokan voltak korruptak. Az alkoholtilalomból kiépült feketegazdaság annyira jelentős bevételt hozott, hogy sokan otthon, házi körülmények között próbáltak különböző szeszes párlatokat előállítani, az orvosi alkohol forgalmazása is jelentős emelkedésnek indult. A törvény betarthatatlan volt: pár év alatt kiderült, hogy az alvilági bűnözés, a korrupció melegágya ez, ám jelentős antialkoholista lobbierők gátló tevékenysége miatt a tizennyolcadik kiegészítést csak 14 évvel később tudta érvényteleníteni a huszonegyedik.

stuffyoushouldknow-podcasts-wp-content-uploads-sites-16-2014-03-prohibition660x350.jpg

Az alkoholtilalom ellen tüntető férfiak csoportja

Az egyik ilyen gengszter, aki felemelkedését az alkoholtilalomnak köszönhette, Alphonso azaz Al Capone volt. Capone kegyelmet nem ismerő erőszaktevő volt: nem átallotta rivális maffiózók szállítmányait kirabolni, felrobbantani ellenlábasai raktárait, üzemeit, akár fényes nappal is véres harcokat vívott velük a terjesztési területért, az ártatlan járókelőkre való tekintet nélkül, majd a bevételt legális üzletekben mosta tisztára. Nagyjából 500 gyilkosság és haláleset írható az ő számlájára; az 1929-es "Bálint-napi Mészárlás" (St. Valentine's day massacre) különösen kegyetlen volt. Az amerikai nép sosem volt egy kimondottan törvénytisztelő nép, az amerikaiak a rájuk vonatkozó törvényeket korábban is önmagukra nézve szelektíven értelmezték, ám ami a 20-as, 30-as években történt, azt azóta is a maffia aranykorának lehet nevezni. Chicagoban több évben is többen haltak bele az alvilági harcokba, mint amennyien haltak erőszakos halált egész Angliában; el is nevezték Chicagot Amerika "Öldöklő Fővárosának" (Murder Capital). Al Capone birodalma több ezer fős maffia-csapatból állt, legális és illegális bevétele egy évben akkori pénzen számítva 60 millió dollár volt, ez mai értéken számolva közel 900 millió dollár, ez 250 milliárd forintnyi összeg, ez nagyjából Mészáros Lőrinc összvagyona; és ezt kereste meg Al Capone a becslések szerint egyetlen év alatt.

bar.png

Egy robbantásos merénylet helyszíne

children.png

A gengszterek nem voltak tekintettel az ártatlanokra

Al Capone a hatalmas gazdagságával túlzás nélkül állítható, világhírű volt. A pénzének egy komoly részét ajánlotta fel jótékony célokra: ő volt a nagy gazdasági világválság (The Great Depression) idején az első, aki ingyenkonyhát állíttatott fel a szegények számára. Állástalan chicagóiak számára ez volt az egyetlen napi táplálkozási lehetőség. Ekkor mondták róla, hogy akár politikus is lehetne, olyan népszerű, amit azzal hárított el, hogy mindene megvan, amit csak akar, miért akarná a kötöttségekkel terhes politikusi pályát választani? Szicíliában a maffia mai napig ezt csinálja: lehet, hogy egy illegális, informális hatalom birtokosa, de megvédi a szicíliaiakat. Al Capone "megvédte" a szegény chicagóiakat.

al_capone_s_soup_kitchen_during_the_great_depression_chicago_1931.jpg

Al Capone népkonyhája, 1931-ben nyitott meg ajtaját az éhező szegények előtt. Kijött a szegényekhez, kezet fogott velük, többüknek állást is kínált. Az épületet az 1950-es években lebontották, most parkoló van a helyén

Al Caponét végül 1931-ben ítélték el adócsalás miatt: kiderült, egész életében egyszer sem adott be adóbevallást. Eliot Ness, az agilis ügynök göngyölítette fel ügyét, és juttatta bíróság elé. A vádalku 2 évről szólt, a bíró viszont azt érvénytelenítette, és 11 éves börtönbüntetést szabott ki rá, 66 társát közel 5000 vádpontban mondták ki bűnösnek. 1932-ben, mindössze 33 évesen került az Alcatrazba. Ekkor a börtönorvos hivatalosan is diagnosztizálta nála a szifiliszt és a trippert. A sors fintora: a fiatal Capone saját maga "próbálta ki" az általa futtatott örömlányokat 1920 körül, és ekkor kapta el ezeket a betegségeket. Bár 1908-ban orvosi Nobelt kapott Paul Ehrlich az arsphenamine szabadalmaztatásáért, amivel relatíve jól lehetett kezelni a korai stádiumú szifiliszt, de még az sem jelentett biztos gyógyulást. (A penicillint pár évvel később, 1928-ban fedezi csak fel Alexander Fleming, ami már gyógyulást hozott a kórra.) A betegségére jellemző hosszú lappangási periódus alatt sem volt kezelve: a valaha világhíres gengszter esetében a börtönben a betegsége harmadik, végső, idegrendszert romboló fázisába lépett. Többször nem fogadott szót a börtönőröknek: mint kiderült, már mentális, kognitív képességeit is kikezdte a betegség. Levelei érthetetlenek voltak. Fogsága utolsó évében végig a börtönkórházban volt: dezorientált, széteső személyiségű volt. 1939-ben kegyelemmel szabadult: egykori önmagának árnyéka se volt már, csak egy zombi: agya kisült. Luxusházának medencéjében horgászott: egész nap leste a nem létező halakat. Egykori gúnyneve, "Scarface", azaz, Sebhelyesarcú helyett azt kérte, szólítsák "Snorky"-nak, Pipásnak. Egy vizsgálat szerint 1946-ra szellemi képességei (erős túlzással) egy 12 éves gyerek szintjére estek vissza. 1947-ben stroke-ot kapott, majd szívinfarktust, végül agyvérzésben hunyt el. Így ért véget az egykor nagy befolyású, riválisaival szemben kíméletlen, de a szegényekkel szemben altruista gengszterkirály élete.

al-capone-relaxing.jpg

Al Capone horgászik 1930 körül

21 komment

Volt egyszer egy Amerika - XXIII. rész

2019. március 23. 23:55 - Balázs Nádasi

Tocqueville és Amerika III. rész. Tocqueville és a Dél

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Harmadik rész. (Első rész itt olvasható., második rész itt olvasható)

united-states-1854.jpg

Az Amerikai Egyesült Államok kicsivel később, 1854-ben. Fenn a szabad államok, alul a rabszolgatartó államok. Bár a térképről esetleg máshogy olvashatnánk le, az északi államok a területükön kívül minden más téren fölényben voltak: lakosság, indusztrializáció, kereskedelmi kapcsolatok

Tocqueville és Beaumont útjuk végső, kényszerűen megrövidített szakaszához érkeztek, amikor megérkeztek az első déli államba, Marylandbe. Marylandnek (Máriaországa) nem véletlen a neve sem: míg az északi államokat főleg puritánok, protestánsok és egyéb vallásúak alapították (Pennsylvaniában a teljes vallásszabadság elve érvényesült, a mormonok innét indultak útnak, az amishok mai napig ott laknak, és a kvékerek fővárosa is volt Philadelphia), addig a déli államokat főleg anglikánok és katolikusok alapították, ami az államok (akkor még csak kolóniák) nevének megválasztásakor is érvényesült. Georgia: György angol királyról elnevezve. Virginia: I. Erzsébetről, a szűz királynőről. Louisiana pedig Lajos francia királyról kapta nevét. A katolikusok kezdetben Marylandben koncentrálódtak.

Megérkezésüknek híre kelt Baltimore-ban is: azonnal meghívták őket egy bálba, melyre a belépő 25 frank lett volna, azaz csak a városi elit tudta ezt kifizetni. Így a két francia utazó a helyi arisztokrácia középpontjában találta magát. A bál után lóversenyre, táncokba hívják őket, a leggazdagabb helyiek meghívását fogadják, akik kíváncsiak a két külföldi amerikai tapasztalataira. Az egyik ilyen vendéglátójuk nem más, mint az addigra már 94 éves Charles Carroll, a Függetlenségi Nyilatkozat utolsó élő aláírója, aki aztán Maryland állam első szenátora is lett. Ő volt az aláírók közül a leggazdagabb (sőt, ő volt valószínűleg akkor a leggazdagabb amerikai is), ezen kívül ő volt a legtovább élő; továbbá minden bizonnyal a legképzettebb is: a francia jezsuiták tanították, öt nyelven beszélt folyékonyan. Már az aláírás előtt is a függetlenségért emelte fel a szavát, igazi nemzeti hős volt tehát. Egy probléma volt vele: rabszolgatartóként 300 rabszolgája volt, a családja a gazdagságát is ennek köszönhette. (Igaz, élete utolsó éveiben a rabszolgaság fokozatos kivezetését tartotta követendőnek, és a már szabad illetve felszabadított fekete bőrűeket az ő pénzén is telepítették vissza Afrikába, Libériába. A történelmi hűség kedvéért pedig említsük azt is meg, hogy a Nemzet Aranya című, Nicolas Cage főszereplésével készült filmmel ellentétben ő nem volt szabadkőműves.)

7007403348_7ea9da41da_b.jpg

Baltimore főutcája az 1850-es években. Színezett litográfia. Mindössze 8 példányban maradt fenn 

A rabszolgasággal ekkor találkoznak először. A közel 13 milliós amerikai népességből nagyjából 2 millió volt fekete bőrű rabszolga. Velük uraik igen csak cudarul bántak, tulajdonként, élő-lélegző használati tárgyként tartották őket. Baltimore-ban egy viszonylag nagyobb létszámú szabad fekete közösség is működött, de a fehérek teljes kontrollja alatt; árgus szemekkel nézték őket, nehogy felkelést szítsanak. Pont a franciák érkezésének évében, 1831-ben volt Nat Turner rabszolga-felkelése, Virginiában, Marylandtól egy állammal lejjebb; uraikat is, sőt, még uraik gyerekeit is megölték, nagyjából hatvanat; cserébe felfegyverzett milíciák meg nagyjából százhúsz fekete bőrűt mészároltak le, olyanokat is, akiknek nem volt köze a felkeléshez. Ebben a hangulatban, közvetlenül ez után a felkelés utáni évben érkeztek meg a rabszolgatartó államokba. Ebben az évben indult (ahogy már korábban is írtam) William Lloyd Garrison The Liberator című lapja, amelyik a teljes rabszolga-felszabadítást tűzte ki célul -- és amelyet a déliek úgy értékeltek, hogy egy északi bele akar szólni abba, hogy ők hogyan éljenek, saját életvitelük elleni támadásnak tekintették. A feszültség tapinthatóan a levegőben volt.

the_history_of_slavery_and_the_slave_trade_ancient_and_moder-wr.jpg

Mint az állatokat, megbillogozták a rabszolgákat is

Egy hétig voltak Baltimore-ban. A rabszolgaság intézménye főleg Beuamont-ra tett negatív hatást; ő később nem a demokráciáról írt könyvet, hanem egy rabszolgalány történetéről, mint azt a cikksorozat első részében már írtam. Toqcueville számára kemény dió volt, hogy hogy lehet Amerikát a szabadság földjének nevezni, ha ennyire nyilvánvaló módon megsértik az emberek szabadságát, és ilyen hatalmas szociális különbségekben mutatkozik meg a rabszolgaság intézménye. (Később rájön, hogy ez tarthatatlan állapot, itt mindenképpen változás lesz, változásnak kell lennie, már csak amiatt is, mert Baltimore-ban még a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel is tud találkozni és beszélgetni. De az északi és déli államok szembenállása, a polgárháborúhoz vezető út egy másik történet. A mi szempontunkból elég annyi, hogy Tocqueville látta, hogy az "Egyesült" Államok szét van szakadva, és a helyzet tarthatatlan.)

slavery-american-south-1598x900.jpg

A déli államok korábbi gazdagságának forrása, a gyapot. Rabszolgák aratják le a termést

Egy hét után tovább folytatták útjukat, postakocsin haladtak Pittsburgh-be, onnét hajóra akartak kelni, hogy folytassák útjukat a "Mély Délnek" (Deep South), az Ohio folyón haladva folyásirányt lefelé. Ekkor, amikor gőzhajón utaztak, különös dologra lettek figyelmes. Jobboldalt volt Ohio állam, szabad állam, bal kéz felől pedig Kentucky, rabszolgatartó állam. Tocqueville apjához írt levelében így fogalmaz: "Első alkalommal tudtuk megfigyelni, hogy milyen hatással bír a rabszolgatartás a társadalomra. Az Ohio folyó jobb partján minden nyüzsög, mozgásban van, gyárak emelkednek, a munkát megbecsülik; míg ha átviszed szemedet a bal partra, oly hirtelen változik meg a tájkép, hogy azt hihetnéd, másik világon vagyunk. A vállalkozói szellem eltűnt. A munka nem csak fájdalmas, hanem gyalázatos, és aki munkának adja magát, megalázza magát a közösség előtt. Kilovagolni, vadászni, vagy szivarozni, mint egy török basa: ez a fehér ember végzete. Bármilyen kézimunkát végezni, annyit tesz, hogy rabszolga módjára viselkedni. A folyó mindkét partján egyformán terem a föld, egyforma a klíma, egyforma tiszta a levegő, mégis, a szabad államban még a levegőt is máshogy veszik az emberek. Ilyenformán az utazó, aki a határfolyót szelő hajón hagyja magát az árral sodortatni, szabadság és szolgaság között hajózik, és egy kurta pillantás elég csak, hogy megmondhassa, melyik jobb az emberek számára. Az ember nem szolgaságra született."

Az Ohio folyón esett meg a francia utazókkal először az, hogy komolyan félteniük kellett az életüket. Gőzhajójuk jégre futott. "Minden elveszett! Mindenki mentse az életét!" -- ébredtek fel erre éjszaka, kétségbe esett utasok és matrózok kiabálták ezt a sötétben. Ha nem járt volna arra egy másik gőzhajó, amelyik felveszi a pórul járt utasokat, akkor lehet, hogy hullámsírba vesztek volna, a hajó többi utasával együtt. "Ennyire ördögi hangot még nem hallottam, ahogy a jég végigkarcolta a hajó oldalát, és ahogy a víz beözönlött a sebzett hajótestbe."

theswallow.png

Egy másik, pórul járt gőzhajóról készült litográfia. Hasonlón utaztak Toqcueville-ék is

Következő állomásuk Cincinnati, egy szabad város volt. "Nem hinném, hogy létezik még egy ilyen város a Földön, amelyik ennyire nagy sebességgel növekszik. Harminc éve az Ohio folyó partjain itt még egyetlen házikó sem állt, 5 éve 15 000-en lakták már, most meg már 30 000-en", jegyezte fel Beaumont. Tocqueville is le van nyűgözve: "A házakat éppen most építik, az utcáknak nincs még neve sem, a házakon nincsenek még számok, de már épülnek a szolgáltatások, már jár a posta."

A két franciának sikerült kemény telet kifogniuk, és nem tudtak hajón eljutni az Ohio folyóról a Mississippi folyóra, hogy onnét New Orleansba menjenek tovább. A vizek befagytak; kénytelenek voltak gyalog és postakocsin megtenni a hátralévő utat nagy hóban, és ez az útjuk majdnem egy hónapig tartott. "Már vagy százszor jutottunk arra az elhatározásra, hogy ideje feladni utunkat a rossz idő miatt", jegyzi meg keserűen Tocqueville. Végül karácsony napján egy gőzhajóval el tudtak jutni Memphisből New Orleansba. Ekkor olyan amerikai bennszülötteket láttak, akik Jackson elnök rendelete miatt épp a Mississippi nyugati oldalára szedelőcködtek át...

Végül 1832. januárjának végén eljutottak New Orleans-ba, és mivel útjuk végén voltak, a lehető leggyorsabban megpróbálták bejárni a hatalmas kereskedővárost, "A Félhold Várost", "A Várost, Amelyik Sosem Felejt."

barry-952-2.jpg

New Orleans, 1857.

Bármennyire is megütközött a rabszolgaság intézményén, az arisztokrata Tocqueville szívét felmelegítette a déliek vendégszeretete. "A fehér emberek, az Ohio folyásától délre, egy valódi arisztokráciát alkotnak, és úgy is viselkednek. Erkölcsi kódexeik alapján magukat magasabbra helyezik északi nemzettársaiknál. Őszinték, nyíltak, egyenesek, vendégszeretőek, és nem a pénzt hajkurásszák minden áron. Viszont ettől még társadalmuk nem lesz erős. Alig van templom, nincs is iskolaépület sehol sem. A közösségük, társadalmuk, olyan, mint az egyes ember: mindent készen kapnak, és nem vágyódnak továbbfejlődni sem a tudományokban, sem az üzletben." Már ekkor megfigyeli ezek alapján, hogy: "A Délt végül le fogja igázni az Észak. Minden egyes nap az utóbbi egyre népesebb, gazdagabb, míg a Dél minden egyes nappal egyre szegényebb lesz, egyre jobban lemarad."

New Orleansból való haza térte után éles szemű meglátásainak egyike az volt, hogy az Unió jövőjét nagyban befolyásolni fogja nagyszámú fekete népessége. Nem lehet egy ország ekkora csoportját ekkora elnyomásban tartani ilyen sokáig, vélte. "A fehér szín a nemesség jele, a fekete szín a szolgaságé. Ezt könnyű meglátni bárkinek, ám a következményei ennek jelenleg még beláthatatlanok. Minden nappal a feketék tudatlansága egyre jobban eloszlik, és amikor végképp felnyílik a szemük, félni lehet attól, hogy erőszakosan fogják megbosszulni mindazt a szenvedést, amit kénytelenek voltak elszenvedni", írta Beaumont is. Toqcueville tovább gondolkodva ezen, úgy véli, hogy a gazdagság és a népesség ennyire aszimmetrikus eloszlása, miközben a politikai hatalom szimmetrikusan oszlik el, későbbi erőszakos változások mozgatórugója lesz. "Erős államok elgyengülnek, gyenge államok felemelkednek, névtelen területek államokká válnak... a gazdagság, miként a népesség is, mozgásban van. Ezek a változások pedig nem valósulhatnak meg anélkül, hogy valakik kárára ne legyen, akik vélelmezett jogaikat védeni fogják."

cruikshank-the-separation-of-mother-and-child.jpg

Rabszolgapiac. Egy fekete bőrű édesanya mellől épp eladják fiúgyermekét

slavery.jpeg

Rabszolgavásár

New Orleans-ban nem tölthettek sok időt, hiszen kiküldetésük végén jártak. Helyben ráadásul a francia érdekeltség továbbra is erős volt (egész Louisianát Thomas Jefferson elnök vette meg Franciaországtól 1803-ban akkori értéken 68 millió frankért, ami mindössze 600 milliárd dollár lenne mai értéken nézve), volt francia konzul is helyben, aki sürgette őket útjuk befejezésére. Ekkorra megérik Tocqueville-ben az a szilárd álláspont, hogy Amerikának, a demokráciának, nem nagy vezetőkre, nem nagy tervekre, hanem még több szabadságra van szükség. Ne feledjük, ekkor még kérdés az, hogy a demokrácia, mint államforma, működhet-e egyáltalán, vagy nem.

Így aztán az utat vissza Washingtonba rohamtempóban, mindössze 12 nap alatt tették meg, útjuk utolsó szakasza meglehetősen kurtára sikerült tehát. Nem volt idejük meglátogatni a gyapotfarmokat sem, sem elbeszélgetni a déliekkel kultúrájukról.

cotton.jpg

William Aiken Walker, Gyapotföld a Mississippin (A Cotton Plantation on the Mississippi), 1883.

Washingtonban 2,5 hétig voltak, ahol meglátogatták a Kongresszus gyűlését, bálokra jártak, és ismét tudtak beszélni John Quincy Adams-szel, sőt, még Andrew Jacksonnal, az elnökkel is tudtak pár szót váltani. Az elnököt idősödő, középszerű embernek látták, lehet, már csak amiatt is, mert vele viszonylag kevés időt tudtak eltölteni, és akikkel korábban, hosszabban beszéltek az elnökről, őt ilyennek írták le. (Andrew Jackson megítélése az akár még csak 30-40 évvel ezelőtti kiváló elnökből mostanra már minimum ellentmondásos, nem sokkal ezelőtt a húszdollárosról is le akarták őt vetetni. Az biztos, hogy az elnök hírnevét azzal alapozta meg, hogy bennszülött amerikai krík nőket és gyermekeket mészárolt le, s bár a hadsereg bevetésének fenyegetésével akadályozta meg az Unió széthullását, későbbi, gyengébb képességű utódai alatt az államokban tapasztalható északi-déli feszültségből valóban kipattant a polgárháború.)

Végül, ahogy 1832. február 20-án hazaindultak Franciaországba, pontosan ugyanazon a hajón, amelyikkel jöttek, Tocqueville fejében már az járt, hogy miről fog írni. Gustave Beaumont könyve, a Marie, 1835-ben jelent meg. Tocqueville könyve, az Amerikai demokrácia, szintén 1835-ben, majd akkora sikere lett, hogy Tocqueville hazautazott szülőfalujába, Tocqueville-be, és ott 1840-re megírta a második kötetét is. A két kötetes könyvet azóta is folyamatosan újranyomják. A börtönrendszerrel írt közös könyvük 1833-ban jelent meg. Tocqueville-t azóta is a politikatudomány egyik atyjának tartják, idézetei rendre mottóul szolgálnak könyvek fejezetcímeinél. Megállapításai közül az egyik az, hogy a világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint egy bonyolult igazságot; hasonló, a demokráciák bajaira rámutató tétele, miszerint akkor ér véget a demokrácia, amikor a politikai vezetők rájönnek, hogy az embereket le lehet fizetni a saját pénzükkel. Azért nem olyan borúlátó: szerinte a demokrácia nagy előnye, hogy képes a saját hibáinak kijavítására; és hogy miből ismerhető fel egy demokrácia? Onnét, hogy minél több ember van különböző pozícióban saját jogon, és nem pedig amiatt, mert valakinek a valakije. Amerikáról pedig megállapítja, hogy azért nagy ország, mert jó; és amint megszűnik jó lenni, elveszíti nagyságát is. Hogy a jó mit jelent, azt az olvasó értelmezésére bízom.

Az amerikai börtönrendszerrel írt könyv angol kiadása

Az amerikai demokrácia angolul első rész második rész

16 komment

Volt egyszer egy Amerika - XXII. rész

2019. február 23. 22:55 - Balázs Nádasi

Tocqueville és Amerika II. rész. Tocqueville úton

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Második rész. (Első rész itt olvasható.)

Tocqueville-t és Beaumontot New York-ban hagytuk ott, éppen a Sing Sing Javítóintézetet látogatták meg, majd tapasztalataik alapján későbbi jelentésükben nem javasolták a rendszer átvételét. A Sing Singből a Hudson folyón felfelé haladva egy gőzhajón New York állam fővárosába, Albanyba mentek. Lenyűgözte őket a táj, ám még nagyobb hatást tett rájuk az, hogy a folyó partjain emberek gyűltek össze, és éljeneztek, hurráztak nekik. Tudtukon kívül egy versenybe csöppentek bele: a leggyorsabb hajó szedhette a legmagasabb árú jegyeket, és saját gőzösük is be volt nevezve a versenyre. Azt hitték, hogy Függetlenség napi elő-ünnepségen vannak (az július 4-én van), ám amikor utastársaikat megkérdezték, hogy mégis mi ez, azok csodálkozva válaszoltak: "Hát versenyben vagyunk a díjért!"

jaho.jpg

Az Albany nevű gőzös, 1826-ból.

Persze, ahogy a formula-1-es versenyek manapság, ugyanúgy a XIX. század derekán a hajóversenyek is veszélyesek voltak. Minden harmadik ilyen hajót baleset ér, hiszen ilyenkor a maximumon járatják a kapacitást, és minimálisak a biztonsági intézkedések. A kapitány számára a sebesség olyan fontos volt, hogy éjjel is ment a hajó, és nem álltak meg West Pointnál (az USA legrégebbi, folyamatosan használatban lévő katonai támaszpontjánál) sem. "Ezek az amerikaiak mindig sietnek valahova", állapítják meg. A hajójuk pedig megnyeri a versenyt. (Robert Fulton találmánya, a gőzhajó is Albany és New York között tette meg első útját 1810-ben. Első gőzhajója a North River Steam Boat volt, amit Clermont néven ismert meg a világ. Semmi technikai újítás nem volt benne, csak a konstrukciója volt egyedi, épp ezért levédetni sem tudta. Hamarosan eltanulták tőle a gőzhajóépítés mikéntjét, és gőzhajók utaztak fel-alá a legnagyobb folyókon Amerikában. A XIX. századi Amerikájához hozzánőtt a folyami gőzhajózás innentől kezdve. A vasútvonalak kiépülése előtt a folyamok voltak akkoriban a fő belföldi kereskedelmi útvonalak, olyanok voltak, mint ma egy sztráda.)

albany.jpg

Albany korabeli festményen

Albanyban július 2-től 4-ig voltak. A város akkoriban indult fejlődésnek: ekkoriban 24 ezren lakták, ám a század végére közel 100 ezer embernek volt otthona (ma sem lakják többen). Ez idő tájt az egész USA egyik legnagyobb városa volt ez. Az Erie-csatorna nagyban hozzájárult a fejlődéséhez, illetve, a város maga New York állam fővárosa, központi elhelyezkedésének köszönhetően. Hollandok, németek és angolok vegyesen lakták. A Hudson folyó mellett az állam útközpontja is volt, sőt, ekkorra már elkezdték építeni az első vasutat is Schenectady városa felé, 1826-ban alakult meg ugyanis a  Mohawk & Hudson Rail Road Company (ebből alakult meg később az Albany & Schenectady Railroad, ami az egyik alapítója volt a New York Central Railroadnak is). A tervezett vasúton az első lokomotív pont érkezésük napján futotta első tesztkörét.

vonat.png

Edward Lamson Henry, Az első vasúti szerelvény a Mohawk és Hudson úton (The First Railroad Train on the Mohawk and Hudson Road), 1892–93 körül.

Mint a francia kormány küldöttei, a július 4-i ünnepségek díszvendégei. Mindketten ámulnak, hogy micsoda kavargó, ám rendezett felvonulással ünneplik a függetlenségüket. Harangoztak, puskákból és ágyúból sortüzet lőttek, négy idős veterán ("akikre úgy vigyáztak, mint drága relikviákra", írta Beaumont) pedig az ünnepség főhelyén voltak: ők még együtt harcoltak Washingtonnal. Kilenc tűzoltócsapat vonult fel, a helybéli szakmák művelői külön-külön, továbbá rengeteg tisztségviselő.  "Kevésbé hivalkodó pompájú, mint a mi ünnepeink, de több igazság van ebben", írja Tocqueville. Az ünnepség végén egy metodista lelkész nyilvános ima után felolvasta Jefferson szavait, a Függetlenségi nyilatkozatot. "Bámulatos, hogy ezek az 55 éves szavak elektromosság erejével teljesek még mindig", jegyezte meg Tocqueville. "Biztosíthatlak róla", írja húgának levélben, "hogy nem csak színészkedtek. A függetlenségi nyilatkozat szavait mai napig tartják, a szabadságuk születését tiszta szívből ünneplik ezen az napon... valami nagyon mélyen átérzett nagyság van ebben." A lelkész ezek után optimistán kijelentette, hogy a szabadság el fog jönni a világon minden egyes nemzet számára, miután a világ többi lakója meglátja, hogy milyen sikeresen megvalósult ez Amerikában. Ezek után, talán a francia vendégeikre is való tekintettel, a Marseillaise dallamára énekeltek el közösen egy dalt. Ezek Tocqueville-re nagy hatással voltak: Amerika lakosai abban a tudatban ünnepelték szabadságukat, hogy "minden egyes ember egyenlőnek teremtetett, és ez alapigazság", illetve, hogy ez az eszme ki fog sugározni az egész világra, és pozitív példaként fog állni a világ összes nemzete elé.

(5 évvel ez előtt, 1826. július 4-én, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének 50-ik évfordulójának napján halt meg Thomas Jefferson és John Adams is. Thomas Jefferson már nagybeteg volt, és napokon át kérdezgette, hogy ez már negyedike-e... ki akarta húzni a nemzeti ünnep napjáig. Amikor biztosították róla, hogy ez már 4-e, megnyugodva hunyt el 83 évesen. Elődje, a második elnök, John Adams tőle távol, estefelé, ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét teremtőjének: "Legalább Thomas Jefferson túlél engem." 90 éves volt. Addigra Jefferson már hat órája halott volt.)

Aznap este tovább utaztak a Mohawk (Mohikán) folyó mentén Utica város irányába postakocsival. Tocqueville így írt erről: "Az egész ország egy hatalmas erdő, aminek a közepébe egy kicsi utat vágtak." A postakocsi nem volt sem gyors, sem kényelmes, viszont legalább bárhova el lehetett vele menni, nem úgy, mint hajóval.

posta.jpg

Postakocsi-járat. Litográfia 1830-34 körülről.

"Minden hely, amin voltunk ezen az úton, egykoron az irokézek birodalmához tartozott", írja Tocqueville. "A maradék párral találkoztunk utunkon. Könyörögtek adományért. Annyira ártalmatlanok voltak, mint amennyire apjaik ijesztőek. Egy ősi nép, az amerikai kontinens első és jogos urai, a szemünk előtt olvadnak szét, mint a téli hó a tavaszi napsütésben. Egy másik, sokkal erősebb faj sarjad ki helyükön elképesztő sebességgel: kivágják az erdőt, lecsapolják a mocsarakat, művelik a földet. [...] A vad természet átadja helyét a falvaknak, azok pedig a városoknak." Az irokéz törzsszövetség hat nagyobb törzset foglalt magában, az észak-amerikai Nagy Tavak környékén hatalmas területeket tartottak ellenőrzésük alatt. Andrew Jackson rendelete, az 1830-as Indian Removal Act nyomán viszont minden bennszülött népnek ki kellett költöznie a Mississippi folyó nyugati partjára, akár önként, akár fegyveres kísérettel, és bár ez inkább a déli indiánokat érintette, az északiak is károsultjai voltak. (Erről a törvényről a történészi vélemény vegyes. Jellemző módon a korábbi történészek ezt az indián népek megmentésének állítják be, hogy enélkül teljesen felszámolódtak volna, feloldódtak volna a fehér többségben, míg Howard Zinn egyenesen genocídiumról, népirtásról írt. Jackson korában úgy gondolkodtak az emberek, hogy ez volt a humánus megoldás: pénzért megvenni az indiánok földjeit, és őket elköltöztetni lakatlan vagy gyéren lakott földre, így legalább nem fogják őket a fehér bőrűek megtámadni, kiirtani, és megőrizhetik saját, primitív kultúrájukat is. Tehát saját maguktól akarták megóvni a bennszülötteket, ahelyett, hogy saját maguk óvták volna meg az addigra már létszámában erősen megfogyatkozott, ám még így is tekintélyes számú indiánokat, és gyakorlatilag megfosztották őket attól, hogy átvegyék a bevándorlók, betelepülők technikáját.) A két francia utazó mindenesetre direkt keresték a lehetőséget megismerni a civilizáció határát, a pioníreket, a műveletlen földeket,  a vad indiánokat; James Fenimore Cooper indián-történeteinek főhőseit. Így jutottak el Buffaloba, Clevelandba majd az Erie-tó partján haladva Detroitba is. Onnét lóháton Michigan területet járták be, ami akkor még nem volt állam.

Itt egy régi bennszülött ösvényen, a Saginow Ösvényen mentek indián kísérőkkel. Az út Pontiac, Flint és Saginow településeit (Saginow ma 50 ezres város, akkoriban kb. 30-an lakhatták) kötötte össze, majd tértek vissza ugyanazon az úton. Tudtak beszélni a pionírekkel, és roppant elégedettek voltak magukkal. "Ezeké a fickóké az Új világ!", lelkendeztek a saját maguk által épített kalyibákban és faházakban lakó, vadállatokkal és a természet viszontagságaival megbirkózó embereken. Lelkesedésük egyik oka az volt, hogy meglepetésükre a legtöbben tudtak írni, olvasni, leveleket írtak, kaptak, újságokat járattak, volt saját Bibliájuk. "Az utak, a csatornák, és a postaszolgálat óriási szerepet játszanak az Államok prosperitásában... Még a Michigen-i erdőkben sincs egyetlen egy egy fakunyhó sem, bármennyire is elszigetelt legyen, amelyik ne kapna levelet vagy újságot hetente egyszer legalább." Az északi telepesek többnyire mind alfabéták voltak, a puritánok még a XVII-XVIII. században nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy mindenki képes legyen saját maga tanulmányozni a Bibliát, ez a hagyomány élt tovább itt is, ugyanis a pionírek többnyire az ő leszármazottjaik voltak: az új betelepülők a keleti parti nagyvárosokban telepedtek le, és a nemzedékek folyamatosan vonultak egyre nyugatabbra. A legtöbb pionír szülei, nagyszülei már Amerikában, New Englandban születtek meg. (Délen ellenben az analfabetizmus volt magas, ott főleg anglikán és katolikus vallásúak leszármazottjai éltek, és az írás-olvasás képességére amúgy sem volt szükségük, amikor a rabszolgák eltartották őket amúgy is.) A franciák le voltak nyűgözve; Tocqueville úgy vélekedett, hogy a fehér ember előbb-utóbb eljut a Csendes-óceán partjaira is, és amikorra eljut, addigra a bennszülötteket teljes romlásba fogják taszítani.

1978_2_2_d1_2010.jpg

Thomas Cole, Otthon az erdőben (Home in the woods). 1847-ben készült festmény

Detroitban egy gőzhajóra ültek, és a Huron-tavon utaztak vele pár napot, és a kanadai partokra is eljutottak. Itt még több bennszülött amerikaival találkoztak. Szintén bejártak pár kanadai települést is, mire Bostonba is eljutottak. Bostonban rájöttek, hogy minden amerikai város különböző: ekkoriban Boston volt az észak-amerikai "arisztokrácia" központja, sőt, itt kaptak ízelítőt a demokrácia működéséből is. Közmeghallgatások, vitaestek, könyvtárak színesítették az akkori hétköznapokat, ez volt Amerika intellektuális központja (a magyar Pulszky Ferenc valamivel később, 1852-ben úgy írt Bostonról, mint a világ egyetlen városa, ahol a tudós, hozzáértő emberek a közösség vezetői). Ekkor értették meg, hogy a demokrácia azért működik Amerikában, mert kezdetektől fogva kiépült hagyománya van az önkormányzatiságnak; kezdetektől fogva nem felülről irányítják az embereket, hanem alulról szerveződnek. Boston intellektuális elitje ráadásul erősen Jackson-ellenes volt, mint ahogy általában a Jackson-féle demokráciát megvetették és lenézték a New Engliand-iak, és az alkotmányba épített fékekről és ellensúlyokról tanították ki a franciákat. Itt rövid időre találkoztak a korábbi elnökkel, John Quincy Adams-szel és a híres szenátorral, Daniel Websterrel is. Ekkor értesítést kaptak arról, hogy a francia kormány megrövidítette missziójukat, így innentől kezdve már jóval kevésbé időztek el: célirányosan mentek tovább úti céljuknak megfelelően.

zhdn2mc1hipdza1gvhkwsb7n.jpeg

James Brown Marston: State Street. 1801.

Innét Connecticutba mentek, egy ottani börtönt is meglátogatni. A következő állomás Philadelphia volt, a korábbi, időleges főváros. Philadelphia lenyűgözi őket nagyságával (a XIX. század elején a világ tíz legnagyobb városainak egyike), és azzal, hogy az utcákat nem elnevezik, hanem megszámozzák. "A hármas számú utcában lakom. Csak egy megfagyott képzeletű ember tudna ilyen rendszert kitalálni. Európában biztos, hogy elnevezzük az utcákat valakiről, egy szentről, egy híres emberről, egy eseményről. De mintha az itteniek csak az aritmetikát ismernék", írja Tocqueville.

Két hétig voltak itt, ez idő alatt sok időt töltöttek el az Eastern State Javítóintézet tanulmányozásával, aminek a meglátogatása amúgy is elsődleges úti céljuk volt. Ebben a börtönben való látogatásuk után pozitívabbak a tapasztalataik, nem tapasztalnak kényszermunkát, kényszerítést, viszont a némaság, a hangok hiánya itt is megüti őket. Ezt az intézetet ténylegesen a kvékerek elképzelései szerint építették fel: arra számítottak, hogy a szerzetes-cellákhoz hasonló kialakítású, a némasági fogadalmat tett szerzeteseket mímelő módon örök némaságra kárhoztatott rabok majd magukba szívják a keresztényi erényeket, és megjavulnak.  A kvékerek minden jó szándéka ellenére ez a fajta börtön, a totális elkülönítés, az állandó kényszer-némaság (az ételt is szó nélkül adták be nekik cellájukba) gyakran szabályosan megőrjítette a rabokat. A Biblia olvasásán kívül magukra voltak zárva gondolataikkal -- a kvékerek szerint ekkor magukba kellett volna nézniük, és megbánni bűneiket, ám gyakran tényleg csak bekattantak a rabok. "Semelyik másik intézményben nem olyan végleges a magány, mint itt, Philadelphiában", írta Tocqueville is. A nap 23 órájában voltak egyedül, a maradék 1 órában papok, tiszteletesek, lelkészek, illetve tanítók, köztiszteletben álló emberek látogatták őket. Az elképzelés az volt, hogy mivel a bűn tanulás útján terjed, tőlük majd a jót tanulják el, és megjavulnak. Az biztos, hogy a rabok nagyon várhatták azt az egy órát, amikor teljes magányukból legalább erre az időre kiszabadulhattak.

esp.jpeg

A Philadelphiai Eastern State Javítóintézet egy korabeli rajzon. A rabok a nap 23 órájában kényszerű magányban voltak. A kvékerek "fővárosa" Philadelphia volt, ott épült fel az első ilyen jellegű börtön

07_082417_stock_carroll_2e16d0ba_fill-735x490.jpg

Az Eastern State Javítóintézet ma börtönmúzeum. Amerikai egyik leghíresebb börtöne volt, amelyet bevallottan a középkori kolostorok inspiráltak. 1829-től 1971-ig működött

Innen tovább mentek az amerikai Dél felé: a teljességre vágytak, ezért, ahogy kíváncsiak voltak a bennszülöttekre, úgy meg akarták ismerni a rabszolgaság intézményét is, a rabszolgák hétköznapjait is. Ekkor már öt hónapja voltak Amerikában. Októberben indultak útnak, Philadelphiából először Marylandbe, Baltimoreba mentek. Ez már az első, igaz, legészakibbnak számító, de déli állam volt.

BEFEJEZŐ RÉSZE KÖVETKEZIK

Szólj hozzá!

Volt egyszer egy Amerika - XXI. rész

2019. február 17. 01:06 - Balázs Nádasi

Tocqueville és Amerika I. rész. Tocqueville és New York

1831-ben két, arisztokrata családból származó fiatal francia, Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont, hajóra ültek Le Havre-ban, és negyvenpár nap múlva kikötöttek Rhode Island államban, annak Newport városában. A páros a júliusi monarchia felhatalmazásával utazott az akkori USA-ba, hogy az amerikai börtönrendszert tanulmányozzák, ám a kilenc hónapos utazásuk alatt igyekeztek az amerikai emberekkel, kultúrával, gondolkodásmóddal behatóan megismerkedni; bejárták majdnem az összes akkori államot utazásuk alatt. Tocqueville annak rendje és módja szerint leadta a jelentését, ám az utazás igazi haszna az Amerikai demokrácia című könyve volt (míg Beaumont egy regényt jelentetett meg Mária, avagy rabszolgaság az Egyesület Államokban címmel, mely egy képzeletbeli francia utazó és egy fekete bőrű rabszolgalány szerelmét meséli el). A később politikussá és rövid időre külügyminiszterré is érő Tocqueville-t azóta is mint korának egyik legjelentősebb politikai gondolkodóját tiszteljük, mint a demokrácia és a szabadság jó tollú szószólóját, műve pedig megkerülhetetlen hivatkozási alap az USA politikatörténetében. Első rész.

tocqueville_360x450.jpg

Alexis de Tocquaville, Theodore Chasseriau festménye, 1850.

Tocqueville és Beaumont nemesi származásúak voltak, royalisták, és a kormány alkalmazásában álltak.  Az 1830-as júliusi forradalom után gyanakodva figyelték őket feletteseik: jobbnak érezték egy időre kivonulni a francia közéletből, hogy elkerüljék a csapdahelyzeteket. Engedélyt kaptak arra, hogy amerikai tanulmányútra menjenek, a börtönviszonyok tanulmányozásának szándékával, ám a két fiatal francia utazót valójában minden érdekelte, ami amerikai, és mindent lelkesen feljegyeztek maguknak úti naplójukban (ezen kívül Beaumont két vázlatfüzetet is vitt magával ceruzarajzainak). Tocqueville úgy fogalmazott, hogy a jövőt akarja látni: "Nem azt eldönteni, hogy vajon jön-e majd a demokrácia, hanem megnézni, hogy majd milyen lesz." Bejárták Louisiniana mocsarait ugyanúgy, mint Pennsylvania városait, a rabszolgatartó déli államok gyapot-ültetvényeit, vagy New England prosperáló városait, minden érdekelte őket, és mindenről véleményt is alkottak. Útinaplójuk felbecsülhetetlen értékű forrás, és nem csak az; ekkoriban ugyanis egy-egy művelt fiatalember képzésének utolsó fázisának számított tanulmányútra menni idegen országokba, hogy tájékozódjon, tanuljon, és hozzon haza az anyaországba friss szemléletet, új tudást -- nem gondolták akkoriban azt, hogy szégyen másoktól, jobbaktól tanulni. (Ez volt az általános hozzáállás Magyarországon is, azaz így tett Szemere Bertalan is, aki a reformkor egyik legjobb útinaplóját írta meg, és aki Németországban, Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat 1836-37 között, és így tettek többek között Eötvös József is 1836-37-ben, Széchenyi István Wesselényi Miklós társaságában 1821-22-ben, vagy Szalay László 1836-39 között.)

Image result for alexis de tocqueville travelling in america

Tocqueville és Beaumont útja az USA akkori tagállamaiban. 17 államot jártak be gőzhajóval, postakocsin, lóháton vagy gyalog

Newport városa, ahova elsőnek érkeztek, akkoriban még jórészt csak kisebb faházakból állt, és az egész várost 20 perc alatt be lehetett járni is akár. Először minden bizonnyal a vámházba mentek, mint az kötelező volt akkoriban. Temploma, bankja is volt, és egy katonai bázis is volt a közelben. Ebben a kicsi városban több desztilláló üzem is működött, sőt, volt itt korábban még egy bezárásra ítélt rabszolgapiac is (sok Rhode Island-i gazdagodott meg a rabszolga-kereskedelmen), és volt nyomda is, hiszen az akkoriban minden amerikai városban volt. Rhode Island állam legrégebbi újságját, a Rhode Island Gazette újságot itt adta ki 1732-33-ban James Franklin, Benjamin Franklin testvére. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi város volt, volt itt minden!

Első útjuk Providance-en keresztül, ahol gőzhajóra szálltak, New Yorkba vezetett. Az akkori New York kicsi, zsúfolt, mégis máris többnemzetiségű (holland, német telepesekkel teli) és büdös volt. Az emberek lovakon és gyalog közlekedtek, esetleg fogatra ültek. Az út közepén hagyták a szemetüket, rothadó zöldségek és gyümölcsök, halfejek voltak kisöpörve az utcák szélére, és húgyszag volt a levegőben. "Egy francia számára a város különös és nem túl kellemes. Sehol egy dóm, sehol egy harangtorony, sehol egy kellemes látványt nyújtó épület, minek következtében a városközpont olyan, mint egy túlzsúfolt külváros. Az épületek kizárólag téglából épültek, ami miatt meglehetősen unalmasak. Az utcák rosszul vannak kikövezve, ám legalább mindegyiknél gondoltak a gyalogosokra azaz a járdára is."

broadway_1836.jpg

Thomas Horner, Broadway, New York, 1836.

Tocqueville bármerre nézett, üzleteket, kirakatokat látott, pezsgő kereskedelmi város képét mutatta New York. "Olyan, mintha az egész város egyetlen egy középosztályt alkotna", jegyezte meg. Kis idő múlva még nagyobb ámulatba esett: "Mintha egy másik világon járnánk. Politikai viták és különbségek legfeljebb csak a felszínen vannak. Szinte mindenki egyetért a legalapvetőbb dolgokban: és ezek közül a legalapvetőbb az az, hogy mindenki a meggazdagodás módját keresi."

New York pont ekkoriban kezdett kirobbanó módon fejlődni. DeWitt Clinton a XIX. század elején "csak" New York város polgármestere volt, később New York állam kormányzója lett (és 1812-ben James Madison kihívója is az elnöki címért), ő volt a város fejlődésének motorja. Nélküle ugyanis nem épült volna fel az Erie-csatorna; ez pedig az Erie-tavat köti össze a Hudson folyóval, ami New York folyója. Ez azt jelenti, hogy amint ez az 584 kilométer (363 mérföld) hosszú mérnöki csoda, ami 1825-re készült el, összekötötte a Nagy Tavak partjain fekvő városokat az óceánnal, azonnal a kereskedelem központjává tette New York-ot! Erre pedig rásegített, hogy 1818-ban a Black Ball hajózási társaság állandó transzatlanti hajójáratot indított be a város és az angliai Liverpool között. Korábban akkor indult útnak egy hajó, ha raktere tele lett, illetve ha elegen váltottak rá jegyet. (Addig az árú a kikötőben állt, az utazók pedig a kikötő fogadóiban szálltak meg.) Ez volt az első rendszeres járat, ami az utazást és a szállítást megbízhatóvá és kiszámíthatóvá tette, ami szintén kedvezett az üzletnek.

Tocqueville számára a pénzhajkurászás taszító hatású volt. "Ez a fajta társadalom köznapi és vita nélkül kiműveletlen, semmiképpen sem szabad embernek való." (Ne felejtsük el, hogy olyan családból származott, hogy örökölt vagyona számára minden munka nélkül kielégítően magas életvitelt engedélyezett. Az akkori idők filozófusai és tudósai számára axiomatikus volt, hogy a világról gondolkodni, a természet titkait kutatni csak olyan "szabad" emberek számára lehetséges, akik számára a mindennapi munkaterhek, a megélhetés problémái nem létezőek, csak zavarnának. Ebben állt szabadságuk: nem voltak gondjaik.) Mindenesetre megértően megjegyzi, hogy "a természet kimeríthetetlen emberben. Míg a forradalom idején mindössze 20 000-en lakták e várost, ma már 200 000 ember lakik itt." (1840-re 310 ezer, 1850-re 515 ezer, 1875-re már több, mint 1 millió lakosa volt a városnak.) "Mindenképpen van valami lázas túlfűtöttség ebben a városban. Az itt lakók a pénz keresésének boldog tudatával kelnek és fekszenek."

A soknemzetiségű kereskedőváros New Yorkban természetesen több újság és sajtó is működött. Amikor megérkezésük másnapján a franciák kinyitották a reggeli újságot, meglepve tapasztalták, hogy hírt adtak róluk: 

tocw.jpg

A Mercantile Advertise 1832. május 12-i számát szó szerint (verbatim) lehozta az esti New York Evening Post is. A kép onnét származik. Egy héten belül az észak-amerikai nagyvárosok mindegyikébe (Bostonba, Philadelphiába, Baltimore-ba) is eljutott a hír, hogy a francia kormány két diplomatát küldött ki az amerikai börtönrendszer tanulmányozására

Kezdetben nem értették ennek a jelentőségét. Beaumont és Tocqueville úgy vélték, hogy huszonéves fiatalokként esélyük sincs elérni céljukat, azaz bejutni különböző börtönökbe és hivatalokba, így kezdetben a New York-i francia diplomáciai és kereskedelmi elitnél próbáltak szerencsét, hogy onnét szerezzenek ajánlásokat. Később rájöttek, hogy erre nincs szükségük, hiszen így is szenzációnak számítanak a helyi lakosok között. Barátságosan leszólították őket az utcán, sőt, a börtönök vezetői saját maguk keresték őket fel, hogy elsőként számoljanak be nekik saját intézményükről. Az amerikaiak hiúságát legyezgette, hogy a francia kormány hivatalnokokat küld ki, hogy tanuljanak tőlük. Büszkék voltak arra, hogy nyilvánvaló módon sokkal jobban csinálják a dolgokat, mint a híres Franciaországban; annyira jól, hogy a tengeren átívelő hírük volt, és a korábbi nagy nemzet kiküldte fiait tanulni tőlük -- miközben a nem sokkal korábban még az USA-val háborúban álló Angliából jövő utazók nagyképűségére mi sem volt jellemző jobban, hogy azért ruccantak át az Államokba, hogy egy gúnyos hangvételű útinaplót írjanak tapasztalataikról hazaérkezvén, lenézve, lefitymálva a fiatal államot és műveletlen lakóit. Őket viszont a kormány küldte, és tanulni jöttek!

A New York-iak keble dagadozott a büszkeségtől.

A két francia sorra kapta a meghívásokat a New York-i előkelőségektől. Beaumont így írt erről: "Az arisztokrácia itt is kialakult, mint mindenhol máshol. Meglepve hallottam, hogy a nagy egyenlőség hívei saját magukat tiszteletbeli lovagoknak hívják. Nemesi címereket tesznek hintóikra, pecsétjeikre. A felsőbbség iránti vágy mindent elborít. Rendkívül hiúak." Tocqueville egy lépéssel tovább ment: "Ebben a köztársaságban ezerszer nagyobb az igény a nemesi címekre, kitüntetésekre, mint Európában vagy mint Franciaországban. A legnagyobb egyenlőség uralkodik itt ugyan a jogrendszerben, sőt, még a ruházkodásban is. De attól még, hogy kilépni az utcára mindenki a másik emberrel vállaltan egyenlőként lép ki, saját otthonát olyan fényűzőre igyekszik berendezni, amennyire csak tudja. Ha más nem is, de a pénz osztályokra különít."

Image result for the dinner party painting sargent

A vacsora (The Dinner Party), Henry Sargent festménye 1821-ből. Tocqueville az amerikai konyhaművészetet érdeklődve, ám távolságtartóan tanulmányozta. "Előbb a zöldségek és a hal, és csak utána a hús, az osztriga meg desszertnek. Más szavakkal, igazi barbárok.", jegyezte fel egyszer

Tocqueville New Yorkot rendkívül unalmasnak találta. "Sehol egy háború, vagy pestisjárvány, vagy szépirodalmi szalon, semmi ékesszólás, sem szépművészetek, sem forradalom; igazán nincs itt semmi... a legunalmasabb boldogságban élnek." Attól tartott, hogy a demokrácia szükségszerűen középszerűséghez fog vezetni. "Az emberek egyre felvilágosultabbak, a tudás terjedőben van, most már egyre több közepes teljesítménnyel is meg lehet élni. A kimagasló tehetségek ennek megfelelően egyre ritkábbak. A társadalom egyre megelégedőbb, egyre kevésbé tűnik ki valaki." Későbbi könyvében is úgy vélekedik, hogy a demokratikus társadalmak egyenlőségre való törekvése egyre jobban ki fogja egyenlíteni a viszonyokat, az egyenlőség újabb egyenlőséget szül más téren; igaz, hozzáteszi, hogy az ilyen demokráciák új típusú diktatúrákat fognak kitermelni magukból; egy olyan pillanatban, amikor annyira megelégszünk a jelennel, hogy a jövővel már nem is törődünk, a pillanatot uralni akaró és a jövővel mit sem törődő zsarnok-diktátor magához ragadhatja a hatalmat. "Elveszítjük a jövőbe vetett bizalmat, és csak a mának élünk; akaratunkat nem megtörik, hanem megpuhítják, meghajlítják, irányítják; nem fognak minket kényszeríteni általunk nem akart dolgok keresztülvitelére, egyszerűen csak megakadályozzák, hogy önálló ötleteink legyenek." Mondjuk hitét nem veszíti el: "Lehet, hogy örömmel vesszük, ha vezetnek minket, de egyúttal szabadok is akarunk majd lenni mindig is."

A másik ok, amiért felkapta őket a New York-i társadalom, az  abolicionista mozgalmat is életre hívó amerikai emberbarát-eszme egyidejű jelenléte volt. Éppen 1831-ben indította el Bostonban William Lloyd Garrison The Liberator című újságját, amelyik a rabszolgaság intézményének eltörlését tűzte ki célul; és ez már betetőzése volt a kvékerekhez köthető reform-mozgalmainak, akik korábban pont a börtönviszonyokat akarták emberségesebbé tenni (ebből  a reformból alakult ki a Pennsylvania-rendszer). A XIX. század eleje Amerikában a reformmozgalmak időszaka volt; annak érdekében is indult kezdeményezés, hogy az adósokat ne sújtsák börtönnel, mint az akkoriban mindenhol szokás volt. A két francia, tudtukon kívül, de pont akkor érkezett Amerikába, amikor az amerikaiak lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy a lehető legemberségesebb módon kezeljék az elítélteket, és tiltakoztak az ellen, hogy valaki pusztán születése okán szolga, sőt, rabszolga legyen. Az amerikaiak ellenben azt hitték, hogy még Franciaországban is felfigyeltek rájuk, illetve börtönreformjaikra. Tehát pont a megfelelő időben jöttek, és nem lenézni az amerikaiakat, hanem tanulni tőlük -- ebben állt népszerűségük magyarázata.

A New York-iak meg voltak győződve arról, hogy Franciaországban az amerikaihoz képest elnyomó, embertelen börtönkörülmények vannak, és úgy gondolták, hogy a két francia amiatt érkezett Amerikába, hogy hazavigyék hírét az emberbarát, humanista amerikai börtönrendszernek. Való igaz, hogy az akkori európai börtönök inkább voltak nevezhetőek tömlőcnek; a hivatalok fénytől elzárt, fűtetlen és szellőzetlen alsóbb szintjein szenvedtek a rabok, és az is igaz, hogy pont New Yorkban kezdődött az 1820-as évek elején a kvékerek által szorgalmazott börtönreform. Egyházi példák alapján új börtönöket építettek, így például az 1817-ben épített, New York állambeli Auburn Javítóintézetet; ez adta a nevét is az Auburn-börtönrendszernek. Mindkét rendszerben a szerzetesek reguláit vették alapul a házirend elkészítésekor, egyszemélyes cellákat alakítottak ki, sőt, a celláknak még ablakai is voltak, melyeken keresztül fényt kaptak a börtönlakók; a levegő áramoltatására pedig különösen figyeltek, hogy ne betegedjenek meg a rabok. Úgy vélték, hogy alapvetően rossz nevelés visz a bűnbe, és hogy a bűnözők egymástól tanulják el, hogyan kell bűnözni, ezért mindkét rendszerben teljes némaságra kötelezték a fogva tartottakat, ezzel az esetleges lázadásnak is elejét akarván venni. Úgy vélték, hogy amennyiben a keresztény tanításokat megfelelően elsajátítják a rabok, akkor nyilvánvaló módon nem fognak többet bűnözni szabadulásuk után. Az ilyen kialakítású börtönökben gyakran még börtönkórház, börtönkápolna is volt. Ez a börtönrendszer akkor valóban új szemléletű volt a világon, így egyáltalán nem érte meglepetésként New York lakóit, hogy elképzeléseik a börtönök kialakításáról és a börtönélet szervezéséről "világhírű". A két rendszer között annyi különbség volt, hogy a Pennsylvaniai rendszerben napközben is egyedül voltak a rabok, és egyedül dolgoztak valamilyen kevéssé megerőltető munkát, míg az Auburn-rendszerben kötelező és kemény kényszermunkát végeztek, amivel összességében bevételessé tették a börtönt. (Mindkét rendszerben elvették az ember nevét, és csak számot kapott, hogy a személyiségét még jobban megsemmisítsék, ahogy a szerzetesek is leteszik világi nevüket, és szerzetesi nevet kapnak.) Ott láthatták egymást a rabok, de megszólalni fizikai fenyítés terhe mellett ott sem lehetett. Míg az Auburn-rendszerű börtönök nem kerültek az adófizetők pénzébe, a Pennsylvania-rendszerűek igen, ezért az USA-ban végül az előbbiek terjedtek el, azzal az indoklással, hogy ez megtanítja a kemény munkára meg a tiszteletre a rabokat (ám valójában csak elrettentő példaként szolgált). 

A franciák annak rendje és módja szerint látogatást is tettek két börtönben, az Auburn-rendszerű New York-i Sing Singben és később a Pennsylvaniai-rendszerű philadelphiai Eastern State Javítóintézetben. New Yorkban a Sing Sing építését 1824-ben határozták el, és 1826-ra lett készen. Neve az amerikai bennszülött nyelvek egyikén azt jelenti, kő hátán kő. 900 rabra mindössze 30 börtönőr vigyázott; a börtön parancsnoka vallásos könyvekből álló könyvtárat rendezett be, gondolván, hogy a rabokat moráljaikban is meg kell tisztítani, hogy visszatérve a társadalomba hasznos és tisztességes emberekké válhassanak megint. Az elítélteket (a tűző napon kőfejtői) rabmunkára kényszerítették, így a börtön összességében profittal működött.

Image result for village of sing sing

A Sing Sing látképe 

A két francia 1831. május 29-én felhajózott a Hudson folyón, hogy meglátogassák ezt a börtönt (az ugyanis a Hudson folyó felső folyásán, a partra épült). Kilenc teljes napot voltak ott. A raboknak teljes csöndben kellett dolgozniuk. A két franciát meglepte, mennyire nagy csönd van a túlzsúfoltság ellenére is. A börtön parancsnoka annyira komolyan vette a kolostori ihletettséget, hogy a bennlakóknak még az ennivalójukat is cellájuk magányában, szótlanul kellett elfogyasztaniuk. "Egy élő halottakkal teli kripta ez", írta fel magának Tocqueville. A börtön parancsnoka ugyanis az eredeti elvekből csak a külsőségeket őrizte meg, a kvékerek humanista filozófiájából az emberek megjavításának szándékát nem vette át, csak az engedelmességre, a magányra és a szótlanságra való kényszerítést. Így aztán azokat, akik meg mertek szólalni, azonnal megkorbácsoltatta, így törvén őket meg. A börtönlakók emberi roncsokká lettek, későbbi társadalomba való visszailleszkedésre képtelenek. "Megütközés és félelem" szállt Tocqueville-be, látván, hogy az egykori rablókból, erőszaktevőkből, gyilkosokból kőfejtő néma robotok lettek. Úgy érezte, hogy az emberi szellemi ilyennyire való megtörése után a gyarló emberből embertelen gép maradt csak meg, és elborzadt, hogy -- még ha elítéltekkel, de akkor is -- ilyet meg lehet tenni. Minden a legnagyobb rendben történik, de ha csak egyetlen valami is elromlik, akkor abból előre nem látható katasztrófa ütne be a franciák megérzése szerint. Félelmüket megalapozottnak találták már csak amiatt is, mert akkoriban még nem volt fala a börtönnek, a rabokat a megszökéstől vagy a lázadástól csak a félelem tartotta vissza; az egyetlen szóra is azonnal lesújtó korbács.

Tocqueville és Beaumont későbbi jelentésükben a Sing Sing rendszerének átvételét nem javasolták.

Az amerikai börtönrendszer mai napig a Sing Sing-ben is megvalósított Auburn-rendszerre épül.

1855-ös metszet a börtönről. A Sing Sing mai napig működik, sőt, még kivégzéseket is hajtottak végre itt, összesen 614-et. Itt végezték ki Julius és Ethel Rosenberget is

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

4 komment

Volt egyszer egy Amerika - XX. rész

2019. január 22. 19:44 - Balázs Nádasi

Chesley Sullenberger és a Hudson-folyó

"Itt a kapitány. Készüljenek fel becsapódásra!" (“This is the captain. Brace for impact”) Ennél veszélyesebb üzenete nem lehet a kapitánynak a személyzet felé; nem az utasok felé, hanem a személyzet felé, mert az ő dolguk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt meggyőződjenek arról, hogy az utasok bekapcsolják az öveiket, és a legnagyobb túlélési esélyt jelentő pózban várják a becsapódást. 2009. január 15-én már pedig ez történt: az US Airways 1549-es járatának kapitánya, Chesley Sullenberger ezekkel a szavakkal figyelmeztette a repülő személyzetét és utasait. Mégis, a Hudson folyó a valaha volt legsikeresebb vízi landolást láthatta aznap, kivétel nélkül mindenki túlélte a becsapódást.

plane_crash_into_hudson_river_crop.jpg

Ez nem a Sully című filmből van, ők nem a Hudson folyón vették fel ezt a jelenetet

A repülés statisztikák szerint a legbiztonságosabb módja a közlekedésnek, ám a felszállás és a leszállás a két kiemelten veszélyes szakasz. Ekkor történik a balesetek nagy része is. Az első légi katasztrófa, az 1785. június 15.-én történt légballon-baleset óta, amelyik a feltaláló Jean-François Pilâtre de Rozier és társa életébe került, úgy nagyjából 30 000 baleset történhetett, ha mindent egybeszámítunk; az biztos, hogy 1918-tól kezdve 2018-ig bő 25 000 esetet tart nyilván a Légikatasztrófák Hivatala (Bureau of Aircraft Accident Archives). Ez eltörpül a sikeres felszállásokhoz és landolásokhoz képest ugyan, de ténylegesen nagy médiafigyelmet kap minden ilyen esemény, ezért alakulhat ki sokakban az az érzés, hogy a repülés nem biztonságos.

Nem is olyan sokkal a 2009. januári New York-i baleset előtt, 1995-ben az Amerikai Légierő egy Boeing E-3-ast veszített el Alaszkában, szintén amiatt, mert kettős hajtómű-elégtelenség állt be madarak miatt. A katonai gépen a teljes 24 fős személyzet életét veszítette, miután a gép egy sziklás-fás vidéken a földbe csapódott és felrobbant. A vízre történő landolásnál volt már olyan, hogy kisebb sérülésekkel megúszták páran, de olyan is, amikor az utasok többsége odaveszett, sokszor nem a konkrét becsapódáskor, hanem vízbe fulladtak. Az Airbusokat viszont már eleve úgy tervezték, a korábbi balesetek tanulsága okán, hogy vízen való landoláskor két önmagától felfúvódó mentőcsónakba tudjanak menekülni az utasok, szintén, egy automatizmus gombnyomásra alul minden nyitott rést bezár, hogy a víz lassabban hatoljon be a repülőgép-testbe, ezzel is lassítva a repülő elmerülését.

Image result for airbus a320

Egy Airbus A320-as

A konkrét esetben, ahogy azt a Clint Eastwood által rendezett filmből is megtudhattuk, kanadai vadludak egy csoportja keresztezte a felszálló repülőgép útját, minek következtében mindkét hajtómű beszippantott pár madarat, és mindkettő leállt. A repülőgép 3 óra 24 perckor kapta meg a felszállási engedélyt, 3 óra 25 perckor a levegőben volt. A madarakkal történő találkozás 3 óra 27 perckor történt 859 méter magasan. Az utasok nagy csattanást hallottak, majd látták, ahogy a meghajtóművek lángot kapnak, és kerozin-szagot éreztek.

Ekkor a másodpilóta, Jeffrey Skiles, azonnal átadta az irányítást a kapitánynak, és elkezdte a kézikönyvet lapozgatni, hogyan kell repülés közben újraindítani a motorokat. Közben tovább emelkedtek a lendülettől 930 méterig, és innét kezdtek el szép lassan ereszkedni meghajtás híján.

Sullenberger gyakorlatilag azonnal, fél percen belül MAYDAY-vészjelzést küldött az irányítótoronynak, és leszállási lehetőséget kért LaGuardia repülőtérre. Bemondta, hogy mindkét hajtómű felett elvesztette az irányítást. A légiforgalmi irányító azonnal rászólt a toronyra, hogy minden folyamatban lévő felszállást állítsanak le, sürgősségi leszállást kér az egyik repülő. "Melyik meghajtást veszítette is el?", kérdezett az vissza. "Mindkettőt. Mindkettőt elveszítette." Amikor Sullenbergernek, Sullynak visszajelzett, az úgy válaszolt, hogy "Lehet, hogy a folyóban fogjuk végezni." Nem tud visszaszállni LaGuardiára, Teterborot megpróbálja. Amikor oda is kapott leszállási lehetőséget, már azt jelezte, hogy "Unable." Képtelen oda is leszállni. Nincs meghajtás. Ekkor értesítette az utasokat arról, hogy készüljenek fel a becsapódásra, azaz, a személyzetet, hogy készítsék fel az utasokat a becsapódásra. Ez nagyon fontos eleme volt a sikeres megmenekülésnek: 1970-ben egy ALM járat, miután a rossz időjárási körülmények miatt háromszor sem sikerült leszállnia, az utasok értesítése nélkül a vízre szállt le, üzemanyaga kifogyván. A kapitány nem mondta be, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Az 57 utasból 20 meghalt.

Az eredeti hanganyaggal a repülőgép útja a felszállástól a becsapódásig, animálva

Sullenberger gépe a George Washington híd felett 270 méterrel szállt el. Eddigre a légiforgalmi irányítás értesítette a parti őrséget, hogy kezdjék meg azonnal a mentőakciót, mert nemsokára egy repülő fog a Hudsonba csapódni. Ez 3 óra 31 perckor történt meg.

A parti őrség felvétele. A repülőgép kettő percnél érkezik meg, a kamera kezelője gyorsan kapcsol, és ráirányítja a kamerát a repülőre. A segítség gyorsan érkezik, közben egyértelműen kivehető, hogy a repülő sodródik az árral. A levegő hőmérséklete -7 fok, a vízé 5 fok volt (Celsiusban).

A felvételről jól látszik, hogy a becsapódás után 36 másodperccel, mire a kamera rázoomol a repülőgépre, az utasok már kinn állnak a szárnyakon. Az első komphajó megérkezése a becsapódás után bő 3,5 perccel történik. Addigra volt, aki félve attól, hogy a repülő fel fog robbanni, bízva úszótudásában, megpróbált kiúszni a partra, ám a közel jéghideg vízben azonnal átfagyott, őt külön fel kellett venni. Az ilyen esetekben a fő probléma az azonnali kihűlés szokott lenni. Két komp érkezett meg gyorsan (ahogy a felvételen is látszik), és megkezdték a szárnyakról az emberek mentését. Az utolsó utast 3 óra 55-kor vették fel. Sem a "madaras" baleseteket, sem a folyóra történő leszállást nem szokták túlélni korábban, így a New York-iak megkönnyebbült öröme határtalan volt. 140 tűzoltó, parti őr és vizimentő vett részt a mentésben.

Mindössze 5 esetben volt súlyos sérülés, 78-at láttak el könnyebb sérülésekkel. Több utasnál alakult ki poszttraumás sztressz, egy utas szorul rá szemüveg használatára, ugyanis a szeme a kerozin miatt súlyosan sérült. A légitársaságtól 5 000 dollárnyi összeget azonnal megkaptak, és még 10 000 dollárt fejenként, hogy ne pereljék a társaságot -- holott a szerencsétlenség egyértelműen nem a légitársaság hibájából következett be. Még 2009-ben rengeteg New York környékén fészket rakó vadludat begyűjtöttek és elaltattak, hogy megakadályozzanak egy újabb légikatasztrófát.

1280px-us_airways_flight_1549_in_hudson_cropped.JPG

A repülőgépnek már csak a farka látszik ki a vízből. 

Ahogy a film is főleg erre fókuszál, az eset kivizsgálása megállapította, hogy nem volt lehetőség biztonságosan visszatérni egyik repülőtérre sem, Sullenberger jó döntést hozott. Megállapították, hogy a protokollt, melyet kettős hajtómű-elégtelenségre dolgoztak ki, jóval nagyobb magasságra tervezték, amikor több idő van az újraindításra, illetve azt is, hogy ha Sullenberger megpróbált volna valamelyik repülőtérre visszatérni, az valószínűleg teljes katasztrófát okozott volna. A szimulációk, melyeket elvégeztek, is csak akkor jártak sikerrel, ha a madarakkal való találkozás után azonnal visszafordultak volna.

Tom Hanks, aki addig nem nyugszik, amíg el nem játszik minden egyes átlagos amerikait. A repülőgép-szimulációk dramatizált, filmes változata

A kapitányt, a másodpilótát és a legénységet mind kitüntették, mind a polgármester Michael Bloomberg, mind a leköszönő elnök, George W. Bush, mind a választott elnök, Barack Obama méltatta érdemüket. Bloomberg még a város kulcsait is átadta Sullenbergernek. 2013-ban még a San Diegoi Repülési és Űrmúzeum Hírességek falára is kikerült az egész legénység. Sullenberger kapitányt, népszerű nevén Sullyt, azóta is hősként tisztelik.

42 komment

Volt egyszer egy Amerika - XIX. rész

2018. december 25. 22:50 - Balázs Nádasi

Az Apollo-8 és a Földkelte

50 éve, 1968. december 24-én az Apollo-8 misszió asztronautái, Jim Lovell, Frank Borman és William Anders voltak az első emberek, akik Földkeltét láttak a világon. Ők hárman voltak az első emberes utasai a Saturn-V rakétákkal űrbe kilőtt Apollo-kapszuláknak. Miután majdnem 3 napig (68 óráig) tartott az út a Holdig, az űrkapszula utasi tízszer kerülték meg a Holdat 20 óra leforgása alatt, fényképeket készítettek, és 24-én este bejelentkeztek az addigi világtörténelem legnézettebb tévéműsorába is, és felolvastak tíz verset a Teremtés Könyvéből. Jogosan érezhették úgy nem csak az amerikaiak, hanem mindenki a világon, hogy mérföldkőhöz érkezett az emberiség.

Az ikonikus fotó, Bill Anders fényképe. Egész addig ember még nem látott Földkeltét. A Time magazin szerint azon 100 fénykép egyike, amelyek megváltoztatta a világot. Anders korábban már lefényképezte a Hold sötét oldalát, de egyszer csak meglátták a Földet: "Ez volt az egyetlen szín az egész univerzumban."

1944-re a második világháború már elveszett volt a németek számára, valószínűleg a Normandiai partraszállás nélkül is. Innentől kezdve a szovjet és a szövetséges csapatok egymással versenyeztek, melyikük tud nagyobb területet kihasítani a már legyőzött, de még ellenálló Harmadik Birodalommal szemben. (A szovjetek és mai napig az oroszok Nagy Honvédő Háborúnak mondják a második világháborút, az USA-ban pedig a résztvevők generációja a Legnagyobb Generáció nevet kapta -- ők azok, akik gyerekek voltak a Nagy Depresszió idején, és fiatalok a világháború idején). Nem csak a területért folyt a verseny, de műkincsekért és a német birodalomnak dolgozó tudósokért is. Így került több egykori meggyőződéses náci tudós is amerikai illetve szovjet laboratóriumokba, hogy a német technológia titkait megosszák elfogóikkal; szabályos fejvadászat volt ez a tudósok után. A legnagyobb fogás Wernher von Braun volt, az SS-őrnagy és náci párttag; zseniális mérnök volt, de hadifoglyok és politikai foglyok, zsidó és roma emberei ezreit dolgoztatta halálra, hogy rakétákat építsen. Ő lett az amerikai űrprogram egyik atyja is; életét tudásának köszönhette, ugyanis az SS-eket az amerikaiak és a szovjetek is rögtönítélő katonai bírósági döntéssel vagy szimplán tárgyalás nélkül lőtték agyon a háború végén.

Image result for wernher von braun space race

A náci háborús bűnös Wernher von Braun a háta mögött a Saturn-rakétákkal, már a NASA alkalmazásában

A második világháborút lezárva gyakorlatilag majdnem-azonnal elkezdődött a hidegháború is, amelyik űrversennyel is együtt járt; mindenki tudta, hogy azok, akik képesek rakétát lőni az űrbe, képesek interkontinentális rakéták előállítására is. 1957-ben amerikai rádióamatőrök megdöbbenve fogták a "beep-beep-beep" jelet az űrből; az oroszok Szergej Koroljov vezetésével a Szputnyik (Útitárs) műholdat sikeresen ki tudták lőni. Ez az amerikaiak rettegését és válaszát azonnal kiváltotta; a Szputnyik-krízis volt a NASA létrehozásának is elsődleges oka. Eisenhower a fellövés után 5 nappal bejelentette: az oroszok megelőzték az amerikaiakat technológiai fejlettség tekintetében, és ha ez így marad, akkor az katonai veszélyt is jelent. (Arthur C. Clarke, aki már a legnagyobb sci-fi írók egyike volt akkorra, egyenesen kimondta: a Szputnyik másodlagos hatalommá degradálta az USA-t. Ez nyilván nem maradhatott így.) A NASA 1958-ban nem csak polgári célú űrkutatás céljával jött létre, hanem védelmi céllal is: az űrből érkező fenyegetéseket is ők voltak hivatottak kivédeni. (Egy másik folyamánya az lett a Szputnyik-krízisnek, hogy dollárszázmilliókat öltek az oktatási rendszerbe akkor, hogy világelsővé tegyék az amerikai oktatást.)

A NASA 1958-ban elindította a Mercury-programot, 7 asztronautával (ők voltak a Mercury-7): Virgil Ivan Gus Grissom, Donald Kent Slayton, Alan Bartlett Shepard, Leroy Gordon Cooper, Walter Marty Schirra, Malcolm Scott Carpenter és John Herschel Glenn. Utóbbi élt legtovább, 2016-ban halt meg, míg Grissom halt meg legelőször közülük, már az Apollo-program asztronautájaként, az Apollo-1 parancsnoki moduljában, a földön, amikor tűz üzött ki rövidzárlat miatt. (Grissom felügyelő az ő nevét viseli a CSI sorozatban, illetve a Star Trekben több hajót is USS Grissom-nak hívnak.)

A program 1963-ig tartott, a Mercuryt előbb a Gemini-, majd az Apollo-program váltotta fel, már egyértelműen a Holdra szállás céljával. Ezt rótta ki nekik feladatul a népszerű elnök, JFK, akit 1963. november 22-én halálos találat ért. Aki már akkor élt, azok számára örökre bevésődött az a pillanat emlékezetükbe, amikor meghallották a halálhírt, pont úgy, mint az én generációm számára a 2001. szeptember 11-i támadás napja. Én akkor tudtam, hogy ez háborút jelent; az 1963-ban élők pedig féltek attól, hogy ez háborút fog jelenteni (a szerző nagymamája például elmondta, hogy a halálhír meghallásakor leült a kerítés mellé, és sírt, mert félt attól, hogy atomháború fog következni). Szerencsére nem így történt, az elnök utóda, Lyndon Johnson pedig bejelentette, hogy elődje tiszteletére az új NASA-központot Kennedyről fogják elnevezni.

John Fitzgerald Kennedy 1962. szeptember 12-én jelentette be, hogy az amerikaiak a Holdra tartanak: "Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra! Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra még ebben az évtizedben, és még többet is teszünk, nem azért, mert ezek könnyű dolgok, hanem mert nehezek; mivel ezek olyan célok, amelyek szükségessé teszik, hogy a legtöbbet nyújtsuk, legtöbbet hozzuk ki képességeinkből és energiáinkból, mivel ez egy olyan cél, amelyet hajlandóak vagyunk elfogadni, nem vagyunk hajlandóak elhalasztani, és mivel ezt a célt és más célokat is, teljesíteni akarunk."

A Rice Egyetemen, Texasban elmondott beszéd részlete 1962-ből

Kennedy célkitűzése jól haladt, a NASA a nyilvánosság érdeklődésétől övezve is egyre több célt tudott teljesíteni (bár volt pár zökkenő), az oroszok pedig lemaradtak: már csak azért is, mert Koroljov 1960-ban előbb szívinfarktust kapott, és egyre kevesebbet tudott dolgozni, 1966-ban pedig meg is halt. (1938-1944 között száműzték a Gulagra, és ez kihatott egészségére is. Csoda, hogy túlélte: napi szintű halálfélelme volt, hogy ki fogják végezni amiatt, mert hadititkokat tud.) Ember nélküli indítások után 1968-ban az Apollo-7 már kilépett az űrbe emberekkel a fedélzetén: 11 napig keringett a Föld körül. Az Apollo-8-at ezek után indították útnak, amikor már eléggé biztosak voltak abban, hogy nem fog felrobbanni menet közben. 1968. december 21-én volt a visszaszámlálás, aminek végén a három asztronauta először szabadultak ki el a Föld gravitációs vonzása alól. (Ezt persze úgy kell érteni, hogy kivéve, ha az oroszok titokban kilőttek pár embert az űrbe, anélkül, hogy eltalálták volna a Holdat. Lehetséges, hogy több, 50 vagy annál is több éve halott szovjet asztronauta van úton valahol a Naprendszerben.) December 24-én érték el a Holdat, és álltak holdkörüli pályájára. Karácsony tiszteletére pedig bejelentkeztek, és a Bibliából olvastak fel. Anders olvasta fel az első négy verset, Lovell öttől nyolcig, és Borman a kilencedik és tizedik verset, és ezzel ért véget az adás. 1200 újságíró követte az eseményt, de az semmi: egyes becslések szerint a Földön élő minden negyedik ember figyelte élőben az eseményeket. A televíziós közvetítés még egy Emmyt is nyert!

Az Apollo 8 bejelentkezik, és a Teremtés Könyvének legelejét felváltva olvassák fel

Borman a tizedik vers után ezzel zárta az adást: "Az Apolló 8 legénysége nevében, elköszönünk jó éjszakát, jó szerencsét, és boldog karácsonyt kívánva -- és Isten áldjon mindannyiatokat a jó öreg Földön!" Az asztronauták sértetlenül hazaértek, noha tudták, hogy előzetesen 50%-nál jobb esélyük nem volt erre. Jelentősége ennek akkora volt, hogy a Time magazin az Apollo-8 legénységet választotta az Év Emberének az 1968-as évre.

Related image

Az év emberei, 1968

Bő egy évvel később, 1969. július 20-án az Apollo-11 legénységéből két fő, Neil Armstrong és Buzz Aldrin, megtették az ember első, az egyhatodnyi gravitáció miatt némiképpen bizonytalan lépéseit a Holdon, valóra váltva Kennedy elnök ígéretét, de az már egy másik történet. Könnyen lehet, hogy a Földkelte fénykép inspirálta a Föld napjának 1970-től kezdődő évi megünneplését is. Ahogy Anders mondta: "Ez az egyetlen otthonunk, amink van, és mégis el vagyunk foglalva azzal, hogy lövöldözünk egymásra, nukleáris háborúval fenyegetőzünk, és öngyilkosságra készülünk robbanó mellényben."

Image result for commemorating stamp the Apollo 8 flight around the moon

Az USA postaszolgálata által kiadott emlékbélyeg

Az Apollo-8 Hold körüli útjának leghíresebb feldolgozását Mike Oldfield végezte el, 1994-ben, az Arthur C. Clarke-nek dedikált The Songs of the Distant Earth (Dalok a távoli Földről) című albumán (Clarke-nak 1986-ban jelent meg ugyanilyen címmel egy könyve, ezt tartotta kedvenc könyvének; érdemes elolvasni, magyarul 1990-ben adták ki). Az album elején elhangzanak a versek Anders olvasatában; az első három és a negyedik fele. 

Szólj hozzá!

Volt egyszer egy Amerika - XVIII. rész

2018. december 25. 14:00 - Balázs Nádasi

Az Észak-amerikai légvédelmi parancsnokság Mikulás-figyelője

Most, hogy a napokban Donald Trump, az USA 45-ik elnöke ismét bohócot csinált magából, amikor egy betelefonáló 7 éves gyerektől megkérdezte, hogy "Te még hiszel a Mikulásban?", érdemes egy picit megállnunk, és megdöbbennünk: hogyhogy az elnökhöz ilyen telefonokat kapcsolnak be? Milyen különös szokás ez, talán az Egyesült Államok hadserege nyilvántartja a Mikulás mozgását?

Igen, 1955 óta.

President Donald Trump and First Lady Melania Trump answer calls from people calling into the NORAD Santa tracker phone line at the White House on December 24, 2018.

Az elnök felesége telefonon válaszol a betelefonáló gyerekeknek, éppen hol van a Mikulás. Eközben az elnök kioktat egy hétévest, hogy ideje felnőnie

1955-ben kezdődött az egész. A Colorado állambeli Sears Roebuck & Co. vállalat hirdetést adott fel egy helyi lapban. Azon gyerekeknek, akik kíváncsiak voltak arra, hogy éppen hol van a Mikulás, elég volt egy számot felhívniuk, hogy tájékozódhassanak a cégnél; az ötletgazda bizonyára sok telefont és komoly reklámhatást várt. A telefonszámot véletlenül elnyomtatták, és emiatt a gyerekek a Kontinentális Légvédelmi Központot hívták fel. Ott is egy pirosdrótos telefonszámot, amit elvileg csak egyetlenegy négycsillagos tábornoknak volt szabad ismernie. Ha ez a szám csörgött, csak egy dolgot jelenthetett: azt, hogy kitört a harmadik világháború.

Harry Shoup ezredes volt ügyeletben. A hideg lelte, amikor a telefon megcsörrent. Felvette, ám meglepetésére egy négycsillagos ezredes hangja helyett egy négyszavas mondatott hallott egy kisgyerektől: "Ez a Mikulás száma?" ... "Ez valami vicc??" kérdezte szigorú hangon. A kisgyermek erre elsírta magát.

Szerencsére az ezredest, aki egy nagyon szigorú és pedáns ember volt, áthatotta az ünnep szelleme, és rögtön átkapcsolt apa-üzemmódba. "Ez persze, hogy a Mikulás száma! Ho-ho-ho! Jó kisfiú voltál idén?" Pár percig beszélgetett a felvidámuló gyermekkel, aki elsorolta, milyen játékokat szeretne, majd kérte a fiú anyját a telefonhoz. Elmondta neki, hogy ezt a számot soha többé nem hívhatják, mert ez egy katonai szám. Az anyuka viszont felhívta az ezredes figyelmét arra, hogy nézze meg a mai lapot, azon milyen szám van nyomtatva. 2-6681. Egyetlen számmal eltért a Sears Roebuck cég számától. Egyetlen szám, és egy titkos katonai számot hívtak.

shoup.jpg

Harry Shoup ezredes és a rossz számmal megjelenő újsághirdetés. Kitört volna a harmadik világháború? Vagy csak a Mikulás jön? "Gyerekek, győződjetek meg róla, hogy a jó számot hívjátok!", olvasható az elgépelt telefonszám alatt

Amint a némiképp elbizonytalanított Shoup ezredes letette, ismét csörgött a telefon. Megint a Mikulást keresték. Shoup arra utasította az embereit, hogy válaszoljanak a gyerekek kérdéseire, amíg ő egy új, tényleg titkos vonalat létesít a Pentagonnal. Ő és az összes beosztottja az egész estét azzal töltötték, hogy kisgyerekek kérdéseire válaszoltak. És ezzel nem ért véget a történet! 24-én este az ezredes ugyanis elhozta feleségét és két kislányát a Központba, ahogy az szokása volt. Megdöbbenésére azt látta, hogy a beosztottjai megpróbálják megtréfálni: a képernyőre, az északi féltekére kitettek egy szánt, amelyet nyolc azonosítatlan rénszarvas húzott. "Ez meg mi?", kérdezte. "Ó, csak egy kis móka, ezredes úr", válaszolta valaki. Az ezredes pedig ünnepi hangulatban volt: felhívta a helyi rádiót, hogy ő Shoup ezredes, és csak szeretné tájékoztatni a közösséget, hogy valami azonosítatlan repülő tárgy érkezik a messzi Északi-Sarkról, de ők megfigyelés alatt tartják. Ezek után a rádióadót óránként felhívta, hogy a Mikulás szánja épp merre tart.

És ezzel megszületett az USA egyik legnemesebb karácsonyi tradíciója. A NORAD (Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság, a Kontinentális Légvédelmi Központ utódja) azóta is minden évben működteti Mikulás-figyelő szolgáltatását, és tájékoztatja az amerikai (és a többi országbeli) gyerekeket arról, hogy éppen merre jár a Mikulás. "Csak nekünk van meg hozzá a megfelelő technológiánk, szakértelmünk", vallják. Műhold-felvételek, radarképek, sugárhajtású repülőgépekről készült felvételek, térfigyelő kamerák mind a Mikulás-figyelő rendelkezésére állnak, nyolc nyelven több, mint 2 millióan követték idén a Mikulás útját. A Mikulás-figyelés központja azóta is Colorado államban van, Colorado Springsben, ahol 20 órás szolgálatot lát el 1500 önkéntes, tavaly 126 000 hívást fogadtak. Az egyik tavalyi hívót arról értesítették, hogy a Mikulás éppen Maine államban van, de nem tudják, hogy a hívóhoz mikor érkezik majd ki; de az biztos, hogy addig nem, amíg a fiú nincs az ágyban. A telefon koppant, és a gyermek meglepett anyukája vette fel, hogy a srác elrohant lefeküdni. A Mikulás-figyelőnek honlapja is van: https://www.noradsanta.org/

1980-as Mikulás-figyelésről hangfelvétel

Shoup ezredes nagy tisztelettel övezve ment nyugdíjba. A hívás 25-ik évfordulóján tudta csak meg a közvélemény, hogy ki ő. 91 évesen temették el 2009-ben, F-16-osok repültek el a temetésén tisztelegve neki. A sírkövére az került: Mikulás-ezredes.

Image result for harry shoup norad

Harry Shoup ezredes sírköve. A második világháború, a koreai háború, a vietnami háború veteránja. Mikulás-ezredes.

Az első amerikai First Lady, aki részt vett a Mikulás-figyelésben, Michelle Obama volt,  aki hat évig volt önkéntes. Melania Trump az ebben való részvételt átvette elődjétől, és egyik legjobban kedvelt szokásának nevezte. (Bár lehet, hogy férjét, az elnököt, nem kellett volna ebbe belevinni.)

Szólj hozzá!

Volt egyszer egy Amerika - XVII. rész

2018. december 23. 17:04 - Balázs Nádasi

A puritánok és a karácsonyfa

Eljött hát az idei év karácsonya, mindenki készülődik a családi ebédre-vacsorára... vagy, rohan ajándékokért, esetleg nagybevásárlást végez, hiszen 24-e déltől 27-e hajnalig zárva lesznek a boltok... de majdnem mindenki feldíszítette már a karácsonyfát -- bár azt hagyományosan korábban csak 24-én tették meg --, mint a karácsony elmaradhatatlan kellékét. Nem is arról fogok írni, hogy ezen a napon mit ünneplünk; van, akinek ez a szeretet ünnepe, van, ahol Jézus születésének évfordulója, van, ahol azt ünneplik, hogy végre egyre világosabbak lesznek a nappalok (korábban meg volt, ahol Mithrászt, Hóruszt ünnepelték, esetleg Szaturnáliát tartottak, vagy a Jult ünnepelték meg), most mindössze arról fogok írni, hogy hogyan és miként, mikortól része az amerikai kultúrának a karácsonyfa állítása. Vagyis inkább az ellenkezőjéről, hogy volt, amikor betiltották az ünneplését.

The Vikings also celebrated Christmas with Christmas trees

Ez egy karácsonyfa? A germán népeknél az örökzöld fenyőfákat Jul ünnepségen feldíszítették a fák szellemeinek tiszteletére, azokat körülülték, körültáncolták, bőségesen lakomáztak, sőt, még áldozatokat is hoztak Odin, Freya és a többi isten tiszteletére

Puritánoknak azokat az angliai vallásos embereket nevezzük, akik a XVI. század legvégén, XVII. század elején szembe kerültek az anglikán egyházzal, az angol abszolutizmussal, és kálvinista alapon az egész egyház megtisztítását követelték; számukra a római katolikus külsőségek megőrzése behódolás volt a pápaságnak, így nem fogadták el Canterbury érsekét sem lelki vezetőjüknek. Mivel Angliában nem nézték őket jó szemmel, sokan vándoroltak közülük ki a kolóniákra (jó páran közülük előbb Hollandiába) -- ők voltak az első igazán nagy lélekszámban megjelenő bevándorló csoport az Új Világban. A letelepedési engedély megadásával az angol uralkodó megszabadult belső problémái egy részétől, és letelepíthette őket a lehető legrosszabb gyarmaton, ami akkoriban létezett: az észak-amerikai kolóniákban. Ekkoriban a már létező amerikai kolóniák szegények voltak, állandó bennszülött támadásoknak kitettek, viszont az uralkodónak is szüksége volt arra, hogy legyen valaki ott, aki belakja a helyet (azaz megóvja az uralkodó földjét a spanyoloktól, franciáktól), munkálja a földet, adót fizet -- win-win szituációnak tűnt.

Related image

A puritánok megérkeznek Amerikába (Desembarco de los puritanos en América), Antonio Gisbert festménye, 1868.

Ezek a puritánok borzalmasan, elviselhetetlenül erkölcsösek voltak (gondoljunk csak Nathaniel Hawthorne A skarlát betű-jére), és Új Angliában (New England-nak a mai USA északkeleti kisebb államait nevezzük: Maine-t, Vermont-ot, New Hampshire-t, Massachusetts, Rhode Island és Connecticut államait, persze akkoriban ezek még nem voltak külön államok, hanem egyben voltak egy közös terület; vesd össze Nova Scotia-val, Új-Skóciával) egy új, tisztább, erkölcsösebb, nemesebb egyházat akartak felépíteni. Szentül hitték, hogy az ember eredendően bűnös, esendő, tisztátlan, ennek értelmében az emberiség nagy részére örök tűz és kárhozat vár; és hogy csak Isten segítségével lehetséges az embernek megtisztulnia. A megváltást csak kemény munkával, zsugori takarékossággal, és magas erkölcsökkel lehet csak remélni -- elérni nem, mert a mindentudó Isten előre meghatározta mindannyiunk sorsát, vélték ők. Érdekességképpen megjegyzem, hogy az üzleti életben elért sikert (feltéve, ha kemény munka, zsugori takarékosság és magas erkölcs eredményezte) egy jelnek vették, hogy az illetőnek van esélye a megváltásra. Kezdettől fogva szorosan összekapcsolódott a puritán egyházközösség és a puritán kormányzat egymással; a pennsylvaniai amishokra vagy az utah-beli mormonokra lehetne gondolni, ha hozzájuk közel álló, ám ma is létező vallási irányzatot szeretnénk keresni. Templomba járni szó szerint kötelező volt, és a vallási intoleranciájuk pedig eléggé magas. Nem önmagában az élvezetet ítélték el, hanem a frivolitásba, tivornyába, hőzöngésbe, önmagából való kivetkőzésbe átcsapó élvezetet; bort ittak például, de a részegséget elítélték. Állandó harcban álltak saját lelkiismeretükkel, és többnyire veszítettek; Henry Louis Mencken, XX. századi amerikai kritikus találó megjegyzése szerint a puritanizmus nem más, mint az attól való félelem, hogy valahol, valamikor, valaki, boldognak érezheti magát.

"The Puritan Governor interrupting the Christmas Sports," by Howard Pyle c. 1883

Howard Plye 1883-ban készült festménye: A puritán kormányzó félbeszakítja a karácsonyi sportokat (The Puritan Governor interrupting the Christmas Sports)

A nőknek természetesen nem voltak politikai jogaik, ahogy egy föld nélküli férfinak sem, vagy egy földdel ugyan bíró férfinak, ha éppenséggel nem iratkozott fel a puritanizmusra. (Az általuk kiutált telepesek alapították meg Penn Erdejét -- azaz Pennsylvaniát, ahol a teljes vallásszabadság elve érvényesült.)

Mivel tanításuk szerint gyermekként senki sem tudja átélni Isten kegyelmét, tehát csak felnőtt fejjel lehet valaki a kongregációjuk része, így kötelességüknek is érezték mások, elsősorban saját gyermekeik felvilágosítását, mint egy szigorú, de segítőkész szülő; iskolákat is emeltek, és ők alapították meg Harvard egyetemét is, mert teológiában képzett lelki vezetők nélkül nem tudták volna elképzelni életüket, annyi módon el lehet tévelyedni. Egy európai faluhoz képest egy észak-amerikai puritán kolónia már csak emiatt is pezsgő szellemi élettel bírt, ugyanis megállás nélkül vitatkoztak azon, hogy mi helyes, és mi nem. Tiltólistára kerültek a különböző sportok, játékok, a színház, úgy általában minden vasárnapi tevékenység a templomba járáson kívül (a vasárnap az imádkozás napja, nem a munkáé, főleg nem bármilyen élvezeté). A vadászat is tiltva lett, nem azért, mert az az állatnak fájdalmat okoz, hanem, mert a vadásznak örömet, ekképpen minden ketrecharc (akkoriban népszerű szórakozása volt a köznépnek a kakasviadal, vagy bármilyen állatok egymásnak eresztése). A nem-örömszerzés, hanem a kemény munka érdekében elvégzett sportokat persze engedték: a futást, birkózást, vívást, sőt, a halászatot, solymászatot és az élelemszerzés érdekében végzett vadászatot. Minden tevékenységnek azt a célt kellett szolgálnia, hogy Isten nagyobb dicsőségét hirdesse, nem pedig azt, hogy az azt végző bármilyen élvezetet találjon benne, vagy hírnévre tegyen szert. A téli napforduló esetében pedig úgy döntöttek, hogy akkor Jézus születését megünnepelni, hát abszolút elfogadhatatlan, helytelen, sőt: miután 1645-ben kivették az ünnepek közül a karácsonyt, Massachusetts-ben 1659-ben egyenesen betiltották a karácsonyozást (egyik, a történészi véleményekkel megegyező, jogos érvük szerint Jézus valószínűleg ősz végén született, egészen biztosan nem tél idején akartak a római birodalomban népszámlálást tartani, nem beszélve arról, hogy Jeremiás könyvének 10. fejezetének első versei pont arról szólnak, hogy nem szabad eltanulni a pogányok útját, akik fát díszítenek fel arannyal-ezüsttel).

Massachusetts Öböl Kolóniája ezt a döntést hozta: "Hogy megelőzzük azokat a zavargásokat, melyek ezen bíróság hatálya alá tartozó különböző helyeken megtörténnek, olyanok érvei által meggyőzetvén, akik ilyen babonás fesztiválokat mai napig látnak különböző más országokban, Isten mindenhatóságának és mások becsületének nagy megbecstelenítésére, ezáltal tehát ezen Bíróság és annak Tekintélye által elrendeltetik, hogy bárki, aki találtatna ilyen eseményeken, mint a Karácsony vagy más efféléken, melyek a munkától való tartózkodással, tivornyázással vagy másképpen megbotránkozást okoznak, minden ilyen esetben, mint mondtuk, minden egyes ember, aki vétkes, öt schillinget, mint büntetést, fizessen be a hatóságoknak."

Image result for puritans ban christmas

Nesze neked Karácsony, te sátáni praktika

A karácsony ugyanis egyértelműen nem csak, hogy pogány eredetű, de ráadásul vidámsággal, jókedvvel, evészettel-ivászattal járt együtt. Természetes volt, hogy nem maradhatott, hiszen az eredeti céltól, a lelki tisztaságtól és Krisztus eljövetelétől vonta el a figyelmet. A puritán vezetők mondása amúgy is az volt, hogy azok számára, akiknek minden nap egy ünnepnap, nincs szükség külön ünnepnapokra. (“They for whom all days are holy can have no holiday.”Az ilyen eredetű ünnep a puritánok kényes erkölcseinek nem felelt meg, ám a tiltásuk és tartózkodásuk a XIX. század elejére elhalt: ekkor rengeteg új bevándorló érkezett az USA-ba, főleg írek, németek és angolok, nagyjából 12 milliónyian (1800 körül mindössze 5 milliónyian lakták az USA-t!), így a puritánok egyszerűen felszívódtak az embertömegben, jókedv-ellenességük egyszerűen eltűnt, az új bevándorlók  pedig hozták magukkal az európai szokásaikat, ünnepeiket, így a karácsonyfa-állítás és az ajándékozás szokását is. A karácsonyt végül 1870-ben nyilvánította ünnepnapnak az amerikai Kongresszus.

De miért és mikor lett feldíszítve a karácsonyfa? 

Mint írtam, maga az ünnep pogány eredetű: a téli napfordulót majdnem mindenhol megünnepelték. Maga a fa feldíszítésének hagyománya a germán legendák homályába vész. A germánoknál a téli napforduló idejére eső Jul fesztiválkor az örökzöld fenyőket körbe ülték, táncoltak, ittak, ettek, mulattak, és hatalmas tüzeket gyújtottak a fény visszatérését, a Nap újjászületését ünnepelve. (Ebben az a fontos, hogy míg minden más növény télen elhal, a tűlevelű örökzöldek ilyen időben is életerősek, zöldek maradnak.) Bár a kereszténység elterjedt az V. század körül Észak-Európában is, az egyszerű emberek nem mondtak le a Jul ünnepségről (a skandináv nyelvekben a karácsonyfa neve mai napig ebből a szóból származik), ezért a keresztény papság igyekezett összekapcsolni a két ünnepet: Jézus születését és a Jult, így lett az a Karácsony ünnepsége. A középkorban a téli napfordulót továbbra is megünnepelték -- bolondünnepekkel.

Ilyenkor nem csak, hogy fesztiváli hangulat volt (gondoljunk csak újévre), amikor gyakran beöltöztek az emberek különböző jelmezekbe (mint Szaturnáliakor vagy farsangkor), hanem ráadásul a szegények a tehetősebbek ajtaján kopogtatva enni-inni kértek, különben baj lesz (mint Halloweenkor). Ezek a bolondünnepek gyakran lerészegedésig és kimerülésig folytak.

Bolondok fesziválja, Pieter van der Heyden metszete

Egy ilyen középkori bolondünnepről írja Ráth-Végh István: "Istentisztelet folyik a főoltár előtt, de nem rendes áldozópap tartja, hanem a bolondpüspök. (Episcopus stultus.) A diakonusok és subdiakonusok választották maguk közül, aminthogy az egész cécót is ők rendezték. A bolondpüspök teljes egyházi díszben mondja a misét, de micsoda kerge gyülekezet rajzik körülötte! Groteszk álarcos pofák; medvének, farkasnak és egyéb vadállatnak bőrébe bújt, sőt olyankor a saját ruháikból teljesen kibújt fiatal szerpapok; derekukat női ruhában riszáló más papi személyek -- szóval, egy farsangba illő, bomlott, viháncoló férficsorda. [...] A füstölőben tömjén helyett ócska cipőtalpakat égettek s a püspök előtt lóbálták, hogy a füst az orrába menjen. Mise végeztével a duhaj bolondok kitódultak az utcára, felkaptak trágyával megrakott társzekerekre, végigkocogtak a városon és a látványosságra odacsődült kíváncsiakat lógolyóbisokkal meglődözték." 

Az ajándékozás szokása csak a XVII-XVIII. században kezdett elterjedni, főleg a protestáns egyházakban. Ekkorra a bolondünnepek megtartásának a szokása elhalóban volt, újévre korlátozódott. Az ajándékozás szokása persze sokkal régebb óta fennállt, de nem volt a vallási hagyomány része. A keresztény hagyomány a három bölcshöz kötötte, akik ajándékot vittek a gyermek Jézusnak, annak ellenére, hogy a Bibliában nem a születése idején jönnek, és nem esik szó sem a számukról, sem nevükről, csak arról, hogy leborultak előtte és tömjént, mirhát és aranyat adtak neki; de csak miután előbb Heródeshez járultak, nála kérdezvén, hol található a zsidók királya (Heródes emiatt rendelte végül el a két év alatti gyermekek megölését, azaz, a születés után  legalább egy, de maximum két évvel érkeztek, számuk nem ismert, de mivel három ajándékot hoztak, emiatt szokás őket háromnak mondani, annak ellenére, hogy a szír vagy örmény egyházban például tizenketten vannak.) Az ajándékozás szokása általánosan elterjedni a XIX. században kezdett, akkor is inkább Mikulás-napon, az USA-ban viszont egyértelműen kimutatható, hogy 1823-ban az eredetileg névtelenül (később Clement Clarke Moore-nak tulajdonított) megjelent gyermekversnek, a Szent Miklós látogatása vagy közismertebb nevén A Karácsony előtti éjjel című versnek nagy hatása volt az amerikai Karácsony-ünnepségre és magára az ajándékozás szokására, amit csak megerősített a köztudatban az 1843-as regény, Charles Dickenstől a Karácsonyi Ének. (Ez az a híres történet, amiben egy idős, zsugori embert meglátogat a karácsony három szelleme, aki a végén mindenkit megajándékoz.) Ekkor alakult ki, nem kis részben ennek a versnek a hatására, az, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat, rénszarvas-meghajtású repülő szekéren, a karácsony előtti estén, a kéményen át érkezik, és a kikészített harisnyába tölti az ajándékokat.

Minden bizonnyal Németországból, a XVI. századból származik az a szokás, hogy az emberek hazahozták, a lakásukba állították a fenyőfát, és elkezdték azt fel is díszíteni, az első írásos említés erről 1531-ből származik. (Egyesek szerint Luther Mártonhoz is köthető ez a hagyomány.) Az biztos, hogy az USA-ban Pennsylvania német telepesei hozták magukkal a hagyományt az Óhazából: ők már a XVIII. században, még a függetlenségi harc előtt is feldíszítették a közösségeik fenyőfáit ilyenkor, ám a XIX. század közepéig a nem-német amerikaiak számára a fenyőfa-díszítés, karácsonyfa-állítás pogány szokásnak számított, és nem is éltek vele.

Változást az hozott, hogy 1846-ban Angliában Viktória királynő, és férje, a német Albert herceg az illusztrált London News újságban úgy jelentek meg, hogy gyermekeikkel körülállnak egy fenyőfát. Viktória elődjeivel ellentétben népszerű volt alattvalói körében, így átvették a karácsonyfa állítás divatját tőle, a divatból pedig szokás, majd hagyomány lett. Az USA-ban talán ez az angol hatás is kellett, hogy elterjedjen a szokás; 1856-ban Franklin Pierce volt az első elnök, aki ilyen karácsonyfát állíttatott fel. A XIX. század végére pedig már biztosan népszerű volt a fa állításának és díszítésének szokása, hiszen Németországból karácsonyfa-díszeket importáltak, ami azt jelenti, hogy már volt piaci méretű igény is ilyenre. Az, hogy gyertyák helyett vllanyégőkkel díszítsék a fát, Thomas Edison egyik segédjétől, Edward Johnsontól származik, 1882-ből; 1890-re már a karácsonyi villanyégők tömeggyártása is elkezdődött, bár ekkoriban a legtöbben otthon készített díszeket tettek fel a karácsonyfájukra, a német-amerikaiak pedig aszalt gyümölcsöket, marcipán-édességeket és mézeskalácsokat, azaz, a szaloncukorral való díszítést innét lehet eredeztetni.

Related image

1846, London News

Nagyüzembe a karácsonyfa-állítás 1933-ban kapcsolt, amikor a Rockafeller Center előtt felállították az első óriás-fenyőfát: azóta ez megszakítatlan hagyomány. 2007 óta a Rockafeller Karácsonyfát olyan 30 000 LED-égővel díszítik fel minden évben,  amelyek hosszú 5 mérföldnyi hosszú. Az USA-ban jelenleg is 15 000 "fenyőfa-farmon" 350 millió fenyőfát nevelnek közel 1500 négyzetkilométeren, mindet arra a célra, hogy valamikor majd karácsonyfa legyen belőlük.

Related image

Azaz nagyjából elmondható, hogy a puritánoknak igazuk volt, amikor teológiai érvek alapján úgy döntöttek, hogy Karácsonykor nincs mit megünnepelni, mivel az nem egy keresztény ünnep; viszont a régi idők homályába vesző időktől fogva él az emberekben a vágy megünnepelni azt, hogy mostantól kezdve egyre világosabbak a napok, igényük van arra, hogy néha-néha kirúgjanak a hámból, jól érezzék magukat. Az, hogy ezt milyen formában teszik, adott társadalom kultúrájának kérdése csupán: mind a Szaturnália, mint a Jul-ünnep, mind a bolondünnepek, mind a mostani, ajándékozós-karácsonyfaállítós-családdal együttlevős karácsony egy ünnep.

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kíván: a szerző

----------------------------------------

Bónusz track: A közhiedelemmel ellentétben nem a Coca-Cola cég találta ki a kövérkés, joviális, jókedvű Mikulást, amelyik ajándékokat hoz Karácsony előestéjén, ők csak felhasználták a már létező, élő hagyományt.

Image result for coca cola santa claus christmas

A sok Coca-Colás Mikulás-reklám közül az egyik. Aki sok kólát iszik, ennyire fog elhízni

A következő képet  a korábbi cikkekben már megidézett Thomas Nast rajzolta, 1878-ban, ekkorra már a fehér szakállú, piros ruhás, azt hasán fekete övcsattal összefogó Mikulás figurája már kialakult. Hogy miből? Az már másik történet, de talán nem csak Szent Miklóshoz van köze, hanem Odinhoz is, lásd Nast képe után:

Image result for thomas nast santa claus

A régi hagyomány szerint Jul fesztivál utolsó napján a viking gyerekek egy szalmával teli csizmát helyeztek ki a tűzhely elé, Odin 8 lábú lovára, Slepnirre tekintettel, Odin pedig a szalmáért cserébe a csizmákat édességekkel, gyümölcsökkel és játékokkal  töltötte meg. A mítosz szerint Odin világa, Asgard mellett van Alfheim, a Kilenc Világ egyike, a tündérek otthona, aminek ura Freyr.

Related image

A fehér szakállú, piros ruhás, félszemű Odin, azaz Wotan, azaz Szerda, vállain két hollója, Hugin és Munin. Ho-ho-ho!

2 komment

Volt egyszer egy Amerika - XVI. rész

2018. december 20. 23:15 - Balázs Nádasi

Margaret Chase Smith és az "özvegy-szabály"

AZ USA-ban feltűnően sok családban "öröklődik" a politika, elég, ha a legnagyobb politikai famíliára, a Kennedykre gondolunk (jelenleg is a család több tagja visel tisztségeket, illetve a családba házasodott be maga Arnold Schwarzenegger is), de ilyen a Bush-család ugyanúgy, mint más, Magyarországon kevésbé ismert családok, vagy volt a két elnököt is adó Roosevelt-família; ám magyar ésszel felfoghatatlannak tűnik az is, hogy sokszor a korábban hivatalt viselt házastárs felesége (ritkábban: férje) is politikai pályára lép, kilépve az árnyékból (elég, ha csak a Clintonokra gondolunk, vagy Claire Underwoodra). Ennek az USA-ban régi hagyománya van: "özvegy-szabálynak" is nevezték, ám mára már, elsősorban a nők politikai szerepének felerősödése miatt, kikopott a gyakorlatból. Az eddig leghosszabb ideig, 24 évig, szenátorként dolgozó nő, Margaret Chase Smith is férjének elhunyta után, annak kongresszusi képviselői helyére kerülve kezdett el politizálni.

Image result for margaret chase smith

Margaret Chase Smith, az eddig leghosszabb ideig (24 évig) szolgáló szenátornő

Az USA-ban minden évben november első vasárnapját követő első kedden van általános választás (hogy miért ezen a napon? Olvassa el korábbi cikkemet!) Ezen a napon minden negyedik évben elnököt, minden második évben képviselőt választanak az amerikaiak; minden hatodik évben szenátort, és államonként változó, hogy mikor, de kormányzót, helyi polgármestert, helyi képviselőket, helyi állami szenátorokat, sőt, az iskolaszék vezetőjét, a rendőr parancsnokot, és így tovább. Olyan pozícióra is szavaznak az USA-ban, melyekről nem is hinnénk, hogy választás útján is be lehet tölteni: a későbbi, aktuális szavazás tisztaságát felügyelő bizottsági elnöki székre is! (Így nyert el tavaly egyetlen szavazattal valaki el egy elnöki pozíciót, ugyanis szó szerint ő kapta az egyetlen szavazatot, a sajátját, azt is mint write-in jelölt; az USA-ban ugyanis lehetséges olyanokra is szavazni, akik egyébként nincsenek rajta a szavazólapon, és így még akár szenátor is lehet valaki -- igaz, ez meglehetősen ritka, mindössze kétszer történt az egész amerikai politikatörténetben, egyikük jelenleg is szenátor, Lisa Murkowski 2010-ben így lett Alaszka szenátorasszonya.)

Image result for murkowski write in ballot

Lisa Murkowski szenátorasszony Write-In jelöltként nyert 2010-ben

Viszont vannak olyan helyzetek, amikor nincs lehetőség kiírni új választást az általános választásokig; ezek jellemzően azok az esetek, amikor az év olyan szakában (második félévében) hal meg egy tisztséget viselő politikus, amikor a novemberi időpontig nincs idő kiírni új választást. Ilyenkor az adott állam kormányzója jelöl ki képviselőt vagy szenátort a mandátum hátra lévő idejére (vagy a következő évi általános választásokig). John McCain 2018. augusztus 25-én hunyt el; a novemberi általános választás előtt lehetetlen lett volna speciális választást kiírni. (Ellenben ha valaki előbb lesz jelölt, és utána jár le a földi létének ideje, akkor őt ugyanúgy meg lehet választani, mint Dennis Hof-ot választották meg másfél hónapja, Nevadában; ilyen esetekben az adott állam szabályai szerint kell eljárni, mi a teendő, de ilyenkor sem húzzák le a szavazólapról, hanem általában új, speciális választást szoktak kiírni, hogy ne lehessen győztes valaki a 2. helyről, csak, mert a riválisa meghalt.) McCain utódjául Doug Ducey, a kormányzó, előbb Jon Kylt, majd Martha McSallyt jelölte ki; ők mindössze addig lehetnek szenátorok, amíg a választók meg nem választják választáson az utódot. McCain halálakor komolyan felmerült, hogy Ducey az özvegyet, Cindy McCaint fogja választani, hogy töltse ki a hátralévő pár hónapot a mandátumból.

Miért merülhetett ez fel egyáltalán? Több oka is van. Egyértelmű volt, hogy az, aki az utód lesz, akár csak erre a pár hónapra is, komoly esélyekkel vághat neki az általános választásnak, hiszen akkor ő lesz az inkumbens, a "name-recognition"-ja javul, azaz, jobban felismerik őt a választók, és már ez alatt a pár hónap alatt is országos ismertségre tehet akár szert, pár szavazáskor pedig valósan is bemutathatja, hogy mire lehet tőle számítani. Végül pont azért is választotta Ducey Kylt kijelölt szenátornak, mert ő maga már politikai pályájának végén volt, és egyértelmű volt, hogy nem akart jelölt lenni; ez által elodázható volt a párton belüli összecsapás, ami igazából senkinek sem érdeke. (Amikor a Jeff Flake helyéért menő republikánus előválasztást megnyerő McSally elveszítette a Jeff Flake helyéért menő szintén arizonai választást, akkor Kyl le is mondott a szenátori helyről, és Ducey McSallyt jelölte ki ideiglenes szenátornak, McCain helyére, hogy a következőn már tényleg javuljanak esélyei.) Cindy McCain a szenátusba küldése nem csak tisztelgés lett volna McCain emléke előtt, de egyértelművé tette volna azt is, hogy a kormányzó nem favorizál senkit sem -- ámbár ugyanezt a szándékot Kyl jelölésével is ki tudta fejezni.

Egy másik oka annak, hogy annak idején az özvegyeket jelölték a kormányzók pozícióba az is, hogy egy váratlan haláleset után a családnak szüksége volt bevételre, és így legalább addig biztosítva volt a hátramaradt társ megélhetése, amíg az új jelölt fel nem esküdött, és volt lehetősége az alatt az idő alatt intézni a temetést, különböző ügyeket, volt lehetősége, ha kell, állás után nézni. Az ilyen özvegyek általában semmilyen vizet nem zavartak, meg is jegyezte róluk 1932-ben a New York Sun lap, miszerint "Páran azon Hölgyek közül, akik megörököltek egy széket a Kongresszusban, bebizonyították képességüket, ám többségükről csak annyit lehet mondani, hogy egy hamis lovagi kódnak megfelelve méltósággal és jó ízléssel viselték hivatalukat, csendesen szolgáltak, és még csendesebben hagyták el a Capitoliumot; azon csodálkozva, hogy mégis, azon férfiak, akik kitalálták ezt az öröklött-hivatalt, mire gondolhattak."

Image result for Rebecca Latimer Felton

Rebecca Latimer Felton, az első szenátorasszony. 87 évesen, 9 hónaposan és 22 naposan a valaha volt legidősebb frissen felesküdött szenátor. Thomas W. Hardwick kormányzó jelölte a váratlanul elhunyt Tom Watson szenátor helyére a női emancipációs mozgalomban betöltött szerepét honorálva ezzel. Egyetlen napig, 1922. november 21-től 22-ig volt hivatalban, egyetlen nap után lemondott megválasztott utódja javára.

De nem ilyen volt töltelék-jelölt volt Margaret Chase Smith! A már fiatalon dolgozó, újságíró, női emancipációs mozgalomban részt vevő Margaret Chase 1930-ban ment férjül a nála 21 évvel idősebb Clyde Smith-hez, akit 1936-ban megválasztottak maine-i képviselőnek, és mint titkárnő-beszédíró-kincstárnok tartott férjével. Férje 1940-ben szívinfarktust kapott, és rövidesen el is hunyt, ám politikai végakarataként felkérte szavazóit, hogy feleségét támogassák utódjaként, mert nála jobbat el sem tud képzelni befejezetlen munkája folytatására. A maine-i republikánusok nem is akadályozták meg, hogy a hátralévő negyed évben ő reprezentálja Maine-t, sőt, a speciális választáson demokrata kihívója sem volt, így ő lett az első Maine-ből származó női képviselő a Kongresszusban. Csakhogy Margaret Chase Smith a három hónap lejárta után is úgy gondolta, hogy ő maradna hivatalban, köszöni szépen, és a demokrata kihívóját 65%-35%-os szavazati aránnyal győzte le. További három alkalommal választották őt meg képviselőnek (azaz 1940-1949 között volt alsóházi tag). Munkáját lelkiismeretesen és kiválóan végezte: a világháborúban ő volt az egyetlen civil nő, aki katonai hajó fedélzetére lépett, miután a romboló-gyártás felügyelőjévé nevezték ki; 25 000 mérföldet tett meg hajón a Csendes-óceán déli részén 1944 telén ebben a minőségében. Meggyőződéssel képviselte, hogy nőknek helye van a hadseregben, és ilyen irányú törvényjavaslatokat adott be, Harry S. Truman elnök az egyik ilyen törvényjavaslatát alá is írta, miután azt a Kongresszusban megszavazták.

1948-ban, miután az egyik Maine-beli szenátor bejelentette visszavonulását, Margaret Chase pedig azt, hogy indul az ő helyére. Az egyik legkorábbi grassroot-kampánnyal, kevés pénzből gazdálkodva, de megnyerte először a republikánus előválasztást, úgy, hogy több szavazatot kapott, mint három ellenfele együtt, aztán pedig az általános választást is, 71%-29% szavazati arányban. Népszerűsége annak is volt köszönhető, hogy egyáltalán nem úgy szavazott, mint egy pártkatona, elég gyakran szavazott saját pártja ellenében; lehetőség szerint minden egyes ügyben, ahol szavazott, tájékozódott, tehát pontosan azt csinálta, amit egyébként egy képviselőnek csinálnia kéne.

Az alsóházi tagként már amúgy is ismert szenátorasszony országos hírnévre akkor tett szert, amikor nyilvánosan elítélte az amerikai történelem sok szégyenfoltja közül az egyiket, a mccarthyzmust. Joseph McCarthy szenátor kommunista-üldözésével eleinte egyetértett, de amikor látta, hogy bizonyítékok nélkül tesznek tönkre emberi életeket, akkor élesen kikelt szenátortársa ellen. Saját bevallása szerint kezdetben úgy vélte, hogy McCarthy egy ügyvéd, biztosan jobban ért az ilyen ügyekhez, mint ő, aki újságíró volt, és hogy a demokraták közötti ügyvédek biztosan feltárnák a visszásságokat, ha lennének; ám fokozatosan rájött, hogy a McCarthy kommunista-vádjainak többnyire nincs alapja, és a demokraták egyszerűen félelemből nem tesznek semmit, nehogy őket is a kommunista-vád érje.

1950 június 1-én Margaret Chase Smith felállt a felsőházban, és elmondta azt a tizenöt perces beszédét, amit "A lelkiismereti szabadság deklarációjának" nevezett.

Ebben elmondta, hogy minden amerikainak joga van kritizálni; joga van népszerűtlen nézeteket vallani; joga van ellenállni; joga van független gondolat megfogalmazásához. Ezen jogok gyakorlása egyetlen amerikai számára sem jelentheti azt, hogy akár reputációja, akár megélhetése veszélybe kerüljön. Nem nevezte meg McCarthy-t, csak utalt rá, de egyértelműen kritikája felé, és azon republikánusok felé szólt, akik hagyták, hogy a wisconsini szenátor válogatás és következmények nélkül vádolhasson meg bárkit. "Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Republikánus Párt politikai sikert érhessen el a Hamis Vádak négy lovasának segítségével: a Félelem, a Tudatlanság, a Fanatizmus és a Mocskolódás lovasainak segítségével", idézve meg egy bibliai képet.

A világtörténelem egyik legszebb beszéde volt, példája annak, hogy egy demokráciában ki kell állni a jogainkért, mert mindig lesznek olyanok, akik azokat el akarják nyomni. Bernard Baruch, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt gazdasági tanácsadója szerint, ha ezt a beszédet egy férfi mondja el, ő az USA következő elnöke.

McCarthy demokrácia-ellenes ámokfutása 1954-ben ért végül véget, mikorra Chase Smith férfi kollégái is sorban felszólaltak ellene. Helyzete ekkorra vált tarthatatlanná, és végül 1954 december 2-án a Szenátus 67-22-es arányban elítélte őt. Ezek után McCarthyt kerülték szenátor-társai, hozzá sem szóltak, ha beszédre jelentkezett, tüntetőleg kivonultak a teremből. A sajtó, amelyik korábban minden tettéről beszámolt, még véletlenül sem említette meg a nevét. McCarthy alkoholista lett, és végül mindössze 48 évesen hunyt el.

Margaret Chase Smith politikai karrierje töretlen maradt. 1952-ben felmerült a neve, mint Eisenhower lehetséges alelnökjelöltje, ám azzal hárította el a gondolatot, hogy ha megválasztanák, első dolga Mrs. Truman felkeresése lenne, és elnézést kérne tőle. 1954-ben és 1960-ban is újraválasztották, 1964-ben pedig még az Egyesült Államok elnöki címére is bejelentkezett. 1972-ben 75 éves korában volt az első választás, amelyet elveszített, akkorra már rosszabb volt az egészsége is, ráadásul, bár már 32 éve volt Maine államnak vagy képviselője, vagy szenátora, nem tartott fenn helyi irodát. Bár republikánus volt élete végéig, valójában független volt; gyakran szavazott a republikánus párt ellen, sokszor a demokratákkal; ő pont olyan volt, mint amilyennek az Alapító Atyák elképzelték annak idején a politikusokat (kivéve, hogy nő volt, nem férfi).

A legnagyobb állami kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet, George H. W. Bush elnöktől 1989-ben kapta meg. 97 évesen érte őt a halál, 1995-ben, szülővárosában, Skowhegan-ban. Az, hogy a rózsa lett az USA hivatalos virága 1986-ban, neki köszönhető: még alsóházi tagként napi viseletének részévé tett egy szál rózsát ruhájára tűzve, és évtizedeken át kampányolt a hivatalos elismerés kivívásáért.

margaret_chase.jpg

A kivágott képkocka az Adam Ruins Everything című sorozatból van, tévesen 1953-as évszámot szerepeltetve

Mai napig emlékeznek rá a Capitoliumon; ámbár emlékét gyalázatos módon idézte meg nem sokkal ezelőtt Mitch McConnell republikánus felsőházi vezető, amikor Susan Collinst, a szintén republikánus, szintén Maine-beli szenátorasszonyt őhozzá hasonlította, amikor az úgy tett, mintha mérlegelne, majd pártjával együtt szavazott Brett Kanavaugh ügyében -- miközben Margaret Chase Smith pont, hogy rendszeresen a saját pártja ellen szavazott, a lelkiismeretére hallgatva.

Szólj hozzá!

Volt egyszer egy Amerika - XV. rész

2018. december 10. 00:11 - Balázs Nádasi

New York és a tűzlépcsők

A korabeli New York látképe elválaszthatatlanul összefonódott a tűzlépcsőkkel. Sokáig a new york-i építészeti szabályzat része volt, hogy minden épületet el kell látni ilyen tűzlépcsőkkel, a tűzkárok elleni védekezésül. Chinatownban, Little Italyben, Hell's Kitchenben, a Sohoban vagy úgy általában Manhattanben nem nagyon van épület tűzlépcső nélkül (magunk is bejárhatjuk a sárga emberkével a gugli-térképen alsóvárost, vagy egész New Yorkot is akár.)

De milyen tragikus esetnek kellett megtörténnie, hogy megszigorítva a szabályokat, előírás legyen, hogy ezeknek muszáj fémből készülnie, folyamatosnak kell lenniük, azaz, a legfelső szintről is le lehessen jutni a legalsó szintig és eléggé strapabírónak is kell lenniük mindegyiknek?

tuzlepcso.jpg

Tipikus tűzlépcső New York-ban, Manhattan városrészben

A modern kori városiasodás kezdetétől fogva alkalmaztak magasabb épületekben tűz esetére különböző menekülési lehetőségeket nyújtó védő-berendezéseket. Kezdetben még csak egy, az ablakból kilógó, a párkányra erősített kötél szolgálta az égő házból való biztonságos leereszkedést és megmenekülést, ám egyre inkább elterjedtek a ház külső falára szerelt tűzlétrák. A tűzlépcső pedig már egészen XX. századi találmány. Mind tűzlétrákat, mind tűzlépcsőket lehetséges volt költséghatékony módon felszerelni már felhúzott épületekre is ugyanúgy, mint újonnan épített házak külső falára.

soho.jpg

Különböző színűre festett tűzlépcsők New York Soho negyedében

Az, hogy elsősorban New Yorkban, másodsorban pedig amerikai nagyvárosokban a XX. század első felében elterjedt a tűzlépcső, sőt, New Yorkban ikonikussá vált (a szegényebb családok pedig mindennek használták, csak az eredeti célra nem: ruhaszárító kötélként ugyanúgy, mint hátsó bejáratként, vagy mint külső raktárként), egy borzasztó tragédia következménye. Korábban írtam már, hogy az amerikai gyárakban a tulajdonosok milyen túlzó mértékben kihasználták a munkásokat (a Henry Fordról szóló részben), és azt is, hogy a ma már alapvetőnek számító biztonsági intézkedések egyáltalán nem voltak jellemzőek a korabeli üzemekben (ezt a Chicago-i húsfeldolgozó-iparról írott cikkben), és bizony nem voltak ritkák a halálos balesetek sem. Ami tragédia viszont 1911. március 25-én történt az Asch Bulidingben, ami Manhattan szigetén van, annak nagyjából közepén, az megváltoztatta New York városának arculatát is.

Ebben az épületben működött a Triangular Shirtwaist Factory (Triangular Blúz Gyár), ahol főleg immigráns, gyakran személyi okmányok nélküli fiatal nők dolgoztak, nem is keveset: hétköznapokon 9 órát, szombaton pedig még 7 órát. Ez idő alatt női blúzokat varrtak, akkori áron heti 7-12 dollár közötti összegért, ami mai áron számolva óránkénti 3,2-5,5 dollár lenne (ne feledjük, Bernie Sanders azért indított kampányt, hogy a minimálbért felvigye legalább óránkénti 15 dollárra). Ez még magyar viszonyok között is kevésnek számít. De a fiatal nők nem csak órabérben voltak kizsákmányolva: főnökeik szó szerint bezárták őket azokba a szobákba, ahol varrtak (a cég az épület 8-ik, 9-ik és 10-ik szintjét foglalta el), nem engedték őket még mosdóba sem ki, csak a meghatározott rövid szünetek idejére. Be voltak zárva a munkájukkal, mint ahogy annak idején Nagy Bella is bezárta Jókai Mórt a dolgozószobába délelőtt, hogy írjon, és ne jusson eszébe mással foglalkozni. A tulajdonosok maximálisan kihasználták a munkásaikat.

asch_building.jpg

A korabeli Asch Building első tulajdonosa, Joseph. J. Asch után elnevezve, a mai Brown Building. Ha valaki megszámolja, láthatja, hogy csak kilenc emeletes, ám az angol nyelvben a földszint az az első emelet, így jön ki az, hogy az épület tízszintes

Az épület három legfelső szintjén a ruhagyártó cég nagyjából 500 bevándorlót, főleg zsidókat és olaszokat foglalkoztatott. A cég vezetői oroszok voltak. Már a korabeli biztonsági előírásoknak sem felelt meg az épület: mind az alapanyagok, mind az elkészült ruhák stócokban voltak egymásra rakva a munkásokkal amúgy is túlzsúfolt szinteken. A pamut vagy len-nyesedékeket pedig nem szedték fel, hanem a padlóra szórták ki. Nem volt semmi légáramlás biztosítva, sem fűtés: így nyáron a hőségtől fuldokoltak, télen pedig a hidegben fagyoskodtak a munkások. Az pedig minden biztonsági előírás megsértése volt, hogy a dolgozók felügyelői, hogy ne kelljen maguknak az ajtókban felügyelni, a munkaórákra szó szerint bezárták mindhárom szinten az ajtókat, hogy ne mehessenek ki a varrók, csak a megszabott időben.

Ezek a bevándorlók egy jobb élet reményében jöttek Amerikába. Közülük a baleset után 146-an nem kereshették tovább a boldogságukat: 123 fiatal nő és 23 férfi veszítette el életét. A zsúfolt, gyúlékony szövetekkel teli szinteken tűz gyulladt ki: egy túlélő szerint egy nagyjából 120 rétegnyi előkészített, szabásra váró, kosárban lévő anyag gyulladt ki. Először csak kék füstöt láttak, ám azonnal meggyulladt a kosár is. Percek alatt mindent elborított a tűz, mindent felemésztő lángoszlopok csaptak ki az épület ablakain, mindenki menekült, amerre látott, vagyis, inkább, amerre megpróbált. Mivel az ajtón keresztüli menekülési útvonal le volt zárva, sokan (ahogy aztán később 2001. szeptember 11-én is az égő, füstölgő World Trade Centerben rekedtek közül is) inkább az ablakon vetették ki magukat, a füstöt nem bírván elviselni. (Egy szemtanú szerint egy fiatal pár az ablakpárkányon egy csókot váltott, majd együtt ugrottak ki.) Az épület oldalán egyetlen egy tűzlétra volt kialakítva, amelyik viszont nem bírta el a terhelést, amikor egyszerre sokan akartak menekülni rajta, kiszakadt az épületből, magával rántva a rajta lévőket is; akik pedig még az elsők között próbáltak a létrán lejutni, azoknak is ugrani kellett, ugyanis az első szinten a létra véget ért, nem vezetett le a földszintig. Akiknek sikerült végül kijutnia végül az ajtón, azok a lift és a lépcső felé iramodtak. A tulajdonosok a tetőre menekültek fel, családtagjaikat az elsők között a liften menekítették le (pont aznap a gyermekeik meglátogatták őket a munkahelyükön), ám az csak 12 főt bírt el; mindenki más a lépcsők felé rohant. Az viszont egyáltalán nem volt megvilágítva, így a sötétben kellett megpróbálniuk lejutni a földszintre: sokan elbotlottak, egymáson keresztül estek, egymást megtaposták. A new york-i tűzoltóság sem tudott segíteni: nem volt megfelelő eszköze a tűz megfékezésére, saját létráik csak a hatodik szintig értek fel. A legfiatalabb áldozatok mindössze 14 évesek voltak.

Related image

Korabeli tűzoltás. 1911. március 25-én ütött ki a tűz az épületben, New York városának legsúlyosabb ipari katasztrófáját okozva ezzel

New York városának lakói több, mint százezer fős emlékmenetet tartottak a tűzeset után, és másik 250 000 ember állt nekik díszőrséget. Nem csak, hogy a tűzeset után a munkások önszerveződése, a szakszervezeti mozgalom megújult erőre kapott, de még a politikusok is ritkán látható egységben, vita nélkül hozták meg az újabb és újabb munkásokat védő intézkedéseket. Intézkedtek arról, hogy minden egyes épület falán kötelezően legyen tűzlépcső, vasból vagy acélból (újrafelhasznált fémből tilos volt készülnie); megfelelő teherbírása legyen, és a földszintig érjen le. Jól látható EXIT táblákat és nyilakat kellett elhelyezni mindenhol, és még arról is intézkedtek, hogy az ajtók kizárólag a menekülési iránynak megfelelő irányban nyíljanak ki. Tűz-ellenőrök járták a gyárakat; és mindenhova kötelezően fel kellett szerelni a tűzriadó gombot (a tizedik emeleti dolgozókat telefonon értesítette egy nyolcadik emeleti könyvelő, hogy tűz van! A kilencedik emeletiek is csak a füstöt látták) illetve tűzoltó-készülékeket. A lépcsők minimális szélességét is meghatározták, egyszóval mindent megtettek annak érdekében, hogy ne legyen újabb halálos baleset; ma már el sem tudjuk képzelni, hogy régen nem így lett volna. A nők felvonulásokat tartottak, és végül elérték, hogy a heti munkaidejük 54 órára (!) csökkenjen. New York városa bizottságot állított fel, és az összes területén működő gyárat átvilágították.

Image result for memorial triangle shirtwaist

A tűzeset nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy megalakuljon a Női Nemzetközi Ruhagyártók Szakszervezete

A két tulajdonost gondatlanságból elkövetett emberöléssel állították bíróság elé. Az ügyvédjük elérte, hogy az esküdtszék ne lássa bizonyítottnak, hogy az ajtók a tulajdonosok tudtával lettek volna bezárva; sőt, a tanúk vallomásainak hitelességét is sikerült a védőügyvédnek megkérdőjeleznie. Így aztán felmentették őket a vádpontok alól, bár egy 1913-as kártérítési perben viszont elítélték őket. Halálesetenként 75 dollárt kellett fizetniük. A biztosító fejenként 400 dollárt térített meg nekik.

Szintén 1913-ban az egyik tulajdonost egy másik bíróság elítélte, az alapján, hogy az új cégében is rázárta az ajtót a munkásaira. Összesen 20 dollárra büntették meg.

Hogyan ne használd a tűzlépcsőt. 1968-ig volt kötelező New Yorkban minden épületet tűzlépcsővel felszerelni. Ma már a tűzálló anyagokban hisznek, és az automatikus tűzoltó rendszerekben

Minden valószínűség szerint egy eldobott cigarettacsikk okozta a balesetet. A tűz legutolsó túlélője, Rose Freedman, 2001-ben hunyt el 107 évesen.

15 komment